Új-Zéland magyarul
Elég későig sörözgettünk és beszélgettünk, miközben a szombat esti éjszakai élet lassan elfajult körülöttünk, a nappal elegáns étterem, este söröző, éjszaka diszkó intézmény eljutott a végső fázisba. Az utcán hordákban hömpölyogtek a különböző mértékben illuminált fiatalok, akik bárról bárra járva élvezték az életet. Vagy nem élvezték, de csinálták, ez a végeredmény szempontjából mindegy is. Érdekes volt látni, hogy az amúgy nem egy észbontóan pörgős helyből hétvégén micsoda nyüzsgő éjszakai mulatozás kerekedik.
Egy idő után Hobe szólt, hogy vannak itt barátai, akik hajóval jöttek Újzélandra, csatlakoznának, így megismertünk két nagyszerű embert, Évát és Gézát,akikre mély csudálattal bámultunk és ez azóta is tart. Hajós körökben nem ismeretlen ő (mi nem vagyunk hajós körök, nevét csak a Hátszél című vitorlás magazinból ismertem a nevét) és leesett állal gondoltunk bele, hogy micsoda kaland lehetett az adriáról újzélandig vitorlázni. Géza, akit a vízenjárók Rotormanként ismernek, még a hajójára is felengedett bennünket, ami egy 41 lábas vitorlás és nagyon klasszul néz ki. Mivel semmit nem értek a vitorlázáshoz ezért aki ilyenféle részletekre kíváncsi, az legyen szíves látogasson el Rotorman hajónaplójába és olvasson.
Gézáék most itt laknak a marinában a hajón, onnan járnak dolgozni, ráadásul – ha a hajó árát nem számolom, meg az ideérkezést ahogy van – olcsóbban is jönnek ki, mintha bérelnének.
Remélem még találkozunk velük, nagyon jó fejek, roppant szórakoztató sztorikkal, talán még azt is elmeséli, hogy hogy kell vitorlázni. Ugye, hogy érdemes kocsmába járni? 
Sajnos a vasárnap délelőttünk elúszott, nagyon későn értünk haza, inkább korán és tizenegyig képtelen voltam magamhoz térni.
ezek néznek a sétányra és az öbölre
balra a SailNZ hajója, jobbra a teherkikötőA parti sétány nagyon kedves és belefut a hadikikötő kapujába, ahol egy közepesen elszánt maori álldogált élrevasalt nadrágban és ellenőrizgette a ki-be járkálókat. Természetesen illetékteleneknek tilos a bemenet, kivéve, ha vezetett túrára jelentkeznek, vagy ha a hadikikötő múzeumát akarják megnézni. Mi nem akartuk, mert egyrészt a múzum zárva volt, a vezetett túrára még egy órát kellett volna várni és a kapuőr már így is nyugtalankodott, hogy nyakamban a fényképezőgéppel kerülgetem a Philomel bázis bejáratát. Inkább visszasétáltunk a városrész központjába, ahol a komp mólói vannak meg kedves éttermek, művészeti galériák, kis boltocskák meg egy hatalmas park, a helyi könyvtárral meg egy nagy játszótérrel.
sétányA játszótéren elütöttünk egy kis időt csúszdázással meg hintázással, de egyre éhesebbek lettünk, úgyhogy eliramodtunk a kifőzdék irányába. A legpofásabban az a hely nézett ki, amely régen a telefonközpont épülete volt, mára kávéházzá változva üzemel, vendégei közt csinos tengerészlányok és a térdzoknival viselt rövidnadrágtól hülyén kinéző tengerészek akadtak szép számmal. A kávéház előtt egy bazi régi autó parkolt, de olyan csoda állapotban, hogy minden közlekedési múzem igazgatónak összefutna a zoknijában a vizelete tőle. Persze érvényes rendszámmal várta gazdáját.
interurbán oldtimerVégül a nagy nyüzsgés miatt ide csak bekukkantottunk, de a babakocsis bénázás inkább kiterelt bennünket, ráadásul eszünkbe jutott, hogy még nem is ettük a helyi haute cousine jeles termékét a fish&chips-et. Elballagtunk a halboltig, ahol Albert & Jenny állt szolgálatunkra, bár sajnos nem derült ki, hogy vajon a kínai az Albert-e vagy Jenny? A halbolt neve egyébként “Catch 22″ ami hát hogy is fogalmazzunk, szerintem a kínai által kitalált szóvicc.
játszótérKezünkben az elegáns, újságpapírba csomagolt sülthallal és krumplival visszaballagtunk az autóhoz és hazafurikáztunk, hogy itt költsük el a szerzeményünket, a kaja jó volt, bár körülbelül dupla árat fizettünk, mint Auckland többi részén, de a snapper nevű halacska igen ízletes és könnyű húsú, a panírja pedig kiváló volt, bár egy rövid “paprikás liszt kezdőknek és középhaladóknak” tanfolyamot megérdemelne a szakács. Több helyi erő állítása szerint csinálnak ilynt hekkből is, csak fogalmunk sincs, hogy mi a rendes neve a hekknek, amely annyi boldog percet szerzett már pánbalatoni tartózkodásaink, a dunakeszi rév mellett és persze a római parti össznépi falatozások alatt.
a 22-es csapdájaSajnos amiért elindultunk, hogy a félsziget csücskében békésen legelésző vulkanikus kúpot (Mt Victoria) megmásszuk, elmaradt, viszont olyan kellemes napsütéses napunk volt, hogy csuda és még azt a fát is láttuk, amelyet II. Erzsébet koronázására ültettek. Egész Devonport úgy klassz, ahogy van, bár itt azért nem a szegények lakoznak, sőt, viszont kicsit nyaralótelep jellege van, sok nyugdíjassal, rengeteg babakocsis anyukával és soksok nyugalommal. Itt szívesen lennénk nyuggerek, csücsülve a CBD-re néző teraszunkon…
városközpont első világháborús emlékművel
Utolsó 10 komment