Na jó, maga a nemzet is csak sajátos formában értelmezhető egy kis szigeten, ahol jobbára angolul beszélnek, az angol királynő szülinapját ünneplik és az egész balhé alig 150 éve működik. Ellenben a kiwi népség magára, mint nemzetre gondol és mivel ehhez minden joga megvan, hát tegyünk mi is így.
A nemzeti jelleg nehezen felfedhető, leginkább talán a szomszéd ausztrálok rovására elkövetett tréfák formájában jelenik meg, mindazonáltal a kiwik a maguk nem túl hivalkodó, gumicsizmás-tangapapucsos módján, igenis büszke banda.
Sokmindenre lehetnek is büszkék, ám ebbe a sokmindenbe nem tartozik bele a – az ehhez szükséges idő hiányában ki sem alakult – nemzeti konyha. Mivel a konyhaművészet remekeihez való hozzáférést jobbára az ázsiai bevándorlók biztosítják, akik hozták magukkal a saját konyhájukat, ez a helyzet valószínűleg a jövőben sem fog változni érdemben.
Mivel a mentaszószos birkahús kívülesik az élelmiszer, mint olyan, értelmezési tartományán, a maradék helyi takarmány gyakorlatilag vagy a brit konyha itteni verziója (a híres brit gasztronómia, ach!) vagy mindenféle déleurópai és ázsiai behatás, vagy fish and chips. Ez utóbbi, bátran mondhatjuk, hogy izéland nemzeti eledele.
A sült hal krumplival nem idegen tőlünk, erről a dunakeszi rév és persze a római part hekksütői tudnának mesélni, az ő életszínvonalukat már hatalmas összegekkel támogattuk, nem panaszkodhatnak. Itt, a zátonyon a hal pláne nem valami ritka dolog, van friss és nem is túl drága, (már amelyik) és elvben értenek is hozzá. A fisencsipsz – amit itt, jelezve a brit oroszlántól való khm, függetlenséget – sóval és borssal esznek, nem pedig ecettel, mint a dilis britek, mindennapos táplálék. Valószínűleg semmi egészséges nincs benne, ami esetleg a halban volt is, az az olajban sütéstől elmúlik, az eredmény pedig olajos, sült halfilé (prézlimentes bundában) és sültkrumpli.
Alapvetően finom, mert a sült ha és a sült kolompér is jó kaja, de amikor ebből ikonszerű étek lesz, amelyet iparszerűen állítanak elő, akkor szenved bizonyos, hogyismondjam, indusztriális behatásokat. Mint ahogy minden magyar ért (pontosabban: jobban ért) a focihoz, úgy minden kiwi tud egy “jó” fisencsipszest. Ez nagy szó és sok esetben érdemes is hallgatni a helyi erőkre, mert soksok fisencsipszes bódéban már ázsiai a személyzet, ami általában nem tesz jót a minőségnek. (kivéve a “22-es csapdája” nevű helyet Devonportban, mondjuk) A közelünkben levő fisencsipszes pl. koreai, ami alapból nem lenne baj, csak kissé ehetetlen a panír és félkész a krumpli…
Amit most próbáltunk, az teljesen jó volt, ez a halas bolt átellenben, ahol van tékövéj, úgyhogy mi is tékeltünk övéj, itthon pedig tobzódtunk a friss sülthal és a sültkrumpli élvezetében. Most tarakihit ettünk, minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak, de ehettünk volna vagy 6 másikféle halat is, azt sütik, amire rábök az ember.
Maga a fisencsipszevés jó móka, ahhoz tudnám hasonlítani, mikor az ember kora reggel, vaksi szemekkel bekapaszkodik a metro (korábban szikra, mégkorábban iszkra, legkorábban metro) mozi melletti henteshez és ráfordul egy pár debrecenire, friss kenyérrel és tormával. Olcsó, papírtálcás, friss, ráadásul evés közben annyi élményanyag gyűlik fel az ott velünk étkező vasutasok, mentősök, rendőrök, korai alkeszok nézegetése és hallgatása során, amiből egy szociológus lediplomázhat. Itt is hasonló a helyzet, ha nem ilyen elegáncsos helyen fisencsipsz az ember, akkor neki lehet támaszkodni a bódénak, vagy leülni egy padra és a tegnapelőtti Heraldból falatozni. Nyilván ez nem haute cuisine, a gasztronómia csúcsa, sosem lesz a fisencsipsz a bűvös szakácsban, hálistennek, ez csak egész egyszerűen jó kaja.
Ha tengerparton esszük, lépjünk át azon, hogy mi vagyunk a tápláléklánc csúcsa, dobjunk krumplit a lábunknál verekedő sirályoknak.
.
Recent Comments