Kirándulás – észak, harmadik nap I.

Na ott tartottunk, hogy Waitiki Landingben elaludtunk, másnap felébredtünk, szintén felhős időben. Irány a legészakibb csücsk.

day3-map

Új-Zéland turisták által is látogatható legészakibb pontja Cape Reinga, ahol egy kedves világítótorony segít a hajózóknak, neki ne menjenek szegény szigetnek. Ide Waitiki Landingból egy húsz kilométeres út vezet, amely itteni kifejezéssel gravel vagy metal road, vagyis nincs aszfalt, hanem zúzottkő van helyette. Sok. A vérnomádok számára talán elkeserítő, hogy elkezdték itt-ott aszfaltozni, úgyhogy előbb vagy utóbb bezár a legközelebbi szélvédőjavító, ami talán ha egy száz km-re lehet innen.

day3-capereinga1

A zátonyon amúgy se ragaszkodnak az aszfaltburkolatú utakhoz, minek is, egy olyan helyen, ahol alig páran járnak. Számtalan látnivalót ilyen murvás izén lehet megközelíteni, amely egyben sebességkorlátozás is, aki nem tartja magát a körülményekhez (nem az útviszonyoknak megfelelően vezet) az majd igazodik a szélvédős/fényező áraihoz. Ezek az utak egyébként simán járhatóak normális személyautóval is, csak óvatosnak kell lenni.

day3-capereinga-messzekukken

Natehát, felcuccolás után béreltünk egy bodyboardot, majd rávetettük magunkat a Cape Reingához vezető útra. Mivel a táj nem teljesen kietlen, a tehénlepényekre külön tábla figyelmeztet, mármint, hogy mosd le a kocsidat, miután erre jártál. Nem véletlenül, a mi járgányunk is eléggé tehénszagú lett. Cape Reingát elérve meglepetten tapasztaltuk, hogy bősz építkezés folyik, a régi kis parkoló helyett épült egy szép új, nagyobb, elegánsabb, bár így többet kell sétálni a világítótoronyig, de ez nem baj, az ember közben tud gyönyörködni.

day3-capereinga-parkolo

Cape Reinga nem csak azért érdekes, mert a sziget legészakibb pontja, hanem azért is, mert itt ér össze a Tasmán tenger és a Csendes Óceán, ami állítólag érdekes jelenség a vízben, hátnem tudom, mi sokáig nézegettük, és aztán erőből kiszúrtunk egy pontot, hogy ott furák a hullámok, tehát biztos az az. Mivel viszonylag korán mentünk még nem volt sok turista, bámészkodhattunk kedvünkre, sőt a nap is kisütött, és szép kék vizeket láttunk a szemhatárig.

day3-capereinga-torony

A világítótorony tíz méter magas és 165 méterrel van a tengerszint felett, minden tizenkét másodpercben villanófányt bocsájt ki, amely 19 tengeri mérföldre is ellátszik, ami nagyjából 35 kilométer. Ez a jelzőtorony volt az utolsó, amelyben kezelő volt, amíg a körbe forgó fényét egy ezervattos elektromos lámpa biztosította, ami egy dízelgenerátorról kapott áramot. Ez 1987-ig volt így, akkor a tornyot automatizálták, a kezelőt hazaküldték, ma már egy 50 wattos speciális fényforrás van benne, amely napenergiával töltődő akkukból nyeri a delejességet, az ellenőrző funkciót pedig a Wellingtonban levő Maritime NZ személyzet biztosítja.

day3-capereinga-solarcell

A visszafelé vezető útról lekanyarodva a tenger felé, kis autókázás után elérjük a Ninety Mile Beach kezdetét, és egy nagyon fura természeti jelenséggel is találkozhatunk, ez pedig a homokdűnék. A buja zöld dombok között egyszercsak van egy darab sivatag, olyan igazi, sárga, homokból, ahogy a sivatagokra vonatkozó nemzetközi minősítések előírják. Elképesztő látvány, hogy az ember autózik és egyszercsak ott áll egy bazi nagy homokhegy lábánál. A dzsungelt és a homokot egy Te Paki nevű patak választja el egymástól, ebben a hegyekben összegyűlő víz tart a tenger felé.

day3-sanddunes-patak

A homokdűnék nem csak azért jópofák, mert kissé tájidegennek tűnnek, hanem azért, mert az önszórakoztatásra hajlamos kiwik ebből is mulatságot csináltak, a hatalmas homokhegyről le lehet csúszni bodyboarddal, ami nagy kaland, pláne, hogy után vissza kell mászni a homokban. Kétséges, hogy a pár másodperc lefelé száguldás megéri-e a felfelé caplatás gyötrelmeit, miközben az ember hülyén érzi magát, hogy egy bodyboardot cipel felfelé, a tengertől mintegy másfél kilométernyire. Mindezekkel együtt a lecsúszás hatalmas élmény, ha az ember közben csukva tartja a száját, mindenkinek csak javasolni tudom.


sandboarding, Sand Dunes, Far North, New Zealand from Pappito on Vimeo.

Aki nem akar csúszni, az a tenger felé törtethet a homokban, ami egy igen fárasztó kutyagolás, pláne, ha tűz a nap, mint ránk, de így lelhet olyan pontot, ahonnan semmi az égvilágon nem látszik, csak végtelen sárga homok. A tengerig ne gyalogoljon senki, bazi messze van és addigra mindenki szomjas és fáradt, víz viszont csak sós van.

day3-sanddunes-papaclimb

Ámde, ha az embernek terepjárója van (vagy legalább összekrékhajtású kocsija) akkor érdemes belegázolni a patakba és a medret követve legangolni a tengerig, hatalmas élmény a zötykölődés, a vízben a víz felé. Ha az ember leért a tengerig, akkor pedig tessen a szélén végighajtani, nagy mulatság, és úgyis le kell mosni a tehénlepényeket a kaszniról. A környéken számtalan offroadozási lehetőség van, csak vigyázzunk, mert patakmedrekből, vízmosásokból, a legváratlanabb helyekről bukkanhatnak fel quadozó nyugdíjasok, őket nem szabad fellökni. (ha elkészültek, akkor felkerülnek a csörtetős videók is)

day3-sanddunes-forest

Miután kicsúszkáltuk és kihomokoztuk magunkat ( a gyermek a nemtomhány hektáros, nyolcvan méter magas homokdűnéknek simán nekiment a zöld kislapátjával és a sárga homokozóvödrével ) visszakanyarodtunk az egyes útra, visszavittük a boardot, majd ereszkedni kezdtünk dél felé. Tervben volt, hogy a Ninety Mile Beach-en fogunk menni dél felé, de Bandi szerint az rém unalmas, úgyhogy csak egy kis részt próbáltunk ki, Waipapakauritól Ahiparáig.

day3-90nmb-road

A beach nincs kilencven mérföl, de nagyjából kilencven km, és azért különleges, mert közútnak számít. Az elején kinn is van egy 100-as tábla, mert közút sebességkorlátozás nélkül nem is az igazi. Természtesen csak saját felelősségre és csak apálykor járható, ezért a környéken mindenhol találhatunk árapály időpontokat feltüntető táblázatokat, hogy megtudjuk biztonságos-e az út.

day3-90nmb-kisbusz

A kellemetlen rész ugyanis az, hogy egyrészt a bérelt autókra kötelezően kötendő biztosítás általában nem érvényes itt, valamint az egész kilencven km-es szakaszra csak 4 helyen lehet lemenni. Ez önmagában nem lenne baj, de ha jön az ár, akkor beszorulunk az autóval járhatatlan partfal és a tenger közé, úgyhogy a kocsit ott kell hagyni és menekülni gyalog. Számtalan jármű veszett már oda a rosszul megválasztott időpont miatt, mert a tenger kimossa a kocsi alól a homokot és hívhatjuk a vontatót, aki drága pénzért kivakarja a lerohadt kocsinkat a sárból.

day3-90nmb-pacik

Mi éppen akkor értünk oda, amikor az apály már régóta lezajlott, úgyhogy a part kiváló volt a száguldozásra. Ajánlott a 4wd, de simán találkoztunk kis mikrobusszal is, de észnél kell lenni. Van forgalom, meg balratarts, és kerülgetni kell a motorosokat, lovaglókat, pecásokat, fürdőzőket, szörfösöket, szélgokartozókat, meg az uszadékot. Hatalmas élmény volt kilencvennel hasítani a homokban, kicsit már bántam is, hogy sak 15 km-t randalíroztunk. A part legdélebbi részénél megálltunk és kicsit pihentünk, a gyermek a tengervízzel príma sarazást rendezett, úgyhogy gyorsan át is öltöztettük szárazba.

day3-90nmb-pihi1

Uticélunk Dargaville városka volt, tovább is indultunk, a következő posztban lesz nagy fa meg szép út, meg Dargaville.

“Kirándulás – észak, harmadik nap I.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Tudom mindig a részleteken akadok fenn, de hogy lehetséges, hogy pár méter választja el a buja zöldséget a kopár sivatagtól? Egyszerűen nem értem h miért nincsenek kósza növénykék amik próbálkoznak a homokban…

    Fölösleges mondani mivel szinte már közhelyesnek hangzik de fantasztikusan csodálatosak a képek.

    Problémákban szegény, örömökben gazdag új évet kívánok, azt hiszem minden lehetőségetek megvan rá és meg is érdemlitek.

  2. Ez remek kis beszámoló, köszönöm! (S maguknál már boldogújév van, úgyhogy azt már nem is kívánok.)

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.