Muzik – május

Ahogy áprilisban már jeleztem, a mostani eresztés gerincét Roy Eldrige fogja adni, szépen elmentegettem előre pár albumot. Ez egy kicsit módosult, mert az egyik amit kinéztem nagyon jó muzsika, gyűjtői darab, de sajnos az Arcadia Ballroom 1939-es mutatvány, ami hallatszik is rajta erősen. Eltettem későbbre és vettem mást.

roy_eldridge

Roy Eldridge 1911-ben született Pittsburghben, és bár általában a korszak jazzelőadói nem voltak túl hosszú életűek, Roy 1989-ig élt. Benny Carter és Coleman Hawkins (aki szaxofonista volt) tudásától lenyűgözve fordult a jazztrombita felé, 1926-ban, és ez volt a legjobb döntés, amit csak hozhatott. A harmincas években több swingbandában is játszott, majd lassan, Dizzyt követve, átszivárgott a BeBopba, aminek aztán meghatározó alakjává is vált. ’41-’43-ig Gene Krupa csapatában játszott, de némi nézeteltérések és a zenekar feloszlása után, ’43-ban csatlakozik Artie Shawhoz.

roy_eldridge2

A háború utáni években turnézik a “Jazz at the Philharmonic” logo alatt dolgozó csapattal, amelynek egyik jelentős tagjává válik, a prducer imádja, támogatja és Roy nem is hoz szégyent rá. Rövid párizsi kitérő után visszatér New Yorkba, ahol Ella Fitzgeralddal és Coleman Hawkinssal dolgozik tovább. 1980-ban átesik egy agyvérzésen, ami után fújni már nem tud, de folytatja a munkát, számára új hangszerekkel kisérletezik, egészen haláláig.

roy_eldridge3

Végig egész életműve alatt örömmel és szívből játszott, elsöprően energikus volt, csak az agyvérzés volt képes kivenni a hangszert a kezéből. Hosszú és szorgos élete során szinte minden jazzkiadóval dolgozott, minden kortársával zenélt, akivel csak találkozott, a jazztörténelem fantasztikus alakja volt.

decidedly-by-roy-eldridge

the-trumpet-kings-at-montreaux

at-the-village-vanguard-original-1965-recordings

jazz-at-the-philharmonic-at-the-montreux-jazz-festival-1975

Eddig tart a rész, amelyben Roy is munkálkodik, érdmes észrevenni, hogy Roy kikkel állt össze időnként, Benny Carter, Tommy Flanagan, Oliver Jackson, Oscar Peterson, igen szép társaság, és a velük készült felvételek messze a várakozásomon felüliek. Külön érdemes kiemelni a The Trumpet Kings at Montreux lemezt, aminek a címe mindent elárul, az ami, nem lehet benne csalódni. Van nekem is olyan albumom ahol sidemanként dolgozik, Coleman Hawkinsnál vagy Dizzynél, úgy is lenyűgöző.

brilliant-corners-by-thelonius-monk

Thelonius Monk a jazzban elkerülhetetlen és nem is nagyon érdemes kerülni a munkáit, leszámítva egy-két meglehetősen szélsőséges darabot, minden jazzbarát tart készleten pár albumot tőle. vagy nem párat, hanem sokat.  Monk intézmény. A Brilliant Cornerstől kapunk közel háromnegyed óra klasszikus jazzt, nagyon Monkos, alapból örök darab, de  Sonny Rollins, Clark Terry, Max Roach, Oscar Pettiford, Paul Chambers és Ernie Henry dolgozik a mágussal, így csinálva a jóból nagyon jót. Kis érdekesség, hogy az 1956 decemberében készült albumon szerepel a “Pannonica” című darab, amelyben Monk egy kézzel zongorázik, a másikkal celesztén játszik, Sonny Rollins pedig élete talán legjobb szólóját követi el benne. Talán a legjobb Monk albumom.

bags-groove-by-miles-davis

Miles Davis is gyakori vendégem, ezen az 1954-es korongon viszont nem csak ő alkotott maradandót, a csapat se volt kutya:  Thelonious Monk, Sonny Rollins, Horace Silver és a Modern Jazz Quartet ritmusszekciója (Milt Jackson, Percy Heath, Kenny Clarke) leszúrtak egy komoly BeBop mérföldkövet, ami azóta is must have (és instant get).  Az album címadó darabja két feldolgozásban is felkerült, egyikben Monk fantasztikus szólójával. Sonny Rollins végig virtuóz, már ezért megérné birtokolni, ráadásul az “Airegin” nem csak szimplán latinos, hanem mintegy megalapozta Davis későbbi “Sketches of Spain”-jét.momentum-by-ralph-lalamaRalph Lalama újdonság volt számomra, ám számos szabad trackkal rendelkeztem, miután lemondtam Roy ’39-es albumáról, úgyhogy rengeteg lemezbe hallgattam bele, köztük ebbe is. Ralph kiváló tenorszaxofonista, és bár teljesen más világ, mint az ötven évvel ezelőtti klasszikusok, kiváló tehetség, nem véletlenül nyerte el szólistaként a Down Beat Díjat. Nagyon kellemes, de még többször meg kell hallgatnom, hogy kiismerjem.

peer-pressure-by-brian-lynchMásik (az én gyűjteményemben) új fiú Brian Lynch, aki nem összekeverendő kosárlabdázó névrokonával, mondjuk személyes találkozáskor az összetévesztés lehetősége erősen lecsökken. Lynch jazztrombitás, jelenleg éppen Eddie Palmieri Afro-Caribbean Jazz group-jával turnézik, de dolgozott a Buena Vista Social Clubbal, fellépett Prince-el és a Phil Woods Quintet-el, nem idegen tőle a popvilág sem. 2007-ben az  “The Brian Lynch/Eddie Palmieri Recording Project – Simpatico” albummal elnyerte az “Év Latin Jazz Albuma” Grammy-t. (vagyunk-e meglepődve, hogy Eddie Palmierivel?) A Peer Pressure 1986-os, messze még a Grammy, de már hallatszik.

“Muzik – május” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Ahoj, jót írtál, 2 kis megjegyzés:
    A második bekezdésben nem egyértelmű az a mondat, ahol Cartert és Hawkinst említed. A műfajt kevésbé ismerők számára úgy tűnhet, mintha Hawkins – minden idők egyik legnagyobb szaxofonistája, aki a tenort kiemelte a kórusból és az alt után szólóhangszerré tette – is trombitás lett volna.
    És gixert fújtál, 🙂 az elsöprően-ből elsüptően lett.

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.