szalad

Futok megint. Vigyázat, szókimondó önéletrajzi részletek!

A futás olyan, mint az opera, – csak nem kapnak a futók elég levegőt az énekléshez – valaki vagy szereti, vagy utálja. Én szeretem, de inkább nem fejtem ki miért, maradjunk egy szimpla „csak”-nál, és higyjük el, hogy szeretem. Annyira, hogy amikor ifjú voltam és bohó(c), akkor versenyszerűen műveltem ezt, szervezett keretek között.

Már zsenge koromban észrevették a szüleim, hogy ha tudok mozogni, akkor rosszalkodni is, ám, mivel alapvetően liberális szellemű, felvilágosult értelmiségiek ők, lemondtak arról a kézenfekvő megoldásról, hogy a radiátorhoz bilincseljenek, inkább a kifárasztás mellett döntöttek (természetesen folyamatosan hangoztatva, hogy beadnak Fótra, ha nem javulok meg). Ezért már karrierívem egy kora szakaszában (az oviból isibe menéskor) un. „testnevelés tagozat”-ra írattak be, ahova még felvételizni is kellett, különböző kiképzőeszközök segítségével, úgymint labdák meg bordásfal meg bukfenc.

A testnevelés tagozatnak volt egy mellékhatása, az embert leigazolta a Dunakeszi SE, ellenben folyton edzésre kellett járni és plusz tornaóráink is voltak. Daliás termetemből rögtön látszott, hogy a könnyűatlétika lesz az én műfajom (a Baliga Zsoltié meg a zongoraszállítás), úgyhogy számos roppant felejthető, ám végtelennél is hosszabbnak tűnő órát töltöttem én el a futófolyosóban gátfutással meg távolugrással, valamint a négyszáz méteres oválison, de főleg összevissza szaladgálással, mintegy összenőve az akkor adekvát klottnadrággal és tisza cipővel.

Később sportkarrieremet a család a fővárosba helyezte (odaköltözés által) és máig homályos okokból a költözéssel járó stresszt a szüleim azzal tetézték, hogy átigazolta(tta)k a BKV Előre SE-be, amely egyrészt ritka igénytelen hely volt  (ezt szegény szüleim nem tudhatták előre) a nyolcvanas évek közepén, másrészt bazi messze volt és borzasztó környéken. Miután ahhoz voltam szokva, hogy negyed óra sétával vagy a skolnyik tip. kerékpárommal 5 perc alatt, idilli környezetben elérek a sportpályáig, kicsit sokkoló volt az az élménytömeg ami ért a VII-kerületből a BKV pályáig vezető úton, elsősorban a Népszínház utca akkori hangulata volt kissé túlzó. Ma már nehezen tudnám megmondani, hogy az uton odafele jobban féltem-e, mint amennyire utáltam menni, de mindegy is.

A kisvárosi SE után a BKV Előre katasztrófa volt, düledező csarnok, koszvadt öltözők, ráadásul egy alkalommal majdnem ránkesett egy pár nm-es darab vakolat, elegem lett és fellázadtam, nem is csoda, hogy a klub jelenlegi honlapján nem említenek név szerint. Viszont azóta van maratonista szakosztály vagy mi.

Szocialista problémamegoldással – ismerni kell valakit – anyukám átszervezett engem egy másik intézménybe, ahol viszont már kifejezetten jól éreztem magam és halálfélelmam sem volt, heti háromszor odajárni, ez a Testnevelési Főiskolának volt valami ifjusági sportizéje, nem emlékszem rá, csak arra, hogy újra rekortán volt a lábam alatt és edzés után ismét mertem helyben zuhanyozni. Ezt szerettem, hosszas évek során, megmagyarázhatatlan módon, a váltófutásban találtam magam (4×100) ahol ugyan nem voltam túl motivált, ellenben erős közepes teljesítményt nyújtottam.  Ezzel a léha időtöltéssel felhagytam amikor középiskolába mentem, más kezdett érdekelni, időm se volt annyi és különben is.

Azért a rendszeres futás/mozgás hiányzott, úgyhogy önkéntes alapon elkezdtem a szigetre járni egy osztálytársammal, reggelenként. Ő, szegény kempós volt, nem vette le a futófilozófiát (pedig az nagyon hasonlít a kempóshoz, csak nem kell rugdalni semmi és senkit futás közben) úgyhogy egyre gyorsabban és gyorsabban szaladtunk, míg a tizennyolc perces szigetkörnél abbahagytam az őrült rohanást, ugyanakkor elkezdtem élvezni a hosszabb távokat lassabb tempóval. Ugye korábban a hajlobogós százméterest csináltam, ezután bazi jó élmény volt a második, harmadik km…

Ha most ugrunk hirtelen húsz évet a történetben, (hú, pedig pont jöttek volna a klafa részek 🙂 akkor a zátonyon találjuk magunkat, 30 kilóval későbben, legalábbis én. A múlt hónapban, hónapokon át tartó morfondírozás után, erős felindulásban, kicsit a futóblog által ösztönözve is, vásároltam egy futócipőt egy erre szakosodott üzletben.

A bolt egyébként roppant látványos parasztvakítós berendezésekkel van felszerelve, nem póriasan vizes lábbal kell ám papírra lépegetni, hanem tudákos-fantasztikus valamire kell ráfutni és a kompóter kirajzolja a színes ábrát (kiváló hümmögési lehetőség 1.) majd a futógépen kell futni, amit egy teljesen másik kompóter rögzít és még színesebb vonalakkal demonstrálja, hogy pronálunk-e vagy se (további hümmögési lehetőség!). Ha a kísérleti eredmények megvannak, akkor konzílium következik, a szakértők, érveik ütköztetésével, hosszas vita után kiokoskodják, hogy ami cipőt akartunk venni az tulajdonképpen megfelel a lábunk felépítésének, ám nincs belőle méret, vegyünk inkább egy másikat. (harminc napig szó nélkül visszaadják az ember pénzit vagy kicserélik a cipőt, ha nem faja)

Vettem hát másikat, a Nike Structure Triax 12 fedőnevű lábbelit szólítottam magamhoz, mert korábban is nike cipőim voltak, miután az adidas képtelen volt számomra kényelmes cipőt gyártani az első torsion után. A 20 év kihagyás alatt elképesztő fejlődésen estek át a cipők, az anyagok felét az űrkutatásban, a másik felét a mélytengeri lovaspólóban találták fel, szinte csoda, hogy halandók megvásárolhatják, hogy szaladgáljanak benne. A futkosáshoz vettem egy Nike Sport Kit-et is, úgyhogy sokmillió más futóval együtt én is ipoddal szaladok, ami a végén megmondja, hogy mennyit szaladtam és bájos, narancsszín grafikonokat rajzol, ide a blog szélére meg mindig odarajzolja a vízfejű emberkét az adatokkal.

Az első futás olyan volt, mint egy verés, mindent megbántam, amit valaha tettem, minden lépésnél győzködni kellett magamat, hogy menjek tovább, ne pedig lefeküdjek a földre és hívjak egy mentőt, oxigénsátorral. A második alkalom már sokkal jobban ment, okosabban is csináltam, belefogtam egy igazi kezdőknek kieszelt edzésprogramba, ami nagyon óvatosan, lassan haladva juttat majd el a félóra egybefüggő futásig, sok sétálást tartalmaz, de nem kapkodok.

Természetesen miután első futásomat letudtam, azóta van ocsmány idő, jeges széllel és erős esővel, úgyhogy komoly lelkierőre van szükségem néha, hogy nekiinduljak de eddig csak egy pár hagytam ki a tervezettekből, de akkor tényleg nagyon szakadt az eső, ha csak szemerkél, akkor még nekivágok. Esténként futok, amikor a gyerek már az ágyban van, és már nem füstölnek a népek az úton az orrom alá.

Eredetileg azt terveztem, hogy 6 sportnap van és egy pihenőnap, a sportnapokon ugye szaladás, a pihenőnapon pedig PS3, hehe. Szerdától viszont 5 futásnap, egy squashnap és egy pihenőnap, így másfajta sport is van, nem csak a szaladgálás, úgyhogy nem csak a combomban lesz izomláz, hanem jut mindenhova máshova is. Ha sokáig csinálom, egyszer azon kapom magam, hogy én leszek az ájronmen. Lehet, hogy pihenőnapot átrakom péntekre, és akkor harmadik sportnak fog számítani a póker.A Nike+ egyébként kiváló ösztönző megoldás, én szeretem, annak ellenére, hogy tippem szerint nem túl pontos, mondjuk én nem is kalibrálgattam, csak használom. Egyszerű és ha mindig ugyanannyira pontatlan, akkor azzal én meg is vagyok elégedve. Mindenese megkíméli az embert az edzésnapló irogatásától, szépen vissza lehet nézegetni, hogy mikor mennyit futottam, mennyi idő alatt és merre. Van persze csudálatos szocializációs meg fórum lehetőség, de ez a része egyelőre engem nem érdekel, szép, színes pedig.

Akit a Nike+ bővebben érdekel az katt ide vagy ide, akit az érdekel, hogy miért kell rettegni tőle, az meg ide.