Kirándulás – chch II. / Nyugat felé

Ebben a posztunkban a Tasmán tenger irányába indulunk. Elérjük-e vajon? Láttunk-e nagy hegyeket meg fura állatokat meg érdekes dolgokat? Kiderül a “Continue reading” után.

Elértük és láttunk, gondoltam egyszerűbb, ha előre szólok, ha semmi nem történt volna, akkor úgyse lenne poszt. Naszóval, reggel, némi előkészületek után, bevackolódtunk az ideálisnál egy mérettel kisebb bérautónkba és nyugat felé fordultunk, rá egyenesen a 73-as jelzésű útra.

Ezen jó sokat kell menni, ami egy pici autóban nem egy leányálom, a gyerek mégis elszenderedett, hehe. Ha tartjuk magunkat a sávunkban, akkor úgy százötven km autókázás után érjük el az Arthur’s Pass-t, ami nem különösebben érdekes hely, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire szép amikor az ember a síkságról beér a hegyek közé, majd ott kanyarog az úttal. Mire eddig elértünk, már alaposan kiismertük az egysávos hidak lelkivilágát, minden patakmeder felett ilyen halad, ügyeljünk a táblákra, hogy kinek van elsőbbsége, mert nem mindegyiken van kitérő-öböl.

Chch-tól száz km-re, az út mellett van a Cave Stream Scenic Reserve, ami jó időben érdekes szórakozást nyújthat, egy 362 méter hosszú, vízvájta barlang van a híres-neves mészkőben, amelyen végig lehet sétálni. (térképen: B) Ez nem egy kiépített mulatság, nincs odabenn sem út, sem fény, van ellenben tök sötét meg víz. Érdemes lemenni a folyóhoz, a barlang alsó bejáratán bemenni és fönn kijönni, de csak akkor, ha van lámpánk és a móka után ruhát tudunk cserélni. Miután a barlang ma is vízlevezetőként működik, a járhatósága (nem képzett barlangászok számára) erősen változó, csapadékos idő után nem igazán ajánlott, ezért mi sem mentünk bele, wetsuit viselése ajánlott. Száraz hetek után mindenképpen klassz séta felfelé, mászni csak egy helyen kell. Ugyanakkor a táj csodálatos, hegyek mindenfelé, és ez még csak ízelitő az igazi Alpokból, de a közelben kiváló bouldering helyek találhatóak.

Az Artúr hágónál (térképen C) megpihentünk kissé és megnéztük a turistainformációs házikót, ahol kiderült, hogy számos túraútvonal indul innen a hegyekbe mindenfelé, itt lehet az űrlapot is leadni, hogy hova indultunk és mikor, meg itt lehet segélyrádiót bérelni, hogy tudják a mentőcsapatok, hogy hova kell értünk jönni később. Megtekinthetjük az utat anno építők hősiességét, és kapunk egy kis ízelítőt a helyi állat-, és növényvilágból is. Itt van még a hegyeket átszelő vonatnak a megállomása, meg a hatalmas parkolóban lehet pihengetni egy kicsit. Körben pedig gyönyörű erdők, amerre a szem ellát. (messzire nem lát, persze a hegyek miatt)

Továbbindultunk és volt szerencsénk saját szemünkkel meggyőződni arról, hogy a akorábban a fotókon látott Otira Gorge miért is volt nehéz munkahely az útépítő uraknak. Persze maga a völgy és a viadukt is szép, ahogy kanyarog, bár az elé kihelyezett 16%-os lejtőre figyelmeztető tábla már annyira nem. A viadukt esztétikai elemzését elvégezhetjük egy látványkitekintőből (scenic lookout) ami az út jobb oldalán van és onnan egyben látszik az egész miskulancia.

A viadukt szemlélése után vettük észre, hogy más érdekesség is van helyben, a világ egyik legokosabb (és legidegesítőbben kiváncsi) madara, a kea (Nestor notabilis). Egész pontosan két kea rosszalkodott a parkolóban, megpróbálva egy szendvicset kilopni egy jóember kezéből, de nem voltak túl ügyesek.Pedig általában rettenetesen érdeklődőek és imádják szétszedni a cuccokat, kinyitni a zippzárt, kiszedni a kocsik ablaka mellől a gumikédereket, szóval rosszcsontok.

A kea zátonyon őshonos hegyipapagáj, sokkal nagyobb, mint gondoltam, becsületes, tyúkméretű jószág, zöld meg barnás, kicsit rémisztő is volt, hogy letépi a lábamat tőből és elrepül vele. Nem tette, jobb is, mert akkor a másik lábammal belerúgok, azt meg tilos, fokozottan védett madár, nem szabad bántani.

Innen tovahaldtunk tasmániránt, ha már itt voltunk, egy további laza száz km után beugrottunk Shantytownba, amely egy régi aranybányász városka korhű másolata. (térképen D) A vidéken 1860 körül kezdett el tombolni az aranyláz, és mellette a szokásos kisegítője a szervezett erdőirtás. Az attrakció keretében felszökkenhetünk egy csinos kis gőzösre, amely bevisz a dzsungelben épült vágányain az erdő mélyére, ahol felépült egy korabeli fűrészmalom (számos eredeti szerszámmal, jópofa) ahol átélhetjük, hogy mekkora szívás volt akkoriban favágónak lenni. Nagy. Innen vezet visszafelé egy sétaút, amelyen az aranymosás rejtelmeibe vezet be egy kedves úr, aki bemutatja, hogy hogy lehet vízágyúval aranyat mosni.  Lehet kézzel is, kis tálkákban lötymögtetve a vizet meg a kavicsokat, a végén pedig találunk aranyat is a tálkában, ha nem is kilószám, de azért haza lehet vinni kis fiolában.

Mondjuk szerintem az aranymosás kevésbé érdekes (különben sincs már itt arany), mint az, hogy mekkora meló volt azt a kis vonatot beépíteni az erdőbe, amelyik igazi dzsungel, három méterre se nagyon lehetne belemászni, és ugyebár akkroiban a dózeres erdőírtás nem volt jellemző, pláne nem a zátonyon. Akit érdekel a kiwi akcentus, az itt megnézegethet egy kisvideót (youtube) a bácsiról aki elmesélte, hogyan is ment ez az aranymosósdi, itt pedig kisvonatos videó, dzsungellel gazdagon.

Elcsúsztunk a közeli Greymouthba, ami a világ egyik legjelentéktelenebb települése (térképen E) tankolni meg enni valamit, aztán nekivágtunk a hazaútnak, hogy újra átszeljük a szigetet. Ez az ötszáz km-es kanyar még nem végzi ki az embert (azért tudtam aludni utána) aki csodálatos hegyi tájakat láthat, ahogy kanyarog a másik tenger felé. A forgalom a nyár ellenére nevetséges, lehet nézelődni és kell is. Sajnos itt már kezdtek jelei mutatkozni a rosszidőnek, de még egy napig mázlink volt.

“Kirándulás – chch II. / Nyugat felé” bejegyzéshez 16 hozzászólás

  1. Ugyan ezen az úton mentem én is az asszonnyal, csak pont a másik irányba. Mi nyugatról mentünk kelet (Christchurch) felé. Keresztül mentünk egy olyan részen, amit szerintem a Gyűrűk urában látni, szerintem az Artúr hágónál volt). Tetszett. Már csak az orkok hiányoztak a domboldalról.

  2. Hüpp…

    Mi nem láttunk ott keákat. Ahogy elnézem, azért számon vannak tartva a kisédesek. Amelyikkel mi találkoztunk (Homer tunnel előtt), az nem volt ilyen bizalmaskodó. Igaz, gyűrűzve sem volt.

  3. nissan sunny, ami perdef kicsi 4 felnőttnek meg egy gyerekülésben csücsülő kisdednek. mármint hátul kicsi, elöl jó. jópofa városi kisautó egyébként.

  4. Azt tehéncsapdák (cattle stop) voltak-e az amúgy kifogástalan útban ott, ahol tehénnek nyomát nem látod? 🙂

  5. Nekem nagyon bejott az Arthur’s Pass anno… Az egyik legszebb hely ahol valaha jartam.. Marmint a Passtol Chch fele a fennsikon vezeto ut es kornyeke.
    Greymounth tenyleg uncsi, de ott aludni es onnan kiraldulgatni azert okes volt..

  6. Szürkeszáj nekem speciel tetszett. Foleg a sörgyár!

    eFi, tehen csapda nem volt, csak majom csapda (makiverem).

  7. Tényleg, ha már átmentetek a nyugati partra, nem mentetek el megnézni a pancake rocks-ot (Punakaiki)? Nekünk az nagyon tetszett. Greymouth-tól van kicsit északabbra a 6-oson.

  8. Palacsinta-kovek temaban elozo eletemben en is azt mondtam: a Rozsaszin teraszokat majd megnezem legkozelebb, ott lesznek meg!

  9. Ha egy kea letépte volna az egyik lábadat tőből, hogyan tudtál volna belerúgni a másikkal? 😉
    Próbáltam elképzelni, de érdekes figurázás kellett volna hozzá, hogy egy felröppenő madarat egyetlen lábbal, támasztó láb nélkül sikerüljön eltalálni… és közben még fognod kellett volna a fotómasinát is, mert egy ilyen helyzetet nem szabad nem megörökíteni!

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.