Kirándulás – chch V. / Kaikoura

Reggel már lógott az eső lába, úgyhogy a borongós időben hagytuk ott Hanmer Springset, hogy Kaikoura felé induljunk. Kis dilemmázás után a macerásabb, de szebb utat választottuk.

Miután vissza kell menni dél felé Mouse Pointig a szebb úthoz, a két város közöti táv megtétele legalább két óra, viszont forgalom szinte semmi, a táj viszont gyönyörű. Ha visszamentünk volna az egyes számú útra, akkor részben a tenger mellett gurulhattunk volna, de visszafelé úgyis arra terveztünk jönni, úgyhogy ez nem volt szempont.

A Waiu utat 1887 március ötödikén nyitották meg a kerekeken gördülő járművek számára, a teljes leburkolására viszont 2000 április 29-ig kellett várni, hát a kapkodás szó nem tűnik adekvátnak. A környék elsőre nem tűnik olyan fontosnak, hogy vérrel-verejtékkel építsék bele az utat, de komoly, épületfának való erdők voltak a közelben, amelyek kitermelése azért fokozta az igényt. A nehéz gazdasági évek alatt leginkább munkanélküliek építették szegény utat, ami azért nem a leggyorsabb megoldás, inkább szociális foglalkoztatóként történt az útépítés, mint valós határidőkkel.

1900-ban megnyílt a parti út (nagyjából a mai egyes nyomvonalán) de ez nem csökkentette a belső út forgalmát, viszont 1912-ben elért a vasút Parnassusig, ami azért levette a terhelés egy szemmel látható részét az épülgető útról. 1960-ig lassacskán megépültek a hidak a folyókon (a gázlók helyett) és pár felesleges kanyart is levagdostak, szóval történtek a dolgok, de még mindig nem lobogott a haj. 1960-90-ig az út minősített állami autópályává nemesült, és a helyhatóságok átszervezésének következtében részben a Hurunui Kerületi Tanács gondozásába került, ki is cseréltek három fahidat betonhídra. ’95-re mindössze egy rövid, 28 km-es szakasz maradt burkolatlan, az állam viszont besegített egy kis pénzzel, így az éppen akkor regnáló miniszterelnök, Helen Clark adhatta át a frissen aszfaltozott csodát kétezerben. 113 év, de hát úriember nem kapkod, még lever valamit. Mellesleg az út gyönyörű, csendes, kanyargós és hegyesvölgyes, igazi élmény rajta közlekedni, különösen annak fényében, hogy mi ravaszul kivártuk, mire elkészül és kényelmesen hajtottunk végig rajta, fittyet hányva az évszázados erőfeszítésekre.

Kaikourába érkezve erős szél, alacsonyan lógó felhők és hatalmas hullámok fogadtak, úgyhogy gyorsan megnéztük magunknak a partot, ami jó kavicsos és csodaszép köveket lehet gyűjteni, tekintet nélkül arra, hogy a reptéren mit fognak gondolni a röntgenmasina kezelői. Azért nem hordtuk át az egész déli szigetet ide északra, csak egy jó részét, varázslatos, hófehér kavicsokat a fekete partról.

Roppant ügyesen vásároltam egy Canterbury térképet még chch-ben, ami szerencsés véletlen folytán pont Kaikoura előtt pár km-el ér véget, úgyhogy a szálláskeresésünk inkább tűnt holisztikus vakrepülésnek, mint céltudatos közlekedésnek, de megpróbáltam abból saccolni, hogy milyen volt a kép a motel honlapján, úgyhogy viszonylag rövid idő alatt a hegyek lábánál találtuk magunkat, a szállás közelében. Becuccoltunk, meggyőződtünk arról, hogy az elektromos lepedők be vannak készítve, majd elhúztunk a városba körülnézni.

Kaikoura csodaszép kis tengerparti település, hosszú, parti sétánnyal, körben hegyekkel, szóval még felhős időben is jópofa hely. A város déli végén kilátók vannak, alattuk pedig a köveken fókák laknak, akiket meg lehet tekinteni, természetes élőhelyükön, lustálkodás közben. Én eddig fókát, csak állatkertben és/vagy cirkuszban, kicsit hiányoltam is a színes labdákat az orrukról, de valószínűleg pont nem volt edzés, így csak heverésztek a dögök, néha mélán felnézve a turistákra.

Miután megtekintettük a fókakolóniát, visszakocogtunk a városkába (másfél perc autókázás) és kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk, mert már kopogott a szemünk. A Sonic nevű étteremben, a háborgó tengert bámulva ettünk kagylókat meg rákocskákat, nagyon finom volt és friss minden. Eztán még kávéztunk, sétáltunk, el is szaladt a délután, úgyhogy visszatértünk a hegyek lábánál fekvő kis penzióba, ahol kedélyesen elbeszélgettünk a tulajjal az erődetelepítések és az állami karbonkvóták összefüggéseiről, arról, hogy mennyi meló marhát vágni a családnak, majd nyugovóra tértünk.

Másnap kényelmesen, a szemerkélő esőben indultunk vissza chch-ba, leadni a kocsit és felvenni a repülőt. Kényelmesen visszaértünk az egyes úton, leadtuk a kocsit, elvittek bennünket a reptérre, becsekkoltunk, beszálltunk, innen pedig elkezdődött a kaland. Ugyanis ahogy a ZK-AMY-t bámultam az ablakból, egyszer csak látom, hogy két szorgos fiatalember cibálja ki a csomagkonténert az airbusból, derékig turkálnak benne, majd kiemelik apósom és anyósom csomagjait, feldobják egy targoncára és elhúznak.

Legott odafáradtam a mucikához, hogy heló, hova a pékbe teccettek elvinni a csomagokat? Volt nagy meglepődés meg konzilium összehívása, majd az az alak aki saját kezűleg olvasta le a vonalkódokat a beszállókártyáinkról, az arcomba közölte, hogy én nem vagyok a gépen. Itten kicsit megnyűgösödtem, mert egyrészt én vagyok az utas a mindeségit, másrészt meg ne mondja mán, hogy nem vagyok a gépen, miközben a gépen állunk. Volt nagy hümmögés meg szinnyegés, úgyhogy megmutattam a beszállókártyámat, amin ott volt a 3 csomagjegy és khm, nyomatékosan kértem, hogy azonnal hozák vissza a csomagokat, különben nem leszünk pajtik. Nem vagyok egy amatőr színjátszókör, de minden tapasztalatlanságom ellenére élvezhettem a tömött gép összes utasából felém áradó gyűlöletet, nekik csak annyi jött le, gondolom, hogy a rohadt utas okoskodik, a gép meg késik. Úgyhogy azt eszeltem ki, hogy kissé emeltebb hangon fogok beszélni, hogy mindenki érezze át, hogy itten velem van kitolva, nem én szívózok az ő idejükből, és előadtam a “Blame yourself buddy” kezdetű improvizatív indulatprózámat, amire mindenki elfehéredett és kicsit meg is fagyott a levegő, gondolom policy, hogy kerüljük a pánikot a gépen, először a nők és a gyerekek. Ugyanakkor nem szerettem volna Aucklandig repülni és aztán napokig telefonálgatni, hogy hol a cucc. Végül sűrű rádióforgalmazásba keveredtek, megvetően néztek rám és visszahozták a csomagokat.

Aucklandban leszálltunk, megcsapott bennünket a párás meleg, jött értünk az aeropark mikrobusza, elvitt a kocsihoz és hazajöttünk. Hát így kirándultunk mi a déli szigeten. Még lesz egy poszt chch városáról is, külön, aztán mesélek Coromandelről, mert időközben ott is voltunk.

“Kirándulás – chch V. / Kaikoura” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. “előadtam a “Blame yourself buddy” kezdetű improvizatív indulatprózámat”
    Észrevetted már, hogy ez egyedül itthon (volt kgst) nem működik? Meg latinamerikában.

  2. észrevettem, de szerencsére nagyon ritka itt az, hogy emelgetni kell a hangját az embernek. nem mondom, hogy nem fordul elő, de tényleg elhanyagolható. viszont, ha kell, működik. fura. azért szeretem, hogy nem kell.

  3. 9|11 óta én nem merném a hangomat emelgetni reptéren vagy fedélzeten. Nem emlékszel a csóró lengyelre, aki kicsit ideges volt a késés miatt, ezért halálra tézerezték a rendőrők valahol az Usában? Tényleg nyugis népek élhetnek ott a zátonyon.

  4. ez nem az usa szerencsére és belföldi járat is. és még balfaszok is voltak. (és nincs villanyozójuk 🙂

  5. Bakker spájzoltam ezt a postot, hogy majd egyszer elfogy a meló és akkor beülök elé egy sörrel bálnásat olvasni (=Kaikoura), azt sehol egy deka bálna?
    A Mouse Pointról jutott eszembe, hogy mintha ott szopatott volna a GPS – ha meg erről neked digitális topográfiai transzfer jutna az eszedbe, akkor tudod a címem 🙂

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.