Új-Zéland és a bor I. – a kezdetek

A zátony borai ma világhírűek, a bor és hozzá kapcsolódó iparágak álomszerű exportbevételeket produkálva pörögnek, miközben komoly borászat igaziból csak pártíz éve létezik errefelé. Sorozatunkban a mai helyzetig vezető, döcögős utat járjuk végig, tanulságos lesz. Jöjjenek az alapok.

Új-Zéland a szőlőt egy bizonyos James Busby-nak köszönheti, egy skóciai születésű úriembernek, akinek amúgy sok egyebet is köszönhet, Busby nélkül ma nem így nézne ki az ország, az biztos. A jóember 1801-ben született, majd egész családjával együtt, 1824-ben Új-Dél Walesbe költöztek. Nem sokkal később visszatért Angliába, ahol kicsit dolgozott a kormánynak, majd ahogy a lába bírta, iszkolt Spanyolországba és Franciaországba, hogy mindent megtanuljon a szőlészetről, amit csak lehet. 1832 márciusában kinevezik brit rezidensnek Új-Zélandra, gyorsan hazaugrik ÚDW-be megnősülni és már itt is van.

Ez a rezidensség nagyon klassz megoldás volt, a brit birodalom képviseletében lehetett  manőverezni, ugyanakkor félhivatalos diplomáciai státuszban, tehát kevésbé megkötött kezekkel. A megbízása arra szólt, hogy segítse, védje és támogassa a brit kereskedelmi érdekeket, valamint közvetítsen a maorik és a csak úgy idetévedő európaiak között, mert itt elég sok, khm, súrlódás történt. 1834-ben jut tudomására, hogy a franciák rá akarják tenni a kezüket a szigetre, egészen pontosan elérték a pletykák, hogy de Thierry báró (francia irányítású) független területnek akarja kikiáltani Hokiangát és környékét. Ezt egy snájdig brit úr ugyebár semmiképpen nem tűrheti, úgyhogy Busby felcukkolta a maorikat, hogy álljanak össze és ne hegyják, hogy a franciák elvegyék a földjüket. Ekkor született az Egyesült Maori Törzsek c. Lobogó is, amit a törzsfőnökök választottak ki a három változat közül, amelyet a britek küldtek Busbynak Ausztráliából. Mindez Busby saját birtokán zajlott, amely Waitangiban található, sőt, a brit gentleman meg is szövegezett a bennszülötteknek egy Függetlenségi Nyilatkozatot, amelyet 35 maori törzsfő alá is írt. Ugyanezen a gyepen, Busby háza előtt, 1840-ben írták alá a Waitangi szerződést, amelynek egy részét maga Busby írta és ennek következtében lett minden maori brit alattvaló… hát ennyit a franciákról.

De térjünk vissza a borhoz, pontosabban a szőlőhöz, ugyanis amikor a friss házas Busby megérkezett, nem jött üres kézzel. Európából hozott szőlő volt nála, plusz az Ausztráliában akkor már jól termő fajták, amelyekkel körbeültette a Waitangi birtokot, amivel meg is teremtette az első szőlészetet a zátonyon, 1836-ban már szüretelt és bort is készített, tapasztalataiból több könyvet is írt.

1838-ban pápai áldással egy kupac francia misszionárius érkezett a zátonyra, akik a szokásos tevékenységgel voltak elfoglalva (egyházi érdekképviselet és mindenki megtérítése, aki csak hagyta magát) egészen 1851-ig, amikor a Ngaruroro folyó mellett felépítettek egy missziós állomást, rendházzal. Nem sokkal később földet vásároltak Meeanee mellett, komoly közösséget gründoltak, és rengeteg munkával építettek templomot meg lakóépületeket meg iskolát és ültettek szőlőt is, bor nélkül nem ér a liturgia és az asztalra is kellett valami. 1870-ben eszközölték az első bor értékesítést, (száraz, vörös) és azóta sem álltak le. Jelenlegi helyükre 1910-ben költöztek, 11 szeletre vágva a missziósházat, a jelenlegi borászat helyére szállították. Új-Zéland legrégebbi működő borászata a Mission Estate vidáman üzemel és egészen kiváló borokat készít. Ők voltak a legjobb példa a kiwiknek, hogy lehet rendes bort készíteni az országban.

Mivel a zátony leginkább a britek éléskamrájaként üzemelt, a fennhatóság nem szívesen látta, hogy a jó birkalegelőket mindenféle felesleges szőlőművelésre pocsékolják, ezért mindent megtettek, hogy a bor, mint olyan fel se merüljön. Ebben nagy segítségükre volt az is, hogy angolszászék leginkább sört akartak inni, de ha sört nem, akkor gabonapárlatokat,  maximum sherry-t vagy portóit és persze volt is egy kis alkoholtilalom is meg szigorú engedélyezés és korlátozás kocsmaügyben. A kereslet hiánya miatt a szőlőtermelés minimális területre szorult, sőt, sok helyen tilos is volt szőlőt ültetni.

A XIX. század végén érkező dalmát bevándorlók a szokásaik és konyhájuk mellett az évszázados szőlészeti tapasztalatukat is hozták magukkal. Szinte azonnal nekifogtak a szőlőtelepítésnek, ezeknek az ültetvényeknek jó része ma is működik Auckland északi és nyugati részein. Az Auckland régió az ő munkájuk eredményeképpen vált borvidékké, bár eleinte  csak asztali bort csináltak maguknak, valamint portóit és sherryt eladásra.

A XX. század első felében a borászat gyakorlatilag jelentéktelen méretű volt, az ország megélt az állattenyésztésből, hús és tejtermék-exportból szépen, ám az idilli állapot nem tartott a végtelenségig. 1957-ben létrejött az Európai Gazdasági Közösség, amely a tagállamok számára nem csak szimpla vámúniót, hanem közös mezőgazdaság-politikát, és minden tagállamra egyformán vonatkozó kereskedelmi feltételeket jelentett, sőt, mindezt a tagállamok volt gyarmataira is kiterjedő hatállyal tette. 1962-re született meg az EGK-n belül a mezőgazdasági termékek egységes árszintje. 1967-ben Anglia is csatlakozott az EGK-hez, a piaci viszonyok alaposan átrendeződtek, a zátony hús és tejtermékeinek versenyképessége megcsappant.

A kiwik belátták, hogy változtatni kell, az állattenyésztés visszaesésével felszabaduló területekkel valamit kell kezdeni (a nagy gyapjúboom előtt járunk). Figyelembe véve a szőlő igényeit, az időjárás és a talajszerkezet adottságait és a korábbi telepítések tapasztalatait, nem is tűnt olyan rossz ötletnek a borkészítés. A hatvanas évek végén szűnt meg egy alkoholmérési korlátozás (délután hat előtt nem nyitottak a kocsmák és vasárnap zárva tartottak) és megjelent a BYO (hozd a saját piád) licensz is. Ami teljesen megváltoztatta a kiwik hozzáállását a borokhoz, az a rendszeres repülőjáratok megindulása Európa felé, egyre többen indultak el „tengerentúli” tapasztalatokat szerezni, fél-egy év ottélés, ottdolgozás alatt egyre többen találkoztak az európai borkultúrával, borfogyasztási szokásokkal. Hazatérve már más szemmel néztek a borra, úgyhogy minden készen állt hogy  Új-Zéland kitalálja a saját borait.

A következő részben a mai új-zélandi bor születésétől folytatjuk. Stay tuned!

4 hozzászólás “Új-Zéland és a bor I. – a kezdetek” bejegyzéshez

  1. Jó írás, kíváncsi vagyok a folytatásra. Ma épp kb 20 millió liter bor között rohangáltam az Indevin-ben 🙂

  2. Ahikó lelt egy nagyon érdekes DVD-t/sorozatot: http://tvnz.co.nz/hunger/show-2301232
    Két Wellington-i szakács elment NZ összes kulináris nevezetességét közelről megnézni és gyorsan ők is alkottak belőlük valamit. Persze minden részben be is karmolnak rendesen valamilyen tájjelegű borral, amit egy pár szóban ismertetnek.
    Az első DVD-n keresik fel a maradék dalmát közösséget (még megvannak jól) és a boraikat a 90 mile beach környékén.

    Nagyon jó sorozat és tökéletes indirekt reklám. Valaki nagyon ügyesen találta ki.

  3. A Mission Estate gyönyörű hely, nagyon érdekes, érdemes elmenni megnézni. Mi karácsony előtt voltunk. Sajna éppen akkor érkezett egy busznyi illuminált mikulás (vagy magát mikulásnak álcázó személy) és annyira lefoglalták a személyzetet és a helyet, hogy egészen egyszerűen képtelenek voltunk odaférni a pulthoz, hogy megkóstoljuk a boraikat… a végén feladtuk, és átmentünk egy másik pincészetbe kóstolgatni. Sok, jó pincészet van arrafelé.

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.