Kirándulás – Stratford, Taranaki

A hosszú hétvégét kirándulással töltöttük, mert végre ideért a jóidő, kár lett volna a városban maradni. Inkább összekötöttük a kellemest a még kellemesebbel és elmentünk oda, ahol még nem jártunk és motoroztunk is sokat.

Szombat reggel összepakoltunk, ami ugyan eltartott egy ideig, de végül csak sikerült, felrámoltunk rengeteg holmit és három motort egy furgonba és nekivágtunk a Stratfordba vezető útnak. A terv arról szólt, hogy szombaton elmegyünk Stratfordba, vasárnap végigmotorozzuk a Forgotten World Highwayt odavissza, hétfőn pedig hazajövünk. Nagyjából ez is történt, a motorozásról a holnapi poszt fog szólni.

Stratford kb 440 km-re van Aucklandtól és egy igen helyes kis porfészek, amit az 1870-es években elkezdtek kiépíteni, miután a New Plymouthba és környékére települt britek kirugdosták az őslakókat a vidékről. A brit telepeseknek gyorsan feltűnt, hogy a talaj jó, eső van sok (évi 1500-2000mm), úgyhogy elkezdték a területet borító erdők kivágását és a mocsarak lecsapolását. Ennek eredménye a mai tájkép, a végeérhetetlen legelők. A rengeteg csapadéknak és a vulkanikus talajnak köszönhetően a legelők az ország legjobbjai közé tartoznak, a környék húzóágazata a tejmarha tenyésztés és a tejipar. A laposabb részeken kb. ötvenezer marha legel, a dimbesdombos területeken pedig háromszázezer birka.

Stratfordot erőből alapították a telepesek, majd amikor már készen álltak a házak helyei, akkor kezdtek gondolkodni, hogy mi legyen a település neve. Végül Shakespeare szülővárosa, Stratford-upon-Avon után keresztelték Stratford-on-Patea-ra, mert a placc a Patea folyó partján fekszik. Az on-Patea később lekopott a névről, de a Shakespearei vonatkozások nem, az utcákat 27 Shakespeare mű 67 karakteréről nevezték el, a Broadway dekorációi is vonatkozó ihletésűek, természetesen van színház és Új-Zéland egyetlen figurás harangjátéka is a főutca óratornyában található, amely a Globe Színház stílusában épült és napi négyszer eljátszik egy darabot a Rómeo és Júliából. (10,13,15 és 17 órakor). Sajnálatos módon idén április elsején egy lángoló meteor porig rombolta a tornyot, de gyorsan visszaépítették.

Stratford egyébként a róla elnevezett kerület egyetlen igazi városa, a kerület maga 2163 négyzetkilométer, amelyet kétfelé osztottak, a Taranaki és a Manawatu-Wanganui régiókra. A kerület területének közel 70%-a a Taranaki régióba esik. A környék távolról is jól kivehető jellegzetessége a szinte teljesen szimmetrikus stratovulkán, a 2518 méter magas Mt. Egmont, leánykori nevén Taranaki.

A vulkán viszonylag fiatalka, 135ezer évesnél egy perccel sem idősebb és máig aktív, bár nem nagyon mocorog. Az utolsó vulkanikus eseményt kb. 1860-ban produkálta, akkor lávázott kicsit meg beomlott az oldala, kitörni utolsára 1755-ben tört ki, a környéken végzett vizsgálatok alapján, a tudósok azt mondják, hogy az elmúlt kilencezer évben nagyjából kilencven évenként mocorog egy picit és kb. ötszáz évente van nagy kitörés. A vulkáni kúpot egy csodaszép esőerdő veszi körbe, vígan dajdajozva a hegy által összeszedett csapadékban, van is egy mondás, hogy ha látod a Taranakit, akkor esni fog, ha nem látod, akkor már esik. A kutatók szerint az elkövetkező ötven évben várható komoly kitörés és a hamut keletre fogja fújni a szél, végig az északi szigeten.

A hegyet amúgy 1867-ben elkobozták a maoriktól, a telepes törvényre hivatkozva, annak ellenére, hogy az 1863-as törvény szerint nem lett volna szabad hozzápiszkálni olyasmihez, amin se lakni, se gazdálkodni nem lehet, de a saját javára mindenki szívesen téved, a telepesek meg akkoriban pláne. Mentségükre legyen mondva, hogy 1978-ban, egy új törvénnyel visszaszármaztatták az egész hegyet a Taranaki Maori Alapítványnak, amely a birtokba kerülés pillanatában az államnak ajándékozta az egész miskulanciát, ami szintén ugyanebben a törvényben volt leírva, máig vita van arról, hogy a maorik tudták-e, hogy úgy kapják vissza a hegyet, hogy mégis az államé marad.

1881-ben, a hegycsúcstól számítva egy kb. 10km-es körben védetté nyilvánították a területet, hogy megőrizzék az eredeti őserdőt, ezzel 1900-ban megszületett a zátony második nemzeti parkja, amely máig működik, bár a területe valamelyest gyarapodott. Az Egmont National Park kifejezetten javasolt néznivaló, ha arra jár az ember, a mohás őserdő csodálatosan szép és érintetlen. A hegy angol nevét Cook kapitány adta, a maori neve pedig nagyjából fényes csúcsot jelent, ami nem csoda, mindig van a tetején hó. Keletről, Stratford felől nézve a hegynek két csúcsa is van, a csúcs-csúcs és a hegy derekánál a Fantham’s Peak. Ezt a körvonalat a környéken mindenki minden logoban használja, úgyhogy három mérföldről, robogó vonatból kiszúrható, ha valaki Taranaki illetőségű.

A városban kivétel nélkül mindenki hobbikertész, csodaszép kertek és parkok vannak, (vonatkozó eseménynaptár) akárhova lépünk, és ha szép az idő, akkor mindenhonnan látszik a hatalmas, hófödte hegy. A városban keresztezi egymást az SH3-as és az SH 43-as út, utóbbi a Forgotten World Highway, amiről holnap lesz szó, viszont hétfőn még elugrottunk a hegyhez, megnézni a Dawson Falls nevű vízesést, ami nagy, hangos és magasan is van, jópofa. Nyilván ide is motorral mentünk fel, a Taranaki délkeleti lejtőin kellett kilencszáz méter magasra kapaszkodni, a hegyet körlvevő őserdőn keresztül, am az egyik legszebb út, amit valaha láttam. Sokkal szebb, mint a Ruapehura vezető hasonló út, pedig annak sem csúf az eleje.

A látogatóközpont parkolójában lehet hagyni a járműveket, onnan lefelé 3 perc séta az öreg generátorház, ami az egyik legrégebbi, vízzel hajtott generátor az országban, még működik is. Eredetileg a General Electric építette 1896-ban tasmániai megrendelésre, ahonnan a kiwi hadsereg megvásárolta és 1922-ig Wellington környékén használta. Az Egmont Nemzeti Park megvette a seregtől, amikor Wellington környékét villamosították, majd 1934-ben üzembe állították. 1935-ben majdnem elvitte a víz, de sikerült megmenteni és a jelenlegi helyén beüzemelni. Azóta is ott ketyeg, nagyjából folyamatosan, 300-as percenkénti fordulaton 27KWw-ot ad le, rendíthetetlenül. Az életben egyébként leginkább egy zümmögő kerti budira hasonlít az egész, méretben is, de technikatörténeti jelentősége mellett nem mehetünk el szótlanul.

Kissé lejjebb sétálva elérjük a vízeséshez vezető ösvényt, ami girbegurba, meredek, csúszós és időnként lépcsők vannak benne, viszont közvetlenül a zuhatag aljába érkezünk, ahonnan pompás látványt nyújt a sok víz, igen megéri lemászni oda, majd visszamászni. Aki nagyon szeret a hegyeken föl-alá sétálni, annak kiváló túraútvonalak állnak rendelkezésére, hogy a környéken csámborogjon.

A vízesés után visszakocogtunk a szállásunkra Ngaerebe, ami Stratfordtól négy km-re található, felpakoltuk a motorokat, kivéve Jociét, majd elindultunk hazafelé. Joci motoron ment egészen Eight Mile Junctionig, hogy kiélvezze az Awakino Gorge kanyargósságát Awakino és Mahoenui között a hármas úton, ami kocsival is nagy élmény, motorral meg sőtpláne. Ott bevárt minket, kellemesen beszélgetve egy jópofa motorossal, akivel találkoztunk előző nap Whangamomonában. Feltetriseztük az ő motorját is, és hazaromboltunk.

Érdekes módon, amikor a munkahelyemen mondtam, hogy a Taranakihoz megyünk, mindenki csak nézett, hogy oda minek? Nincs ott semmi. Igaz, eddig azt hittem Raetihi a leglepukkantabb falu, most viszont sikerült messze meghaladni azt az élményt, szóval instenhátamögöttből nem állnak rosszul. Ugyanakkor ott van a teljesen városszerű New Plymouth, Stratford, Taumarunui, ahonnan egy ugrás a Ruapehu… szóval messze nem olyan kietlen, mint gondoltam. A motorozás miatt nem akartam a nikonom vinni, úgyhogy csak a kis lumix volt nálam, jól is jött a porvédelme.

Egész hétvégén fokozott közúti ellenőrzést tartott a rendőrség, és láttunk is soksok rendőrautót mindenfelé, igyekeztek nullára redukálni a halálos baleseteket, nem sok sikerrel, nyolcan vesztették életüket a három nap alatt. A hatékonyságot remekül példázza, hogy a Taranakira úgy mentünk fel, hogy az Suzukin nem volt index és tükör is csak egy, amit a Yamahámról raktam át (se a nekem kötelező L-betű), hazafelé pedig Joci kétszáz km-t ment rendszám nélkül, mert a rendszámot tartó alulemez letört, úgyhogy levette az egészet. Érdekes.

“Kirándulás – Stratford, Taranaki” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Ez a Forgotten Highway a marketing csucsa.

    Elfelejtettek leaszfaltozni, Transit Bruce fejere csap: fakk, this highway is forgotten. Lecc call it Forgatten Hajvej!

    1. Tibb, még csak nem is elfelejtették, csak elfogyott az aszfalt, úgyhogy kész is van…

      Marketinggel pedig az egész régió csak nagyon nehezen vádolható 🙂

    1. nem, az Joci játszós motorja, én mentem vele a hegyre. Csak ketten motoroztunk. Meg a gyerek a rózsaszín bringáján.

  2. Stratford-upon-Avon-ban már kétszer is jártam, remélem egyszer ide is eljutok 🙂

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.