Célegyenes

Most ide képzeljetek valami rettenetesen cuki, édibédi gyerekképet, amit mondjuk Anne Geddes fotózott (bájos csöppség vödörben, bájos csöppség erős férfikezekben, bájos csöppség kézihurkolt, félkész felsőruházati termékben, stb.) – megvan? Na.

A korábban már megemlített +1fő, már elég közel ért a kijárathoz, a hordozó pedig lényegesen komolyabb mennyiségű levegőt szorít ki környezetéből, mint korábban, a papírforma szerint három hétre vagyunk a projekt első fázisának lezárásától. Amíg a kisded fejlődik a tartályban, addig mi számos dolgon mentünk keresztül, mintegy felkészülésképpen. Az egészségügyi vonatkozásokat nem részletezném, az itteni rendszer picit másképp működik, mint ahogy az előző gyermek kivitelezésének idején Magyarországon megtapasztaltuk.

Az első és érdemi különbség, hogy itt, alapból nincs szülész/nőgyógyász szakorvos, akinek a sok pénzeket lehet tolni magánrendelés címszóval, itt a midwife (középső feleség) rendszer van, vagyis egy képzett szülésznő segíti a kismamát a landolásig. Midwife-ot az ember általában úgy választ, hogy megkérdezi a környülötte levőket, hogy nekik ki volt a néni és meg voltak-e elégedve velük. Mi is így tettünk, egy barátunk javaslatára (ám két gyerekük megszemlélése után) felkértük az anno náluk segédkező nénit, aki el is vállalta a kettes sorszámú gyermekünk körüli management teendőket. Ez eleinte leginkább vérvételek és festői ultrahangképek készítésének szeánszaival telt, amelyek mára heti rendszerességűvé váltak.

A nem EÜ vonatkozású felkészülés leginkább a hozzávalók beszerzéséről szólt, ide értendő mindenféle gyerekruha, kellékek, szerszámok, amelyeket nyilván nem lehetett egy menetben felhalmozni, hanem újra és újra ki kellett törnünk és portyázásaink során zsákmányolni őket. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy pl. gyermekágyat kaptunk kölcsön, ahogy ruhákat is több forrásból, de vannak nélkülözhetetlen dolgok, mint pl. a pukekós partedli, amely ugyan majd csak fél év múlva kell, de lássuk be, nem lenne nyugodt az álmunk, ha ilyesmi nem lenne karnyújtásnyi távolságban, készenlétben. A beszerzés egyébként nem olyan borzasztó dolog, ám a nemzetközi kismamafosztogatás természetesen a zátonyon is tombol, a kismama/baba boltokban minden fellelhető, amit szerető szülő felvásárolhat leszármazottjának, sőt, és ahogy a fejlett Európában már megszoktuk, a holmik kb. 95%-a teljesen felesleges baromság, ami nélkül az új EÁRTSZK* vidáman elvan.

A beszerzést súlyosbítja hogy nekem is menni kellett a vonatkozó boltok közönsége és személyzete, előbbiek tárcanyitogató szemekkel pillognak a velük levő hímnemű egyedekre, utóbbiak pedig akkora számokat kapálnak a pénztárgépbe ördögi mosollyal, amekkorát csak bírnak. Az ilyen környezetben óhatatlanul kialakuló rövid társalgások megpróbáltatásainak ábrázolásától eltekintek, szerény véleményem szerint nyugodtan abban a kategóriában kellene szerepelniük, mint a bázisugrásnak, raftingnak, vagy a pusztakezes harcnak medvékkel, egy könnyed, 5-7 perces termékismeretetéstől Bear Grylls úgy omlana össze zokogva, mint akire egy teherszállító repülőből zuhanna egy raklap mellszívó. A történelmi hűség (és testi épségem) kedvéért leírom, hogy a nej higgadt megfontoltságot tanúsított és egyáltalán nem kapta el a római császárokat oly gyakran megszédítő, népközéaranyszórás kedvelt tevékenysége, néha megremegett a keze és belemarkolt a sestertiusokba, de nagy általánosságban visszafogta magát és tényleg csak olyasmit vettünk amire szükség is lesz. (meg pukekós partedlit)

A midwife első kérdése az volt, hogy a nej hol kíván szülni, ugyanis itt az otthon, kádban, bálnaháton, erdőszélen szülés pont olyan népszerű, mint a kórházi megoldás, mi utóbbi módon döntöttünk, tekintve, hogy béreljük a házat és minden olyan nehezen jön ki a szőnyegpadlóból. A kórház a North Shore Hospital otthonunktól körülbelül 3 perc autózással elérhető, úgyhogy, ha a gyermek nekivág a megszületésnek, jó eséllyel oda is fogunk érni a tetthelyre időben, vagy, – mivel második gyerek és egyesek szerint az simán kicsúszik, mint az ízes lepény –  a kocsit kell takarítani.

A szülővé válás csodás folyamatát az egészségügyi intézmény (Waitemata Disctrict Health Board) sok egyéb mellett azzal kívánja megkönnyíteni, hogy oktatókirándulást szervez a kórházi szülészetre, hogy aki gondolja, az megtekinthesse a helyszínt bevetés előtt. Mi, 6-8 másik kíváncsi párocskával együtt egy szombat délután teljes életnagyságban megjelentünk, hogy tanulmányozzuk a menekülési útvonalakat, felszerelést, satöbbit, majd egy kedélyes, szemmel láthatóan négyszáz órája szolgálatban levő, 34 kg-os nővérke segítségével bejártuk a pályát, nem túl széleskörű ismereteket szerezve az újzélandi gyerkszülésipar mélységeiről. A nejem, aki megdöbbentően sok kórházas filmet néz, –  amelyekben 1080pixel szélességben, technicolor modellek százasával mentik meg olyanok életét, akik a soha elő nem forduló betegségeket gyűjtötték be a nyílt utcán vagy színházba menet – kissé csalódottnak tűnt a helyszínbejárás után, merthogy elavultak a műszerek (?!), úgyhogy kénytelen voltam rávilágítani az előző alkalomra, amelyet az Uzsokiban éltünk át öt és fél éve és a szabad szemmel látható különbségekre. A kórház egyébként teljesen normális, kórházszerű, tiszta és hát olyan kórházszerű, csak nincs az a szag, ami ezek szerint mégsem nemzetközi egyezmények miatt van.

A szülészet mindenfélével fel van szerelve, úgyismint ágyak, hatalmas színes labodák, amelyekkel mindenfélét lehet csinálni (kivéve labdázás, rákérdeztem) vannak szobák jacuzzival, de csak vajúdó nőknek lehet belecsücsülni, amit eléggé diszkriminatívnak gondolok, ki is vettem a fürdőgatyát a vészhelyzeti sporttáskából. Másra nem nagyon emlékszem az egész bejárásból, a bevetési stresszhelyzet majd segít eligazodni, vagy ha nem, hát a kórházi személyzet, végül is azért vannak ott. Egyébként itt nincs olyan szülés közbeni csoportterápia, az anyukával ott a midwife meg az apuka, ha akar és kész, orvos nincs, amíg nincs komplikáció, ami mellesleg teljesen jogosnak is látszik, a terhesség nem betegség és a szülés nem műtét. Szerencsére, a korábbi gyakorlattól eltérően, most nem merültek fel dúlák, aranyfonál-légzés, delfinek között szülés és egyéb ködevő ezoterikus bolondériák, amelyekkel egymást ostobítják a kismamák, na nem, mintha itt a zátonyon nem menne semmi hasonló, most inkább csak a közösség nem volt meg hozzá, de ez nem is baj.

Összességében aszondom, hogy a szerkesztőség fel van készülve az új munkatárs érkezésére, csőre töltött rugdalózók és további mindenféle színes izék várják, hogy a gyerek hazajöjjön és ordításával a legváratlanabb pillanatokban verje fel a környék csendjét, további súlyos károkat okozva az ideggyenge szomszédnak, és a másik szomszéd kutyájának.

*= Egyszerű Átfolyó Rendszerű Tej-Szar Konverter

“Célegyenes” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Ahh, kifényezted a stílusod megint, ez jó kis poszt volt. Egyébként pedig EÁRASzK (Egyszerű Átfolyó Rendszerű Anyatej-Szar Konverter volt az… 🙂
    Másrészt viszont grat, sok sikert, három hét nagy idő, sok lóvé bír addig még begurulni a babaipari kasszákba, ha nem vigyázol.

  2. sírvavigadokezen. köszi.
    No és persze szorítunk (csendben aggódtunk itt, míg 3 hétig kussoltatok), hogy minden siiiimán menjen a konverter letöltésekor.
    A pukekos partedli tökre kell, jó ?

    csókoltatunk titeket,
    sz

    1. köszi, nincs semmi vész, egyszer a néne nem találta a szívhangot első nekifutásra, alaposan ráijesztve a nejre, de alaposabb kutatás után meglett, más izgadalom nem volt, szerencsére.

      Na, majd most! 🙂

  3. na jó, a pukekós partedli nekem is tetszik 🙂

    az all blacks meg oldja meg az életét, 40 dolcsi egy rugdalózóért? Maximum, ha megnyerik a kupát!

      1. Tiltakozom a feltételezés ellen, bár az igaz, hogy én hagytam jóvá a beszerzést 🙂

        Ha küldesz birkásat, fogunk örvendezni nagyon!!!

  4. Nem lóverseny ez, te 🙂

    “papírforma szerint három hétre vagyunk a projekt első fázisának lezárásától.”

    Mekkora poén lenne, ha mondjuk 20-án…

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.