88 cent

Szóval az van, hogy már vagy két hete tologatok magam előtt két, meglehetősen jelentéktelen műszaki problémát, amelyek megoldása csak pillanatok kérdése, de az előkészületek miatt ellustálkodtam az egészet. Most hétvégén viszont letudtam őket, most pedig megmutatom, hogy hogy lesz egy nem túl jelentős érdekességből blogposzt.

A két probléma egyébként nagyon hasonlított egymáshoz, a gyerek rollerjáról elveszett egy excenter-ellendarab vagyis az összecsukhatóság sérült, a másik pedig, hogy valami homályos módon elvesztettem egy anyát a fűnyíróról, amitől elkezdett szétesni a mihíjják, aminél fogva tolni kell az egészet. Hogy gyorsan lelőjem a dolgot, egy M3 és egy M8, szárnyasanya vásárlása megoldotta volna a problémákat simán. Nomostan hova megy az ember ilyenkor? Nyilván a kötőelemboltba, ahol mindent, de tényleg, mindent lehet kapni, jesszuskától-géppuskáig, csak sajnos a favorit ilyen egység hétvégén zárva van, ezért a halandónak nélkülözni kell a kötőelemeket és a hozzájuk kapcsolódó extra szolgáltatást, amely általában kimerül abban, hogy egy vibráló tekintetű megszállott rábeszél a nikkelezettre, mert az igaz, hogy négy centtel drágább, de örökké fog tartani, bilieve me, örökké.

Ilyenkor persze sosem érv, hogy én viszont nem fogok örökké tartani és kifejezetten bántó, hogy engemet, a tápláléklánc csúcsát, az eszközhasználó embert, a homo fabert, simán túlél hat évszázaddal egy nyolcas anya, de hát vigasztaljon a tudat, hogy előttünk még ott a további evolúció lehetősége, a nyolcas anya meg már készen van, nincs neki hova tovább. Visszatérve a dologra, ilyenkor hétvégén, amikor az ember ráér anyázni, elérhető közelségben csak a nagy barkácsboltok vannak nyitva (barkács, ejtsd: DIY, értsd: kendács), nyolcvanezer négyzetméteren a locsólókannától a deszkáig minden van, sőt. Ez általában azt jelenti, hogy az ember végigsétál hatszáz, égigérő polcsor mellett, vidám, egyenruhás alkalmazottak érdeklődnek tőle, hogy hogy van és, hogy minden rendben van-e, majd sokáig nézi a flexeket (sarokcsiszoló, angle grinder), vágyakozva.

A gyerekkel mentem, ami mindgig élmény, rengeteg marhaságot kérdez ilyenkor és sokat rohangál, nem hagyja az embert durcásan fel s alá sétálni a sorok között. Igazából, a lelkem mélyén azért nem akartam sokáig megoldani a problémát, mert általában ezeket a pici kötőelemeket előre csomagolva árulják (megtanultam ezt már a piros motorral kapcsolatban, ami marokszám kapta az új csavarokat) értelemszerűen a lehető leghülyébb mennyiségeket összeállítva, hogy nehogy egy csomaggal elég legyen venni, vagy ha egyet veszel, az kilós kiszerelés. De felfedeztem, hogy van ám lédig kötőelem, a gyerknek a lelkére kötöttem, hogy ne egyen meg túl sokat belőlük, és belevetettem magam a méretjelzések és angol megnevezések csodálatos világába. Ismét jól jött, hogy anno műszaki stúdiumokat folytattam, pontosan, ahogy apukám megjósolta.

Ccsatlakoztam hát a már ott serénykedő elmebetegekhez, akik az otthonról magukkal hozott darabokhoz próbáltak keresni mindenféle anyákat, hahh, gondoltam lenézően, ámátőrök, az ember otthon megméri, a boltban pedig csak kiválaszt, kéjesen lubickolva az SI és a józan ész langyos keverékében. Igen, nekem is a zsebemben lapult a két mihijják, amihez az ellendarabokat kerestem, de nem azért, mert nem tudok megmérni valamit, hanem azért – bizonygatta az érdekes arcú srác – mert nem bízom a kiwi árufeltöltőkben. Amit mellesleg jól is teszek, mert csomó méret össze volt keveredve. Gyalázat.

Na mindegy, lényeg, hogy a szárnyasanya helyett (kiálló szárnyak, gyerekrolleren ez balesetveszély, a spór hamar lekopik a későbbi ragtapaszfelhasználáson) Nyloc anyákat vettem, amelyek megvédik magukat a lerázódástól. A roller összehajtó akármijébe egy incifinci M3 méretet, a fűnyíróhoz meg a nyolcast, amihez vettem még egy rugós alététet is, bizots, ami biztos. Ez így nagyjából az örökkévalóság meg még egy nap, úgy hidd el. Megkérdeztem a bácsit, hogy ez hogy megyen, három csetresszel odamegyek a kasszírnőhöz, az honnan fogja tudni, hogy ezek mik meg mennyiért azok, amik? Legott informált engem a jóember, hogy ő majd ad nekem egy sajtcetlit amire felírja a cikkszámokat, amit érzékel a kasszírnő és mindenki boldog lesz. Emígyen is történt.

Odafáradtunk a kasszához, letettem a néninek a kis pultjára a három izét, ő meg bekapálta a cikkszámokat és közölte, hogy kilencvenhat cent. Mondom dehát a kis rodolfógép, ahova a kártyám/pinkódom kerülne aszondja nyolcvannyolc. Erre aszondja a néne, hogy hát akkor annyi. No, meg, hogy apróm van-e? Mondok nincs, amúgy se szoktam készpénzt használni, ha véletlenül van nálam, akkor vigyázok rá, mert parkolóautomatába dobálni jó az, ha véletlenül.  Mondjuk ha lett volna nálam 10 meg húszcentes, akkor össze tudtam volna rakni 90 centet, mint legközelebbi találat, de ilyesmi még ritkábban forul elő a tárcámban, az egy dollárban meg már jatt is lett volna, szóval inkább kártyával fizettem. Nyolcvannyolc centet. És nem rugdostak meg, nem kaptam szúrós pillantásokat és nem kellett hallgatnom a mögöttem állótól motyogva, hogy na, ráadásul kártyával fizet.

Hát így, nincs tanulság, se mély erkölcsi mondanivaló, viszont megint összecsukható a roller és nem esik szét a fűnyíró.

“88 cent” bejegyzéshez 7 hozzászólás

    1. Ja, es benti jatszoter is van, ugyhogy gyerekkel egy csavar vasarlasa fel napos program 🙂

  1. rég írtál ilyen jót. Ha még egy jelentős szerkesztő lennék, mint egykoron, feltétlen elkérném. Grats

  2. Vazze, ket gyerek utan mar egy anyacsavartol is lazbajosz? (you come into fever even from a motherscrew behind two kids)

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.