Kunyhók a vadonban I. – a ritkítók

Új-Zélandon a kültéri tevékenységek igen népszerűek, sokan kirándulnak, másznak hegyet, vadásznak, kerékpároznak vagy teljesítménytúráznak szerteszét az országban. A DoC ezért üzemeltet egy 1400 kunyhóból álló hálózatot (Backcountry Huts), amelyet bárki igénybe vehet. Ez a rengeteg kuckó azonban nem csak úgy ott termett az erdőben, ennél a zátony mindig is kalandosabb volt.

Amikor a brit telepesek a XIX. század végén megkezdték az üzemszerű mezőgazdálkodást, remek ötletnek tűnt olyan vadakat telepíteni az országba, amelyek itt nem voltak jelen, egyrészt a hús miatt, másrészt (ez volt az igazi ok) a sportcélú vadászat miatt. Az akkor még jobbára érintetlen országban a behozott állatok kiváló környezetbe kerültek, szinte minden ehető volt, volt víz bőven, és nem volt semmilféle ragadozó, nem csoda, hogy őrült tempóban kezdtek szaporodni az emlősök. Többféle szarvas (Dám, Gím), hagyikecske, muflon, őz, Himalájai Tahr, vaddisznó, possszum, nyúl, hare – ezek vidáman elkezdték belakni a szigeteket, amivel egy határig nem is volt semmi baj.

A vadállatok azonban nem hajlandóak az elvárásoknak megfelelően viselkedni, és miközben a tengerszinttől a hegyek csúcsáig elszaporodtak, egyre nagyobb kárt okoztak egyrészt a helyi őshonos növényzetben, másrészt a farmerek erdeiben,ültetvényein és legelőin. Az 1900-as századfordulóra, a ragadozóktól mentes környezetben a vadállomány úgy elszaporodott, hogy a britek a ritkítás mellett döntöttek. A belügyminisztérium vette kezébe a dolgot, és elkezdett szerződéseket kötni vadászokkal, akik részben pénzért, részben a szőrme/hús/agancs kinyerhető hasznáért mentek be az erődbe vadászni. A vadászok a levágott és bemutatott farkakkal igazolták a teljesítést, ami ellenében kaptak egy shillinget vagy három lőszert.

Az állomány ritkítása és újabb példányok importja párhuzamosan zajlott, tahr-t 1904-ben hoztak be az országba, de 1916-ban, amikor Otagoban a farmerek engedélyt kaptak a szabad kártevőirtásra (a dámszarvast minősítették hivatalosan irtandó kártevőnek) ezresével importáltak és engedtek szabadon újabb jószágokat. A kissé rendezetlen viszonyok a vadaknak kedveztek, az adminisztrációval foglalkozó embereknek alig jutott erejük az állomány karbantartásához. Az újságok el is kezdték a kormányt szapulni, hogy miért nem csinál valami hasznosat az ügyben? Az akkori helyzetben három intézmény is érintett volt az erdők és a vadállomány kapcsán, a belügyminisztérium (Internal Affairs), az állami földmérők (Lands and Survey) és a frissen, 1919-ben létrehozott erdészeti szolgálat (Forest Service) – és mindenki tudja milyen, amikor többen csinálják ugyanazt. Mialatt a felelősségek és feladatok kérdésén vitáztak, a belügy azért 1927-29 között negyvenhétezer állatot lövetett ki, ezzel párhuzamosan az erdészet igyekezett saját kezelésébe vonni szinte minden területet, amit csak elért.

Az NZFS egyre hangsúlyosabb szerepet kapott az állomány ritkításában, majd szép lassan saját hatáskörébe vonta az állománykezelést, beszüntetve a zsákmánnyal fizetést, helyette főállású vadászokat alkalmazott, akik a havi fizetésükért jártak az erdőbe, ők lettek a NZ Deer Cullers – a mára legendás társaság, amelynek tagjai az állami ritkítás megszűnése óta is tartják egymással a kapcsolatot és időről időre találkoznak és felevenítik az évtizedes, közös élményeket, ahol életre szóló barátságok születtek. Ők azok általában, akiket fekete-fehér képeken láthatunk, amint rövidnadrágban vagy elejtett szarvasokkal vagy egymás társaságában pózolnak.

A vadállomány ellenőrzéséhez azonban nem csak vadászok kellenek, hanem bizonyos infrastruktúra is, a huszadik század derekán még mindig hatalmas, érintetlen erdők voltak az országban, sokukat természetvédelmi területnek is nyilvánították, de ember szinte sose járt bennük. A NZFS megkezdte hát az ösvények, túraútvonalak kiépítését, azzal a nem titkolt céllal, hogy az állami vadászok mellett a helyi erők is elkezdenek olyan részekre látogatni, ahol addig még nem jártak.

Ekkor kezdődött meg a kunyhóépítés is, addig a gyakorlat az volt, hogy a vadászok bementek az erődbe jó mélyen, tábort vertek, napokig vadásztak a környéken, majd kijöttek. Ezek a tartózkodások egyre hosszabbak lettek, a vadászok pedig – különösen a súlyosan vadfertőzött területeken – elkezdtek hosszabb távra szolgáló megoldásokat alkalmazni, a sátrak és ponyvák helyett inkább kunyhókat húztak fel, amelyek sokkal kényelmesebbek voltak, mint a sátorozás és nem kellett cipelni sem, ott volt legközelebb is. Neki is álltak kidolgozni egy rendszert, amelyben egyrészt megjelent a szétszedve szállítható, helyszínen öszeépíthető kunyhó, amelynek elemeit légi úton lehet szállítani, és egy elméleti kunyhóhálózat térképe. Utóbbi rendező elve az volt, hogy a kunyhók nyolc órányi gyaloglásnál ne legyenek távolabb egymástól. Az első kunyhó elemeit 1946 januárjában dobták le a Tararua erdőben és három nap alatt szerelték össze. (Ez lett később az Anderson’s Memorial Hut amit 1979-ben cseréltek le egy modernebb építményre.) A projekt sikerén felbuzdulva (és a háborúból megmaradt katonai anyagkészletből vásárolva) megkezdődött az első húsz kunyhó megépítése.

Az ország egymástól távol eső vidékein nem egyformán működtek a dolgok, a kunyhóhálózat kiépítése kicsit döcögős volt, egészen addig amíg a légiszállítást rendesen meg nem szervezték és a Forestry Services beszüntette az alvállalkozókkal intézett munkát és saját kezébe vette a kunyhóépítést, reménykedve, hogy a civil vadászok is elkezdenek hosszabb túrákra kijárni az erdőbe és a rekreációs célú vadászat majd csökkenti az állományt és az állami ritkítás költségeit. A negyvenes évek végére a legkomolyabb propbléma a kevés vadász volt, az embereket nem igazán vonzotta, hogy az életüket az erdőkben töltsék, viszonylag kényelmetlen körülmények között, azzal, hogy szarvasokat lőnek. 1952-ben azonban megváltozott a helyzet, egy Joff thomson nevű vadász könyvet írt az állami vadászként töltött idejéről (Deer Hunter) ami gyorsan népszerű lett és a vadászatot is népszerűvé tette.

Az NZFS kunyhóépítési projektje mellett azért a belügyminisztérium sem tétlenkedett, a párhuzamos valóságban már 1930 óta építettek kunyhókat, de nem volt egységes elképzelésük a dologról, legtöbbször a vadászokra bízták a dolgot, akik építettek amiből tudtak, vagy ami éppen olcsó volt. A belügy és az NZFS is osztotta azt a tévképzetet, hogy a vadprobléma felszámolása már a küszöbön van, ám sajnos mára beigazolódott, hogy hatalmas erőfeszítéssel és a civilek bevonásával is, a helyzet nagyjából kezelhető, tehát éppen nem romlik, de ez minden. Akkoriban épültek kunyhók kezeletlen fából is, mondván, úgyis csak 1-2 évre kell, aztán már nem lesz mire vadászni…(szarvas és vaddisznó élettér a poszt végén)

1956-ban a belügy befejezte a ritkítási munkálatokat és a The Noxious Animals Act alapján, minden ezzel kapcsolatos tevékenységet átadott a NZFS-nek, ezzel a kunyhóépítés is végleg NZFS hatáskörbe került. Ez nagy előrelépés volt, hiszen szemben a belügy központi irányításával, a FS sokkal lazábban működött, a regionális vezetésnek szabadabb volt a keze és több helyet kapott a kreativitás is, a kunyhóépítés felpörgött. Az ötvenes évek közepére megszületett a B(ivouac)49 mintájú, előre gyártott elemekből összeépíthető, késszemélyes házikó, az elsőt 1957-ben építették össze. Ugyanebben az évben tervezték a négyszemélyes, acélvázas, alumínium borítású kunyhót, (Dexion huts) amiből elég sokat építettek, mire kiderült, hogy télen rohadt hideg van benne, úgyhogy később egy brigád végigment az összesen és falemezekkel kibélelte őket. Az igazán nagy előrelépést a kunyhóépítésben a helikopterek alkalmazása jelentette, a forgószárnyas masinák sokkal pontosabbak voltak, mint a repülők, le tudtak szállni, tudtak embert szállítani és mindenféle olyan holmit aminek nem tett jót, hogy kidobják egy repülőgépből. Az első helikopterrel támogatott építkezés a Luna Hut építése volt Nelsonban, 1958-ban, amikor még a helikopter maga is ritkaságnak számított az országban. A kunyhóépítési láz a hatvanas évek közepére lecsökkent, de azért területenként egy-kettő épült évente, sőt ahogy a civil érdeklődés erősödni kezdett az NZFS igyekezett inkább hatszemélyeseket építeni.

Az állami vadállomány ritkítás a hetvenes évek elejéig működött, amikor a jó minőségű szarvashús iránti megnövekedett európai kereslet hatására megjelentek a kereskedelmi cégek vadászai, akik helikopterről vadásztak, sokkal hatékonyabban, mint az állami gyalogvadászok. A kereskedelmi vadászok működése lassan feleslegessé tette az állami vadászok alkalmazását, így az erdészet lassan abbahagyta a ritkítást.

Ma már kissé atavisztikusnak tűnik bezavarni az erdőbe a közalkalmazottakat szarvast irtani, ám tulajdonképpen sokat köszönhet az ország a hivatásos ritkítóknak, ők voltak az elsők sok olyan területen, ahol előttük ember sem járt, ők vágták és taposták ki a ma is használt, népszerű túraösvények sokaságát, gyakorlatilag ők hozták közel az eldugott vadont a turistákhoz. Az állami ritkítás mára megmaradt emlékei a kb. 750 ma is álló kunyhó és a többszáz km túraösvény, amit a FS emberei alakítottak ki a vadonban. 1987-ben az új Conservation Actban leírtaknak megfelelően létrejött a Department of Conservation, és az összes korábbi NZFS feladatot ez az intézmény kapta meg és látja el a mai napig. Hogy ma hogyan működnek ezek az ösvények és kunyhók – arról holnap mesélek.

Akit még mélyebben érdekel:

Szarvasfélék a zátonyon:

  • Red deer Cervus elaphus scoticus (Gímszarvas)
    Wapiti C.elaphus nelsoni (Vapiti)
    Sika deer C. nippon (Japán Szikaszarvas)
    Sambar C. unicolor (Számbárszarvas)
    Rusa deer C. timorensis (Sörényes Szarvas)
    Fallow deer Dama dama (Dámvad)
    White-tailed deer Odocoileus virginianus (Fehérfarkú v. Virginiai Szarvas)

“Kunyhók a vadonban I. – a ritkítók” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Tényleg ma van? Mert akkor boldogot!

    (Sehogysem tudom magam leszoktatni Írországos bejegyzések olvasásáról, ejnye)

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.