Motutapu island

A Hauraki kellős közepén hever két sziget, az egyik az aucklandi tájkép meghatározó alakja, a Rangitoto vulkáni kúpja, amelynek takarásában, csendesen lapít a Motutapu. Előbbire érdemes felmászni és a csúcsról körbenézni, az utóbbi viszont kicsit más tészta, komoly prodzsekt zajlik rajta, hosszú évek óta.

A két szigeten teljes erővel zajlik a rágcsálóirtás, ami előfeltétele annak, hogy őshonos madarakat telepíthessenek vissza rájuk, márpedig az őshonos madarak megóvásának talán a legjobb megoldása, ha biztonságos, zárt környezetet biztosítanak nekik. Ez viszont nem egyszerű, ha csak nem szigeteket pucolnak ki a madárkáknak, az viszont külön szerencse, hogy a város közepén adódik ilyen lehetőség.

A két szigetet tavaly év végén nyilvánították kártevőmentesnek, ami azt jelenti, hogy szorgos csapdázással és mérgezéssel sikerült az egereket, két patkányfajt, és a menyétet kifüstölni, ezt megünneplendő, szabadon bocsájtottak négy takahe-t (Porphyrio hochstetteri) és húsz tieke-t (Philesturnus carunculatus), megtéve az első lépéseket a sziget állatvilágának eredeti állapotba hozásához.

Az állatvilág azonban csak egy dolog, ott vannak a növények is, azokból is jó lenne az őshonosakat megtartani, ami nem egyszerű. A Motutapunak elég mozgalmas múltja van,  hatszáz évvel ezelőtt, amikor a Rangitoto előbújt a tenger alól, a Motutapun már lakott egy maori törzs (akik kissé nehezteltek, hogy a szomszédjukban egy friss-meleg vulkán jött elő), később volt itt birkatartás, marhatartás, katonai támaszpont és lőszerraktár, amerikai bázis, a Rangitotot pedig nyaralószigetnek használgatták a népek. Ezek azért nem múltak el nyomtalanul.

Marhatartás ugyan még mindig van a Motutapun, de a legeltetésen kívül már csak a WWF Új-Zélandi génbankja üzemel, amelyben az őshonos növényeket szaporítják lelkesen, egyébként innen származnak a szigetre visszatelepített növények is. Az elmúlt években a Motutapu Restoration Trust kb. félmillió növényt ültetett el szanaszét a szigeten.

Ez a meló persze nem menne saját zsebből, az alapítvány ezért elég népszerű önkétesmunkás toborzást tart, amelyre komplett cégek jelentkeznek és a szorgalmas önkéntesek az éppen aktuális munkákat végzik a természetben. Az én munkahelyem is megszervezte magát, aki jelentkezett, az mehetett egy napot a Motutapura dolgozni. Nálunk annyian jelentkeztek, hogy öt turnusba fértünk csak bele.

A Trust emberei már vártak minket a Rangitoton a kompkikötőnél, ahol mind felszálltunk a pickupokra, és mint rendes mexikói illegális munkások, átdöcögtünk a világ legrövidebb, két szigetet összekötő hídján a Motutapura, ahol kaptunk munkaruhát, szerszámokat és eligazítást, hogy mit is kell majd művelnünk a sziget ősi ellenségével, a mothplanttal. Más önkénteseknek vidám pataktisztítás, bokrok ültetgetése és egyéb kellemes szórakozás jut, nekünk a gyomirtást dobta a gép.

Az Araujia hortorum egy ritka visszataszító növény, amely jelenlétét a zátonyon az emberi ostobaságnak köszönheti, a jószág egyébként délamerikában őshonos, de biztos vagyok benne, hogy ott sem szereti senki. Valami homályos okból az apró, fehér virágai megtetszettek valakinek, ráadásul azt képzelték, hogy a virágok ragadós felületére majd ráragadnak a molyok (seriously, dude!) és így nem csak szép, hanem hasznos is lesz a nyavajás. A Biosecurity egyszerűen csak unwanted organism-nek hívja.

Mint rendesen, ez ritka nagy marhaságnak bizonyult, a molyok nem ragadtak, ellenben a rüszmeteg növény szenzációs tempóban szaporodik és nyírja ki az őshonos növényeket. A gyökerétől akár 10-15 méterre is elkúszik, felmászik más növények hátán a magasba és fojtogatja a gazdanövényt, élvezi a napfényt, ráadásul puha, körteszerű terméseket hoz, amelyben akár ezer kis magocska is lapulhat, ezer újabb potenciális gyilkos rohadék.

A mi feladatunk egy völgy mothplantmentesítése volt, ami sokkal szemetebb meló, mint gondolná az ember, először is le kell mászni a völgybe, megkeresni azokat a kawakawa fákat (Macropiper excelsum), amelyekre felmászott a mothplant, és kezdődhet a dili. Az ember nekiáll és elkezdi követni a bozótban a mothplant indáját, és addig megy, amíg meg nem találja azt a pontot, ahol a növény szára eltűnik a földben. Ez akár nyolc-tíz méter kúszásmászást is jelenthet az aljnövényzetben, igen kimerítő hobbi.

Na, ha megvan a gyökér, akkor azt az ember kihúzza vagy kiássa, a lényeg, hogy végjuk el a növényt a talajtól, ha ez sikerül, akkor már leszárad egyedül. Extra, hogy a nagy terméseket is össze kell gyűjteni, ráadásul anélkül, hogy összetörnének és a magok kiszóródnának belőlük. A mókát csak érdekesebbé teszi, hogy bárhol szakad vagy törik el a növény, ragacsos, tejszerű nedv kezd ömleni belőle, amelyre általában allergiásak az emberek, de ha nem, akkor is nehezen jön le bőrről, ruháról.

Az elején csak legyintettünk, amikor a szaki elmagyarázta, hogy csak két órát fogunk keccsölni a dzindzsában, de másfél óra dzsungelharc után mindenkinek lógott a nyelve és csetlett-botlott a sűrűben. Végül is nem sérült meg senki, sok zsák termést szedtünk össze és soktucat növényt irtottunk ki, ami igazából nem okozott komoly különbséget, de mi is hozzátettük a magunkét a sok önkéntes közös munkájához, úgyhogy talán pár év múlva egyáltalán nem lesz mothplant a szigeten.

Miután ledolgoztuk a penzumot, visszamentünk, levettük a melósgúnyát és átmentünk a Home Bay-be piknikezni, felfaltuk a magunkkal hozott takarmányt, miközben nézegettük a vizet és az szemközti Waiheke szigetet. Szerencsére pompás időnk volt, sütött a nap, csendes szellő lengedezett az öbölben és nagyon érdekes volt látni a Motutapu olyan részeit, amelyeket általában nem nagyon láthat az ember.

Visszafelé megnéztük a WWF Nursery-t is, ahol takaros rendben szaporodnak az őshonos izék és egy meglehetősen idült tekintetű megszállott babrált zöld és barna dolgokkal, de végül nem harapott meg senkit, úgyhogy el is jöttünk és végigromboltunk az úton, vissza a komphoz. (amit a kompról láttam, azt meg már láthattátok itt) Egyébként az alapítvány összebeszélt a Fullers kompcéggel és a kikötőben, a Rangitotora induló hajókra szállás előtt lesikamikálhatjuk a cipőnkről a koszt és a mindenféle olyan holmit amit nem szeretnénk a szigetekre juttatni. Meglehetősen fatengelyes megoldás (3 partvisból áll) de mindenki használja, a tursiták hajlandóak voltak sorba állni, hogy megtisztíthassák a cipőjüket.

“Motutapu island” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Hello Pappito
    Ilyen akciók szerencsére nálunk is vannak és ezek néha sikeresek is. Példáúl a “falúvégén kurta szemétdomb” jelenséget is felkarolták, több szervezet részéről (napló szemét szedési nap, stb.) és a munka valamint a nagyobb nyilvánosság úgy látom nem maradt hatástalan teljesen. Ma már nincs annyi szemétkupac a városok határában mint régebben (saját tapasztalat alapján tett kijelentés) és a kiskölykök is talán msképp álnak majd a későbbiekben a szemeteléshez.
    Ez nálatok mennyire kitartó dolog általában? Eldöntjük, nekilátunk, megcsináljuk kész befejeztük, vagy van azért kifuladt akció is szépszámmal

    1. rengeteg ilyen civil kezdeményezés van, igazából nem tudom mennyi fullad ki, ami mögé sikerült valamiféle charitable alapítvényt csinálni, az egészen jól szokott működni.
      Mondjuk a motutapu alapítvány elég hosszú távra tervez és régóta működik de sok egyéb is van, a szemétszedés is.

  2. No, ezt még az uramnak is felolvastam, igen érdekes volt! Elég szervezettnek tűnnek. Itt csak Tidy Town van, akik elfelejtik frissíteni a weboldalukat, facebook-jukat, tudja a fene, mikor milyen akció van, s ha van, akkor azt makacsul olyan időpontra rakják, amikor dolgozom. Úgyhogy eddig egyszeri korlátfestére tellett a lelkesedésemből.

    Bár az uramnak is ad a Gyár 3 nap szabadságot önkénteskedésre, rajta áll, hogy mire-mikor használja fel.

    1. a 3 nap önkénteskedés szerintem tök jó dolog

      az egy nap is. így lesz community valahogy, a szülők segítenek az iskolában, a helybenlakók belefolynak a környezetük civil akcióiba, nem rossz dolog ez

      persze ezek a szigetmegmentős dolgok azért nagyobb léptékűek kicsit

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.