Pókok Új-Zélandon

A magyar konzuli szolgálat szerint  “Az országban turistákat veszélyeztető veszélyes hüllők (kígyó, skorpió, krokodil), rovarok és vírusok nincsenek, azonban a tengerpartokon előforduló láthatatlan víz alatti áramlatok veszélyessége miatt, csak a kijelölt helyeken szabad fürdeni.

A konzuli szolgálat összefoglalója nem csak ezen a ponton khm, árnyalja a valóság rideg képét, de most foglalkozzunk csak egyvalamivel, a zátony fontos pókjaival. Miután megtekintettük Brisbane-ben a szörnyeket a múzeum tárlóiban, plusz a fórumon is felmerült kérdésként, most ide átültetem amit oda már megírtam.

A zátonyon  kb. kétezerhatszáz pókfaj lakik, ezek javarésze őshonos, a többit kénytelenek voltunk importügyletekkel intézni. Sajnos az importfajzatok behozása nem tartozik a legokosabb dolgok közé, de ez szinte az összes behurcolt élőlényre igaz, a sziget ökológiai elszigeteltsége után a rágcsálók (patkány, egér, sün), ragadozók (kutyák, macskák, menyétek) komoly csapást mértek az eredeti élővilágra, hogy a szándékosan, hobbiból behozott vadásznivalóról ne is beszéljünk.

A két és félezer pók közül szerintem csak öttel érdemes komolyabban foglalkozni, ezek vagy szeretnek a közelünkben lakni, vagy nagyon nem szeretnénk, ha megcsípkednének bennünket. Ezek a kaszáspók, a white-tailed spider, a redback, az avondale spider és a katipo.

A kaszáspók igazából nem mindig kaszáspók, és leginkább nem is pók, két hasonló fajt keverget a közbeszéd. A kaszáspók itt harvestmen néven fut és nem pók, hanem az aracnidák (pókszabásúak) osztályába tartozik. Szokták daddy-longlegsnek is hívni, úgyhogy gyakran keverik össze a Pholcus phalangioides-el, ami a cellar spider és valódi pók. Annak ellenére, hogy a néphit szerint szörnyű, gyilkos mérge van, ugyanezen néphit szerint valami gond van a harapókájával és így nem tudja az emberbe fecskendezni a mérgét, szóval veszélytelen. Igazából azért veszélytelen, mert kaszáspók a szerencsétlen, se mérge, se foga, sőt, még csak nem is pók. Ártalmatlan. Általában a szoba sarkában lakik, meg sétál, nem bánt senkit, ellenben kiváló jelzésként működik, ha hirtelen észrevesszük, hogy eltűntek a sarkokból a kaszáspókok, akkor joggal gyanakodhatunk, hogy white-tailed spider (whitetail) kóricál a környéken.

A White-tailed Spider (Lampona cylindrata, Lampona murina) már sokkal kevésbé kedvelt jószág, és ez nem véletlen. Amellett, hogy rusnya teremtés, nem szeretnénk ha megharapna bennünket. Mérge ugyan nincsen, de az orális higiénia teljes hiánya miatt gyakran hordoz mindenféle bacikat a száján, amik aztán elfertőződhetnek, ha belénk harap a dög, és akkor mehetünk a kórházba megfigyelésre, szóval, ha lehet, kerüljük el azt, hogy megharapjon. A whitetail nem készít hálót, hanem vadászni jár, szeret a ház körül lébecolni, elbújni dolgok alá, összehajtott ruhába vagy törülközőkbe. A harapása helyén általában bőrpír, duzzanat és fájdalom jelentkezik, ezek mind elmúlnak, különösebb kezelésre általában nincs szükség, egészen extrém esetekben kórházi megfigyelés lehet szükséges, nem képes halált okozni.

A zátony leglátványosabbja talán az Avondale Spider (Delena cancerides) névre hallgató dög, flat huntsmannak hívják, mert pont úgy néz ki, mint a huntsman, csak ez kedves, bamba pók, nem bánt. Nevét onnan kapta, hogy Auckland Avondale kerületében igen gyakran fordul elő, annyira, hogy Avondale-ben még szobrot is kapott és helyi viccekben is szerepel, de mellesleg filmtörténeti jelentősége is van, ő harapta meg a pókembert és az Arachnophobia c. korszakalkotó munkában is emlékezeteset alakított.

Jó nagy pók, az akár 4-5 centis testéhez hosszú és szőrös lábakat visel, mint egy NDK úszónő, csak többet. A lábbakkal számolt kiterjedése akár húsz cm is lehet. Kedves, szociális lény, dolgok alatt szeret lakni, barátaival még az ozsonnát is megosztja, (bár a szomszéd kolóniát meg felfalja) az emberre gyakorlatilag nem veszélyes, nagyon ritkán harap, akkor sem okoz bajt, a helyiek általában kis tenyerükben kiviszik a kertbe, és ott elengedik.

De evezzünk keményebb vizekre, jöjjön a szintén Ausztráliából importált Redback (Latrodectus hasseltii) amely a fekte özvegy rokona, és osztozik vele a szokatlan magatartásában is, miszerint a társas és intim érintkezés kiváló lezárása a partner elfogyasztása. A lánypókok szex után/közben általában szanzsén felfalják partnerüket. Nem véletlenül tartják Ausztrália legveszélyesebb pókjának, mérge az emlősök idegrendszerét megtámadó mérget (alfa-latrotoxin) tartalmaz.  A csípés helyén erős, hosszan tartó fájdalomérzet, duzzanat és bőrpír jelentkezhet, az idő előrehaladtával rosszullét, hányás, szédülés, mellkasi fájdalom, magas érnyomás  akár ájulás is előfordulhat, bizonyos esetekben tüdőödéma, légzési nehézségek, láz. A fájdalom akár 24 órán keresztül is megmaradhat, szélsőséges esetekben (kisgyerek, legyengült, beteg vagy idős szervezet) a méreg okozhat kómát és kivételes esetekben halált is. Utóbbi azért nem igazi veszély, egyrészt az ötvenes évek óta létezik ellenszérum, másrészt Ausztrália írott történelme összesen tizennégy halálesetet ismer amelyben a Redback a felelős.

A Redback készít hálót, bele is csücsül és nem szeret kimászkálni belőle, figyeljünk oda, hogy ne mancsikáljunk a lakása környékén puszta kézzel. Szeret sötét sarkokba, repedésekbe és üregekbe bújni, a száraz és védett helyeket kedveli, úgyhogy padláson, ház alatt, garázs sarkában figyeljünk oda, hogy ne zavarjuk meg, ha egy mód van rá.

A Redback vidéki rokona, az itt őshonos Katipo, (Latrodectus katipo) amely sokban hasonlít a rokonokhoz, bár kicsit divatosabb, látványosabb ruhákban jár, de ugyanolyan veszélyes. Két fajtája lakta be a szigeteket, a vörös és a fekete katipo, előbbi a déli sziget felső harmadában, utóbbi az északi sziget felső harmadában szeret lakni. A jó hír, hogy a Katipo kizárólag a nagyértékű, tengerparti ingatlanokat szereti, abból is a beépítetleneket, ahol homokdűnék vannak. Sző hálót is, amolyan függőágy alakút, abban csücsül és várja, hogy belefújja a kaját a szél. Gyakran épít uszadékfa, eldobált szemét vagy kövek alá is, érdemes erre odafigyelni, bár a partok itt általában elég tiszták.

Forgalomtól távoli élőhelye miatt a csípése meglehetősen ritka, meg azért is, mert amúgy is félős pók, inkább elszalad, ha mozgást érzékel, szóval meg kell dolgoznunk azért, hogy rettegés közben, védekezésből végül megharapjon, ne cukkoljuk szegénykét. A mérge ugyanazt a toxint tartalmazza, mint a Redbacké, ugyanazzal a hatásmechanizmussal, ugyanakkor Katiponak köszönhető halálesetek kizárólag maori legendákban találhatóak, annak ellenére, hogy a XIX században és a XX. század elején számos pókcsípésről maradtak feljegyzések, halálesetről egy esetben sem számoltak be. A jószág egyébként védett is, akkor se bántsuk szegénykét, ha megharap.

Mindez igen félelmetesnek hangozhat a póktól rettegőknek, de az igazság az, hogy újzélandi életünk alatt volt csomó kaszáspókunk, két-három alkalommal láttunk whitetail-t és egyszer csücsült egy avondale a házfal külső oldalán, ami mondjuk okozott egy lábon kihordott szívrohamot, élőben rohadt nagynak tűnik, de elsétált valahova, sose láttuk többé. Ez volt összes találkozásunk, úgyhogy a helyzet korántsem tragikus, arról nem is beszélve, hogy ez minden ami az élővilág felől fenyegethet bennünket a szárazföldön.

11 Responses to “Pókok Új-Zélandon”


Leave a Reply




Bad Behavior has blocked 1302 access attempts in the last 7 days.

%d bloggers like this: