Jávorszarvasok a zátonyon?

A sztori leginkább fotókról és vadászokról szól, és picit bizonytalan is a vége, de legalább kiderült valami az újzélandi jávorszarvasokról.

Ahogy arról már az első kunyhós posztban írtam, a telepesek rengeteg vadásznivaló állatot eresztettek szerteszét az akkor még jobbára érintetlen erdőkben, hogy legyen emlősállat amire vadászhatnak. A szarvasfélék, nyulak, vaddisznók a mai napig velünk vannak (lásd a felnt linkelt cikket a ritkításukról) ám egy elfeledett jószágról, a jávorszarvasról nem sok szó esik, ha pedig mégis, akkor bizony felpörögnek az érdekeltek rendesen.

A jávorszarvasok újzélandi története 1900-ban kezdődött, ekkor indult hosszú tengeri útra tizennégy fiatal jávorszarvas Kanadából, hogy belakják új hazájukat. Sajnos egy durva viharban tíz elpusztult a hajón, úgyhogy a (még újabb) újvilágot csak négy láthatta meg. A legénységnek hála, a hosszú úton a négy túlélőt kézhez szoktatták, a tengerészek zsebéből ették a kekszet, mint a spánielek. Wellingtonba érkeztek, onnan Greymouthba utaztak, majd vasúton érték el Hokitikát, ahol egy istállóba zárták őket, hogy akklimatizálódjanak, majd pár nap után szélnek eresztették őket a Hokitika Gorge-ban. Három állat bevette magát az erdőbe és legalább egyikük egészen 1903-ig biztos élt, a negyedik pedig úgy döntött, inkább az emberek közelében marad, úgyhogy Vine Creek környékén még vagy 14 éven keresztül rendszeresen látták, sőt néhanap belógott Koiterangiba is, kekszet lopni.

 Tíz évvel az első négy után újabb tíz jávorszarvas érkezett (hat nőstény és négy hím) Wellingtonba. Két hónap karantén után hajóval Bluff-be szállították őket, majd szabadon engedték őket Supper Cove-nál Fiordlandban. Már a szabadoneresztés sem ment minden balhé nélkül, az egyik tehén lábát törte még mielőtt elérte volna az erdőt, aztán pár nappal később egy vadász kilőtt egy másikat.

Innen datálható a jávorszarvas jelenlét a zátonyon, ezután kezdtek szórványos hírek jönni a vadon élő állatokról, de azért Fiordland elég nagy és leginkább járhatatlan is, szóval nem voltak ezek a jószágok minden nap a hírekben:

• 1923: Az első fotó az Új-Zélandon vadon élő jávorszarvasokról (két jószág Supper Cove-nál, Charles Evans fotója)
• 1925: Két jávorszarvastehén átúszta a megáradt Seaforth Rivert és ezt Geoffrey Todd lefotózta.
• 1927: Két fiatal bika ugyanabban a folyóban, ezúttal Les Murrell készítette a képet, ráadásul másnap látott egy tehenet is
• 1929: Eddie Herrick akinek valami kutatási engedélye volt a területen, lőtt egy nagyon öreg bikát, nem lehetetlen, hogy még az első állatok egyikét
• 1934: Eddie Herrick lőtt egy másik bikát a pataknál amit később róla neveztek el
• 1950: Gordie Cowie lőtt egy fiatal bikát
• 1951: Jim Mackintosh és Robin Francis Smith lőtt egy-egy jávortehenet két különböző helyen
• 1952: Max Curtis lefotózott egy tehenet Herrick Creek közelében, Percy Lyes elejtett egy bikát ugyanott. Azóta is ezt tekintik az utoljó elejtett jávorszarvasnak az országban, bár Robin Francis Smith később 14 fotót készített egy nőstényről ugyanott.
• 1953: Fred Stewardson lefotózott három állatot Wet Jacket Arm-nál

Fred fotói tavaly júniusban kerültek elő és meglehetősen nagy visszhangot vertek, tekintve, hogy egy egész ország tudja úgy, hogy nincs már jávorszarvas az erdőben. Fred azzal állt elő, hogy a képeket maga készített 1953-ban, amikor Eddie Young-al, a legendás kiwi vadásszal túrázott arra, és Young rászólt, hogy puska helyett inkább a fotómasinája után kapkodjon, és a lelkére kötötte, hogy nem beszél a képekről senkinek, nehogy a mohó vadászok ellepjék a környéket és kiirtsák a jávorszarvast az utolsó szálig. Mr. Stewardson azt állítja, hogy a képeket kb. hetven méterről készítette, színes diára, ami azóta már jócskán megfakult, persze.

2010-ben megjelent egy könyv, (a Nearly Complete History of the Moose in New Zealand) szerzője Ken Tustin, akit Fred megkeresett a képekkel. Tustin elég bánatos lett, hogy a képek kimaradnak a könyvből, de azért alaposan megvizsgálta őket, pláne, hogy az egyiken egy egész családnyi jávorszarvas látható. A 78 éves Fred részletesen ismertette a szerzővel, hogy hol és hogyan találkoztak az állatokkal és hogyan készültek a képek és, hgy eddig miért nem hozta őket nyilvánosságra.

 A vadásztársadalomban azonnal éles vita alakult ki a fotók hitelességét illetően, részben azért, mert 1952 óta semmi jele nem volt, hogy van élő jávorszarvas az országban, sőt, a jávorszarvas kicsit kezdett a Yetivel és a Loch Ness-i szörnyezettel egyenrangú helyet kapni a fejekben, talán a legpontosabban úgy lehetne leírni a dolgot, hogy mindenki nagyon szeretné, ha létezne jávorszarvas Fiordland erdeiben, de tudja, hogy nincs.

A remény beteljesülése ráadásul nem példa nélküli a zátonyon, ott van például a kākāpō esete (Strigops habroptila, egy nagytestű, őshonos, röpképtelen éjszakai papagáj) amiről egészen sokáig úgy tudták, hogy kihalt, amíg egyszer csak nem találtak az erdő mélyén élő példányokat. Persze a kakapo továbbra is erősen veszélyeztetett faj, kevesebb,mint százötven példány él belőle, pedig az állam vagy száz éve igyekszik megmenteni szegényeket. Nem véletlen, hogy a vitákban sokszor elhangzott a „de hát a kakaporol is azt hittük, hogy kihalt” érv.

Ahogy telt múlt az idő, a vadászok fórumain egyre több szkeptikus vélemény jelent meg, amelyek szerint a kép nem Új-Zélandon készült. A tapasztalt erdőjárók leginkább a növényzetre hivatkozva érveltek, miszerint Fiordland egyáltalán nem ilyen (bár volt aki szimplán annyit írt, hogy „ez nem készülhetett Fiordlandban, a képen nem esik az eső”) és voltak többen akik a fotótechnikába kötöttek bele, szerintük a képek nem ugyanazzal az objektívvel készültek és nem ugyanarra a filmre és egyáltalán.

Tustin, mint a jávorszarvaskérdés szakértője, rengeteg időt szánt arra, hogy kiderüljön, hogy a képek igaziak-e vagy sem, közel két év kutatás után jelentette ki, hogy a képek 1958-ban készültek Banff-ban, Kanadában, amit végül is Fred exneje igazolt, aki együtt volt Freddel kanadai kirándulásán amikor a képek készültek. Annak ellenére, hogy a fotókról kiderült, hogy nem a zátonyon készültek, a gyanú és a remény tovább él, hogy van jávorszarvas Fiordlandben.

2000-ben két vadász jávorszarvasnyomokat vélt felfedezni (jellemzően megcsócsál ágak, lábnyomok, stb) és az egyik megrágott bokorról sikerült némi szőrt is összeszedni. Az NZ Wildlife Trust, aki koordinálja a jávorkeresést, elküldte a szőrt Kanadába a Trent egyetemre, ahol a DNS teszt egyértelműen igazolta, hogy a szőr jávorszarvasé! 2005-ben újabb mintát találtak és küldtek elemzésre, plusz vélelemezett jávorszarvas-ürüléket és ma már két egyértelműen jávorszarvast mutató DNS teszteredményük is van. Reméljük, hogy a közel húsz automata kamerából álló rendszerük egyszer csak lefotóz egy arra tébláboló jávorszarvast.

Amit igazán érdekes volt látni a fórumokat olvasgatva, hogy egyrészt a kételkedő vadászok nagyrésze a képeken látható növényzetből kihesszelte, hogy valami nincs rendben, (ennyit oz ostoba gyilkos vadász sztereotípiájáról aki csak ölni jár az erdőbe) másrészt pedig az, hogy az eredeti sztoriban is az volt, hogy a legendás vadász inkább fotózott, mint lőtt, és hogy ez mennyire komoly elismerést kap hatvan évvel  (két generációval) későbbi vadászoktól, mint követendő standard. (ennyit oz ostoba gyilkos vadász sztereotípiájáról aki csak ölni jár az erdőbe). Plusz, annak ellenére, hogy Tustinnál jobban senki sem akarta, hogy a fotók hitelesnek bizonyuljanak, de inkább alaposan utánament a dolognak.