Közel két éve már beszámoltam arról, hogy szentté avatták az ausztrál Mary McKillopot, akinek voltak némi újzélandi vonatkozásai is. Most ismét küszöbön egy hasonlóan örvendetes esemény, a közeljövőben a zátony saját jogán is szenthez juthat. Aubert anya története némileg ellentmondásos, de sok szempontból tekinthetjük úttörőnek, és az biztos, hogy az ország sokat köszönhet neki.
Marie Henriette Suzanne Aubert (később a rendben lett Mary Joseph) a Loire megyei Saint-Symphorien-de-Lay-ben született 1835-ben, egyszerű francia hivatalnokcsaládban. Gyermekkoráról nem sokat tudunk, azonban az biztos, hogy valamiféle baleset érte, amelynek következtében hosszú időre lebénult, sokan ennek tulajdonítják, hogy később milyen együttérzéssel ápolta a hasonló traumán átesőket.
A családja révén ismerkedett meg a Mária Társasággal, és egyéb vallásos missziós szervezettel, és kora fiatalságát alapvetően meghatározta a vallásos közeg, amelyben mozgott és egy Jean Marie Vianney nevű abbé, aki szorgalmazta, hogy a fiatal lány szentelje a vallásnak az életét, annak ellenére, hogy a családja ezt erősen ellenezte. 1860-ban, 25 éves korában, némi nővéri munka után Aubert otthagyta a családját és a General Teste nevű hajón Új-Zélandra utazott, csatlakozva a katolikus misszináriusok egy csoportjához, akiket Jean Baptiste François Pompallier püspök vezetett.
Rövid, római látogatását leszámítva, Mary Joseph élete végéig Új-Zélandon maradt. A zátonyon eltöltött idejét három jól elkülöníthető részre tagolhatjuk: az első kilenc évet Aucklandban töltötte fiatal maori lányok tanításával, eztán jött Hawkes Bay, ahol misszinonárius munkát végzett (térítette és tanította a maorikat) majd 1883-tól a Waikato folyó melletti Jerusalemben (Hiruharama), majd a harmadik szakaszban, miután 1899-ben Wellingtonba költözött, leginkább a városi szegények körében végzett szociális munkára koncentrált.
Az országba érkezése után ő és három másik francia hölgy az 1850 óta működő, ír alapítású és töbségében ír személyzetű Kegyelmes Nővérek rendjéhez költözött és kezdte meg tanulmányait. Egy évvel később már a rend novíciája lesz, de a francia és ír személyzet között sok a súrlódás, állandóak az ellentétek, így a négy francia új rendet alapít Congregation of the Holy Family néven, amelyet Pompallier püspök fennhatósága alá helyeznek. A maori gyermekek ügye az új rendhez kerül, amely az első rend az országban amely tagjai közé fogad megtérített őslakókat. A rend vezetését Pompallier unokahúga Lucie veszi kézbe, Mary Joseph felel a gazdasági ügyekért.
A gyülekezet létrehoz egy Nazareth Institution nevű maori leányiskolát, de nagyon kevés diákot tudnak szerezni és ez a munka is leginkább semmivé vált, miután a püspök, unokahúgával 1868-ban visszautazik Franciaországba, otthagyva Mary-t magára. A püspök távozását nem csak az iskola, az egész rend megsínylette, egy évvel az elutazása után a gyülekezet gyakorlatilag feloszlott, az adósságokat csak úgy tudták törleszteni, hogy eladták a földet az iskola és az imaház alól. Aubert nővér ugyan küzdött, hogy folytathassa a munkát, de az új püspök, Dr. Croke elrendelte az iskola bezárását, Maryt eltiltotta a további vallási munkáktól és kötelezte a visszatérésre Franciaországba. Mary Joseph életének ezen szakasza inkább sikertelennek mondható, egyrészt a nővér nem volt valami együttműködő, ellenben igen makacs és akaratos, ügyet sem vetett a pénzügyi kérdésekre (tönkre is ment a rend) és védtelenül maradt, miután pártfogója a püspök elutazott, az egyház viszont nem szerette a magányos farkasokat.
A sikertelenség ellenére Mary Joseph rengeteg tapasztalatot gyűjtött, megtanult maoriul és angolul és amikor 1871-ben Euloge Reignier atya a Mária Társaságtól felkérte, hogy költözzön Hawkes Bay-be velük téríteni, azonnal igent mondott. A rend világi tagjaként (Third Order Regular of Mary in New Zealand) Mary Joseph betegeket ápolt és tanított, valamint tanulmányozni kezdte a maori gyógyítást és a gyógynövényeket. 1879-ben meg is jelentette az első maori nyelvű katolikus imakönyvet (Ko te ako me te karakia o te hahi Katorika Romana) majd 1885-ben egy maori nylevkönyvet (New and complete manual of Maori conversation) amely általános maori nyelvtant és komoly szószedetet tartalmazott.
Az 1860-as, háborús évek következtében az európai eredetű lakosságban fokozott igény mutatkozott a vallási személyek jelenlétére, az elnéptelenedett püspökségek visszahozása az életbe elég sok egyházi erőforrást kötött le, a Mária Társaság nem igazán volt oda az ötletért, hogy további pénzeket és embert áldozzon a maorik problémáira. Köszönhetően annak, hogy címszereplőnk megállás nélkül rágta az atyák fülét, Francis Redwood érsek végül kijelölte Christopher Soulas atyát, hogy lásson neki a társaság missziójának felélesztésének a Whanganui folyó mentén és vele adta Auber nővért is, aki kiválóan beszélt maoriul. Soulas atya három Názáreti Szent József rendi nővérrel 1883-ban érkezett meg Jeruzsálembe.
Egy évvel később a Názáreti nővérek otthagyták az atyát, nem bírták a mostoha körülményeket, a nélkülözést és az atya szigorú irányítását. Mivel szükség volt a munkát elvégző, önfeláldozó nőkre, az atya új rend felállítását kezdeményezte. 1884-ben az érsek engedélyezte egy új rendi közösség létrehozását, Mary Joseph nővér vezetésével. A kis közösség kissé más úton kezdett járni, mint ahogy azt a Mária Társasági atyák elképzelték, úgyhogy engedélyezték egy új egyházmegye és egy női rend létrehozását. 1892-ben született meg a Kegyelmes Miasszonyunk Leányai rend, Aubert anya vezetésével.
Aubert anya és a Leányok teljes erővel belevetették magukat a munkába, fogalalkoztak betegápolással, tanítással és létrehoztak egy medicina-tárat, amolyan patikaféleséget is és gondoskodtak a maori iskolás gyerekekről amennyire csak tudtak. Később új iskolát nyitottak Rananában és ápolni kezdték a krónikus betegeket és mozgáskorlátozottakat is. A nővérek munkája komoly segítség volt a missziós tevékenységben, ráadásul ilyesmi korábban egyetlen katolikus missziónál sem volt.
Aubert anya elkötelezettsége nem csak a folyamatos munkában testesült meg, 1888-ban, atyai örökségéből farmot vásárolt, hogy az ott megtermelt javak eladásából finanszírozzák a rend mindennapos ügyeit. A mezőgazdaság mellett gyógynövénytermékekkel is a piacra lépett, együttműködve egy kis, helyi gyógyszergyárral. Ebben az időben kezdték általánosan megismerni a nevét, de sajnálatos módon a gyógykészítmények nem bizonyultak kifejezetten hatásosnak, így pár év után a rend felhagyott a gyógyszerkereskedelemmel.
1891-ig Aubert anya Jerusalemben legikább maorikkal foglalkozott, de aztán az európai származású (pakeha) gyerekek is a figyelmébe kerültek. Az elhagyott, árva vagy házasságon kívül született gyermekekkel ezidőtájt a kutya sem foglalkozott, úgyhogy ezek a kölykök gyakorlatilag éheztek és csavarogtak. A nővérek bár felkarolták az ilyen gyerekeket, de a tevékenységük azért nem volt minden kritika nélküli. Aubert anya kissé sajátosan állt hozzá az akkor még viszonylag friss állami jelenléthez, és a kormányzó gazdasági embereit szanzsén elzavarta a háztól, a pénzügyi könyvekbe nem engedett betekintést. Ennek a dacnak lett követketkezménye, hogy a rend nem tudta bejegyezni magát az 1893-as Csecsemővédelmi Törvény alá, tehát nem is kaphatott egy huncut állami fillért sem. Ez az elzárkózó magatartás szült némi ellenérzéseket a renddel szemben, és az sem segített, amikor 1898-ban számos általuk gondozott csecsemő halt meg, Aubert anya rettenetes lekiállapotba került.
A wellingtoni katolikusok rendszeresen hívták a városba, elvégzendő a meglepően sok szociális és ápolási munkát amit a századfordulós Wellington produkált. Aubert anya 1899-ben 3 nővérrel érkezett a városba (fillér nélkül) és egy picike házikóba költöztek be a Buckle Streeten. Azonnal nekiláttak körbejárni a város szegény betegeit, közben adományokat, ruhát és ételt kéregetve amiből a működésüket tudták fenttartani. Ettől kezde a nővérek tevékenysége alapjaiban megváltozott, bár a Jeruzsálemi misszió továbbra is működött.
Miután 1902-ben megalakult a St. John Nővércéh, a Nővérek más tevékenységgel kezdtek foglalkozni. Leginkább a szervezett betegellátásra, a betegekre, mozgáskorlátozottakra és lelencekre koncentráltak. Mivel így a munkájuk inkább szem előtt volt, a Nővérek egyre több elismerést és társadalmi támogatást kaptak, de sosem szakították meg a kapcsolatot a szegényekkel és rászorulókkal. 1901-ben egy ingyenkonyhát indítottak be amelyet a Munkaügyi Minisztérium igen rossz szemmel nézett, szerintük, ha a munkanélküli ingyen levest kap, akkor majd nem megy el máshova munkát keresni, a nővérek szerint viszont éhezve amúgy sem lehet dolgozni, és legalább nem halnak éhen az emberek.
A másik komoly újítás a napi csecsemőgondozás volt. A forradalmian új ötlet leginkább az özvegyek, elhagyott anyák és magukat eltartani kényszerülő nők segedelmére született. Az anyák el tudtak menni dolgozni úgy, hogy reggel héttől leadhatták a gyermekeiket a nővéreknél, akik gondoskodtak róluk, majd munka után este felvehették őket, és mindezért csak pár penny tejpénzt kellett fizetni. Ez az intézmény évtizedekkel előzte meg korát, a mai, általánosan elterjedt bölcsöde (daycare) rendszert.
1900-ban a Nővérek a gyógyíthatlan betegek számára létesítettek amolyan elfekvő-ápoló otthont, amit ugyan nem nagyon néztek jó szemmel az orvosok, de igény az volt rogyásig, a szociális rendszer szinte teljes hiánya miatt az agglegények, a családnélküliek semmiféle támogatásban nem részesültek időskorukban, ugyanakkor változatos betegségeket szedtek össze a nem túl könnyű gyarmati életük során. Az állami nyugdíj intézménye ugyan létezett már 1898-tól, de a századfordulón a jogosultak csupán harmadához jutott el bármiféle pénz, és az összegek nem segítettek, ha valaki hontalan vagy munkaképtelen volt, vagy mindkettő, vagy haldoklott. Állami nyugdíj helyett nekik inkább ápolásra és törődésre volt szükségük, ezt viszont megkaphatták az otthonban.
A szociális munkában hatalmas tapasztalatot szerző Nővérek 1907-ben nyitották meg az első gyermekotthonukat (Kegyelmes Miasszonyunk Otthon) Wellingtonban, ahova átszállították a gyerekeket az elszigetelt Jerusalemből és megnyitották a kapukat további házasságon kívül született, elhagyott és hátrányos helyzetű gyerekek számára. A szociális munka mellett itt is komoly gondot fordítottak a betegápolásra, felvettek paralízises, TBC-s és hidrokefáliás gyerekeket is, ami eleinte igen magas halálozási rátát jelentett az új otthonnak. Pont emiatt az intézményt sokan támadták és mivel iskolás korú gyermekeket is befogadott, az Oktatási Minisztérium igyekezett beavatkozni a tevékenységükbe. Minden nehézség ellenére, az otthon befogadta azokat akiket más intézmények, orvosok, kórházak elutasítottak, sőt a gyerekek mellé 1921-ben elkezdtek befogadni krónikus ill. gyógyíthatatlan betegségben szenvedő (szegény) nőket is.
Aubert anya 1910-ben nyitotta meg a rend Szent Vincéről elnevezett árvaházát Aucklandban. A házasságon kívül született gyermekekhez való hozzállása sok támadásnak tette ki a módszereit, különösen más árvaházak részéről, akik konkurrenciát láttak az új létesítményben, attól féltek, hogy az adományokat elszedi előlük az új intézmény. Egy protestáns leányanyaotthon vezetése felháborodott kirohanást intézett a nővérek módszerei ellen, nehezményezve, hogy a gyermeket a legérzékenyebb korukban szakítják el az anyától, és hogy eltitkolják, hogy kik a gyermekek igazi szülei, ezzel minthegy lehetővé téve, hogy a leányanyák eltagadják szörnyű bűnüket, tehát – a protestáns értelmezés szerint – elmenekülhetnek a tetteik következménye elől. Azt viszont nem lehetett tagadni, hogy a csecsemők életbenmaradási esélyei szignifikánsan nőttek az otthonba kerüléssel, ráadásul az egyedülálló nőknek volt esélyük újrakezdeni az életüket. Az Aubert anya által képviselt szemlélet kicsit realisztikusabbnak (és jóval kevésbé szigorúnak) bizonyult, még ha szörnyen liberális /modernságnak is számított akkoriban, az egyedülálló anyákkal szemben képviselt társadalmi állásponttal szemben.
A társadalmi viták és ellenérzések csak a nehézségek egyik felét jelentették Aubert anya és a rend életében, a katolikus egyházzal sem ment minden gördülékenyen. Ugye az anya korábban már fittyet hányt Redwood érsek azon parancsára, hogy a szociális és gyógyító munkát korlátozza a katolikusokra, az aucklandi püspök Henry Cleary jobban szerette volna a nőotthonokat és nőellátást erőltetni a gyermekekkel törődéssel szemben, úgyhogy sikerült is ott keresztbe tennie az árvaháznak, ahol csak bírt, úgyhogy áldásos (?) tevékenységének köszönhetően a Szent Vincent 1916 augusztusában, Aubert anya távollétében bezárt.
Aubert anya ugyanis éppen Rómában volt, ahol pápai elismerést szeretett volna szerezni a rendjének, valamint szeretett volna kikerülni Redwood érsek fennhatósága alól, és saját jogon vezetni az önálló rendet. Ezt hosszas utánajárás után meg is szerezte, a rend 1917 áprilisában hivatalosan, pápai áldással, önálló intézménnyé vált, amelynek nem kellett alárendelnie magát a már kiépült új-zélandi katolikus hierarchiának.
Minden ellentmondás és önfejűség ellenére, Aubert anya pont a legnehezebb időkben került az országba és kezdett el olyan munkát végezni, amelynek a jelentőségét akkor még nem is igazán mérték fel. Az ezernyolcszázas évek végi nagy recesszió előhozta a nagyon fiatal társadalom kezeletlen problémáit, ne feledjük, hogy ekkor még ötven év sem telt el a Waitangi szerződés, és csak huszonpár a maori háborúk óta. A nehéz gazdasági helyzetben a társadalomban erősen jelentkezett a munkanélküliség, a családok széthullása, gyerekek elhagyása, betegségek és az állami támogató jelenlét hiánya. Az egyházak igencsak kivették a részüket a segítségből, messze túlteljesítve békeidőben kényelmes tevékenységüket, a rendes hitéleti tevékenység mellett segítő kezet és jó szót nyújtottak bárkinek aki rászorult.
Ausztráliában és Új-Zélandon gombaként szaporodtak a vallásos nőegyletek, amelyek rengeteg szociális és egészségügyi és tanító tevékenységből vették ki a részüket, ráadásul a nők szerepe a társadalomban is lassan elkezdett átértékelődni, megváltozni. Aubert anya megmutatta, hogy elszánt és céltudatos nők anélkül is elérhetnek komoly eredményeket, hogy férfiak mondanák meg neki, hogy mit csináljanak. Ezekben az időkben a nők szerepének kérdése amúgy is szem előtt volt, földtulajdonlás, nők szavazójoga, antialkoholista nőmozgalmak, maori nőmozgalom – Kate Sheppardról,és tevékenységéről volt már szó a blogon.
Aubert anya egyedülállóan széles körű szociális tevékenysége valami újat hozott a jótékony egyesületekhez szokott társadalomba. A vallásos egyletek leginkább betegápolással, tanítással és nőotthonok üzemeltetésével foglalkoztak akkoriban, az új, hazai rend viszont minden helyi szociális és egészségügyi igény kiszolgálásával foglalkozott, a maori térítéstől kezdve az idősek és gyógyíthatatlanok ellátásán át a gyermekgondozásig. Sokan kritizálták a módszerei miatt és azért, mert túl sok mindennel akart foglalkozni, időnként szétforgácsolva a saját és a rend erejét és erőforrásait, és követett el hibákat is, de azt senki nem vitathatja, hogy ott volt, ahol a legnagyobb szkség volt rá, a társadalom számkivetettjeinél.
Élete utolsó éveiben már sokkal rugalmasabban és együttműködőbben állt egyéb segítő szervezetekhez, tagja volt a St John Ambulance Association-nak (amely mai napig üzemelteti a mentőket), az Új-Zélandi Gyermek és Nővédelmi Egyletnek, kiváló kapcsolatokat ápolt a csecsmőgondozással foglalkozó Plunkettel és a Brit Orvosi Társaság wellingtoni részlegének támogatását is élvezte. Írt egy értekezést (‘La misère’) a szegénységről, jótékonyságról, az állam szerepéről a jóléti intézkedésekben, de ez végül nem került nyomtatásba.
Több mint hat évtizedes szüntelen újzélandi munka után, 91 éves korában hunyt el Wellingtonban a rendházban. Nála nagyobb temetést nem kapott nő az országban, politikusok, egyházi méltóságok és rengeteg szegény ember kísérte utolsó útjára. Örökségét nem csak az általa létrehozott rend (Sisters of Compassion) hordozza, munkájának ma is működő elemeit találjuk az állami jóléti intézkedésekben, a gyermekvédelmi és egyéb szociális programokban. Szentté avatását 2004-ben kezdeményezték, a rengeteg adatgyűjtés és elemzés után az iratokat a Vatikán elé terjesztették elbírálásra, ha az egyház úgy dönt, akkor az első új-zélandi szent Aubert anya lesz.
