Kirándulás – Kawau Island

Az előző posztban már említett hétvége második felét a kies Kawau szigetén töltöttük. Ha az eseményekben gazdag történelmét nem is nézzük, a sziget akkor is érdemes a látogatásra, igen szép, a Mansion House meg pláne.

A Kawau sziget, sok más szigettel együtt a Hauraki öbölben hever, nagyjából nyolc kilométerre a szárazföldtől és negyvenötre Aucklandtól. A sziget egészen kellemes méretű, nagyjából 8x5km, szóval nem csak valami piszok a térképen, ráadásul kifejezetten előnyös elhelyezkedésének köszönhetően, első lakói kényelmesen ellenőrizni tudták a Hauraki forgalmát. Nevét a Kawau Pakáról, a fehértorkú kormoránról (Phalacrocorax melanoleucos) kapta, amely őshonos a szigeten.

A régészeti bizonyítékok alapján mondhatjuk, hogy a sziget a zátonyra érkező első polinéz hullámban már lakókra talált, a Ngatitai és Ngatiwai törzsek tagjaiban. Ezek az igen kedves törzsek azonnal kifigyelték, hogy a szigetről szinte a Hauraki teljes forgalma ellenőrizhető, és mivelt kedvelt időtöltésük volt a kalózkodás és emberevés, meglepően gyorsan meglepően sok ellenséget szereztek.

A környező, szárazföldi törzsek össze is álltak és közös erővel alaposan megfeddték (ejtsd: nagyjából kiirtották) korábbi megszomorítóikat, a bosszúhadjárat aztán egy hosszú, vidám kannibál partiban végződött, amikor is a győzők falatoztak a korábban belőlük falatozókból. Az erről szóló legendákat megerősíteni látszik az a rengeteg embercsont amit Bostaquet Bay-ben találtak a kutatók.

1831-ben, egy Sucidan nevű hajó érkezett Ausztráliából Új-Zélandra, és megállt Kawaunál is, reménykedve, hogy bizniszelhet az őslakosokkal, akik addigra alaposan ki lettek irtva, úgyhogy a sziget lakatlanul állt. Mr. Wheelan, a hajó tulaja tovább kirándult és találkozott is egy csapat maorival, akik bőszen bizonygatták, hogy a sziget felett ők rendelkeznek, úgyhogy a kor szokásainak megfelelően, három muskétáért és egy vödör lőporért birtokba is került, bár szerzeményével soha nem kezdett semmit.

1841-ben a beszédes nevű British Loan and Investment Co. felbérelt egy Henry Taylor nevű szakit, hogy vásároljon fel a cégnek maori földeket befektetésként. Taylor úr jó szemmel látta meg a mezőgazdasági hasznosíthatóságot a szigetben, úgyhogy megszerezte, majd azonnal komoly fejlesztésekbe is fogott, vagyis hozott pár tehenet, csacsit, birkát meg mindenféle farmozáshoz szükséges dolgokat, azonban az agrárálmok semmivé foszlottak, amikor rézércet találtak a szigeten.

A bányászat nem volt ismeretlen a gyarmatokon, egy Alexander Kinghorn nevű úr aközeli Great Barrier-en már folytatott mangánbányászatot, amikor a kutatófúrásai Kawaun rézércet mutattak. A brit cég legott összegründolt egy projektcéget a rézbányászatra amit igazi brit furmányossággal Kawau Company-nak keresztelt.

A bánya egész kis falucskát varázsolt a kietlen szigetre, csúcsidőben kb. háromszázan laktak a kis bányásztelepen, aminek még iskolája is volt. A bányászok minden reggel felkerekedtek és elsétáltak a bányáig, bányászkodtak, majd hazakocogtak. A termelés viszont nem nagyon ment jól, amely részben annak volt köszönhető, hogy ha a tengerparton kezdesz ásni, jó eséllyel találsz vizet, részben pedig azért, mert a kitermelt érc hajlamos volt magától meggyulladni szállítás közben.

A rendszeres bányaelöntések ellen egy állandóan működő szivattyút üzemeltek be, ennek az épületnek a kéménye és romjai mai napig láthatók a parton a bánya bejárata mellett. Az éjjel-nappal zakatoló hatalmas szivattyú megsokszorozta a kis bányászfaluban élés nehézségeit  (sajátos bányászfaluról már meséltem Denniston kapcsán) a hideg és a khm, limitált higiénés viszonyok mellé ettől kezdve legalább állandó zaj is jutott.

Miután a kitermelt érc szulfidokban gazdag volt, levegőn hajlamos volt az öngyulladásra, amit nem annyira szerettek azoka akik szállították a holmit Wales-ig vagy csak akár Ausztráliába. Több komoly incidens után (amikor a rakományt a tengerbe kellett dobálni, hogy megmenthessék a hajót) végül egy kohó építése mellett döntöttek, hogy helyben nyerjék ki a fémet az ércből. 1849-ben megépült a kohó, és a Walesből hozott kohászok munkája is megkezdődött. A kitermelt ércből nyersréz tömböket , a salakból pedigs bazi nagy salaktéglákat öntöttek. Igy a holmi már biztonságosan szállítható volt, a salakot pedig fel tudták használni a szigeten mindenféle építkezéshez.

A bányászat nem ment minden probléma nélkül, leginkább azután, hogy egy másik cég is elkezdte ugyanazt az érclerakatot bányászni, amit a Kawau Company már elkezdett.  Egy, Whittaker és Heale nevekkel fémjelzett cég is tárnát nyitott, amiből természetesen azonnal oltári balhé lett, parázs hangulatú vitákban próbálták eldönteni, hogy ki meddig fúrhat a föld alatt, hogy hol a magas vízállás, amihez képest a kitermelési jogok értelmezendőek.

Az új cég nem csak a szigorú bányahatárokra nem volt igazán tekintettel, rendszeresen sunnyogott át a Kawau Co. területére, sőt el is kezdett egy alagutat fúrni a konkurrens cég tárnájának irányában. Nem véletlenül, a Kawau Co. által fúrt tárnákban ugyanis ment a szivattyú, ilyesmije pedig Whittakeréknek nem volt, a bánya elöntését egy fából épült gátszerűség volt hivatva meggátolni, ám ez csak immál-ámmal volt képes kívül tartani a tengervizet.

Ninnis úr, aki a Kawau Co. műszaki vezetője volt, élt a gyanúperrel, hogy Whittakerék feléjük fúrnak, úgyhogy ő is elkezdett az ellenség irányába ásatni a bányászokkal, így bele is szaladtak a feléjük ásók alagútjába, mintegy rajtakapva az ellent, hogy az ércet dézsmálják. Persze a két cég tárnáinak összenyitása később, a fa gátszerkezet tönkremenetelével mindkét bánya elöntésével járt.

A Kawau Co. bányamanagere egy Alexander Harris nevű alak volt, aki némileg híján volt a klasszikus vezetői ismérveknek, így a rengeteg munka ellenére a bánya kezdett egyre kevésbé kifizetődő lenni. Emellett a szárazföldön újabb és újabb aranylelőhelyeket fedeztek fel, az új bányák magasabb fizetéssel (és a tengervíz hiányának ígéretével) könnyen elcsábították a bányászokat, így 1855-ben a bánya végleg bezárt.

A bányászat megszűnésével a sziget Hugh Mackay tulajdonába, majd tőle James W. Bucklandéba került, míg 1862-ben Sir George Grey vásárolta meg háromezer hétszáz dollárnak megfelelő pénzért. Sir George élete amúgy igen mozgalmas volt, Portugáliában született 1812-ben, többször volt Új-Zéland és Dél Ausztrália kormányzója, később miniszterelnök, bejárta a világot és – mániákus gyűjtő lévén – mindenhonnan hozott mindenféle érdekeset.

A sziget 1888-ig volt a tulajdonában, ezalatt viszont sokminden történt. Először is, a bányagazda házikóját kibővítve megépítette a Mansion House-t ahol családjával lakott, számtalan egzotikus állatot és növényt importált és eresztett szabadon Kawaun, amiből azért elég sok gondja is származott.

Elsősorban a zebrákkal volt a gond, nem viselték jól az éghajlat kihívásait, ráadásul nem voltak ügyesek a hintó elé fogva sem, szegények gyorsan elpusztultak. A jóember fantáziájának semmi sem szabhatott határt, és bár a brit Nature magazin figyelmeztette, hogy nem lehet csak úgy random állatokat és növényeket egy helyre hordani következmények nélkül, Sir Grey azt jobban tudta. Ennek köszönhető, hogy a szigetre került a posszum, a wallaby, a kookaburra, páva, és egy kupac majom is, ezeket később úgy kellett kiirtani, mert eléggé belakták magukat.

Sajnos az erszényesek alaposan ellátták a baját a sziget madarainak, a wallaby pedig megtizedelte az őshonos fákat, így a sziget mai képét leginkább a fenyők alkotják, az eredeti ökoszisztémának visszafordíthatatlan károkat kellett elszenvednie. Ma a sziget leginkább a madaraké, van a szigeten kiwi, jégmadár, maradt pár kookaburra, fecskék, és a szokásos zátonymadarak, csigaforgatók, stb. A sziget sok kézen ment kersztül, miután Sir Grey eladta, és történtek változtatások is. A bányatársaság igazgatójának házát a volt kormányzó kibővítette, majd későbbi tulajok további verandákkal szerelték fel és tovább növelték a Mansion House Bay-ben fekvő kert területét is.

A sziget egyetlen telekként szerepelt a könyvekben egészen 1910-ig, amikor is az akkori tulaja elkezdte felszabdalni a területét és eladogatnia kimért telkeket. A telkeknek szárazföldön csak határaik voltak, utak és egyéb infrastrukturális bohóságok nem bonyolították a helyzetet, hiszen minden telek vízparti volt, majd mindenki szépen megépítette a maga mólóját és házikóját.

Ahogy a kis telkek vásárlói szaporodtak, úgy csökkent a szigeten a mezőgazdasági munka, a takarmányt úgyis felzabálták a wallabik, pedig igyekeztek irtani őket, utoljára egy év alatt tizenháromezret lőttek ki, de így is maradt még, ami behatárolta a bármiféle agrárhasznosítás lehetőségét, maradt a Kanukatermesztés, mert ez az egyetlen őshonos fafajta amit a wallabik nem zabálnak fel.

Ma a sziget földjének nagy része állami kezelésben van, a maradék részen pedig kb. 260 házacska álldogál, legtöbbnek saját mólója van. A sziget állandó lakosainak száma 60-70 lehet, a többi épület nyaralóként funkcionál. Ma a sziget kapcsolatát a külvilággal a kis magánhajók és szervezett formában (menetrend is van!) a Kawau Water Taxis jelenti. Itt a saját mólónkhoz is taxizhatunk vagy a nagy komppal mehetünk menetredszerint is. Egyébként ez a cég látja el a postaszolgáltatást is a szigeten, amely kifejezetten szórakoztató, ha nem siet az ember, a nagy komp bemegy egy öbölbe, a samesz kiugrik a levelekkel és a friss újsággal, leteszi a mólón, visszaugrik a hajóra és már megyünk is tovább, a következő öbölbe, az álmatag helyiek pedig lassú léptekkel leszivárognak a motyóért.

Mi az un. Mansion House Cruise-ra mentünk, ami 10:30-kor indul Sandpspit Wharftól és kábé egy óra alatt ér el a Mansion House Bay-be, miután körbejárt pár öblöt és vidám kurjongatással üdvözölte a helyieket. A hajó kettőkor indul vissza a szárazföldre, úgyhogy kábé két és fél óránk van a szigeten, ami családdal tökéletesen elég is, és ebbe még belefért a Mansion House megtekintése is. Sajnos ott nem szabad fotózni, k0vülről viszont egy ronda sárga fólia borította a karbantartási munkák miatt, úgyhogy Sir Grey egykori pecójáról nem saját képeket mutatok.

A ház belülről lenyűgöző, sötét kaurifa falborítások, hatalmas ablakok amelyek az öbölre néznek, festmények, porcelánok és bútorok a világ minden tájáról, plusz maori törzsek ajándékai amelyet még kormányzó korában kapott a jóember. A fűtést hatalmas kandallókkal oldották meg, erre gondolom volt is szükség, télen nem lehet nagyon kellemes a szigeten. Mindazonáltal a gyönyörű parkban, a parton álldogáló hatalmas villa elég menő, nem lehetett rossz ott lakni.

Mi elsétáltunk a Coppermine kilátóig, addig az ösvény a tengerparton vezet, ahol gyönyörködhetünk a Hauraki vizében heverő többi szigetecskében (a fehér homokos picike sziget a Beehive Island), az erdőben, a körülöttünk zajongó és ugráló madarakban és a sziget többi öblében. A kilátóból pont látszik a szivattyúház maradéka a kéménnyel, a víz felől fotózva látszik a bánya bejárata és a bejárat felett a kékesre színeződött szikla is.

Babakocsival mi nem merészkedtünk ennél messzebbre, a kilátó tisztástól szépen visszasétáltunk, megnéztük a villát, a kertet és a szigetről meséltő kis nyári pavilont, majd hevertünk a fűben, amíg a komp fel nem vett bennünket.

11 thoughts on “Kirándulás – Kawau Island”

  1. szia megkérlek nézz utána ezen információnak…

    A Lord of The Rings idején bevezetik a hobbit pénzérmét…

    De mi köze ennek a székely rovásiráshoz ????

  2. márpedig van köze a székely rovásiráshoz, egy az egybe azokat a szimbólumokat vették át, méghogyha nem is olvashatók ki összefüggő szavak…

    1. azt hiszel amit akarsz

      Tolkien 7-8.századi rúnákat is felhasznált az által kreált nyelvek írásaihoz, angolszász és északi nyelvekből.
      A székely rovásírás nem egyedülálló égrengető csoda, csak egy fajta rovásírás a sok másik között.

      Egyébként Tolkien élete és munkássága, mármár túlzott alapossággal van feldolgozva és dokumentálva, szóval a gugli elmagyarázza ezt neked szépen.

  3. Allitolag a hobbitok szoros laba ugyanabbol a 9 csavarodasos DNS spiralbol eredeztetheto mint a Sziriusz napnyugtajaban lebarnult felvideki parasztgyerek fingszaga.
    Na ennek is nezz utana legy szives …

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.