Motor – kenjed

Amióta motorozom, sorra bírkózom meg a kihívásokkal, amelyek leginkább az időjárással kapcsolatosak. Felkészültünk a télre, megtanultuk mit kell hordani a helyi viszonyok között, szereltünk fel kényelmesebb taposót, utcaibb gumikat, de a láncos motorok egyik rákfenéjét a lánc kenegetését képtelen voltam becsületesen bevezetni a karbantartósdiba. Na de majd most.

cobrra_sprocket

A lánc kenése egy kissé okkult és misztikus művészet, számtalan megoldással és aki komolyan szeretné ezt művelni az szorgos kutatás után nagy igazságok birtokába juthat. A lánc ugyanis, bármilyen egyszerűnek is látszik, egy elég komplex mozgást végző, nagy terheléseknek kitett mechanikus elem, amely igényli a törődést. A görgős lánc amúgy nem valamit új dolog, már Leonardo is gondolkozott ilyesmiről.

cobrra-thechain

A mai modern láncok már okosan úgy készülnek, hogy a szemek külső és belső lemezei között valamiféle szigetelő gumitömítést applikálnak, így a görgők belsejében levő kenőanyag nem jön ki a láncból, a por, víz viszont nem megy be. A tömítőgyűrű keresztmetszetétől függően különböző nevű láncok kaphatóak, o-ring, x-ring, w-ring, a láncgyártók az ábécé végét szeretik. Régen, a tömítés nélküli láncokat kifőzték vagy beáztatták kenőanyagba (vagy csak zárt láncvédőben kenőanyagban futottak), de ilyen barbár dolgot már nem művelünk. Kenésre viszont szükség van.

cobrra_lubepoint

Ugyan a kenőanyag belülről nem jön ki (amíg a gyűrűk épek) viszont a görgők külső felülete találkozik a lánckerekek fogaival (fém a fémen) és ki van téve az időjárás mostoha körülményeinek is. Hogy csökkentsük a nem kívánt kopást és a lehető leghosszabb ideig élvezzük a láncunkat, lubrikálnunk kell. A mivel és a hogyan legalább olyan indulatokkal fűszerezett vitákat generál, mint a japánt-vagy-németet, androidot-vagy-iphonet vagy a tejszín-vagy-nem-tejszín-a-carbonarába kérdések, inkább nézzük az alapvetéseket.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a lánc ne járjon szárazon, azt időnként kenni kell, (párszáz kilométerenként és eső után!) a legegyszerűbb megoldások erre az úgynevezett lánckenő spray-k, az ember feltámasztja a motort, berúgja egyesbe és sprickol a vidáman szaladó láncra. A kenőanyagtól elvárjuk, hogy ragadjon oda a láncra (ragacs-adalék), kenjen mint a ménkű (olaj), ne szedje össze a koszt (összeszedi) és legyen olcsó (izé).

cobrra_LubeSpray

Ez egy teljesen valid módszer, a szerkesztőség egyelemű motorkerékpár-flottája azonban nem rendelkezik középállvánnyal, így ez a módszer a “sprickol-tologat-ismétel” gimnasztikával működött eddig, ami sok szempontból alacsony hatákonyságú, de erről később. Vannak az un. láncviaszok, amelyek habszerűen odatapadnak a felületre, az oldószer elpárolgása után szappanszerű guzmányt képeznek, amely motorozás közben a felmelegedő láncon elfolyósodik és keni az egész bejzlit, majd visszahűlve megint viaszállagúvá válik.  Vannak a direkt lánckenésre kitalált anyagok, vannak külön országúti és offroad olajok, utóbbiakból már olyan is, amely környezetbarát módon lebomlik, hogy ne mérgezzük a tájat amikor elcsepegtetjük. És persze vannak a bátor makacsok, akik tudják, hogy a WD40 (ezzel inkább ne kenjünk azért), a használt motorolaj, a nem használt motorolaj, a váltóolaj, a babaolaj, a grafitos zsír, az abált szalonna sokkal jobb, mint amit a mohó kenőcsgyárak akarnak rájuk sózni. A spriccelők mellett persze vannak a ronggyal áttörlők, az ecsettel felhordók, a fogkefével felsikálók, a meleg láncra fújók, a hideg láncra fújók, az előtte fekete kakast áldozók, az utána meditálók, a közben dúdolók, igazából nincs szabály, mindenki kitalálja vagy kigyakorolja, hogy esik jól.

cobrra_mount

A másik megoldás, hogy elszakadunk a megalázó kézi babrálástól, és kihasználva a befelé fordítható hüvelykujjak által megnyíló új horizontokat, tervezünk gépeket amelyek helyettünk dolgoznak. Illetve megveszünk ilyen gépeket amiket mások már kitaláltak. A gépesített lánckenés előnye, hogy a láncunk egyenletesen, gondozásmentesen kenődik, nekünk csak után kell tölteni a kenőanyagot időről-időre, úgy párezer km-ként. A mindenféle rendszerek legnépszerűbbje a Scottoiler (a sportág úttörője) amely kínál vákuum- és elektromos vezérlésű rendszereket amelyek használat függvényében kennek, de más gyártók is kínálnak haszonló megoldásokat. Ezek mellett még elérhetőek a viszonylag egyszerű, gravitációs elven működő masinák, amelyeket kézzel lehet nyitni-zárni, mindenki talál a kedvére valót, ha kicsit körbeszimatol. Az összes ilyen rendszer lelke egy tartály amibe a kenőcsöt töltjük, meg egy cső ami elvezeti a kencét a láncig.

cobrra_scott

Eddig én is fújogattam a láncot, de egyre keservesebbnek találtam a módszert, tekintve, hogy lucskosra elázás után az ember otthon már nem akar a vizes gönceiben, a motort tologatva láncot fújkálni, pont amikor a legjobban kéne, sokszor eszembe se jutott fújni vagy csak szimplán lusta voltam. Miután nem akartam a motoron sem az elektromos, sem pedig a vákuum rendszert piszkálni, olyat kerestem ami nem függ a motortól, de nem kell kézzel elzárni, viszont egyszerű. így találtam a Cobrra cég Nemo 2 nevű bigyójára. Sehol nem említik az első Nemo-t, talán nem véletlenül, de a második generáció igen ötletesnek tűnt. Ez egy pici tartály, amelyből az olaj egy csövön jut el a láncig (eddig semmi új) viszont a tartályt un. tekergetéssel nyomás alá tudjuk helyezni, (a tartály egy menetes házban közlekedik fel és alá) és ez a nyomás préseli át a csövön az olajunkat.

cobrra_palm

Sajnos a zátonyon senki nem képviseli ezt a remek terméket, így a szlovák gyártóhoz fordultam egyenesen, ahol felvilágosítottak, hogy van ausztrál viszonteladó, de ha szeretném, akkor küldenek nekem ők. Szerettem volna, így küldtek is. A felszerelése igen egyszerű, adnak hozzá egy marék kábelkötegelőt meg egy bigyót amin átfűzve a csövet, a kellő pontra irányíthatjuk az olajunkat. Pár órát elszöszöltem vele, amelynek a nagyrésze a régi olajak maradékának meg az összeszedett olajos ragacs levakarásával telt. A tartály maga bárhova felrakható ahol nincs útban (úgyis csak kb. tankolásonként egyszer kell rajta tekerni egy negyedet) vagy ahol találunk neki helyet, a csövet meg bárhol vezethetjük, ahol elfér, nincs szabály. Miután nyomás tolja az olajat a csőben, akár az olajozási pont alá is szerelhetjük, vagy a motor oldalára, mint az alábbi versenyző.

cobrra_side

Én a hagyományos iskolát követve, a kormányra szereltem a tartályt, elhuzigattam a csövet a hátsó lánckerékig, feltettem a kis kábelvezetőt a villára, meghúztam a kábelkötegelőket és kész is volt, csak olajat kellett locsolni bele. A nemes célra egy szép, borostyán színű, 80W-90 jelzésű váltóolajat alkalmaztam, mert ez kellően sűrű és volt ingyen lepattanóból. A gyártó szerint ez kb. 3000km-re elegendő mennyiség fér a dobozkába.

cobrra_olaj

Elméletileg ha az ember menet közben csavarint 90 fokot a tartályon, akkor 3-4 percig csendesen csepeg az olaj a láncra és egy újabb hétig jók vagyunk. Hát ezt majd meglátjuk, eddig 26 km-t mentem, majd le kell ellenőrizni, hogy jó helyre megy-e a maszat.

cobrra_canister

A garázsban jó helyre ment, de azért az nem egy menetpróba 🙂 Meg igen kíváncsi vagyok arra, hogy tényleg abbahagyja-e a csepegést, ha kiegyenlítődött benne a nyomás, de ezekre a kérdésekre majd menet közben választ kapunk. Attól a fehér láncvédő bigyótól nem tudtam pont odatenni ahova akartam volna, de majd még megigazítom, ha nem viselkedik rendesen.

cobrra_chain

A termék maga egyébként kifogástalan kidolgozottságú, a cég meg – bár furácska angolsággal bár – lelkesen válaszolt és segített mindenben, le a kalappal, na. Persze mindez elkerülhető, ha az ember szíjas vagy kardános motort vesz, de az pusztán a probléma elől való gyáva megfutamodás lenne, nem más.