második nap

Mivel az első nap vásároltam egy prepaid kártyát, ébredés után ezt aktiváltam és beszéltünk Csanáddal, hogy gyerünk el bankszámlát nyitni, ezt már terveztük az érkezés napján is, de lemaradtunk a fél ötös záróra miatt. 
Most aki keleteurópában (észak balkánon) él, az üljék le és igyék valamit, megmondom, hogy hogy megy az ilyesmi itt:
Behaladtunk a bankba, ahol egy kellemes ázsiai néni üldögélt a pult mgött (öt éve él az országban) és mosolyogva megkérdezte, hogy hogy vagyunk, milyen a napunk és mit tehetne értünk? Mondtuk számlát nyitnánk, csókolom, közöset a nejjel, web-bank, meg kártya, meg izé. Mondta a néni kedvesen, hogy oké, de készüljünk fel, hogy sok papírt kell aláírni és kicsit macerás lesz. ( aki otthon már intézett ügyet annak ugye szeme se rebben ilyesmitől) Ezt követően kb. 10-12 perc után ott álltunk a bankban egy csekkszámla-megtakarítási számla kombinációval, kezünkben a csekkszámlához tartozó EFTPOS kártyákkal (!!!) és egy aktiválandó netbankkal. Eztán a hölgy megkérdezte, hogy mennyi pénzt akarunk még idehozni, és ideadta a bank swift kódját, hogy ez majd fog kelleni, sok sikert kívánt, dícsérte a gyereket, remélte, hogy hamar találunk munkát és remekül fogjuk magunkat érezni az országban. Ezekután a kasszírnőnek odaadtam egy csomó pénzt, hogy legyen is a számlán valami, majd vidáman távoztunk. Aláírni háromszor kellett, ebből egy a kártya volt…
Mivel itt mindenhol lehet kártyával fizetni, a már hosszabb ideje itt élő Csanád értetlenkedése mellett letettem arról, hogy helyi bankókat vegyek ki az automatából (ingyenes az ilyesmi) merthogy erre itt semmi szükségem nem lesz. Hát mit mondjak… de tényleg nem kellett.
A bankos kultúrsokk után elmentünk Mission Bay-be, megnézni, hogy hogy laknak a gazdagok 🙂 meg megnézni a tengert, megebédeltünk és felkerestük a lakásbérlés miatt a háztulajdonos embert, aki azzal a hírrel vidított bennünket, hogy van üres házikója és be is költözhetünk. Ahogy kitelik a hostel, aznap már lesz hol aludni, saját bérleményben! Ez saját címet, rendes netet és saját szobácskát jelent, a gyereknek is. Ezután elmentünk megnézni, hogy hol vásárol az úri közönség, főleg a kínaiaknál, meg persze a warehouse, amely minden friss bevándorló második otthona, elsődleges beszerzőhelye, ahol 9.90-ért mérnek egy 4 személyes étkészletet. Olyan is, de olcsó. 
Mivel itt a bútorozott lakás nem jellemző, nagy meglepetésünkre kiderült, hogy van egy-két szekrényféle a házban, amit ott is hagy nekünk a tulaj, csak hűtőgépet és mosógépet kell vásárolnunk. Elmentünk egy használt fehéráru telepre, ahol egy kedélyes szerb úriember legott javasolt nekünk ilyesmit, a kettőt 850 dollárért (ha most elvisszük, akkor 820). Ezen még lehet szépíteni, mert a trademe-n (helyi vatera) ennél alacsonyabb árat is lelhetünk, de akkor miénk a szállítás gondja és nincs 9 hónap garancia… még rágódunk a dolgon. Érdekes módon itt a felültöltős mosógép a divat, a dob tengelye pedig függőleges, nem vízszintes, de hát sebaj. Viszont mindenképpen kell egy autót vásárolnunk, mert a helyi közlekedés az autó. Csak. Ezt mondjuk tudtuk, de akkor is fura szembesülni vele. Amúgy is ki kell tanulni a jobb kormányos közlekedést.
Auckland hatalmas, szinte befogadhatatlanul nagy, amit persze láttunk mi a guglimapon, de élőben elég durva, egy Káposztásmegyer-csepel táv itt mindennapos és ami 100km-re van arra azt mondják a helyi erők, hogy “közel”. Ugyanakkor a forgalom kellemesen lassú, udvariasan vezetnek és nem hisztisek, igaz, hogy az útépítés utáni első táblán az áll, hogy “thank you”…

nekivág,megy,érkezik

A hosszas és néhol kapkodó felkészülés után a 2008-as év első napját a nekivágással töltöttük, a másodikat és harmadikat menéssel és megérkezéssel. A szakadó hóból és részben takarított autópályák világából a nemzetközi légiforgalom roppant fárasztó karmaiba vetettük magunkat, Bécsből szállt fel velünk az Emirates airbusa, amely kb. 6 óra alatt Dubai-ba röpített. Ez még önmagában nem volt fárasztó, de aztán ottani idő szerint éjféltől reggel tízig kellett várakozni a Dubai reptéren, ami minden képzeletet felülmúlóan szar ügy. Két órát csak eltöltöttünk sétálgatással, nézelődéssel és a magát mindenhol dícsérő DDF (Dubai Duty Free) alkalmazottainak molesztálásával, de ez is unalmas egy idő után. Rövid idő után, ugyanis a reptér monumentalitását erősen ellenpontozza a DDF szánalmasága és az összes reptéri alkalmazott villanyszerelő-zöld öltönyzete. Mindenki nagon kedves, de a reptér maga egy igénytelen hely, az utasok a világ legkölünbözőbb pontjairól érkeznek és próbálnak átszállni. A két út közti időt földön heveréssel töltik, európai szemmel lenyűgöző az a profizmus, amellyel képesek több órát egy testhelyzetben semmitteni, üveges tekintettel. A nagyrészük egyébként lefekszik a földre és alszik, a kelet és afrika legváltozatosabb rongyaiban. A mellékhelységek is furák voltak nekünk, a jó öreg pottyantós itt van rozsdamentesben és a wc papírral átellenes oldalon kis kézizuhany… Aludni nem nagyon tudtunk, a nyüzsgés csak hajnali négy és hat között csökkent valamelyest, a cuccunkat viszont nem mertük felügyelet nélkül hagyni, szóval leginkább sétáltunk ide-oda, hogy ki van-e már írva a gépünk, meg a gyerekre vigyáztunk, hogy tudjon aludni, valaki meg ne egye véletlenül. Az egész élmény borzasztó volt, eginkább azért, mert mind a ketten aggódtunk, hogy elkapunk valamit. Amikor végre kiírták a gépünket, odahurcolkodtunk, becsekkoltunk és megkezdtük életünk legrosszabb utazását (ideértve a vasárnap délutáni bp-szarvas volánbuszt!). Az Emirates légitársaság nagyon kellemes és jól felszerelt, induláskor elsorolta a kapitány, hogy a személyzet milyen nyelveken tud kommunikálni, a tizenkettő között volt az urdu és a szuahéli is… A Dubai-Melbourne (ami a mi kirándulásunkon csak technical stop volt) út rém hosszú, vagy 14 óra, és együtt utaztunk egy rémes családdal, ahol a gyerekek ordítottak, afgán anyus meg bulivudi romantikus filmeket nézett, oda se bajszintva a büdös kis kölkökre. Mivel folyamatosan ordítottak, a pihenésünk kizárt volt, bár a légikísérők mindent megtettek, de állítólag tilos feldarabolva a mellékhelységben kivákumozni a gyerekeket a gépből… Melbourne remek hely, biztos, mi csak átszaladtunk a légikikötő egyik feléről a másikra, ahol becsekkoltunk és már szálltunk is fel, immáron uticélunk, Auckland felé. A 3 órás autózás bécsig, 6 órás út dubai-ig, a 10 óra várakozás dubaiban, a 14 órás repülés melbournig után megnyertük az akkor már, sétagaloppnak számító 3 órát Aucklandig. Menet közben rájöttünk, hogy ha hülye és feledékeny az ember és nem olvassa el a repjegyét, akkor elveszik az időzónák és levegőben töltött órák között, tehát rájöttünk, hogy nem is másodikán fogunk megérkezni Újzélandra, hanem harmadikán… Ilyen hosszú utazás valószínűleg kiesik az értelmezési tartományunkból, tehát el se tudtuk képzelni, hogy lehet elsején reggel elindulni és harmadikán délben megérkezni… Pedig de. Sebaj, egy nap szállás feleslegesen kifizetve, de a bennünket váró Csanádnak sikerült rájönnie magától, hogy mi voltunk hülyék, nem ő és a jó időben várt bennünket a reptéren. Túljutva az okmányok vizsgálatán, leadva az arrival cardot, jött a bioszekuriti, nehogy behurcoljunk valamit. Mivel mi bevallottuk a bakancsainkat meg Kata kis szobrocskáját, fából, ezt le is csekkolták (tényleg, megnézték a cipőtalpainkat!) majd óvatlanul beengdtek az országba, belepecsételve egy 3 hónapos tourist vízumot az útlevelünkbe, ezzel beléptünk az országba. Szeles napsütés várt, a kabátjaink értelmetlenül utaztak velünk, utoljára akkor jöttek jól, amikor Bécsben bementünk az autóból a reptér épületébe. Sebaj, Csanád elhozott a hostelig becsekkoltunk, lepakoltunk, majd sétálni mentünk, hogy nehogy elaludjunk, ekkorra már eléggé elzombisodtunk, sétáltunk meg ettünk meg ilyesmi, sok emlékemet csak a kineziológus konferencia tudná előcsalni. A hostelbe visszatérve alaposan megfürödtünk, nem is gondolná az ember, hogy ez mennyire jól tud esni ilyen hosszú út után, de pedig de. Sőt.


 A másik kellemetlen dolog, hogy annyira kimerítő út volt, hogy szegény immunrendszerünk sem viselte jól, ezért mindkettőnknek fáj a torka kicsit, de a csepészett neocitran majd segít. Akinek semmi baja és remekül bírta az egész hercehurcát, az Eszter, némi nyűgösködést leszámítva pompásan állta a sarat, ráaádsul ő még hajlandó bármely élethelyzetben hirtelen elaludni, ezt gyakran meg is tette. Az első benyomás, amely emlékkönyvek és női magazinok szerint roppant fontos, számunkra remek volt.

Ennek az országnak jó illata van.

Blogged with Flock