Muriwai cselekmény

Köszönöm mindenkinek, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy egy hete nem blogozok, nekem is feltűnt, most a türelmet megköszönve, pótolom a hiányt. Természetesen az elmúlt blogtalan hét alatt is működött az ország (oké, ez engem is meglepett) és mindenféle események is történtek, ezekról még esik szó a későbbiekben. Most ugorjunk vissza az időben a tegnapot megelőző vasárnapig, amikor is Muriwai beachre látogattunk, edukációs céllal. Képek, videók.

Az edukáció fő csapásiránya a motorozni tanulás volt, ami Sebit is meg engem is érdekelt, viszont nincs se jogsink motorra, se motorunk. Ám van Jocink, aki minden szükségessel rendelkezik a kalandhoz, úgyhogy falkában kivonultunk a rettenetesen szeles partra, hogy megkíséreljük mozgásra bírni a motorizált, kékterekű távolságleküzdő készüléket.

Sebi kétkerekű előéletével nem vagyok tisztában, de nekem van némi városi robogózós múltam, ellenben a sebességváltás a motorkerékpáron már erősen a misztikum kategóriába tartozik, sose próbáltam sebességet váltani még, minden ezirányú tapasztalatom kimerül abban, hogy egyszer Laci bátyám (beindítatlan) motorján a garázsban váltottam kettőt, aztán mondta, hogy szálljak le. ( Ez az élményanyag nem sokat segített a gyakorlati próbálkozás során.)

Azért kell a partra menni, mert ha ott felborul az ember, akkor a finom, fekete homokba bukfencezik, nem pedig összetöri magát a betonon, szóval ideális tanulóhely. Joci – kissé fátyolos szemmel bár – rendelkezésünkre bocsájtott egy sokat látott, 200 köbcentiméter pengehosszúságú Suzuki endurot, amit később nyilván megbánt, de hát az élet nem habostorta, barátaid meg milyenek.

Rövid, de alapos elméleti képzés után (mondjuk ehhez ismernetek kéne Jocit és az ő, khm,  szimplifikáló stílusát) végül is motoroztunk. Az elméleti képzés a következő volt: „le egy, aztán fölfelé a többi, lassú kuplung, finom gáz” .  Ezzel kellett boldogulnunk. Végül is tényleg csak ennyiről van szó, de azért ennél én egy kicsit jobban aggódtam és jól esett volna némi összetettebb rávezetés.

Elsőre el se estem, csak másodjára, akkor viszont valahol egy menekülő vietkong és egy beekizett nindzsa közötti mozgáskultúrával hajtottam végre egy bukfencet, miután a járművet leszúrtam a homokba. Ettől persze semmi bajom nem lett, ám amikor észleltem, hogy a benzing folyik kifele a tankból, megpróbáltam hirtelen talpraállítani a gépet, na akkor meghúztam a hátam, ami másnap elég kellemetlen volt. Joci szerint nem kéne taknyos homokon az első féket húzni, mert fejreállhat az ember. Mit okoskodik?

Sebivel szerintem simán felléphetnénk egy „kezdők látványmotorozása show”-n, én talajgyakorlatokkal, ő pedig azzal a trükkel, hogy – mivel képtelenek voltunk szűkebb ívben fordulni, mint egy mozdony – belehajt az ember a tengerbe, majd nem tud kijönni, de megállni nem mer, ezért a parttal párhuzamosan húzza neki, egy négy méter magas, V-alakú vízesést produkálva a parton sétálók és lovaglók nagyobb gaudiumára. Ha nem így találták fel a vizisít, akkor sehogy. Végül kivergődött, de a vizirevünél is látványosabb volt Joci arca, amikor észrevette a mutatványt. (egyes, rég meghaladott nézetek szerint a sós víz nem tesz jót a géperejű járműveknek, pff… sajnos erről nem tudtam videót csinálni, pedig)

Mellesleg Muriwai ezen része, egészen egyszerűen közútnak minősül, amelyen bárki közlekedhet, a homokba szúrt , sebességhatárokat jelző táblák iránymutatásai alapján. Ahol bohóckodtunk, ott harminccal lehet, de párszáz méterrel arrébb, kezdődik a hatvanas szakasz. A kresz érvényes itt is, ahogy egy önkéntesrendőr-vannabí párocska ki is fejtette nekünk. A part egy része viszont forgalom elől elzárt terület, járművel oda nem szabad bemenni, arra nem derült fény, hogy miért nem ott sétálnak? Mind a Tasmán tenger, mind a fekete homok tökéletesen ugyanaz ott is, viszont ott csak  gyalogok vannak. Sebaj.

Nem mi voltunk az egyetlenek, akik a homokban bohóckodást élvezték a napsütésben, volt kvadozni tanuló nyugdíjas, elképesztő tempóban robogó motorosok, és persze terepjárók, minden mennyiségben, köztük az enyém is, amit Joci (talán büntetésből?) összevissza forgatott a homokban, meg volt némi lehetőség patakban lucsmogni (új szó!) is .

A motorizáltak mellett számos népek analóg megoldásokat választottak, lovacskáztak a fövenyen, szép lókkal, ezt mondjuk szívesen csinálnám, bár nem tudom mennyibe kerülhet egy ló vagy a lovacskázás. Amíg Sebi fel-alá motroncozott, megállíthatatlanul, addig Immáék elmentek sárkányt eregetni, ha már ekkora szél volt.

A rettenetes szél ellenére jól mulattunk, elpancsoltunk vagy fél liter benyát, eltörtük a motor sárvédőjét elöl, besósvizeztük alaposan és feltöltöttük az én autómat finomszemű, nehéz, fekete homokkal, bár ezen a napokig tartó esők azért segítettek már kicsit, legalábbis kívülről.

Az egész nagyon tanulságos volt, legalábbis nekem, pár kör után már a váltás sem tűnt teljesen kivitelezhetetlennek, bár nyilván szokni kell az ilyesmit, hogy forgalomban flottul menjen, meg tán minden motoron kicsit eltérő is a mutatvány. Nyilván a motor stabilitása meg a felülettől (is) függ, szóval ez a lágy tengerpart dobálta azért a motor hátsó részét, de elesni sokkal jobb volt benne, mint anno robogóval Budán. Önbizalomszerzésre és remek társaságban időtöltésre is kiváló alkalom volt.