Az mindenképpen vidámságra ad okot, hogy a növénykék, bár csekély magasságúak, szaporán virágoznak és egyre több kis terméskezdemény jelenik meg rajtuk. A keresztbeporzásna egyelőre nem sok nyoma van, remélem így is marad, a hat tő TV egészen belendült, a magányos HE viszont csak most kezdi növeszteni a kis kapszaicin-bombáit.

Pillanatnyilag elég nehéz hinni abban, hogy ezekből lecsó lesz, de az állomány viszonylag egészségesnek tűnik, ma végignéztem egy csomó paprikabetegséget, de egyelőre egyiket sem vélem felfedezni a növényeken, pedig egészen rettenetesek is vannak, nem is gondolná az ember, mi minden képes leselkedni szegény paprikákra.

Általánosan elmondható, hogy a termés kicsit zöldebb, mint sárga, de azért reménykeltő, végül is a szerb is zöldet árul magyar paprika néven és abból is rendes lecsót lehet főzni. Na majd meglátjuk.

Az uborka egészen szépen terem, már a második üveg kovászost kezdtem meg falatozni tegnap, de szüreteltünk is a gyerekkel, úgyhogy a kb. két kiló uborkából újabb két befőttest raktam tele és indítottam be. Sajnos a harmada túlnőtt az ideális kovászolós méreten, de nem lesz baj. Az első két gyakorlat nem sikerült első nekifutásra fényesen, elkövettem azt a hibát, hogy ostoba recepteket követtem, nem pedig a szinte mindig működő józanész+alhasi (sztomatikus) becslés kombót, így sikerült atomra elsózni az uborkákat. Szerencsére az ilyesmi korrigálható egy bizonyos határig, így ravasz parasztpraktikákkal korrigáltam az oldat töménységét, és 98%-os tökéletességű koviubit sikerült készítenem.

Az egyetlen komoly bánatom, hogy elképesztő mennyiségű levéltetű lakik az uborkán, és a kis rohadékok elszíjják az életerőt szegény növénytől, ami így nem tud rendesen termelni. Tettünk már imádkozó sáskát a levelekre, aki szerintem halálra ette magát és lefordult az ágról, anélkül, hogy látható eredményt értünk volna el a tetvek számának csökkentésében. Katicák se jönnek (mér nem árulnak katicát boltban? Nem, nem olyan Katicát és nem olyan boltban!) pedig azok rendetvágnának hamar. Gondolkodom rajta, hogy a swanplanton lakmározó hernyókat (abból lesznek a szép királylepkék) éttelepítem és levéltetű-diétára kényszerítem, de egyelőre még nem tudom hogyan hajthatnám szegény csíkos joszágokat akaratom igájába.

A hat (+1) tő paprikám továbbra is elég csökött, pedig most már kapnak napot sokat, sőt extra tápoldatot is kaptak, hízelgésképpen. Az igaz, hogy virágoznak és némi terménykezdemények is látszódnak, szóval ígéretes kezd lenni a buli, de egyelőre nem igazán jön át a “végtelen paprikaföldek” fíling. Jó, hát lecsó valószínűleg nem ebből lesz, ahhoz tényleg kéne egy tisztességes méretű fólia, de azt egyelőre nem hekkelünk a bérleményben.

]]> http://www.pappito.com/2012/01/25/kert-oromteli-fejlemenyek/feed/ 2 http://www.pappito.com/2012/01/05/kert-szezonnyitas/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=kert-szezonnyitas http://www.pappito.com/2012/01/05/kert-szezonnyitas/#comments Thu, 05 Jan 2012 06:19:51 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=7026 Igazából a szezon nem hajlandó megkezdődni, de azért az idei agrárzatnak már nekiálltam. Idén a végletekig leegyszerűsített kert van, mármár zen.

A szántásvetésben jártasabb olvasók azonnal észrevehetik, hogy ezévben nincs semmi csicsa, semmi különösebb ekszkluzivitás, csak a legszükségesebbek, és ez bizony a hivatalos koncepció része. A sok részre osztott kertben általánosan jellemző a fajok küzdelme, amely értékes erőforrásokat pocsékol el, elvonva azokat a terméshozam növelésétől. A terv a monogazdálkodás, annak is egy teljesen speciális ága, az un. kételemű monogazdálkodás (vö: öt kötetes trilógia) amely fele-fele arányban épül az uborkára és a paprikára. Ez a kettő az, amihez itt nem lehet hozzájutni az eredeti állapotában, a teljesen hétköznapi zöldpaprika és a kovászolni való ubi nem elérhető, úgyhogy kénytelen a szerkesztőség megtermelni magának.

Sajnos a mostoha időjárási körülmények nem kedveznek a termelésnek, túl sok az eső és túl kevés a nap, amely bizonnyal csökkenti a helyi britek honvágyát, de sajnos rajtunk nem segít. A kertet kicsit tuningoltam, mielőtt kidobtam volna belőle a tél hozadékát, a mindenféle, elburjánzott gazokat, kapott friss komposzt és műtrágyában gazdag biotalajt is, sőt összeérni is hagytam egy kicsit az egész kulimászt, amíg arra vártam, hogy a kis palánták erőt gyűjtsenek.

Az uborkával nincs gond, bár tavaly ilyenkor már heti 1-2 üveg kovászost tudtam indítani a három tőről, most meg ilyen kis párcentis sáznalmak lifegnek, de hát virágja az van sok, remélem összekapja magát. A paprika meg kinn van már másfél hónapja és csak most kezdett virágozni, azt is eléggé komótosan teszi. Hat tő zöldpaprika (fedőneve:TV) és egy tő másikféle paprika (HE) állott hadrendbe, hát nem tudom, idén egyáltalán nem vagyok lelkes, majd meglátjuk.

Pá retket felneveltem a jobb alsó sarokban, finomak is lettek, de ez a rengeteg eső baromira nem tesz jót nekik, kb. a fél állomány gyakorlatilag felrobbant még a föld alatt. A helyükre a rendes petrezselymet gondoltam implementálni (a helyi petrezselyem ilyen fodrosbodros, ám íze nincs neki), a kis fűszernövényes ládikát pedig visszavettük a királylepketenyésztésből, és került bele menta, oregano és kakukkfű, ezeket legalább használjuk is.

A paradicsomok és a paprikák gőzerővel dolgoznak, az időjárás kellemes meleg (néha túl is) és van csapadék is, szóval minden a helyén van. A paradicsomot aljasul támadják valami férgek, a termés kb. egyötödébe mászik bele valami, de már nem akarnék igazán vegyi fegyvereket bevetni ellenük, ezt a növény most már meg kell oldja bicepszből. Struggle for life, nincs lógás, nem mindent a fölműves fog megoldani. A termés egyébként igen finom, vékonyhéjú és lében gazdag. Arról sejtésem nincs, hogy miért nem egyszerre pirosodnak be a parik, miért vannak tökzöld és tökpiros fürtök, de hát ideje van, mása sincsen, majd elpirul mind.

A paprika már érdekesebb, az első hullám után kicsit megrogyott a termelékenységi mutató, majd újra meglódult a gépsor és hozza a paprikákat szépen. Ez a klasszikus zöldpaprika (tévé, hehe) legalábbis a három tőből egy biztos, a másik kettő még csak felkészült a leadásra, de szép reményekkel kecsegtet. Ha már mindent leszüreteltünk, akkor erre a szezonra be is zár a birtok a következő tavaszig. Most még kivárunk, mert ha sikerül némi szinkronba jönnie a résztvevőknek, akkor lecsót főzök belőlük.

Az év első hete komoly kihívás elé állította a kertmenedzsmentet, hiszen a személyes jelenlét nem volt biztosítva, így vagy a teljes elhanyagolást vagy az öntözés outsourcolását kellett választanunk. A teljes elhanyagolás nem tűnt járható útnak, tekintve, hogy az időjárás erősen nyárias volt, így külső beszállítót vettünk igénybe, aki távollétünkben is ellátta vízzel a növénykéket. (kösz!)

Ez azonban azzal járt, hogy az uborkatelep elburjánzott és bakancsméretű gyümölcsöket fejlesztett, amelyek messze a józan észen és az élelmiszercélú felhasználáson is túlmutattak. Miután a menedzsment visszatért a szigetre, kb. Tizenkét kiló uborkát kellett műtéti úton eltávolítani a hordozóról, ám ezen ubik gyakorlatilag mindenre alkalmatlannak bizonyultak, a héjuk linóleumszerűre (és ízűre) keményedett és vastagodott, viszont tökéletesen vízízűek lettek. Az első szüret azonnal ment is a komposztba, hiszen lángszóró és exkavátor nincs a konyhánkban, tehát feldolgozni sem tudtuk volna őket.

A használhatatlan elemektől megtisztított növény újra beindult és további, immár jól kontrollált méretű terméseket kezdett ontani, a nyárias időjárásnak és a bőséges öntözésnek köszönhetően elértük a heti két szüretet, ami kissé meghaladta a rendszer fermentálási kapacitását. További aggasztó jelek is felbukkantak, valamiféle sárga-fekete bogár kezdett sétikálni a növényen és megkezdődött a levélrothadás is. A bőséges hozam ugyan lehetővé tette, hogy úgy tzatzikiből, mint – a brit gasztronómia csúcsát jelentő – uborkás szendvicsből elegünk lett egy évre megint, viszont a kovászolt verziók is hektószámra állnak a hűtőben, sőt az utolsó fermentációs folyamat még zajlik a hűtő tetején.

Rövid, ám eredményes felügyelőbizottsági értekezlet után, az azon született döntést végrehajtva, az uborkát eltávolítottam a bevetési területről ezzel lehetővé vált, hogy a paradicsom-divízió ismét teljes napsütést kapjon. Meglepő, hogy 3 uborka hogy képes lerabolni a földet, a kihúzott gyökerek mellett a korábban zsíros, fekete rög helyett csak szürkés, fűrészporszerű talaj van.

A paradicsomok igen szépen megnőttek (sőt egy szakadár példány, leszakadva a csordától, a komposztládában ásta be magát, fejlődik is, mint a rosseb) és fürtökben lógnak róluk a zöld paradicsomok, amelyek végre rendes méretűek. Az elmúlt napok szélviharai nem tettek valami jót a telepítésnek, a növényvédelemről pedig a madarak gondoskodnak, akik elhordják a hernyókat a zöldségről. Fogalmam sincs, hogyan szúrják ki őket, de többször láttunk a paradicsomszáron vadászgató madarakat. Remélem lassan megindulnak a zöldből a Pantone 186C irányába, mert már nagyon szeretnénk enni belőlük.

Másik örvendetes hír, hogy a kapott paprikapalánták is jól funkcionálnak, bár a méretbeli különbségek számomra kissé érthetetlenek. Amint a képen is látszik, a palánták tornasorban fejlődnek, az eminens jobbszélsőn már kifejezetten gyerekpaprikák találhatóak, de számos kis fehér virág van rajtuk mindenfele, amelyek remélhetőleg újabb paprikákat fognak jelenteni. Egyelőre ez a helyzet, most a lecsóalapanyagokra fókuszálunk, se retek, se semmi más nincs, csak optimizmus. Meg koviubi.

Szóval ez a pakcsoj mindig is gyanús volt nekem, valahogy túl lelkes volt, vagy mi, igazából nem éreztem azt, hogy fair módon kezelné a rendelkezésére álló erőforrásokat, úgyhogy kapott időt a jellemfejlődésre, de nem élt vele, hogy finoman fogalmazzak. Az élet a kertben kegyetlen, a hasznosak maradnak, a szépek repülnek, kezicsókolom, nincs idő az érzelgősségre.

Az első komolyabb retekszüret után nem is pótoltam vissza a készletet, hanem kivártam az alkalmatos időpontot, ami akkor jött el, amikor a pakcsoj eljátszotta a lehetőségeit és elkezdett pofátlanul virágozni. Na nem úgy van az, azonnal beavatkoztunk, itten nem csak úgy virágzunk ész nélkül, itt akkor és úgy virágzunk, ahogy én akarom. Lesz itt rend. Szóval szegény pakcsojt kiirtottam az utolsó szálig, amit majd kommünikémben úgy fogok említeni, hogy érdemei elismerése mellett, más fontos funkció betöltése hárul majd rá. Vagyis ment a komposztba.

Feltűnt ugyanis a láthatáron a lecsó másik fontos összetevője, három tő igazi paprika, amit Tibortól kaptam, szegénykék kis cserepekben vártak a bevetésre. A kert közel fele szabaddá vált, miután a retek és a pakcsoj is kifogyott belőle, úgyhogy a paradicsomok mellé ástam be a paprikákat (jobb, ha szokják egymást) az előttük megüresedett telekrészt viszont – figyelembe véve a nap és a szél járását -katonás sorokban kibéleltem retekmagokkal.

Az uborka tisztességesen fejlődik, tele van szép, sárga virágokkal, a kis kacsaival kapaszkodik mindenbe (akadt is némi határvillongás a céklákkal) és már nekilátott a kis uborkák fejlesztésének is. A paradicsom állandó törődést igényel, valahogy túl horizontális, ez biztos valami más fajta, de kicsit megmetszettem, hogy ösztönözzem a felfelé törekvését. Mindamellett igyekszik, ma megjelentek az első virágkezdemények, ami igen reménykeltő, pláne, hogy egész nap esett, úgyhogy az öntözés is le van tudva, most minden kapott annyi vizet, hogy még. A cékla sokkal komótosabb, bár a leveleit szépen fejleszti, no majd meglátjuk.

Mondjuk a retek olyan, mint a Warcraftban a parasztok, csak nyomni kell a gombot és jön, ez idén sincs másképpen, nagyjából egy kilót szüreteltünk már és hol salátában, hol csak magában, besózva esszük. Tanulva a hosszú évek alatt felhalmozódott népi tapasztalatokból, idén már okosabban locsolok, a retek-övezetbe sokkal kevesebb víz kerül, ígz a piros gömbök nem repednek szét, ellenben jó nagyra megnőnek. Nyilván segít valamelyest a folyamatos napsütés is, de azért (nudge-nudge) mi tudjuk, hogy az átgondolt öntözési szisztéma okozza a kiváló eredményt. Kellett vennünk új slaugot is, mert a betonozó srácoknak valahogy sikerült kilenc helyen kiluggatni azt ami itt volt, ettől egy-egy esti locsolás vidám vizividámparkká változtatta a kertet. A retkek amúgy nem csak finomak, hanem kicsit esetlen alakúak is, nem olyan szép kerekek, mint a bolti, mindegyik másképpen csálé, etől a termény, – ahogy a gasztronómiában szemrebbenés nélkül mondjuk arra ami ronda – rusztikus.

A cékla meglehetősen lassan dolgozik, bíborral erezett leveleit komótosan növesztgeti, ebből a szerkesztőség arra következtet, hogy a lila gömbök is fejlődek odabenn, hát a fene tudja persze, igazából céklát még egyben nem is láttam, még képen se, szóval tippem sincs, hogy mennyi idő kell neki, hogy elérje a vágósúlyt.

A paradicsom-különítmény, hosszas tökörészés után végre fejlődésnek indult, hetekig csak vézna kis leveleket eregetett, voltak napok, amikor már lemondtam róla, de végül összeszedte magát, már el kellett kezdenem a hónaljakban növő kis, undok hajtások lecsípkedését, mert mindenfelé burjánzik a huncut, ahelyett, hogy a sárga virágokra és a hatalmas, piros gömbökre fókuszálna. Rendre kell szoktatni, már be is szúrkáltam a tövek mellé a bambuszbotokat, amelyekhez majd oda tudom kötözni őket, hogy nehogy összerogyjanak a hatalmas, piros gömbök súlya alatt.

A leglkesebb versenyző a pakcsoj, persze, pár nap alatt hatalmasat nőtt, mára bazinagy, bőrszerű levelek borítják a kis élőhelyüket, sőt, volt amelyik már fel is magzott, szóval talán egy kicsit túl sokáig hagytam őket a tutiban. Meg még nem kóstoltuk, de annak is eljön az ideje, mindenesetre igazán önbizalomnövelő és kedélyjavító egy növény, akármit csinál vele az ember, nő, mint a dudva, aki gyors sikerrre vágyik, az vessen be vele egy hektárt és pár nap alatt főkertésszé változik. Biztos meg is lehet enni, mint a gyapotot csokoládébatyuban (bár ez még Milonak se volt könnyű feladat) majd kipróbálom Tibb receptjét.

Nagyon ígéretesnek tűnik az uborka, már megjelentek az első kis terménykezdemények és a sárga virágok, meg is építettem nekik a jól megérdemelt űrállomásukat, amelybe azonnal bele is kapaszkodtak a kis kunkori csápjaikkal. Valószínűleg nem figyeltek oda végig, amikor elmagyaráztam nekik, hogy merre és hogyan kell kúszniuk, mert kicsit összevissza csámborognak, a tökfélékre jellemző, arrogáns, területfoglalós módszerrel, bár az első kitörési kísérleteket némi zöld dróttal letörtem, de a szemem rajtuk kell tartanom. Összesen 4 tő fejlődik, mint a fene, ettől folyamatos uborkaellátást és manufakturális rendszerű kovászolósort remélek, nehogy kifogyjunk a koviubiból, akár egy percre is.

Pillanatnyilag nyugodt a helyzet, se kártevők, se belharcok nincsenek, de fel vagyok készülve komolyabb mértékű beavatkozásokra, ideértve a vegyi hadviselés aljasabb módszereit is. A hétvégén még újratöltöm a retekpozíciókat, hogy fakadjon új retek a leszüreteltek helyén, aztán meglátjuk. Gazda szeme.

Az egyik legfontosabb jószág a paradicsom, meglehetősen csenevész állapotban kerültek ki a palánták a vadonba, lappangott is bennem némi kétely, hogy képesek lesznek-e alkalmazkodni a palántapróbáló körülményekhez (vagyis a rendszeres locsolás és a 20 fokos levegő, sűrű napsütéssel). Úgy tűnik, hogy a talajjavítás használt, a kicsinyek megkapaszkodtak és másfél hét bénázás után, végre növekedésnek indultak, úgy produkálják a leveleket, mint egy ügyintéző, remélhetőleg nem lesz velük később sem baj. Cél a negyed kilós, lédús, piros gömbök százai, amelyektől Bálint gazda belepisál a gumicsizmájába az irigységtől.

A fajok közti, Darwini küzdelemben alulmaradt a zöldborsó, ami nagy fájdalmam, mert a gyerek szerette nagyon lopkodni az érett hüvelyeket, és tényleg finom is volt a termés, de a hozam nem érte el a művelési mennyiséget, szóval lemondtam róla, különös tekintette arra, hogy valahogy kiszáradt meg megromlott az egész növény a szezon végére. Nincs helye érzelgősségnek, cévágányra került. Helyette területi követelést nyújtott be egy marék céklamag, amire rábólintottam, meglátjuk. A cékla, egészséges és teli van vitaminnal meg lila is, kapott hát egy esélyt, meglátjuk hogyan állja meg a helyét a kíméletlen, túlélésért folytatott harcban. Egyelőre piciny leveleket ereget a talaj fölé, de az elején egyedül kell bizonyítania, kemény világ ez kezicsókolom, ha majd letett valamit az asztalra, tárgyalhatunk.

Nem a cékla az egyetlen új versenyző, ott van a pakcsoj is, amely viszont a retket megszégyenítő módon kezdett növekedésbe, napok alatt belakva a neki szánt sorokat. Egyelőre őt se piszkálom, kivárjuk hogyan viselkedik, először van, mégiscsak. Amíg lesz belőle valami, addig is van időm a feldolgozási lehetőségei után kutatni.

A retek a szokásos helyére került, ennyi helyzeti előnyt kap a lojalitása és a töretlen pirosgömbgyártása miatt, az első saját retkeket már fel is zabáltuk, de hát a retekben nem nagyon lehet csalódni, mind előjön, mind terem, idén figyelek, hogy kevesebb vizet kapjon, mint a többiek, mert könnyen elszalad vele a ló és kireped, mint a kisgömböc. Finom.

A területfoglalós harc mindent elsöprő szereplője, a kovászos uborka is beindult, a négy tőből egy kicsit bicegős, egy közepes, de kettő kifejezetten erős képet mutat, már most tíz centis levelei vannak, nekik lassan el kell kezdenem eszkábálni a kilövőállomást, amire felkúszhatnak, mert ha nem figyel oda az ember, akkor négyzetméterszámra terítik be a környéket, ami nem célunk, pláne az erőseknek nem adunk ekkora előnyt. Ha az időjárás ilyen marad, akkor szép jövőt jósolok a kertnek, bár a pakcsojnál rezeg a léc, ha nem bizonyul olyan jónak, mint gondoltam, akkor kiesik a játékból, a helyére pedig valami más kerül, ez egyelőre függő kérdés, a teszteredményekig nem tudunk lépni. A cékla is bizonytalan, mert igen előnyös lokációt kapott, de fogalmam sincs, mikor lesz jó, vagy érett vagy ilyenek, de hát a kihívás a szép az egészben, ugyebár. Az erő- és demarkációs vonalak még nem alakultak ki, de bármi lehet, egyelőre mindenki beásta magát a mezőn és igyekszik felkészülni a komolyabb helyezkedésre.

Stay tuned.

Az első aggasztó hírek november elejéről származnak, ekkor jelentkezett több kiwikertész az első mintákkal a MAF-nál. A hírek gyorsan terjedtek és egyre több termesztő és egyéb érintett kezdett komolyan félni, hogy a rettegett PSA-t mutatja ki a hivatal. A Zespri és a MAF azonnal karantént rendelt el az érintett ültetvényen, majd megkezdte a vészhelyzeti protokollok életbe léptetését, amíg a vizsgálati eredményekre vártak.

Pár nappal az első minták beérkezése után, a tenyésztési eredmények sajnos igazolták a kezdeti félelmeket, a kártevő a szép nevű Pseudomonas syringae pv. actinidiae (PSA), egy fitopatogén baci, amely nem is túl lassan, elüszkösítve a szárakat, kinyírja a tőkéket. A levegőben a páracseppekre tapadva, a széllal terjed, de szerszámokkal és ruházattal is átkerülhetnek a kis spórái a még egészséges növényekre. Arról, hogy milyen pusztítást képes a dög végezni, már széleskörű tapasztalatok vannak, Koreában és Japánban már huszonévek óta küzdenek ellene, az elmúlt években viszont az olaszországi kiwiültetvényeken söpört végig a kór, jó kétmillió eurós kárt okozva a Lazio régióban.

A baci a zátony időjárására van tervezve, legjobban 12-22 fok között érzi magát, párás, nedves közegben és ezt itt maradéktalanul meg is kapja. Eddig az ország PSA mentes volt (bár a fertőzött olasz ültetvények is kiwi kézben vannak) amely komoly piaci előnnyel járt, de sajnos úgy látszik ez már a múlté. Eddig is voltak szóbeszédek, hogy a PSA itt van, de fertőzésekről nem esett szó. A baci maga a növényt támadja, emberre nem veszélyes, a gyümölcsbe nem kerül be, szóval a kockázat nem emberegészségügyi, hanem inkább gazdasági, fertőzött ültetvényeken a Hort16A nevű goldkiwi terem, ugyanaz a fajta, amely olaszországban is bekapta a legyet, ráadásul ezen van a legmagasabb haszon is.

Az első fertőzés a kiwitermelés fellegvárában, Bay of Plenty-ben a Seeka és a Satara termelőközösségek ültetvényein került elő, amely cégek papírjait azonnal fel is függesztették a tőzsdén, amíg fény nem derül a pontos részletekre. A terület adja a kiwitermés közel nyolcvan százalékát, nem csoda, ha mindenki zabszemközeli állapotba került, az évente közel másfél milliárd dolláros kiwibiznisz, amely a mezőgazdasági export harminc százaléka, a kiwigyümölcsből jön össze (százmillió tálca megy ki évente), majd’ háromezer ültetvényen tízezreknek adva munkát.

A minisztérium emberei azonnal mintavételező csoportokat küldött szerteszét, az ültetvényeken szigorú karantént rendelt el és folyamatosan dolgoznak a laborokban is. Egy héttel az első vizsgálati eredmények után már felmerült a gyanú, hogy a fertőzött területeken ki kell irtani a tőkéket, tekintve, hogy a japánok által korábban alkalmazott rézvegyület-alapú permetszer nem nagyon használ, csak felidegesíti az erre rezisztens bacikat is.

November tizenharmadikára az érintett ültetvények száma négyre nőtt, mind Te Puke (Bay of Plenty) környékén van, egymástól nem messze, a karantént viszont kiterjesztették összesen nyolc termőterületre. Kivitermelők százai keresték meg a minisztériumot azzal, hogy szintén tapasztalták a problémát, fotókat és mintákat mellékelve a leveleikhez, a vizsgálatokat pedig már további 82 ültetvény területén végezték el. Franklin, Hawkes Bay és Kerikeri területéről is érkeztek panaszok, de ezekről még nem derült ki, hogy valóban a PSA-ról van szó.

November tizennegyedikén sajnos a pozitív tesztek igazolták a korábban karanténba zárt újabb négy kertészet fertőzöttségét (28 ültetvényt viszont tisztának találtak) Te Puke körül, minták százai vannak a minisztérium laborjaiban és újabb kerteket vontak karantén alá. Megkezdődtek a baciölő permetezések és a fertőzött növények visszavágása is folyamatban van. A Zespri szerint, ha valaki, akkor a zátony tudja kiverekedni magát a szorult helyzetből és kiirtani a kórokozót, de azért ez erősen optimista hozzáállásnak tűnik a MAF szerint. A minisztériumnak a nyolcvanas évek kiwiboomja óta megvan a teljes mintatörténet, akkor kezdtek el rendszeresen mintákat gyűjteni a termelőktől, amelyeket most elővettek és sehol semmi nyoma a fertőzésnek, szóval akár reménykedni is lehet, Japánban huszonöt éve, Olaszországban 1992 óta élnek együtt a kórokozóval és nem tudták kiirtani.

Tizenötödikére a helyzet rosszabbodott, tizenhárom ültetvény erősen fertőzött, ami ötszáz hektár biztos veszteség, további tizenhat zár alatt van. A Zespri bankokkal tárgyalt, hogy támogatást szerezzen az érintett termelőknek, akik viszont némi állami támogatásban reménykednek (az nem szokás errefelé), arra hivatkozva, hogy ha a kiwiüzlet bedől, az mindenkinek rossz, nem csak a termelőknek és a munkásaiknak. Az már most jól látszik, hogy akár sikerül kiirtani a nyavalyát, akár nem, ez nagyon sok pénzbe fog kerülni.

Ma megkezdték az első fertőzött ültetvény kiirtását, legalalábbis azt a részét, amely erősen érintett. Időközben az első jeleket (rozsdaszín foltok a leveleken) súlyosabbak követték, a lekgorábban fertőződött növényeken leszáradt ágak, elhalt rügyek vannak, menthetetlenek. Az elkeseredett farmer nem az egyetlen aki nem érti, hogy hogyan üthette fel a fejét a fertőzés az ültetvény kellős közepén, a minisztérium emberei és a nagy tapasztalattal rendelkező kiwitermesztők is vakarják csak a fejüket, nem látszik, hogy mitől robbant ki pont most a fertőzés. Új-Zéland komoly profitot csinál abból, hogy elszigeteltsége miatt számos növénybetegség itt nincs jelen, a kór- és kártevőmentesség egyre komolyabb érték a piacon. Egyesek szerint a PSA már évek óta lappang a környéken, de a rendkívül csapadékos, de nem túl hideg tél végül annyira kellemes körülményeket biztosított a baciknak, hogy rohanvást szaporodni kezdtek. Mindenféle elméleteket gyártanak, okolva hol a mesterséges beporzást, hol a méhecskéket, akik széthordják a kórokozókat, hol az elégtelenül tisztított szerszámokat, de egyértelmű válasz egyelőre nincs. Folyik a kármentés, az ültetvények kiirtása, a karanténok és lassan nekifognak az ültetvényekről szökött vadkiwi kiirtásának is, nehogy ott bújjon meg a baci.

A növények meg a sok eső teljesen világosra rabolta a talajt, a viszontagságos tél alatt találtam benne pöffeteggombát meg rengeteg gyomot, úgyhogy nekiálltam és szépen kitakarítottam belőle mindent, még a kerámia pukekó is átmeneti szállásra (a fűszernövényes ládikóba) került.

Előnyös testtartással behaladtam az A Raktár nevű boltba és magamhoz szólítottam 8 zsák földet és komposztot, amelyet igazságosan elterítettem a korábban felásott föld tetején, ahogy ígértem. Gondoltam hagyom pár napig szikkadni, mielőtt beültetném változatos haszonnövényekkel.

A tavalyról maradt kis palántáspoharakat is feltöltöttem zsíros anyafölddel es beleültettem a magvakat. Az egész holmit feltettem a hűtő tetejére, ahol kapnak fényt, a meleget meg oldják meg, a vizet majd meglátom, attól függően, hogy mennyire látom majd lelkesnek őket. Idén, kezdetnek az alábbi növényeket fogom vetni:

• paradicsom
• uborka (kovászolni való)
• retek (az örök klasszikus)
• borsó
• pak choi (Brassica rapa chinensis, kell a kimchibe)
• cékla (kísérlet lesz)

A pakcsojra nincs magyarázat, nem is próbálom mentegetni a dolgot, később majd utánanézek, hogy mit lehet belőle csinálni, ha mást nem, akkor cefrét biztos és akkor én fogom főzni a világ első pakcsojpáleszét. Egyébként valami káposztaféle, majd kiderül, csupa vitamin meg izé, baziegészséges.

Déli Sziget meglepően változatos klimatikus viszonyokat tud felmutatni, van errefelé minden, a hatalmas havas hegyektől a nap, lankás dombokon át, gazdag folyómedrek menti síkságokig. Nézzük a régiókat továbbra is É-D irányban:

• Nelson
• Marlborough
• Canterbury
• Central Otago

Nelson – a Déli Sziget legészakibb csücske. Nelson kissé alulértékelt borvidék, közvetlen szomszédja a méltán híres Marlborough régiónak, amellyel szinte azonos klimatikus viszonyok jellemzik, az egyetlen jelentős eltérés, hogy ezen a környéken jóval több a csapadék. A szőlők leginkább a sík részeken és az északra néző lejtőkön vannak, amelyekről szép kilátás nyílik a Tasmán öbölre. A szép kilátás inkább a borásznak, mint a bornak kedvez, de az innen kikerülő Chardonnay, Pinto Noir, Riesling és Sauvignon Blanc, Pinot Gris nagyon jó tud lenni.

Marlborough – egyértelműen a legnagyobb és legelismertebb borvidék, az itteni boroknak köszönhető, hogy Új-Zéland nemhogy felkerült a világ bortérképére, hanem Sauvignon Blanc-ból eljutott a csúcsra is. A napsütéses órák száma meghaladja az éves 2300 órát, a térség három oldalról (kisebb)hegyekkel, egy oldalról pedig az óceánnal határos. A vidék legelismertebb bortermő területe a Wairau folyó gazdag talajú völgye, Blenheim körül, de köszönhetően az elmúlt húsz év ingatlanárváltozásának, ma már szinte lehetetlen errefelé termőterülethez jutni, így gyakorlatilag Marlborough szívében telt ház van, az újabb telepítések egyre délebbre szorulnak, a Waihopai és az Awatere völgyekbe, ahol szintén kiváló borok készülnek és mivel még beleesik a régióba, használják is a Marlborough nevet a címkéken. A rengeteg napsütésnek köszönhetően nem csak a szőlő érzi itt jól magát, az itt termő olajbogyó, gyümölcsök, zöldségek, mind-mind fantasztikusan jók, és persze a helyben fogott seefooddal kiegészülve, komoly gasztroturizmushoz szolgálnak alap(anyag)ul. Miután a Sauvignon Blanc neve összeforrott a régió nevével, kevés szó esik arról, hogy a Marlborough Pinot Noir, Chardonnay, Rieslings, Pinot Gris és a Méthode Traditionelle habzóboroknak is kiváló forrása a vidék.

Borászatból rengeteg van errefelé, itt találjuk a világ legjobb SB-ját készítő Cloudy Bay-t (ami a LVMH Moet Hennessy Louis Vuitton tulajdonában van), de itt van a Stoneleigh, (SB,Pinot Gris), a Montana, Villa Maria Estate (SB), Grove Mill (SB), Monkey Bay (Chardonnay), és még számos másik borászat, bátran vásároljunk innen bármit, marlboroughi borral nem fogunk melléfogni, aki teheti, az látogasson el az övezetbe és egyen-igyon csodafinom dolgokat, megéri, ráadásul a táj is csudaszép.

Canterbury – a Déli Sziget közepe táján, Christchurch környékén található borvidék, amelyben benne foglaltatik a Banks-félsziget, ahol már 150 éve is volt egy kis borászat, köszönhetően a francia telepeseknek, akik Akaroa környékén gondoltak letelepedni. A Chch környéki ültetvények szerencsés helyzetben vannak, a nyugati szél gyakran hoz meleget, de a dimbesdombos vidék megóvja a növényeket a kiszáradástól, ráadásul a szárazabb időjárásnak köszönhetően kisebb as esélye a szőlőbetegségek kialakulásának is. Az általánosságban hűvösebb éghajlat kedvez a lassú érési folyamatoknak, van ideje a növénynek a finom ízeket felhalmozni és megőrizni a szemekben. Természetesen itt is akad Chardonnay és Sauvignon Blanc, de van Riesling, Pinot Noir, Merlot és Cabernet Sauvignon is. A régió legjobb területei Omihi Hills és a Waipara völgy, itt nagyon jó Pinot Noirok teremnek, a Banks félsziget kellemes Pinot Griseket és Gewürtztraminereket ad.

Central Otago – a világ legdélibb borvidéke, egészen sajátos klímával, és az itteni ültetvények fekszenek a legmagasabban a zátonyon, a tengerszint feletti magasságuk 200-400 méter között van. Az éghajlata különleges mikroklíma, szemben zátony egészére érvényes óceánival, itt védett, kontinentális a klíma, nagy az éjszakai és a nappali hőmérsékletek közötti különbség, forró, száraz a nyár, rövid, hűvös az ősz, csípős a téli hideg és hó is esik.

A területet nyugatról az Déli Alpok védi, keletről pedig hosszú szárazföld. A szőlőskertek leginkább a meredek hegylábakon vannak, amely kedvez a vízelvezetésnek és az eróziónak, utóbbi ellen védekeznek, ahogy tudnak. A talaj egészen sajátos, eltér a többi borvidéktől, üledékes kőzetek, pala és greywacke, amelyek ugyan kedveznek a szőlőnek, de gyorsan elvezetik a vizet és kiszáradnak, sok helyen öntözés nélkül szinte művelhetetlen a terület. A telepítések kb. 70%-a Pinot Noir, a régió egyértelműen ebből a legjobb, de szép eredményeket hoz a maradék területeken a Chardonnay, Sauvignon blanc, Riesling, Pinot gris, és a Gewürztraminer.

A déli félteke jellegzetessége, hogy északról délre haladva egyre hidegebb az idő (távolodunk az egyenlítőtől), de ez azért csak nagy általánosságban igaz, és a bornak többet számít a napsütés, mint a meleg, az bizonyos, hogy a legészakibb és legdélibb szüret között akár 6-8 hét is eltelhet. A napsütés és a meleg nem járnak feltétlenül együtt, sőt bizonyos fajtáknak szüksége is van hűvös éjszakákra a fejlődés bizonyos szakaszában. Az éghajlat óceáni, tehát csapadék van bőven mindenfelé,  a talaj pedig jobbára sekély, az altalaj pedig általában vulkanikus eredetű, részlegesen mészkő is található, köszönhetően a földörténeti korok hajnalának. (szórakoztató geológia erre)

A talaj és a csapadék mellett a bor szempontjából nélkülözhetetlen a napsütés, abból pedig a szigetek eléggé kellemesen el vannak eresztve. A zátony legtöbb vidékén az évi 2000 napsütéses óra simán megvan, egyes területek még ennél is szerencsésebbek, Bay of Plenty, Hawke’s Bay, Nelson és Marlborough 2,350 óra felett is kap, szerencsésebb években. Az UV sugárzás kifejezetten erős, a tiszta levegőnek és az ózonlyuknak köszönhetően, ez további pluszt ad a növényeknek. Akit részletesebben is érdekelnek a klimatikus viszonyok, az mindenféle fájlokat töltögethet le innen és varázsolhat a táblázatkezelőjében, ettől a szerkesztőség most eltekint.

Ha megnézzük a borvidékeket a térképen és mellénézzük az időjárási régiót, akkor nem fogunk meglepődni, hogy átfedéseket találunk, ezek a különböző klimatikus viszonyok szépen tükröződnek a borok egyedi sajátosságaiban is. Csendben jegyzem meg, hogy a világ legnépszerűbb vörösborai nem Új-Zélandról érkeznek a poharakba, bár becsületes, kellemes vörösökből szép számú akad, innen azért a fehér az igazi, kiemelkedő vörösért Ausztráliába érdemes menni ezen a környéken.

Tíz nagy borvidékről beszélhetünk, amelyek egy része kisebb alborvidékeket is magába foglal, haladjunk talán északról dél felé :

• Northland
• Auckland
  
• Waikato (Bay of Plenty)
• Gisborne
• Hawkes Bay
• Wairarapa
  

Northland – időjárása kellemes, bár csapadékos, sokat süt a nap és itt található Waitangi, ahol az első szőlőtelepítési kísérletek is történtek. Később a dalmát jövevényeknek köszönhetően a vörösborok lettek hangsúlyosak, Cabernet Sauvignon, Merlot de azért akad egy kis Chardonnay is. A Northland régió a legkisebb tényező az éves bortermelésben, de nem jelentéktelen.

Auckland – és környéke eléggé hasonlít a Northland régióhoz, mind időjárásában, mind egyéb körülményeiben, nem meglepő, hogy az ott fellelhető fajtákat szüretelik itt is. A régió szőlői leginkább Henderson, Clevedon és Kumeu környékén nőddögélnek, de az 1980-as években a Waiheke szigetre is telepíteni kezdtek, amelyek mára kifejezetten sikeres és egyedi borokat hoznak. Waihekére mindenképpen érdemes ellátogatni (jár a komp) különleges hely, különleges borokkal, ételekkel és egészen érdekes fazonok élnek arrafelé.

Waikato -  az Északi Sziget dereka, agyagos talajokkal, hőforrásokkal és kiváló gyümölcstermő klímával, amit a helyi erők alaposan ki is használnak, remek alma és kiwi terem arrafelé. A borászok errefelé kicsit rugalmasabbak, a variációk nem állnak meg a Chardonnaynál, Cabernet Sauvignon-nál és Sauvignon Blanc-nál, itt már megtaláljuk a rizlingeket és Cabernet/Merlot-kat is. A régióban számos apró borászat is van, érdemes csatangolni egy kicsit és irodák szerveznek bortúrákat is az erre kíváncsiaknak. Waikato abban a szerencsés helyzetben van, hogy víz felőli része a Bay of Plenty, egy csodálatos, hatalmas öböl, szépen fejlődő szőlőskertekkel, sok napsütéssel.

Gisborne – egy érdekes, picike borvidék, sajátos mikroklímával,és hatalmas szőlőtermő kapacitással. Csekély kiterjedése ellenére, a régió roppant népszerű (sok bértermesztő szőlészet, viszonylag kevés borászattal) hiszen innen érkezik az asztalokra az igazi újzélandi Chardonnay. A csodálatos Chardonnay mellett, kihasználva a különleges helyi adottságokat, széles fajtaválasztékot termesztenek, Gewurztraminer (az európai Tramini közeli rokona), Merlot, Müller Thurgau, Pinot Noir, Riesling, Sauvignon Blanc és Semillon is akad. (a Semillon egyébként igen kellemes bort ad szakértő kezekben, Ausztrálázsiában kétszáz éve termesztik, egy időben Dél-Afrika szinte csak ilyen szőlőt termelt, de Chilében, Argentínában,  Kaliforniában, Franciaországban is népszerű. Pompás, könnyű, nem túl összetett, nyári délutánokra való borocska, eléggé kiment a divatból, sajnos, túl sokáig kell érlelni, hogy tényleg klassz legyen. Van belőle édes meg száraz, utóbbi jobb, szerintem.) Gisborne különösen kedves most a szívemnek, a poszt születését egy palack Gisborne-i Chardonnay segíti.

Hawke’s Bay – a második legnagyobb hozamú borvidék, ráadásul itt működnek a legrégebbi borászatok is, akik már alaposan kigyakorolták magukat, aminek az eredménye érezhető is az innen származó borokon. Számos alrégiót lelhetünk a vidéken, a legismertebb talán a Gimblett Gravels, de ha megszállunk Napierben, akkor csillagtúrázhatunk pincéről pincére, csodás dolgokba futhatunk bele, olajligetek, gyümölcsösök, gourmet kaja, és a szubmediterrán-szerű éghajlat sok meleggel és sok csapadékkal. A régió fajtái a Cabernet Sauvignon, Chardonnay, Chenin Blanc, Merlot, Pinot Noir, Riesling, Sauvignon Blanc és a Syrah. (Syrah-Shiraz ügyben gyakran van kavar, az elnevezés kicsit zavaró, de a lényeg az, hogy az eredetileg Rajna-völgyi Syrah szőlőről beszélünk, de ha az Ausztráliában terem, akkor azt Shiraznak hívjuk. Érdemes is megkülönböztetni az ozzik Shirazát, azt a csokoládés, fűszeres testességet senki más nem tudja úgy, mint ők.)

Az elmúlt években megkezdődött a Viognier telepítés is, ez a fajta igen kényes, sok a macera vele, és annak ellenére, hogy már a rómaiak is termesztették, többször majdnem kipusztult, a franciák kemény munkával visszahozták az életbe, az Ausztrálok pedig sikerrel használják Shiraz blendekben, meglátjuk, hogy itt mi lesz belőle. (Church Road Merlot Cabernet Sauvignon)

Wairarapa – az északi sziget legdélibb csücskénél levő borvidék bár nem túl nagy, a mennyiséget bőven pótolja minőséggel. Sok napsütés és az éjszakai fagyokig lehűlő idő egészen sajátos borokhoz segíti hozzá a termelőket. A Wellingtontól egy óra autókázásra fekvő Martinborough a szíve a régiónak, itt már jelentős mennyiségű, kiváló Sauvignon Blanc terem. Az itteni szőlők előszőr Martinborough környékén jelentek meg a hetvenes években, de lassan Masterton, Gladstone, Opaki környékén is termeszteni kezdtek.

A vidék nagyon változatos, a déli részén erős az óceáni hatás, más ízvilágúak az itt születő borok, mint az északabbra fekvő vidéken. A hegyes-völgyes, alapvetően hűvös környezet elnyújtja az érési időszakot, de a lassabb érés alatt csodálatos, intenzív ízek alakulnak ki a szőlőben, ami kiegészül a gazdag, hordalékos talaj hatásával.  A terület kiváló a Pinot Noir termesztéshez, de van Chardonnay, Pinot Noir, Riesling, Sauvignon Blanc, Syrah, Pinot Gris, de akad kevés, kiemelkedő minőségű Cabernet Franc is.

]]> http://www.pappito.com/2010/07/16/uj-zeland-es-a-bor-eszaki-sziget-borvidekei/feed/ 1 http://www.pappito.com/2010/07/14/uj-zeland-es-a-bor-ii-%e2%80%93-valsag-es-kilabalas/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=uj-zeland-es-a-bor-ii-%25e2%2580%2593-valsag-es-kilabalas http://www.pappito.com/2010/07/14/uj-zeland-es-a-bor-ii-%e2%80%93-valsag-es-kilabalas/#comments Wed, 14 Jul 2010 06:00:53 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5767 Az előző részben nagyjából a múlt század hatvanas éveiig jutottunk, amikor a nagy mezőgazdasági átrendeződés új utakra kényszerítette a kiwiket. Hogy hogy lett ebből világhírű bor? Filozófia meg számok, hallga csak!

A háború utáni évek hatalmas élelmiszerhiánya elképesztő anyagi jólétet teremtett a kiwi farmereknek, Új-Zéland az ötvenes években a második helyen állt az egy főre eső jövedelem tekintetében. Az országot a farmerek irányították, a kormányban is túlnyomó többségben farmerek ültek, a jövő csodálatosnak látszott, az egész ország a mezőgazdaságról szólt, dőlt a pénz és tapadtak a csajok.

Elballagtak hát a parasztok a kormányhoz, amely szintén tele volt farmerokkal, és elsírták a bánatukat, hogy ilyen ingadozó árak mellett képtelenség tartani a korábbi profitot, a kormány pedig azt mondta nekik, egyet se búsuljatok, majd én segítek. Itt kezdődtek az első komoly bajok. Az államilag felállított marketing tanácsok és mindenféle paraszttámogató bizottságok elkezdtek gőzerővel dolgozni, ahol pedig bizottság van, ott baj is akad bőven. Az állami beavatkozás ugyan kiegyenesítette a farmerek bevételi grafikonjait, de az állami beavatkozás a piacnak nem tett jót. Az állam egyértelműen úgy gondolta, hogy a parasztokat meg kell védeni a piaci hatásoktól, kerül, amibe kerül, ugyanakkor az ország jövőjét nem szabad rájuk alapozni, ipar kell, ipari termelés, fejlesztés és modernság, ami majd jól felszívja a munkaerőt a csökkenő számú farmokról.

Fentiekkel tulajdonképpen semmi baj, ugyanakkor az állam úgy kívánta ösztönözni a helyi ipari termelést (egy rém alacsony népsűrűségű, gumicsizmás agrárországban), hogy minden iparcikkre (televíziók, járművek, stb.) akkora vámot vetett ki, amekkorát csak bírt, volt amire kvótákat is megállapított. Az erőszakosan védett munkahelyek, a farmerek megóvása a valós piaci körülményektől folyamatos támogatásokkal, és az erőltetetten ösztönzött ipari termelés egy csodaszépen kivitelezett légvárrá állt össze, amelyben szinte nem is létezett a munkanélküliség, és igazi versenyhelyzet sem. Akkor még nem tűnt nagy árnak az, hogy  ezért a szép ábrándért szinte minden állami kontroll alá került.

A gazdaságilag magába zárkózó, mesterségesen üzemeltetett országot két gyors sokk pillanatok alatt elintézte, az egyik a Britek csatlakozása az EGK-hez, a másik az olajválság volt. Az infláció megugrott, az export lecsökkent, az állam kifutott a pénzből, elkezdte külföldi hitelekből finanszírozni a napi működését. 1984-re a helyzet tragikussá vált. A Farmerszövetség ekkor leült és elővette a papírt-ceruzát, majd hirtelen világossá vált, hogy a jelenlegi támogatási rendszer egyrészt nem is finanszírozható, másrészt esélytelenné teszi a kiwik termékeit a világpiacon. Ekkor javasolták a kormánynak, hogy szüntesse meg a farmerek állami támogatását és reformálja meg a többi gazdasági ágazatot is, no meg az állam működését. A hosszútávú érdekük felülírta a rövidtávút, az állam pedig amúgy is kényszerhelyzetben volt, nem volt mit tenni, megkezdődött a gazdaság liberalizálása. Az éppen baloldali kormány mindjárt a parasztokon kezdte, gyakorlatilag minden állami forrást megvontak az agrárszektortól, a gazdaság többi részének piaci körülményekhez igazítása eltartott még vagy hat évig. Az eredmény viszont kárpótolni látszik a sok szívást, Új-Zéland gazdasága a világ legkevésbé szabályozottai közé tartozik, a legutóbbi gazdasági válságig, amelyből éppen kilábalni látszik a világ, szufficites költségvetése volt.

A fent vázolt hetvenes években indult el a szőlőtermelés itt-ott a szigeten, első komolyabb fecskeként a Montana fogott borkészítésbe (a Montana éppen most cseréli a nevét a prémium kategóriás borain Brancott Estate-re) és egészen ügyesen próbálkozott. Az első telepítések leginkább az Ausztrál bormódit követték, onnan lehetett legközelebbről szakembert és szőlőt hozni, Rizling, Müller Thurgau és Pinotage, de annak ellenére, hogy a közvélemény szerint a Déli Sziget túl hideg a szőlőtermesztéshez, kanyarítottak egy teleknyi Sauvignon Blanc-t Marlboroughban.

Auckland és Hawke’s Bay környékét villámgyorsan ellepték a Cabernet Sauvignon ültetvények, de számos nem igazán ezt az éghajlatot kedvelő szőlőt is ültettek ész nélkül, az eredmény pedig csúnya felsülés lett, a nyolcvanas évek elejére a borkészítés ázsiója ismét a padlón (a rengeteg használhatatlan szőlő pedig raktárakban) volt, pedig 1975-ben 529 szőlészet és borászat részvételével alakult meg a Wine Institute New Zealand. 1984-ben a kormány már fizetett azért, ha valaki kiirtotta a szőlőjét, annyi volt a bor, ami nem nagyon kellett senkinek, a szőlőipar kezdett működésképtelenné válni. Az okosabb szőlészek felmarkolták az állami ösztönzőt de nem felszámolták az ültetvényeket, hanem áttértek a kevésbé gazdaságos fajták termesztéséről (Müller Thurgau) a Chardonnay-ra és a Sauvignon Blanc-ra. A vacak bor gyorsan eltűnt, a termelés ismét szárnyakat kapott, megszületett az igazi újzélandi bor.

A zátony SB-je talán a legjobb a világon, de ebben azért huszonév munka van. A kaliforniai Sauvignon Blanc erős tölgyhordós érlelését követve (volt is Fume Blanc nevű bor) a zátony is hosszú, intenzív érleléssel dolgozott, de szerencsére a sok tölgyhordós SB hamar kiment a divatból, a nyolcvanas évek végére szinte teljesen eltűnt. A kiwik szerencséjére a Marlborough régiót egyenesen SB termesztésre találták ki, még a Loire völgyi  SB-oknál is SB-abb borokat ad. (a borvidékekről  és fajtákról külön posztban írok) A SB már a zátony borainak zászlóshajója, rendszeresen nyeri az érmeket és rengeteget exportálnak belőle.

A helyi viszonyoknak köszönhetően, az európai bortermelési struktúrától eltérően, itt nem a hagyományos egygazdás termelés a jellemző (bár ilyen is van) ahol egy gazdaság termeli magának a szőlőt, feldolgozza, palackozza, majd értékesíti, hanem jelentős szerepet játszanak a bértermesztők, akik egy-egy borászatnak szállítanak be, sok, korábban szerződéses termelőből lett sikeres, profi borász később. Előfordul, hogy marlboroughi borászat dob piacra gisborne-i szőlőből készült bort, egy egy régió jó szüreteit más régiókba is tudják értékesíteni a termelők. Gyakori, hogy több borászat tart el egy-egy palackozó-csomagolóüzemet, a szatellit iparágak szépen ráültek a teljes ágazatra és meg is élnek belőle sokan. Az utóbbi 8-10 évben a komoly mennyiséget termelő borászatok mellett megjelentek és szépen fejlődnek a kis, kézműves borászatok is, amelyek csak a legkiválóbb boraikat viszik a piacra, horribilis árakon.

A borkészítésben leginkább a reduktív eljárások a gyakoribbak (a rozsdamentes acél fermetálótartályok hagyják érvényesülni, kiteljesedni a gyümölcsösséget), bár ez természetesen fajtafüggő, a zátony gyümölcsös fehérjei nagyon népszerűek a világon mindenfelé. Mára a kiwi borászok kitapasztalták, hogy melyik régió melyik fajtának kedvez, odafigyelnek az utánpótlásnevelésre, egyre nagyobb figyelmet kap a természetet kevésbé terhelő, vízkímélő, fenttartható szőlőgazdálkodás és a kísérletek további fajtákkal. A komoly világpiaci jelenlét miatt egyre többet áldoznak marketingre, részben az ország tisztaságát meglovagolva, részben az itteni borok különlegességét hangsúlyozva, szerte a világban zajlanak kampányok, kóstolók, bornapok, egyre szélesebb körben ismertetve meg a világgal az új-zélandi bort. A gasztro- és borturizmus szépen fejlődik, egyre távolabbról jönnek ide vendégek, hogy megkóstolják a helyi jellegzetességeket.

Akit a számok mélyebben érdekelnek, sok érdekes infót találhat az NZW tavalyi riportjában(pdf), a tavalyi statisztikában(pdf), vagy klikkolgasson a képekre, hogy olvashatóbbak legyenek.  Gyors áttekintésképpen azér jöjjenek kicsit a számok:

2009-ben az ország éves borexportja alulról karcolta az egymilliárd dollárt (egy csupán huszonöt éves bizniszről beszélünk!), a legnagyobb felvevőpiac Ausztrália (ahonnan erős import is érkezik) UK és USA, de Kanadában és Ázsiában is egyre népszerűbbek az itteni borok. A tavalyi szüret háromszázezer tonna szőlőt hozott, amely 31000 hektáron termett (ebből 15000 hektár és 177000 tonna a Sauvignon Blanc) és 205 millió liter bor lett belőle, ebből 116 millió litert exportáltak. A hazai fogyasztás se szerény, egy kiwi átlagosan 21.4 liter bort iszik évente, ebből 13.9 liter itt termett, a kiwik szeretik, veszik és isszák a saját borukat. Az új-zélandi bor befutott.

]]> http://www.pappito.com/2010/07/14/uj-zeland-es-a-bor-ii-%e2%80%93-valsag-es-kilabalas/feed/ 3 http://www.pappito.com/2010/07/13/uj-zeland-es-a-bor-i-%e2%80%93-a-kezdetek/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=uj-zeland-es-a-bor-i-%25e2%2580%2593-a-kezdetek http://www.pappito.com/2010/07/13/uj-zeland-es-a-bor-i-%e2%80%93-a-kezdetek/#comments Tue, 13 Jul 2010 06:47:19 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5748 A zátony borai ma világhírűek, a bor és hozzá kapcsolódó iparágak álomszerű exportbevételeket produkálva pörögnek, miközben komoly borászat igaziból csak pártíz éve létezik errefelé. Sorozatunkban a mai helyzetig vezető, döcögős utat járjuk végig, tanulságos lesz. Jöjjenek az alapok.

Új-Zéland a szőlőt egy bizonyos James Busby-nak köszönheti, egy skóciai születésű úriembernek, akinek amúgy sok egyebet is köszönhet, Busby nélkül ma nem így nézne ki az ország, az biztos. A jóember 1801-ben született, majd egész családjával együtt, 1824-ben Új-Dél Walesbe költöztek. Nem sokkal később visszatért Angliába, ahol kicsit dolgozott a kormánynak, majd ahogy a lába bírta, iszkolt Spanyolországba és Franciaországba, hogy mindent megtanuljon a szőlészetről, amit csak lehet. 1832 márciusában kinevezik brit rezidensnek Új-Zélandra, gyorsan hazaugrik ÚDW-be megnősülni és már itt is van.

Ez a rezidensség nagyon klassz megoldás volt, a brit birodalom képviseletében lehetett  manőverezni, ugyanakkor félhivatalos diplomáciai státuszban, tehát kevésbé megkötött kezekkel. A megbízása arra szólt, hogy segítse, védje és támogassa a brit kereskedelmi érdekeket, valamint közvetítsen a maorik és a csak úgy idetévedő európaiak között, mert itt elég sok, khm, súrlódás történt. 1834-ben jut tudomására, hogy a franciák rá akarják tenni a kezüket a szigetre, egészen pontosan elérték a pletykák, hogy de Thierry báró (francia irányítású) független területnek akarja kikiáltani Hokiangát és környékét. Ezt egy snájdig brit úr ugyebár semmiképpen nem tűrheti, úgyhogy Busby felcukkolta a maorikat, hogy álljanak össze és ne hegyják, hogy a franciák elvegyék a földjüket. Ekkor született az Egyesült Maori Törzsek c. Lobogó is, amit a törzsfőnökök választottak ki a három változat közül, amelyet a britek küldtek Busbynak Ausztráliából. Mindez Busby saját birtokán zajlott, amely Waitangiban található, sőt, a brit gentleman meg is szövegezett a bennszülötteknek egy Függetlenségi Nyilatkozatot, amelyet 35 maori törzsfő alá is írt. Ugyanezen a gyepen, Busby háza előtt, 1840-ben írták alá a Waitangi szerződést, amelynek egy részét maga Busby írta és ennek következtében lett minden maori brit alattvaló… hát ennyit a franciákról.

De térjünk vissza a borhoz, pontosabban a szőlőhöz, ugyanis amikor a friss házas Busby megérkezett, nem jött üres kézzel. Európából hozott szőlő volt nála, plusz az Ausztráliában akkor már jól termő fajták, amelyekkel körbeültette a Waitangi birtokot, amivel meg is teremtette az első szőlészetet a zátonyon, 1836-ban már szüretelt és bort is készített, tapasztalataiból több könyvet is írt.

1838-ban pápai áldással egy kupac francia misszionárius érkezett a zátonyra, akik a szokásos tevékenységgel voltak elfoglalva (egyházi érdekképviselet és mindenki megtérítése, aki csak hagyta magát) egészen 1851-ig, amikor a Ngaruroro folyó mellett felépítettek egy missziós állomást, rendházzal. Nem sokkal később földet vásároltak Meeanee mellett, komoly közösséget gründoltak, és rengeteg munkával építettek templomot meg lakóépületeket meg iskolát és ültettek szőlőt is, bor nélkül nem ér a liturgia és az asztalra is kellett valami. 1870-ben eszközölték az első bor értékesítést, (száraz, vörös) és azóta sem álltak le. Jelenlegi helyükre 1910-ben költöztek, 11 szeletre vágva a missziósházat, a jelenlegi borászat helyére szállították. Új-Zéland legrégebbi működő borászata a Mission Estate vidáman üzemel és egészen kiváló borokat készít. Ők voltak a legjobb példa a kiwiknek, hogy lehet rendes bort készíteni az országban.

Mivel a zátony leginkább a britek éléskamrájaként üzemelt, a fennhatóság nem szívesen látta, hogy a jó birkalegelőket mindenféle felesleges szőlőművelésre pocsékolják, ezért mindent megtettek, hogy a bor, mint olyan fel se merüljön. Ebben nagy segítségükre volt az is, hogy angolszászék leginkább sört akartak inni, de ha sört nem, akkor gabonapárlatokat,  maximum sherry-t vagy portóit és persze volt is egy kis alkoholtilalom is meg szigorú engedélyezés és korlátozás kocsmaügyben. A kereslet hiánya miatt a szőlőtermelés minimális területre szorult, sőt, sok helyen tilos is volt szőlőt ültetni.

A XIX. század végén érkező dalmát bevándorlók a szokásaik és konyhájuk mellett az évszázados szőlészeti tapasztalatukat is hozták magukkal. Szinte azonnal nekifogtak a szőlőtelepítésnek, ezeknek az ültetvényeknek jó része ma is működik Auckland északi és nyugati részein. Az Auckland régió az ő munkájuk eredményeképpen vált borvidékké, bár eleinte  csak asztali bort csináltak maguknak, valamint portóit és sherryt eladásra.

A XX. század első felében a borászat gyakorlatilag jelentéktelen méretű volt, az ország megélt az állattenyésztésből, hús és tejtermék-exportból szépen, ám az idilli állapot nem tartott a végtelenségig. 1957-ben létrejött az Európai Gazdasági Közösség, amely a tagállamok számára nem csak szimpla vámúniót, hanem közös mezőgazdaság-politikát, és minden tagállamra egyformán vonatkozó kereskedelmi feltételeket jelentett, sőt, mindezt a tagállamok volt gyarmataira is kiterjedő hatállyal tette. 1962-re született meg az EGK-n belül a mezőgazdasági termékek egységes árszintje. 1967-ben Anglia is csatlakozott az EGK-hez, a piaci viszonyok alaposan átrendeződtek, a zátony hús és tejtermékeinek versenyképessége megcsappant.

A kiwik belátták, hogy változtatni kell, az állattenyésztés visszaesésével felszabaduló területekkel valamit kell kezdeni (a nagy gyapjúboom előtt járunk). Figyelembe véve a szőlő igényeit, az időjárás és a talajszerkezet adottságait és a korábbi telepítések tapasztalatait, nem is tűnt olyan rossz ötletnek a borkészítés. A hatvanas évek végén szűnt meg egy alkoholmérési korlátozás (délután hat előtt nem nyitottak a kocsmák és vasárnap zárva tartottak) és megjelent a BYO (hozd a saját piád) licensz is. Ami teljesen megváltoztatta a kiwik hozzáállását a borokhoz, az a rendszeres repülőjáratok megindulása Európa felé, egyre többen indultak el „tengerentúli” tapasztalatokat szerezni, fél-egy év ottélés, ottdolgozás alatt egyre többen találkoztak az európai borkultúrával, borfogyasztási szokásokkal. Hazatérve már más szemmel néztek a borra, úgyhogy minden készen állt hogy  Új-Zéland kitalálja a saját borait.

A következő részben a mai új-zélandi bor születésétől folytatjuk. Stay tuned!

Az állomány eléggé megfáradt mostanra, a paradicsomok egyre kisebb és egyre halványabb gyümölcsöket termettek és nem nagyon viselték jól a szeles időjárást, dőltek jobbra-balra, meglehetősen szánalmasan néztek ki. Igyhát kegyeleti okokból kihuzgáltam őket, velük pedig a bambuszkarókat is. Neve ellenére ez a fajta azért nem moneymaker, de hozott emésztési célokra megfelelő mennyiségű termést, amit fel is faltunk, számos salátánkat tették színesebbé. Az utolsó lepattanók még belekerültek a húslevesbe.

Az uborka is leállt a termeléssel, a levelein pedig megjelentek valami fehér foltok meg sárga-fekete pöttyös kis nyüvek, akiket nem szeretek, úgyhogy kiszedtem azt is, a készlet ment a komposztba, a kártevők lesznek kedvesek boldogulni a meglehetősen sűrűn lakott komposztláda lényei között, vagy beilleszkednek, vagy komposzt, ugyebár. A természet nem kegyelmez. A szép, zöld uborkákból még mindig van egy fél üveg kovászos a hűtőben, uborka biztosan lesz jövőre is, bár akkor előre kell nekik rácsot építenem, amin szaladgálhatnak fel és alá.

A retkeket egy ponton túl nem telepítettem vissza, azokkal most nem kellett bajlódni, egy gonddal kevesebb, ugyanakkor a két stramm avokádót kiültettem cserépbe, hogy könnyen mozgathatóak legyenek, ha esetleg végleges helyre kerülnek, akkor is nyerünk két nagy cserepet. A féltve őrzött levendula is kikerült a kert védett akolmelegéből a zord természetbe, ott kell helytállnia, ahogy tud. Anno a takapunai piacon vásároltam ezt a csenevész, egyszál levendulát, amiből a ház előtt most egy hatalmas bokor nőtt, erről választottam le egy ágacskát és az fejlődött fel szépen, remélem nem pusztul el, de azért a kertben nincs helye a kaják között.

Az egyedüli maradó, a nagy túlélő, a trükkös paprika, akiből ugyan – megmagyarázhatatlan módon – nem lett TV paprika, ellenben kiváló ízű, méregerős, piros macskapöcse igen, most ennek a konzerválására keresek tippeket. (egyet már kaptam) Sajnos a szárítás nem megoldható, valami más kell, ami sokáig eláll, mert itthon csak én eszem az ilyesmit. Azért ezt is kipróbáltam a húslevesbe és igen hatékonyan tisztítja a légutakat. Lassan leszedem az összeset és feldolgozom, a kert pedig végre teljesen kész lesz a télre. Szegény pukekót inkáb átrakom az avokádó mellé, ne álljon magányosan az esőben egy egész évszakot.

Következő tavasszal (ha még mindig itt lakunk) feljavítom a földet egy kis házikompossztal, kap egy kis átmozgatást, és megint jönnek a finomságok meg a belőlük készülő posztok.

A desztillálás története nagyon régi időkbe nyúlik vissza, már Arisztotelész leírta, hogy a tengervízből lepárlással ivóvíz készíthető, de a legkorábbi jelek i.e.2000 körüliek, az elsőséget pedig nagyjából mindenki a magáénak tudja. Az biztos, hogy Kína, Egyiptom és Mezopotámia környékéről származik az eljárás, i.e. 1700-as években Zimrilim királynak már saját parfümériája és kenőcsgyára volt, amelyben desztillálással készült a balzsam, mindenféle esszenciák és tömjén, mirrha. Nem csak spirituális, (halottak balzsamozása) hanem szépészeti és gyógyászati célokra is alkalmazták a párlatokat.

A lombik születése i.sz. 2-300 körülre tehető, kieszelője valószínűleg egy egyiptomi alkimista, Zósimo volt, aki nem csak a lombikot, hanem számos más fajta lepárlóberendezést kitalált, többek között a reflux rendszerűeket is. Ha nem ő volt, akkor nyolcadik századi arabok, akik igyekeztek hatékonyabbá tenni a lepárlási folyamatot, hogy még finomabb olajokhoz és esszenciákhoz jussanak. No meg az alkímia arrafelé is divatban volt, számos alkimista próbálkozott lombik segítségével bármiből aranyat csinálni.

A mi lombik szavunk tulajdonképpen görög eredetű, európába mégis arab közvetítéssel jutott, a görög “ambix” szó szűk nyakú vázát jelentett, és ez a szűk nyak lényeges szerepet kapott a lepárlásnál. Az arabok leegyszerűsítették az ambix-ot ambic-ra, majd később az egész lepárló készség megnyerte az Al Ambic nevet, amelyből lett az angol alembic szó, amely magyarul lombik.

Az alkholt szinte mindenütt felfedezte magának az emberiség, még a történelem hajnalán, és igyekeztek is mindenből előállítani, ami csak kézre esett. A kínaiak már háromezer évvel ezelőtt készítettek alkoholt erjesztett rizsből, a rómaiak is párolgattak, főleg fűszeres borokból, de a britek már a római megszállást megelőzően desztilláltak szeszt. Európa többi részén kevéssé volt jellemző, egészen addig amíg a mórok (sok egyéb hasznos tudás mellett) nem hozták magukkal, akkor viszont igen gyorsan kezdett terjedni a déli végeken.

A lombikban történő lepárlás egy Ibn Yasid nevű alak nevéhez köthető, aki a tizedik század környékén élt. Az alkoholpárlatokat eleinte csupán orvosi célokból készítették, úgy tartották, hogy ezek a gyógyelixírek meghosszabbítják az életet. Eleinte cukor-alapú holmikból pároltak, szőlőből és mézből, így készült az akkor igen népszerű mézbor is.

A technológiai áttörést a XI. Század hozta meg, ekkor készültek az első hűtött levezetőcsövek a lombikokhoz. A legendáriumok szerint Avicenna (Ibn Sina) eszelte ki ezt a hűtési eljárást, ami tőle nem meglepő, igen lelkes kísérletező és tudós volt, többek között ő jött rá, hogy a fertőző betegségek terjedését karanténnal lehet csökkenteni, a klinikai gyógyszerészet és a hivatásos gyógyítás atyjának is tekinthetjük. Szerencsére eme lényegtelen és időrabló dolgok (mármint a görög, perzsa, indiai és arab gyógymódok összefésülése, fizikai, csillagászati és egyéb tudományos munkák és költészet) mellett is maradt ideje, hogy lepárlással kísérletezzen. Először ő írta le a gőzlepárlás technológiai folyamatát és ő jött rá, hogy egy hosszú, egyenes és hűtött csővel nagyobb mennyiségű alkohol nyerhető ki, mint a hűtetlenből.

Az európai invázió során a törökök komoly mennyiségű tudással gyarapították a leigázottakat, erős hatással voltak a víz- és gasztrokultúrára, növénytermesztésre, és nem utolsósorban a desztillálás, mint eljárás is általuk terjedt el széles körben, a lombik használata az al-koh’l kinyerésére az egész keresztény világban lelkes fogadtatásra talált. Sajnálatos módon az alkimisták Európában sem voltak képesek aranyat készíteni a lombikjaikban, viszont megtalálták az élet vizét – a párlatokat.

Mára, annak ellenére, hogy az eljárás alapja mit sem változott, az egész világon széles körben alkalmazzák és kevés dolog van, amiből még nem próbáltak párlatot készíteni. Pálinka, Cognac, Schnaps, Grappa, Whisky, Tequila, Aguardente, Rum, Vodka – mind Aqua Vitae.

Az egyszerű lombik lassanként fejlődött, a XVI. Században megjelent a vízfürdős temperálás, kialakult a folyóvizes hűtés, 1771-ben egy német vegyész, Christian Ehrenfried kitalálta azt a hűtőt, amelyet ma Liebig-hűtőnek hívunk, amely mai napig használatban van a laborokban. A főzőüstök mérete és formája is roppant változatos, mára már rozsdamentes acélokból és rézből készülnek a legprecízebb készülékek. A kiváló minőségű párlatok készítése részben tudomány, részben művészet, mindenképpen nagy gyakorlatot és odafigyelést igényel.

Az alapanyagok hihetetlenül változatosak, a fermentálás során az alapanyagban található cukrot élesztő segítségével alkohollá alakítjuk, majd ezt az alkoholt tudjuk desztillálással kivonni. A kész párlat minőségét nagyban befolyásolja, hogy milyen minőségű alapanyagból dolgoztunk és persze az, hogy mennyire értjük azt, amit csinálunk, betartjuk-e a tisztaságra és pontosságra vonatkozó előírásokat. A folyamat során komplex kémiai reakciók zajlanak, amelyeket ha érteni nem is kell teljes mélységében, de ismerni bizony nem árt, hiszen a számunkra oly kedves etilalkohol mellett sok egyéb is felszabadul, amelyektől jobb, ha óvakodunk, mint a metanol (metil-alkohol, faszesz, CH3OH) vagy kozmaolajak (butanol, propanol, amilalkohol, furfurol, stb) amelyek azért mégis nélkülözhetetlenek.

Az eljárás elvi lépései nem kifejezetten bonyolultak, a jó eredményhez mégis sok gyakorlás szükségeltetik. Nagy vonalakban az következőről van szó. Van egy adag fermentált (vagyis a benne levő cukor már alkohollá alakult) alapanyagunk amelyből szeretnénk kivonni az alkoholt és azzal külön foglalkozni. Ehhez az alapanyagunkat zárt térben fel kell hevíteni, a hevítés során a benne található folyadékok, forráspontjuk sorrendjében (tornasorban) elpárolognak, a párából pedig hűtéssel kicsapjuk a folyadékot.

Általában a kisipari, háztáji eljárásokat az államok tiltják vagy súlyos adókkal nehezítik, hiszen az alkoholmonopólium kiváló bevételi forrás. A zátony esetében ma már szerencsés a helyzet, a a kilencvenes években, erős lobbizással elérték a hobbilepárlók, hogy az állam leüljön és kiszámolja, hogy mennyibe is kerül a pár liter házifőzettel bohóckodók felkutatása, ellenőrzése, büntetgetése és mindebből mennyi pénz folyik be. Gyorsan kiderült, hogy elképesztő összegeket emészt fel a felderítés, különösen a még itt is alacsonynak népsűrűségűnek számító területeken, a büntetésekből befolyó összeg elenyésző és az elkobozott főzetek megsemmisítése további kiadást jelent. 1995-ben ezért a jövedéki törvényt megváltoztatták, a saját szükségletet kielégítő lepárlást kivonták az állami érdeklődésből. Azóta otthon bárki főzhet bármit, ami csak jólesik, amíg nem adja el, mindenki jól járt.

1995 után fellendült az otthoni lepárlás, szakboltok nyíltak, amelyekben beszerezhető az összes kellék, a lelkes párolókból mindenféle klubok, netes közösségek forrták ki magukat, akik gyakran megosztják egymással a tapasztalataikat. Leginkább sört főznek otthon, de – angolszász területről lévén szó – mindenféle gabonából igyekeznek alkoholt elővarázsolni, úgyhogy a háziviszki sem ritka és persze a kiváló Új-Zélandi boripar termékeinek lepárlása is népszerű. Sajnálatos módon a gyümölcsalapú párlatok nem jellemzőek, annak ellenére, hogy kiváló gyümölcsök teremnek errefelé.

Az uborkáról gyorsan elmondom, hogy isteni kovászolva és minden nap szedni kell, mert különben akkorára nőnek, mint a cipőm és negyvenhármas lábam van. Igazából ez nem is lenne baj (már a nagyranövés, nem a negyvenhármasság, az mindegy) csak ha nagyon nagyra megnőnek, akkor nem lehet őket optimálisan begyömködni az üvegbe és akkor sokkal több lé kell rájuk. A kovászos ubi állatjó, ráadásul piszok gyorsan elkészül ilyen  napsütésben, nem kell sokat szinnyegni vele és mehet a hűtőbe. Persze lehet, hogy a család már nem annyira lelkes, hogy a nutellás palacsinta mellé is koviubit kell enni, de hát senki se mondta, hogy itt majd minden könnyű lesz.

Visszatérve a paradicsomokra, szépen nőddögélnek, szépen pirosodnak és kifejezetten élvezhető termést produkálnak, ami csupa vitamin meg izé. Nem csak mi szeretjük, ma felfedeztem, hogy valami rohadvány dög kivárta amíg megpirosodik pár gömb és a legklafábbakba jól beledisznólkodott. Emiatt felmerült bennem, hogy installálok valami madárijesztőt, ilyen libegő-lobogó valamit, vagy egy gatlingot motion-szenzorral, aztán agyő sün, agyő madárkák, máj paradicsom iz máj kászül.

Van répa is, de elég csendeskén nőddögél, sokkal több aktivitásra számítottam a répáktól, lehet, hogy túl tömör a föld vagy nem locsolom eleget, de hát a répa csak kísérlet úgyis, párat megkóstoltunk, az bazijó, de nem tudom, hogy a zöldségesnél kaphatókat milyen kínai gyárban fröccsöntik, olyan nekem sose lesz. Sebaj, legalább narancssárgák. Ami érdekes, hogy kártevőből jóval kevesebb van, nem akarom elkiabálni, de az előző esetben mindenfélével porozni kellett a növényeket, hogy lerohadjon róluk a kukac meg a mindenféle fírgek (mint jimmi tudeszki) most viszont úgy tűnik nem kockáztatnak, látták hogy járt a borsó.

A kert végiben, ahol a dzsindzsa volt, most sívó pusztaság és fél méter vastag fűrészport van, mert jött az elmebeteg bolgár és kihentelte a növényeket, válogatás nélkül. Most a kerítést látjuk – bár így legalább a gyerek szobájába is besüt a nap – meg előtte a fűrészpor alapú életformákat, bele se merek gondolni a metabolizmusukba, hiszen eső nincs, ezer fok van, a fűrészpor akkor kap nedvességet, ha éccaka lepisálja a sündisznó. Ennek ellenére, vannak növények, amelyek kiválóan elvannak, napi 4-5 centit nőnek, úgy kell majd lángszóróval kiirtani őket.

A legfurább a tök, ami nem tudom honnan került oda, de egyszer csak kidugta a kis leveleit a fűrészportból és a legkisebb törődés nélkül nekifogott a terjeszkedésnek. Az élőlények tisztelete és a mérhetetlen lustaságom miatt háborítatlanul növekszik, amolyan kísérletféleképpen, hogy mire megy saját erejéből, mert hát én locsolni nem fogom, ami kihajt a fűrészporon az oldja meg. Ma szólt a nej, hogy a teremtmény elkezdett felkapaszkodni a kerítésre és hozott két termést is, kicsiny, zöld gömbök formájában, hát majd meglátjuk. Az mindenesetre érdekes, hogy tököt nem is ültettem sose, tök vetőmag a környéken se volt, azt pedig nehezen hinném, hogy a tavaly kirohadt cukkini dolgozta át a saját DNS szekvenciáját, hogy tökösebb legyen. Meglátjuk mit bír, mert hivatalosan ma ősz lett, aszonta a rádió.

Most pedig megyek csinálok újabb adag koviubit, valamint a friss paradicsomból salátát meg a friss csirkéből valamit. A csirke a hentesnél termett, nem én ültettem. Koviubi roksz. Megmondjam a receptjét?

A felhős vasárnap kiváló alkalom volt, némi rekultivációra és átszervezésekre, úgyhogy szépen sorban végighaladtam az egész birtokon, részben szüretelgetve, részben elvégezve a piszkos munkát, ugyanis bizonyos lépések megtétele már nem volt tovább halogatható.

Első körben a borsók kis állványzatát bontottam le, mert szegény borsók alól kiment a szezon és elszáradtak, úgyhogy őket csendesen kivontam a művelésből, száraz madzagokká változott a pár hete még friss zöld gömböckéket növesztő növénykupac. Fájt értük a szívem, pláne a remekbe sikerült bambusz állványzatért, amihez annyi méter jó fonalat használtam el a nejem kézimunka-fiókjából, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia.

A borsó eliminálása után leszedtem az uborkákat, immáron ez a negyedik uborkaszüretem volt, kiváló eredménnyel, a rendes házi koviubi egészen új dimenziókat nyitott a savanyúságbevitelünkben, amely egyrészt vitamin szempontból, másrészt gasztrokulturális vonatkozásban jelentős. Az uborka trükkös, és ha nem figyel az ember, akkor ravasz módon, bakancs méretű uborkák fejlődnek ki a levelek homályában, amely remek, ha az ember az uborka guiness-re gyúr, de én inkább a tejsavas fermetációra mennék rá, ahhoz meg a kicsi a jó. Az uborkafa egyébként elérte a szökési sebességet, már szemmagasságig nőtt, innen nem tudom mi lesz, remélem télen kirohad az egész, mert nincs több hely. Úgy kellett a kis kacsait levagdosnom a paradicsomról, amit túszul ejtett.

A gazdag szüret után figyelmemet a rendetlen paradicsomokra fókuszáltam, mert eme haszonnövények elkezdtek meglehetősen impertinensen viselkedni. Tavaly ugye koktélparadicsomom volt, amelyek igen gyorsan érnek, sok van belőlük, a hordozónövény pedig jóval kevésbé helyigényes, ám idén igazit vetettem, amely egyrészt sokkal burjánzóbb, másrészt pedig rendes méretű gömböket produkál, kell a hely a szerteágazó ágaknak. Aprólékos munkával kivagdostam a hónaljakban növő kis hajtásokat, emlyek csak kiszíjják az életerőt, ahelyett, hogy az a gömpirosításra fordulhatna, majd újabb bambusz támasztékok installálása után a horizontális allokációt vertikálissá konvertáltam.

Miután minden paradicsom megkapta a magáét, a látványt csak az elképesztően sűrűn ültetett répák zavarták, úgyhogy vaskézzel kiszedtem egy csomót, csak párat hagyva meg megfélemlítve. Nekik kell csülök méretúre nőniük az elkövetkező pár hétben, és itt jegyezném meg, hogy jóvan tempósabb növekedésre számítottam tőlük, ezzel a vontatott tempóval nem biztos, hogy bekerülnek a következő évi válogatottba. Egyetlen halvány mentségük, hogy mondjuk finomak, de ha innen nézzük a dolgot, akkor tavasszal ugye sacher-tortát is vethetnék. A kirángatott kisrépákat bizony fel fogom dolgozni, vajon megpárolva kiváló köret lesznek valamihez, van belőlük sok.

A végeredmény tetszetős, kissé rendezettebb képet mutat, ráadásul hirtelen esni is kezdett az eső, úgyhogy locsolnom sem kellett. Remélem a zöld paradicsomok, most, hogy kaptak egy kis törődést meg vizet, összeszedik magukat, és elkezdenek pirosodni, mert mindjárt itt a nyár vége és még rengeteg paradicsomot kell ennünk. A paprika viszont nekilátott a burjánzásnak, ami egyrészt jó, ám valamiért hosszú, görbe macskapöcse terméseket növeszt a TV helyett, pedig a szerb teljesen frankó, lecsónakvaló paprikájából nyertem hozzá a magvakat. Valamit félreérthetett a genetikai kódban, vagy még nem tart az L betűnél, ahol a lecsó található.

Két komoly kérdésben kell még dönteni, az egyik az avokádók, a másik a levendula. Mindkettő tájidegen a zöldségek között, ám mind a kettőt meg akarom tartani, csak kerten kívül, szóval egyelőre nem döntött a bizottság, az előzetesen beterjesztett javaslatok közül leginkább a “vegyünk bazi nagy cserepeket és ültessük abba őket” a legszimpatikusabb, de a levendula lehet, hogy szimplán elásatik a kiskert mellett az anyaföldbe. Még várunk a döntésre.

A teljesen barom  módra elvetett répák közül az élelmesebbje azért talált helyet magának a fejlődésre, mégha nem is sokat, ezt igyekeznek lelkesedéssel ellensúlyozni. A fogyasztható méretűeket kihúzkodom szépen, így majd lesz hely a többinek, hogy rettenetesen nagyra megnőjenek. Mindenesetre az első magamtermelte répa már az emésztőrendszereinkben végezte, finom, zsenge, élénk íze volt. A második kört most tervezem nyersen felenni és feletetni szeretteimmel, olyan ez a kiskert, hogy mindenki részesedik belőle, mintha Milo Minderbinder biznisze volna, viszont locsolni nekem kell.

Uborkaügyben az első fecske egy hatalmasra dagadt uborka volt, kicsit csodálkoztunk is, hogy mitől nőtt ez ekkorára, de aztán építettem nekik (Ekker tanácsára) kilövőállomást, most oda másznak fel lelkesen, és soksok sárga virág csalogatja a méhecskéket a közelbe. Az első két uborkát leszedtem, hogy ösztönözzem a növényt, ebből anyósom uborkasalátát csinált, szóval nyugodtan mondhatom, hogy Michelin csillagos minőség.

A második szüret már három kifejlett példányt hozott, ezeket lehűtöttem, hogy bevárják a következő adag frisset, amit lelkesen meg is tettek, úgyhogy egy befőttesüvegnyi kovászolnivaló halmozódott fel hamar. Na itt futottunk bele a problémába, hogy a kovászolt uborka elkészítéséről annyit tudtunk, hogy napra kell tenni, ami azért nem tűnik egy precíz receptúrának. Legott rávetettem magam a netre, hogy leljek egy működő receptet, de ezermillió félét találtam, amelyekben olyan dolgokról esett szó, amit itt illendőségből meg se említek. Az meg hab a tortán, hogy folyton a kaprot emlegették, amelyről közismert, hogy élelmezési felhasználása a genfi konvenciókba ütközik.

Occam pipereholmiját szem előtt tartva, rámentem a legegyszerűbb, legkevesebb hozzávalóból megoldható verzióra, amely annyit mond, hogy forraljunk fel sós vizet (4deka só/l), hagyjuk visszahűlni, majd langyosan töltsük be a bevagdosott ugorkával bélelt üvegbe. Mielőtt megtettem volna, gondosan megpucoltam pár gerezd fokhagymát, hogy az is kovászolódjék a zöldségekkel, meg szórtam bele pár szemesborsot, mert az meg jól néz ki. Felöntés után rátettem egy szelet kenyeret, hogy legyen ami beindítja a kovászolmányt, azt is ellepte a lé. Lefedtem, majd kitettem a napra.

Kettő szabadban töltött nap után (éccakára se hoztam be, 20 fok van) kifejezetten reménytkeltő kovászosuborka szaga van az egész miskulanciának, a folyadék megzavarosodott, jelezve, hogy komoly dolgok zajlanak a háttérben. Ha holnap megsüti még a nap egyszer, akkor leveszem a kenyeret, leszűröm a levét és megy a hűtőbe, mert kész van. És ezt az egészet, a rendes, becsületes kovászolt uborkát én magam állítottam elő, saját erőmből! (kivéve a vizet, sót, üveget, kenyeret, fokhagymát és a szemes borsot, de ezen kívül mit adtak nekünk a rómaiak?)

Az eredmény vegyes, nézzük elébb a szomorú részeket, amelyekkel bizony foglalkozni kell, mert nem áll jól a helyzet: a borsó. Az egy gondozásmentes hét alatt szarrágombásodott az egész, a friss, élénkzöld hüvelyek helyett valami loncsos, szürkésbarnásfeketés, rüszmeteg termések lógnak bánatosan, szemmel láthatóan nagyon a végét járja az egész balhé, azt hiszem, hogy megelőzöm a ragály terjedését és kivégzem szegényt, pláne, hogy a gyerek is kimondta a fatvát: apa, a borsó csúnya, szóval nincs mit tenni.

A paprika teljes homály, egyszerűen nem fejlődik, illetve csak szerencsétlenkedik, az egyik hozott egy termést, ami időközben bepirosodott, majd leszáradt, összevissza hozza az újabb ágakat és leveleket, de meglehetősen szánalmasan, hoz virágokat, amelyek aztán lefordulnak róla, minden következmény nélkül, nem tudom mi lesz ebből. Még azért hagyom egy kicsit küzdeni.

A talaj rendesen kiszáradt, részben a párolgástól – a városban meleg volt amíg nem voltunk itt – részben pedig a növénykék felszipákolták a talajból az éltető nedveket. Ez meg is látszik, gyönyörűen dzsungelesedik az egész, szépen felbokrosodott sárgarépák vannak szanaszét, minden bazi nagy leveleket növeszt és/vagy virágzik. A kert maga sokkal naposabb lett, mert a szomszéd valamit áskálódott a kertjében, amitől kidöglött a kerítésre mászó szőlő, ott rohad éppen rajta a sok kiló éretlen szem, úgy tűnik vége a madárkák lakomájának, viszont így korábban hozzáfér a napocska a kerthez, nincsenek többé árnyat adó, csatornafedél méretű szőlőlevelek. Összességében a kert nagyon szépen muzsikált egyedül.

A retkek (köszönet akommentelőknek, akik megfejtették) locsolás híján nem robbantak fel, hanem bazi nagyra nőttek, szép egészséges színük van és ráadásul még finomak is. Tanulva a tapasztalatból, ezentúl óvatosabban adagolom nekik a vizet, mert nem tudnak bánni vele, csak kirepednek, mint a kisgömböc, azt meg nem állhatom, meg akkor belemegy a hangya meg a minden és nem lesz finom.

A hét meglepetése az uborka volt, számtalan virággal csalogatja a rovarokat és ugye minden virág végén csücsül egy uborka is, ami teljesen szöldségszerű, nem az a kis vacak, sőt egy példány kifejlett uborkává érett távollétünkben. Jól megfigyelhető a tökfélék agresszív viselkedése, már a parikák közé vetette magát az uborka, az előretolt csapatai már helyezkednek. Gondolom az uborka nem olvassa a blogom, különben tudná, hogy járt a cukkini…

A kert egyetlen szépnevű lakója (moneymaker) a paradicsom, amely az aprólékos törődést most zöld gömbökkel látszik meghálálni, egészséges, szép színe van és vastag szárakra támaszkodik, nem olyan vézna, mint tavaly. Minden tő virágzik, a strammabbak már szép gömböckéket himbálnak, amelyek egészen paradicsomméretűek kezdenek lenni, de persze még kell nekik idő, sok.