Szóval az a mese, hogy átjön valami tisztviselő Canberrából és magával hozza az ujjlenyomat és fénykép felvételező masinát, és kihelyezett okmányirodaként folyamodhatunk újabb útlevélért itt, nem kell sokezer dollárért és sok szabadnapért Magyarországra utazni. Arról nem szól a fáma, hogy mennyi időbe fog telni, hogy kézbe kapjuk az új útleveleinket, de hát kaland az élet. Útlevélügyben már kétszer posztoltam (egyik, másik), most harmadszorra sem lesz kevésbé abszurd. Az egész folyamat olyan édesen magyaros, szerintem felnőtt országok állampolgárainak tikkelni kezdene a szeme, ha meghallanák, hogy hogy megy az ilyesmi egy eu tagországban, de szerencsére szégyelljük annyira, hogy ne nagyon beszéljünk a dologról.

Ott kezdődik a kaland, hogy én, mint magyar állampolgár, arról, hogy jön ide az útlevélhosszabbítós lehetőség, pletykákból értesültem, annak ellenére, hogy két tiszteletbeli konzul is tud arról, hogy idén ötödik éve élünk a zátonyon. A főkonzul asszony nem méltatott válaszra egyébként, de hát sebaj, a helyi tiszteletbeli konzullal sikerült kommunikálni. Biztos nehéz lenne az irtózatos számú itteni magyart követni.

A konzul úr által küldött ismertetőt olvasván gyorsan lemondtunk arról, hogy a kisebbik gyereknek magyar állampolgárságért folyamodjunk, ezzel valószínűleg várunk tizenpár évet, szegénykének semmilyen előnye nem származna belőle most, gondunk viszont több is, ráér homályos magyar adatbázisokba bekerülni, ha nagyobb lesz. Maradtunk az útleveleknél. Kell egy a nejnek, kell a nagyobbiknak és nekem.

Mielőtt idejöttünk volna lakni, az összes hivatalos papírunkat beszkenneltem (csomószor jól jött!), hogy meglegyen, igazolványokat, anyakönyvi kivonatokat, mindent, elképesztő, hogy hányféle módon tartják nyilván a népet, teljesen értelmetlenül, jegyzem meg, a nyilvántartások nagyrésze nem fut össze sehol sem, párhuzamos univerzumok, különböző időpontokban lejáró kártyák…

Na mindegy, fogtam a fájlokat és bementem a gyárba kinyomtatni őket, mert az útlevéligényléshez kell ám csomó minden, nem lehet azt csak úgy. A kollégám nézte, hogy a soksok papírt amit kinyomtattam/fénymásoltam rakosgatom, megkérdezte, hogy mik ezek, úgyhogy végigmentünk a dolgon, végül is nem bonyolult. Van ugyebár egy születési anyakönyvi kivonat, az oké, olyan van mindenhol, a miénk ráadásul három (3) nyelven készül, hát nem hiába, Európa, ugyebár. Van aztán a lakcímkártya (lakcímet igazoló hatósági igazolvány), azt kicsit nehezebb elmagyarázni, mert ugye mi a fenének külön igazolás arról, hogy hol lakik az ember, de ilyenkor mondhatjuk, hogy na igen-igen, de hát ott a személyi számunk, amit igazából nem ér használni, de az állam mégis az egy kártyát amin rajta van, ha kéne mégis. Itt már kezdett dülledni a szeme szegénynek.

Aztán ott a személyi igazolványunk, amelynek száma természetesen egy másik, különböző valami, ráadásul nekünk még a lapozgatós személyink van, klassz pecsétekkel meg fekete-fehér fotóval, amit tizenhét évvel ezelőtt állítottak ki nekünk, sok kézírással. (Innen köszönöm Kálmám Istvánnénak az igazgatásrendészettől) Aztán van taj-kártya, amely a társadalombiztosítási azonosító jelünket tartalmazza, ez a hangzatos HATÓSÁGI IGAZOLVÁNY névre hallgató sajtcetli, és persze van egy adószámunk (adóazonosító jel) is, amit természetesen az adókártyánk hordoz. (nem kell mind az útlevélhez, csak mesélem) No és ott az útlevél, meg a házassági anyakönyvi kivonatunk, ami nélkül nem hiteles a házasságunk meg egy kicsit a gyerekek se. És mindezek tetejébe ott a jogosítványunk, amely szintén arcképes igazolvány, ez legalább már kártya formátum, nem a lapozós. Most nyugodtan képzeld el a kollégám arcát, miután végighallgatta mindezt.

Ezekhez jönnek még az iskolák által kibocsájtott mindenféle oklevelek és bizonyítványok meg a gyerek oltási könyve, de ezek persze már nem hatósági izék, hanem csak jó ha megvannak az embernek kéznél. Sajnos a konzul úr leveléből nem derült ki egyértelműen, hogy mely dokumentumok másolataira van szükség, úgyhogy viszünk mindent, aztán majd lehet válogatni ott.

Amióta Új-Zélandra költöztünk és a státuszunk már nem turista, ez az állam két módon tart nyilván bennünket, létezünk a bevándorlási hivatalnál és van adószámunk. Eddig ez a két nyilvántartás elég volt minden ügyünk elintézésére, gyerekszüléstől a szavazásig. Amióta megkaptuk a letelepedési engedélyünket, az útleveleink kizárólag akkor kellett, amikor Ausztráliába mentünk. Személyinek a jogosítványunkat használjuk, a lakcímünket pedig a tévéelőfizetésünk számlaértesítőjével igazoljuk, de bármelyik közüzemi megfelelne, ha azok nem emailban/pdf-ben érkeznének. A gyakorlatban a jogsi elég a felmerülő ügyintézések 99%-ára, a maradékra meg az adószám való. A jogsi tízévenként jár le, az adószám soha. Aki ennél bonyolultabb rendszert tart üzemben az gátlástalan tolvaj gazember, vagy sötét erőket szolgál.

A hab a tortán, hogy nem elég, hogy hat évet kellett várni arra, hogy az útlevelek igényelhetőek legyenek külföldről is, mivel mi külföldön élő magyarok vagyunk, nekünk bizony ugyanaz az útlevél sokkal drágább is. Figyi:

Az útlevél készítés ára 2012. évben alapesetben 6 éves alatti és 6-18 év közötti gyermek esetében 2500 forint, 18-70 év közötti személyeknek az érvényességi idő függvényében: 5 évre szóló útlevél esetében 7500 forint, a 10 évre szóló pedig 14000 forintba kerül. 70 év felettiek 2500 forint illeték fejében készíttethetnek útlevelet. A 6 év alatti gyermekeknek 3 évente, a 6-18 év közöttieknek 5 évente kell megújíttatni. 70 év felett az útlevél érvényességi ideje 10 év.

Tetszik érteni, felnőttnek, tíz évre tizennégyezer (14 000) forint, ha nem sürgősen vagy azonnal kérjük, ilyesmit úgyis csak Mo-n lehet. Ehhez képest nekünk egy 10 évre érvényes útlevél NZD 219.-  (AUD166) ami ma pont 40 489 (negyvenezer négyszáznyolcvankilenc) forint. Amúgy, ha besétálunk a Visegrádi utcába és azonnali elkészítést kérünk (24 órán belül megkapjuk az útlevelünket)  akkor 39000 forintot kell a 14000-re ráfizetnünk, vagyis mi itt egy azonnali kiállítási felárért (úgy kell mondani: igazgatási szolgáltatási pótdíj) fogunk útlevélhez jutni. Csak senki sem tudja megmondani mennyi idő alatt lesz kész és mikor ér ide. Saccra április közepe.

A gyerek útlevele a 2500 forint helyett 24 485 rénes forint. Huszonnégyezer négyszáznyolcvanöt. Még kiskorú, úgyhogy a nevében én üzenem, hogy köszi. A pitiánerség csúcsa, hogy az utolsó email értesítő szerint minden ügymenet drágult kb. AUD33-al, (anyakünyvi kivonatok, válás, névcsere, stb.) az eleddig külön fizetendő postaköltséget (mert Canberrából ide kell majd küldeni az útleveleket) most már beleszámítják az útlevélbe árába, úgyhogy mi háromszor fogjuk kifizetni azt a 16 Ausztrál dollárt. Elméletben, mert gyakorlatban más összeg jött ki fizetéskor.

Meggy a habon, hogy mi még szerencséseknek is mondhatjuk magunkat, hiszen az útleveleink még nem jártak le, ugyanis lejárt okmánnyal már nem lehet csak úgy újat igényelni, előbb át kell esni egy un. állampolgársági vizsgálaton, ugyanis:

A magyar állampolgárság érvényes személyi igazolvánnyal, érvényes magyar útlevéllel, vagy állampolgársági bizonyítvánnyal igazolható. A magyar születési anyakönyvi kivonat nem bizonyítja az állampolgárság fennállását. Az állampolgársági vizsgálatot a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Állampolgársági Igazgatósága, Állampolgárság Megállapítási Osztályán végzik.

Hát azt is fejberúgnám, aki ilyen hivatalnevet talál ki, bár meglepve nyilván nem vagyok. Ugyanakkor az már elég kemény, hogy lejár az útleveled és ahelyett, hogy kapnál másikat, alá kell vetned magad egy  hosszas procedúrának, és amikor azt írom, hogy hosszas, akkor azt úgy is értem:

Az állampolgársági vizsgálat átlagosan 6 hónapot vesz igénybe, amelyet a nagykövetségnek nem áll módjában meggyorsítani. Ha csak az állampolgársága fennállását kéri igazolni, az eljárás eredményeként egy évig érvényes állampolgársági bizonyítványt állít ki a magyar hatóság.

Persze a fél év az csak átlag, lehet, hogy simán megvan öt hónap alatt, bár belecsúszhat a kilenc hónapba is, amennyi mondjuk elegendő egy átlagos petesejtnek a zigótától a megszületésig. Az, hogy az állampolgárság igazolására alkalmas állampolgársági bizonyítvány is lejár egy év alatt, hát ezt inkább elütném azzal, hogy én ehhez nem értek.

Inkább nem példálóznék azzal, hogy egy német vagy lengyel állampolgár hogyan juthat itt Új-Zélandon új útlevélhez, mert az ember ne hasonlítgasson, sose sül ki abból semmi jó. Tulajdonképpen még az sem zavar, hogy mióta jeleztem a konzulnak, hogy kéne útlevél (ha már ő nem tart nyilván minket vagy legalábbis értesítésre érdemesnek nem) azóta egyszer változott az időpont és egyszer az ár. Az sem, hogy azért, mert van pofám Magyarország területén kívül élni, rám és családomra pénzbüntetést kell kiróni (75 dollár helyett 219-et fizetek és utazási terveim saccolhatatlan ideig nem lehetnek). Az sem, hogy jó magyar módra kizárólag készpénzzel lehet elintézni bármit, erre már csak legyintek.

Csak az ilyenektől az ember óhatatlanul számolgatni kezdi, hogy pontosan hány nap múlva kérhet másik színű útlevelet. Sosem fogom megérteni, hogy ez miért jó Magyarországnak.

utóirat: a legkevésbé sem haragszom az itteni konzulokra egyébként, ugyanis ők mind tiszteletbeli konzulok, ami azt jelenti, hogy ők maguk vállalták az itteni magyarkákkal való foglalkozást, szabadidejük és adózott keresetük terhére. Nincsenek külügyminisztériumi vagy külképviseleti állományban, eddig mindig kaptunk segítséget, ha szükség volt rá, tényleg nincs egyetlen szavunk se rájuk. Még a Canberrai követségre sem haragszom, ők is csak azt csinálják amit mondanak neki, és az előző ottani brigád segítőkész és profi volt, most meg személyesen jött egy tisztviselő és körbehaknizta Új-Zélandot az ujjlenyomatgéppel, aki szintén kedves és segítőkész volt, szóval nem a végeken van a hiba.

Hóvári János és Peter Rider aláírta A „Working Holiday Scheme” elnevezésű kétoldalú egyezményt.

2011. június 6. 18:01

2011. június 6-án, az ASEM Külügyminiszteri Találkozó margóján Peter Rider, Új-Zéland berlini nagykövete és Hóvári János helyettes-államtitkár aláírták a „Working Holiday Scheme” elnevezésű kétoldalú egyezményt, amely a tanulmányi vagy üdülési céllal Magyarországról Új-Zélandra, vagy Új-Zélandról Magyarországra utazó fiatalok rövid távú munkavállalását teszi lehetővé.

Az Egyezmény keretében évente 100-100, 18 és 35 év közötti fiatal juthat olyan lehetőséghez, amely révén a másik országban folytatott tanulmányaik során kedvezményesen vállalhatnak munkát.

Az Egyezmény várhatóan még 2011 folyamán hatályba lép, így 2012 telén – amely Új-Zélandon éppen nyári időszakra esik – az első magyar fiatalok már igénybe vehetik a szerződés nyújtotta lehetőségeket.

Az aláírási ceremónián részt vett Szentirmay Klára Magyarország wellingtoni tiszteletbeli főkonzulja, valamint Új-Zéland budapesti tiszteletbeli konzulja, Sárdi Rezső is.

Eddig a hír, amelynek itt van a forrása. Maga a tény is számottevő, hogy Magyarország bármiféle kapcsolatokat ápol kis szigetünkkel, de egyelőre ne kezdjen csomagolni senki. Ennek a hírnek ugyanis – általam kissé érthetetlennek tartott módon – semmiféle nyomát nem találtam, egy héttel az örömteli bejelentés után sem, illetve minden nyom a magyar forrásokhoz vezet. Előttem már mások is írtak a dologról, a gyakorlati része és a határidők azonban elég homályosak.

Az itteni bevándorlási hivatal sem megy a szomszédba egy kis ködevésért, de azért ami megjelenik a hivatalos oldalon azzal érdemes kezdeni valamit. Nem mondom, hogy több, mint 15 percet szántam arra, hogy megtaláljam a magyar hír kiwi ellendarabját a bevándorlásnál, de semmi nyoma annak, hogy ez a csodás egyezmény megszületett volna.

A külügy ugyan említi a dolgot egy márciusi frissítésben, sőt tovább is megy:

New Zealand’s relationship with Hungary is friendly and based largely on people-to-people links. New Zealand has a small community of Hungarians (around 1,400) many of whom arrived as refugees following the 1956 revolution.

Although links with Hungary are not extensive in comparison with the larger EU member states, there is a steady level of interesting bilateral projects between New Zealand and Hungary, spanning a range of areas, including education, science, investment, environment and cultural development. New Zealand visitors are warmly received in Budapest, and the growing number of business, immigration and tourism enquiries with New Zealand’s Honorary Consul in Budapest reflect further growth potential in the bilateral relationship.

One of the main bilateral issues between New Zealand and Hungary is to complete negotiations on a bilateral Working Holiday Scheme (WHS).

New Zealand has also begun negotiations with Hungary on a social security agreement.

De ez minden. Ami önmagában is fura, az állami nitézmények itt hajlamosak gondozni a weboldalaikat, a bevándorlási változások pedig fontosak, szóval nem igazán látom, hogy miért nincs erről egy vak hang sem, sehol. Lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen, mindenesetre érdekes, hogy az az oldal, ahol a létező Working Holiday Scheme országok vannak, áprilisban frissült utoljára.

Az egész working holiday scheme is érdekes, úgy tűnik, hogy minden országgal mások a megállapodások, a finneknek pl. ingyen van a munkavállalós vízum, ha Working Holiday vízummal jönnek, a hollandoknak nem. Kínával 1000 fős a keret évente, a Cseh köztársasággal viszont évi 1200 főre szól megállapodás, Németországból, Svédországból, Angliából és az Usából annyian jönnek, ahányan csak akarnak, nincs limit, a magyar keretszám megegyezik Peru, Lengyelország, Lettország és Thaiföld keretszámával. Ugyanakkor tök jó lehetőség lehet, ha valaki ide akar jönni tanulni, tud mellette dolgozni egy kicsit és nyaralgat is, remélem hamar kiderül, hogy mi a fent idézett cikkből a valóság.

Lehetett volna ez kevesebb nap is, de úgy döntöttünk, hogy kitöltjük azt az időt, amelyet a bevándorlási hivatallal kötött megállapodásunk tartalmazott, úgyhogy a nej munkábaállásától számított két év munka jogosított fel bennünket arra, hogy bevándoroljunk (és így nem kellett pontokat számolgatnunk).

A hivatalos procedúra az applikálástól a PR matricát tartalmazó útlevél kézhezvételéig 52 napig tartott, azzal együtt, hogy a beadás után még megkértek bennünket, hogy igazoljuk, hogy tényleg együtt élünk, amit a közös bankszámlánk volt hivatott bizonyítani (amellett, hogy együtt élünk, de ez és a házasságlevelünk nem volt elég a hivatalnak).

Mostantól szabadon vállalhatunk munkát, járhatunk helyiként iskolába, szavazhatunk, meg minden ilyesmit csinálhatunk, az ország létszáma három fővel nőtt. Az útleveleinkbe ragasztott matricákkal lezárult az elmúlt három év számunkra legkomolyabb projektje, most jönnek más jellegű kihívások (pl. kinyitom a legkomolyabb borunkat, amit erre az alkalomra tartogattunk).

Megérkeztünk.

Az 1987-es bevándorlási törvény rendelkezett arról, hogy mikor, kinek milyen visa és milyen permit kell milyen célra, milyen feltételekkel lehet munkát vállalni, és egyáltalán, általánosságban szabályozta a bevándorlási kérdéseket. Húsz évvel a törvény hatálybalépése után, 2006-ban álltak neki felülvizsgálni az egész bevándorlós kérdést, egyrészt már kézben volt húsz év statisztikája, tapasztalata, másrészt változott a világ az ország körül (ahogy az ország is változott, persze) és a munkavállalási, bevándorlási stratégián is frissíteni kellett. Szorgos munkával megszületett hát a 2009-es bevándorlási törvény, amelyben azért van pár változás a korábbihoz képest, ellenben 2010 november 29.-én lép majd hatályba.

Az legfontosabb változás talán az, hogy megváltozik a permit/visa rendszer, a korábbi, viszonylag bonyolult szisztéma a maga mentességeivel, engedélyeivel, vízumaival megszűnik, helyébe pedig egy új megoldás lép, amelyben mindent vízumnak hívnak, függetlenül attól, hogy munkavállalásra jogosít-e vagy iskolába járásra, vagy turistának levésre.  Az új vízumrendszerben továbbra is csak akkor létezhetünk az ország területén, ha erre feljogosító, érvényes vízumunk lesz, de a külföldieket kicsikét rugalmasabban fogja kezelni az új szisztéma. A november 29-e előtt kiadott vízumok és permitek természetesen érvényességi idejükig jók maradnak.

Az új törvény két dolgoban biztosít szabadabb kezet az országnak, egyik a nem kívánatos személyek kirugdosásának lehetősége, ez most simábban fog majd menni, a másik pedig a gyanús, körözött és/vagy nem kívánatos személyekről gyűjtött (akár biometrikus) adatok kezelése és megosztása egyéb országok hatóságaival, ami, a kacinfántos fogalmazásbl is látszik, hogy mindenféle titkosszolgálati együttműködéseket hivatott takargatni. Szükség is van a határforgalom kezelésének újragondolására, a transztasmán közlekedők egyre növekvő száma okoz némi fejtörést, viszont az új törvény már úgy lett tervezve, hogy elég sokáig hatályban maradhasson és ne kelljen másik.

Nem csak a határforgalom, mint olyan, a bevándorlás is elég komoly tétel, ad munkát bőven a Munkaügyi Minisztériumnak, aki alá tartozik a Bevándorlási Hivatal. A zátonynak komoly, viszonylag alaposan átgondolt bevándorláspolitikája van, aminek igyekszik is érvényt szerezni. Hogy a bevándorlás jelentőségéről képet kapjunk: 2003-ban vezették be a képzett bevándorló fogalmát (Skilled Migrant Category), azóta ebben a kategóriában 116,079 letelepedési engedély-kérelem érkezett be a hivatalba, összesen 269,058 emberről van szó, mindössze 7 év alatt!

Ami változatlan marad, hogy a munkavállalás továbbra is illegális erre feljogosító vízum nélkül, viszont a hatályba lépéstől kezdve bezárul egy korábbi munkáltatói kiskapu, eddig, ha valakinek nem volt munkavállalási engedélye, de volt adószáma, akkor ezt a bevándorlás elfogadta kifogásként (mármint, hogy hogy lehetett alkalmazni a delikvenst munkavállalási engedély nélkül, “dehát volt adószáma, csókolom”) – na ennek vége, csak a permit megléte számít.

A hivatal létre is hozott egy rendszert, amely arra való, hogy a munkáltatók lecsekkolhassák, hogy a jelentkezőnek van-e érvényes munkavállalási engedélye. A VisaView-ba minden újzálandi munkáltató regisztrálhatja magát, és a hozzá jelentkezők útlevélszámával és a keresztnevükkel megnézheti, hogy tényleg megvan-e a CV-ben szereplő munkavállalási engedély. Válaszképpen a munkáltató igent vagy nemet kap, ha valami egyéb korlátozás van a munkavállalási engedélyben, akkor persze azt is megmutatja. A kereséseket a rendszer eltárolja, amivel esetleg később a munkáltató bizonyítani tudja, hogy sok másik, alkalmatlan jelentkező után vett fel bennünket. Kérdés, hogy hogyan fog változni a munkakeresős-munkavállalós gyakorlat, ha megváltozik.

]]> http://www.pappito.com/2010/08/05/a-bevandorlasi-torvenyrol/feed/ 0 http://www.pappito.com/2010/05/20/megint-adocsokkentes/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=megint-adocsokkentes http://www.pappito.com/2010/05/20/megint-adocsokkentes/#comments Thu, 20 May 2010 10:24:33 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5482 Megszületett a 2010-es költségvetés, van benne mindenféle, ami szem-száj ingere, bennünket ebből kettő dolog érint közvetlenül, a többi inkább áttételesen. Az szja adósávokat ismét megigazították, viszont az áfa 15%-ra fog emelkedni, a jelenlegi 12,5%-ról. Nézzük a részleteket kutyafuttában.

Az szja 2010 október elsejétől a következőképpen fog módosulni:

• 14 ezer dollár alatt – 12.5% ról 10.5%-ra
• 14 ezer és 48 ezer dollár között – 21.0% ról 17.5%-ra
• 48 ezer és 70 ezer dollár között – 33.0%-ról to 30.0%-ra
• 70 ezer dollár felett – 38.0%-ról 33.0%-ra

Ebből már elsőre látszik, hogy mindenkinek csökken a teher, ami első blikkre bizony frankó, mindenki kevesebb pénzt adni az államnak. Az adózók nagyja a második adósávban manőverezik, ott pedig komoly változás van, ami soksok háztartásban fog számítani. A változás a sajtóvárakozásokat is felülmúlta picit, a hosszútávú hatások pedig úgyis csak évek múlva lesznek értékelhetőek. Az igaz, hogy a National adócsökkentést ígért a választási kampányban.

Az szja változás mellett fontos, hogy 2011 április elsejétől a cégadó 30-ról 28%-ra fog csökkenni, ami egyrészt ösztönzi a cégeket a további alkalmazottak felvételével járó bővülésre, másrészt pedig 28% lesz a cégadó Ausztráliában is, veszítünk a versenyhátrányból egy kicsit. 2009-ben az OECD országokban a cégadók átlaga 26.3% volt, ehhez képest a 30% kifejezetten elrettentő, én biztos oda vinném a cégem, ahol kevesebbet kell csengetni, ilyen közegben a 30%-os adó dealbreaker.

Az szja változásnak örülünk, ellenben valahol annak a pénznek be kell folynia, hol vannak már a szufficites évek, súlyos adósság lóg az ország nyakában, milliárd dolláros tétel, azt valahogy le kell dolgozni. Az áfaemelés árnaylja azért az alacsonyabb adók következményét, nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció sosem felejti el megemlítani, hogy ámbátor az áfa ugye felmegy, de még így is több marad a zsebekben. A webes adókalkulátort már beélesítették az új számokkal, lehet sasolni, hogy mi mennyi. (azért kérdezi a kalkulátor a rentet és/vagy jelzáloghitel törlesztőjét, mert ezek egyikének sincs áfája) Végeredményképpen azt kapjuk, hogy mennyivel járunk jól vagy rosszul, ha összetoljuk az adócsökkentést az áfaemeléssel.

Ez az adócsökkentés persze nem olcsó játék, idén és jövőre 2.46 milliárdba, 2013/14-ben már 4.26 milliárdba fog kerülni, ugyanakkor a magasabb fogyasztási adó kompenzálja ezt a kiadást, az egész csomagot igyekeztek úgy megtervezni, hogy nullszaldó körülire jöjjön ki a matek. Az egész macera növelni igyekszik az adórendszer koherenciáját, olyan finomságokkal operálva, mint a befektetések hasznának alacsonyabb adóztatása vagy az, hogy a legmagasabb adósáv és az osztalékadó mértéke ugyanaz lesz. Igazából mindenki kicsit jobban jár, de legjobban a munkaerőpiac méretéhez képest nagyon kis számú, magas keresetű, majd rögtön mögöttük a középosztály.

Aki ennél bővebb elemzésekre kíváncsi, annak sok szeretettel ajánlom a Guide to the tax changes proposed in the Taxation Bill c. dokumentet, ami átfogóan elmagyarázza, hogy merre hány méter, vagy egy egyszerűbben értelmezhető másik doksit az adóváltozásokról. Egy kis példatárat hoz a Kiwiblog is, azt is érdemes lehet átnézni, vagy feltúrni az adóhivatal honlapját.

Új-Zélandon általában alacsony a munkanélküliség, (hagyományosan kis és középvállalatok működnek) a mi érkezésünkkor kb. 3% körül járt, ami a tavalyi évben az elképesztően magas, 8% körüli értékre is felment, komoly zűröket okozva a társadalomban, elbocsájtások és leépítések után a kiwik is nehezen találtak munkát, a bevándorlók pedig nagyon nehezen, ha egyáltalán.

A múlt hónapban viszont hatalmasat zuhant a munkanélküliségi mutató, több, mint egy egész százalékot, ami kifejezetten nagy lépés. Ez még azért nem a kánaán, messze az egy évvel ezelőtti érték felett vagyunk, és a munkanélküliség regionális megoszlása elég elkeserítő képet mutat, a Northland régióban még mindig 10% körüli értékkel küzdenek.

A Jobs Online – ez egy, a munkaügyi minisztérium alá tartozó, munkaerőpiac-monitorozó szervezet – felmérése szerint az online  hirdetett állások száma 8.6%-al nőtt az elmúlt negyedévben, ebben mindenféle állás benne van, az árufeltőltőtől a menedzserig. A képzett munkaerőt kereső hirdetések száma emelkedik leginkább, szinte minden iparágban keresnek jól képzetteket, a mérnökök iránti kereslet ugrott meg leginkább de kell sales, retail, marketing és reklámszakember is.

Az árnyalja a képet, hogy a Jobs Online csak vezető online hirdetési felületeket monitorozza, (Trademe Jobs, Herald Jobs, Seek) de saccolásra már használtató ez az eredmény is. Az elmúlt tíz hónapban a hirdetett állások száma folyamatosan nőtt, ami jelzi, hogy a munkaerőpiac kezd lábraállni, amit megerősít a munkanélküliségi mutató is.

Hogy kicsit a számokkal is tisztába jöjjünk, Új-Zéland lakossága elérte a 4.35 millió főt, ami önmagában még nem lenne nagy etvasz, de ha megnézzük a grafikont, akkor látszik, hogy a zátony lakossága csak 1920-ban lépte át az egy milliót. A születésszám ingadozása és bevándorlás mértéke formálja a populációs trendet. Az elmúlt harminc évben a gyermekszám csökkent, a várható élettartam pedig növekedett, ami alaposan eltolta a lakosság kormegoszlását. Az átlagos életkor 25,6 év volt 1971-ben, 33,1 év 1996-ban, a 2001-es érték 35 év. A jóslatok szerint 2051-ben a lakosság fele lesz 45 évesnél idősebb.

1967 és 2001 között a 65 évesnél idősebbek száma duplájára nőtt, elérve a 460ezres számot, 2051-re 1.22 millió 65 évnél idősebbel kell számolnunk, miközben a gyermekek száma (0-14 éves kor) a 2001-es 880ezerről 750ezerre fog csökkenni. Önmagában ennek a folyamatnak is komoly következményei lesznek az élet számos területén, kevesebb gyereknek kevesebb iskola kell, kevesebb tanárral, (iskolabezárások ill. összevonások) miközben az állami nyugdíjkifizetések megemelkednek és velük az összes vonatkozó egészségügyi kiadás, mindezek mellett pedig csökken a munkaképes-korúak száma, kevesebb kereső pedig kevesebb adózót jelent, akiknek fedezniük kell a megnövekedett  költségeket. Ehhez azért nagyon komoly jóstehetség nem kell, de azért kicsit megnyugtató, hogy ezen már most gondolkodnak.

A munkaerőpiac nem is néz ki olyan rosszul, a munkaképes-korú (15 évnél idősebb) emberek a lakosság cca. 78%-át adják, számuk 3,412,000 fő, ezek 68%-a, 2,317,000 fő számítódik munkaerőpiaci résztvevőnek, a fennmaradó 31,9% különböző okokból nincs a munkaerőpiacon. A résztvevők 94%-a dolgozik ami 2,177,000 embert jelent, 6% pedig a 140,000 munkanélküli. Ez azt jelenti, hogy a teljes lakosság 50% dolgozik, (77,4% teljes, 22.7% pedig részmunkaidőben.)

A kilátások nem rosszak, bár nyilván nem ott tartunk, mint a válság előtt, soksok hitelt kell még visszafizetnie az országnak, amelyet a válságos hónapokban kellett felvenni, ugyanakkor sok egyéb gazdaságélénkítő módosítás van kilátásban, lesz áfaemelés, egyre érdekesebbek az adócsökkentési tervek, az építúiparnak pedig igen jól fog jönni, a technológiai hibás lakóházak rendbehozására igénybe vehető, megemelt állami támogatás, az energywise programok is eléggé felpörögtek. Most, hogy Ausztráliában ismét változott a bevándorlási szabályozás, szerintem egyre jobb eséllyel fognak ide érkezni a skilled bevándorlók, szükség is lesz rájuk.

Az adóváltozásokat majd külön is tárgyalom, van elég hiszti körülöttük és számos alternatív megoldás elhangzott, van közte elég meredek is. Jelenleg a teljes adóbevétel76%-át az adózók 10%-a fizeti be a kasszába a maradék 24% adóbevételt a fennmaradó 90% adófizető rakja össze. Fura.

Az első probléma a gyerek vízuma, ami turistavízum, hiszen életkora folytán alkalmatlan a tanulóvízum birtoklására, amit a bevándorzási hivatal úgy old meg, hogy ad egy olyan hosszú turistavízumot neki, mint amilyen hosszú a mi munkavállalási engedélyünk. Ez tökéletesen meg is felel a célnak, de szüksége van neki egy visszatérős vízumra is, hogy világlátás után hazajöhessen. Fel is hívtuk a hivatalt, hogy ilyenkor mi van, mondták csak menjünk be az irodába és azonnal megoldják, minden szép és jó.

Nej be is haladt az offiszba, hogy halókérem, itten a gyerek útlevele, benne az ittlakásra jogosító izével, kéne bele egy olyan elmegy-visszajön matrica. Szegényt ezzel az écával szanzsén kidobták, mondván, hogy ilyesmit nem intéznek helyben, ki is van írva, hogy csak sürgősséggel meg bizonyosfajta egyéb vízumokkat lehet helyben igényelni, töltsük ki a formot, fotó, mibánat, adjuk be és majd küldik, ha kész. Kértem tanácsot a hozzáértőtől, hogy ilyenkor mi van, a szakember pedig megnyugtatott, hogy semmi gond, a hivatal a telefonban nem mindig azt hazudja, amit személyesen, a telefonos ügyfélszolgálat kissé izé. Ám megtudtuk azt is, hogy bizony van ilyen belső utasítás, miszerint tényleg nincs OTC ügyintézés turistaesetben, úgyhogy vagy kitöltjük és beadjuk a formot, vagy kivárjuk amíg sürgős lesz és a repjeggyel igazolva a sürgősséget mégis lehet OTC, vagy elmegyünk egy másik branchba, hátha az ottani ügyintéző megoldja. Természetesen azonnal bepróbálkoztunk egy másik fiókban, ahol majdnem sikerült is elintézni, de sajna a nejnél nem volt fotó a gyeremekről, így meghiúsult a kísérlet.

Ámde egy esős napon, Christchurch városában, kiszúrtuk a térképen, hogy pont három perc sétára lakunk a bevándorlós irodától, úgyhogy adtunk egy esélyt nekik, illetve magunknak. Ahhoz hamar hozzászokik az ember, hogy a bevándorlás telefonos ügyfélszolgálatának véleménye nem korrelál a fiókirodákéval, (ellenben ha szól ezért az ember, akkor egymást hülyézik) de az, hogy a fogadó-ügykezelő kislány nem azt tudja, mint a tőle 4 méterre ülő ügyintéző, az komoly meglepetés volt, még akkor is, ha Új-Zélandon az eszetlen bürokráciát ez az egy hivatal köteles képviselni. Mindemellett, tizenegy perccel az odaérkezésünk után, a rövidlábú útelvelében egy frissmeleg matricával hagytuk el az intézményt, szóval a déli szigeten még nincsenek úgy elembertelenedve az ügyintézők, vagy nem olvassák a belső utasításokat, vagy olvassák de nem érdekli őket.

A következő lépcső az ausztrál turistavízum beszerzése volt, hiszen az nélkülözhetetlen a beutazáshoz. Az ausztrál bevándorlási hivatal oldalán hamar kiderült, hogy magyar útlevéllel jogosultak vagyunk un. eVisa (ez az eVisa ilyen okosság, hogy nincs pecsét meg szinnyegés meg útlevelek postázgatása, hanem az útlevélszámhoz rendelik a jogosultságot és mehet a boogie) igénylésére, úgyhogy neki is álltam kitölteni a nem túl bonyolult kérdőívet mindhármunknak. (fejenként egyet kell, személyenként 2 perc) Tegnap este 22:34-kor mentettem el az utolsó visszaigazoló pdf-et és 0:32-kor megjöttek az emailek, hogy, nesze turistavízum, köszönték alássan. Kettő óra.

Ide az elejére teszek egy szerintem-et, minden ami most jön, az a saját véleményem, a saját szempontomból, lesznek benne általánosítások, előre szólok. Tehát.

Előbeszély

Új-Zéland, mint minden más ország, közel sem tökéletes, számos hibáját fel lehet sorolni, az előnyei mellett, és mindenkinek egyedül el kell dönteni, hogy az előnyök-hátrányok aránya számára milyen arányban jelentkeznek. Mindenkinek mások a szempontjai és körülményei, érdeklődési köre, én nejjel-gyerekkel, családban gondolkozom, mert az én helyzetem, szerencsére ez, ennek megfelelő szempontokat veszek figyelembe.

Az biztos, hogy ez az ország rettenetesen messze van, tehát a napi kapcsolattartás kétdimenzióssá válik, cset, szkájp vagy egyéb IP alapú kommunikáció, levelek, csomag és kész. Szemben az európába költözőkkel, nekünk nincs meg a hazaugrunk az ünnepekre vagy egy hétvégére fíling, az időigény miatt, innen az őshazába utazni értelmetlen egy hétre, de tán még kettőre is, ezért sokkal hangsúlyosabb, hogy hogy érzi magát itt az ember.

Minden bevándorlónak, aki felnőtt fejjel érkezik ide, át kell esni a beilleszkedős szakaszon, itt óceániában ez értelemszerűen teljesen más, mint mondjuk kanadába vagy hollandiába költözvén, hiszen minden ország más. Az is tiszta sor, hogy aki felnőtt fejjel megy valahova, az sosem fog 100%-ban oda tartozni, de csak és kizárólag rajta múlik, hogy milyen messze akar lenni attól a 100%-tól.

Egyvalamit pedig semmilyen körülmények között nem lehet kihagyni a számításból – senki nem kényszerítette, hogy ide jöjjön, ő választott, ő döntött és ennek a döntésnek a felelősségét is viselnie kell. Aki ott megvette a repjegyét, ideutazott – nem hibáztathat ezért és ennek következményeiért senkit. Nem fog az ország alkalmazkodni a bevándorlóhoz, neki kell az országhoz.

A társaságról

Nyilván sok emberi kapcsolat nem viseli jól, hogy ennyire messze kerül az ember a Mo-i napi rutintól, nem fut össze véletlenül egy régnemlátottal a városban, az addigi környezet szereplői kiesnek a mindennapokból (a bevándorló pedig az ő mindennapjaikból), nincsenek meg a személyes találkozások, az ugorjunk el egy sörre, moziba, nincs eresszük össze a rövidlábúakat a játszón. Aki ezt nem látta előre és itt lepődik meg rajta, az szimplán hülye.

Amennyire nekem lejön az internetes fórumokból, (ez nem csak Nz-re igaz, de a déli féltekén hatványozottan jelentkezik) az egységsugarú panaszkodó egyszerűen képtelen mit kezdeni magával, ha nincsenek ott a megszokott pajtásai, akikkel együtt lehet, ettől pedig frusztráltan érzi magát. És unatkozik, ahelyett, hogy új környezetet építene magának ahelyett, amiről ő mondott le. (nem beszélve arról, hogy a fontosnak gondolt kapcsolatok próbaköve is a távolság)

Nekem szerencsém van az itteni magyarokkal, mert viszonylag jó társaság alakult ki, vannak közös programok, segítjük egymást, ha úgy adódik, de ez részben annak is köszönhető, hogy ebben a társaságban nem nagyon akad fogalmatlan ember, aki valamiféle álomországként gondolna a zátonyra, ahol majd minden könnyű lesz, ingyen a sör és örök az élet. Mind dolgozó ember, aki a munkjából megteremti a megélhetését, a nagyrésze családos, aki ide élni és nem lakni jött. Emellett, nem csak magyarok vannak akivel érdemes megismerekdni vagy közösen időt tölteni.

Van olyan is persze, aki sok hónap itt tartózkodás után is tökéletesen fogalmatlan az országot illetően, nem is érdekli, még felszínesen sem az, ami körülötte van, ideértve a politikát, a várost, amelyben lakik, nem olvas újságot, nem néz rá félszemmel a hírekre, még az ünnepnapokkal sincs tisztában (ilyet mellesleg kínaiból is ismerek) még csak meg sem próbálja megérteni, hogy miért van itt más okból ő, egy samoai vagy egy filippinó, soha egy szót nem beszélt a szomszédjával.

A kimaradt dolgokról

Alapvető bevándorlóhelyzet, hogy nekünk sincs meg egy csomó (háttér)info, nem itt nőttünk fel, nincsenek meg az eddigi életünk mindennapi mémjei, hogy mindenki tudja, hogy mi az a négyeshatos, a sportszelet,a vuk vagy a vizipók, hogy köp-e a tévémaci, tegye fel a kezét, aki nem tudja eldúdolni a delta zenéjét és nem tudja utánozni a síelőt. Az ilyesmi egy része nem is pótolható, de nagyon sokminden igen, csak utána kell menni, az ilyesmi felszedése rohadt nagy meló, komoly kulturális akadályokat kell megugrani, de nem lehetetlenség.

Sok mód kínálkozik a felzárkózásra, de a személyes erőfeszítés elengedhetetlen. Kezdetnek az is elég, ha nem kizárólag magyarkákkal tart kapcsolatot az ember. Ha egy szimpla rádióműsort meg akarunk érteni, már a tartalmát, akkor nem elég angolul tudni (ugye fel se tételezi az ember, hogy valaki ide elindul élni, valamiféle kézzelfogható angoltudás nélkül) és érteni a szöveget, jó tisztában lenni ki az a Campbell, ki Bollard, ki az a Harawira, mi az, hogy iwi, mi az a fonterra, ki a helyi győzike, miért fontos az ACC, szóval a helyi jellegzetességeket, ami az őshazában megvolt, gondolkodás nélkül, akárkivel tudott az ember dumálni pár szót szinte bármiről, mert mindenkivel közös fogalomkészlete volt. Itt ez nincs, a frissen érkező, vagy a régen itt élő érdektelen nem része ennek, és csak úgy, nem is válik részévé, csak ha megdolgozik érte. Elbújni is lehet. Ha akar, ha kinyitja a szemét, akkor szép lassan kirajzolódik neki is egy kép az országról, a társadalomról aminek ő akart a része lenni, sőt, ha ilyesmi érdekli, akkor meglátja az országról szóló sajtóhírek mögötti összefüggéseket, ráadásul egy tájékozott, nyitott elméjű valaki nem hívja a környezetét ingerszegénynek, csak akkor, ha lehúzott redőnyök mögött él. Ezt a nyitott elméjű, érdeklődő emberek általában nem is teszik.

Aminek a hiánya élesen érződik eleinte, az a kapcsolati háló, amit az ember otthon hosszú évek alatt épít ki, az itt nincs. Nulláról kell kezdeni, márpedig a kapcsolati tőke felhalmozása nem egyszerű és nem gyors. Mivel nincs aki besegítse a bevándorlót egy munkahelyre, azt kell tudni értékesíteni amire képesek vagyunk, ehhez sokan nincsenek szokva, oda kell tennie magát az embernek, kompromisszumokat kell tudni kötni, ebben sem a magyarok a legügyesebbek és mivel nincs “szólj már oda, hogy lenne itt valaki” meg nincs “ma te – holnap én” olyan új, kellemetlen helyzetek adódhatnak, amit az átlagos rugalmatlanságú bevándorló nem tud kezelni.

A mindennapokról

Ha az ember dolgozni jár, akkor ugyanúgy lesz napi rutinja, mint ahogy korábban volt, ugyanúgy lesznek munkahelyi problémák, jó fej és büdösgyökér kollgák, kellemetlen helyzetek, sikerek, nincs különbség, dolgozni kell a pénzért. Emellett kell közlekedni, bevásárolni, hivatalos dolgokat intézni, akinek van, annak elmenni az oviba/isibe a gyerekért. Ebben remélem nincs semmi meglepő, annak tükrében, meg pláne, hogy az ember igyekszik a szakmájában elhelyzkedni, úgyhogy a közvetlen munkakörnyezete sem fog nagyon eltérni a megszokottól (vannak kivételek, mondjuk aki új szakmát tanul itt) a különbségek java része kimerül a munkahelyre jellemző eltérésekben és abban, hogy mindenki angolul beszél.

Persze vannak mindig aprócseprő ügyek, elromlik az autó, elmegy az internet, esőben tereget a szomszéd, vagy ugatnak a  kutyák, le kell nyírni a füvet vagy ilyesmi – ez van mindenhol máshol is, ott is része az életnek, ahogy itt. A kicsiny, de lényegbevágó különbség, hogy a fentiek miatti sopánkodásból itt nem lehet megélni.

A néplélekről

A mindenben hiba keresése és a panaszkodás olyan magyar szokás, amelynek én sem vagyok teljesen híjával, bár ez a közel két év a zátonyon sokat változtatott rajtam (nincs copfom). Panaszkodni is tudok órákon keresztül, sopánkodásból minden magyarnak katedrája lehetne, ha a sopánkodás bárkit érdekelne. A világ azon része amely nem beszéli a mi szép nyelvünket, általában nem nyitott erre a panaszalapú létre, sajnálatos módon (<– ott a panaszkodás, ni!) nem érzik át, hogy milyen jól is tud esni másoknak elsorolni a mi tökéletesen érdektelen problémáinkat, műtétjeinket, rosszulalvásainkat, a dolgokról és másokról formált véleményünket. Ellenben baromnak gondolnak minket, ezesetben joggal.

Másik jellemző kérdés a kaja, a magyar a hasán keresztül él, akárhova is veti az élet, vagy akárhova indul el. Ez rám is igaz, én sem vagyok el őrölt pirospaprika nélkül. Azonban itt egyrészt a világ összes konyhája autentikus formájában megvan, csak meg kell keresni (itt könnyű nem európaira butított kínait enni), nem beszélve arról a mérhetetlen változatosságról, amit az óceánból szednek össze, frissen. Annyi a kipróbálni, kóstolnivaló, hogy alig győzi az ember, ha hajlandó elmozdulni a húsleves-rántotthús-krumplipüré aranyháromszögből. Nincs gond, meg lehet ezeket csinálni itt is ugyanúgy, csak mellé még ezer másfélét. Gyümölcsök, zöldségek, fűszerek, megfizethető áron tisztességes nyersanyagok.

Szó sincs arról, hogy ne lehetne az embernek véleménye, csak egyrészt nem árt, ha a vélemény a saját, nem készen kaptuk, másrészt az sem árt, ha az a vélemény nem szimplán általánosító, unalmas, ostoba panelok szajkózása. Mondok példát: Időjárás. Házak minősége. A kiwik lustasága. A szigetiekkel szembeni előítéletek. A mindenféle más szinű emberekkel kapcsolatos előítéletek. Kiwi akcentus nélkül senki vagy. Hulladék a kenyér. Nincs rendes kaja. Orvosok általános járatlansága mindenben. Sorolhatnám órákig, feleslegesen, így is elég szánalmas a kép. Ha meg szar a ház, amiben laksz, akkor bérelj jobbat, vagy szereltess be heatpumpot, csinálj valamit. Nem tetszik a klíma? Semmi baj, mehetsz a karib világba, ott meleg van. Ez nem sültgalamb ország, mellesleg a bevándorlóktól a legtöbb ország többet vár el, mint amit a helyiektől.

Minden kérdésre ott van az adekvát: ‘te akartál idejönni , ha nem tetszik, húzz a francba’ válasz, (bár szélsőséges eseteken kívül ilyesmit helyitől hallani nem nagyon fogsz) másrészt csak az én blogomban mind tételesen cáfoltam már valahol. A kiwik lustasága a kedvencem, amikor erre egy bevándorló panaszkodik, aki foggal körömmel kapar, hogy egy 150 éves országban élhessen, amit azok a lusta kiwik csináltak a semmiből.

A szabadidőről és a szórakozásról

Az ingerszegénységről panaszkodók általában azt állítják, hogy itt nincs mit csinálni. Ezt így, kerek-perec kijelenteni erős bátorságra vall, no meg tájékozatlanságra is. Sokminden nincs a zátonyon, de a szórakozás szabadsága azért itt is megvan. Koncertek (komoly és könnyűzene egyaránt), színház, balett, éjszakai bulik a múzeumban, kocsmák, (művész)mozik, éttermek, könyvtárak, kiállítások, fesztiválok itt is vannak, legalábbis a nagyvárosokban biztos. Ahogy a Stomp vagy a U2 nem megy hagymázasdengelegre, úgy nem jön itt se háromszáz lelkes falvakba, de amit egy másfél milliós lélekszámú nagyváros nyújthat, azt Auckland is tudja (jön a Pearl Jam meg a Greenday, ha valaki szereti). Aki itt nem talál magának szórakozást, az nem akar találni.

Fentiek mellett pedig ott vannak azok a dolgok amelyekhez nem kell különösebb facilitás vagy komolyabb előzetes szervezés, ideértve a parkban olvasgatástól a barátokkal barbizásig, plusz a hobbik, peca, kagylók gyűjtése, festés, motorozás, terepjárózás, lovaglás, hajókázás, vadászat, lövészet, sportok, internetes közösségek, kertbarátok, madárbarátok, kebelbarátok, házibarátok, amit csak akar az ember. Eltekintve egy-két kivételtől, szinte semmihez se kell engedély, sportorvos, jogosítvány, klubtagság, regisztráció.

Külön téma a kirándulás, aki itt nem tud kirándulni és szép tájat látni, az életképtelen. A tájról kár is beszélni, nem véletlen, hogy NZ a világ egyik legkedveltebb turistacélpontja, annyi arca van, hogy egy élet se elég, hogy mindet megnézze az ember. Csak itt a környéken simán el lehet kirándulgatni egy évre való hétvégét és ez még csak nem is a legszebb része az országnak. Miután most intéztem a déli szigeti kirándulásunkat nagyjából képben vagyok, hogy mibe kerül elugrani oda egy hétvégére akár, és itt 30-100 dolláros repjegyekről beszélünk, nem sába kincseiről.

Nekem hiába is mondja bárki, hogy debezzeg ott(hon) van ez vagy az, de itt semmi. Ott nem kellett elmenni jegyet venni, vagy rendelni? Ott nem kellett menni a dolgokért? Dehogynem, de vagy ott se csinálja, vagy itt nem érdekli, spórol és inkább otthon unatkozik és sopánkodik. Többeket ismerek akik itt új hobbit találtak vagy folytatták a korábbit minden probléma nélkül. Aki képtelen egy másfél milliós városban szórakozást találni, annak nem az a baja, hogy az a város Új-Zélandon van. Annak az a baja, hogy unalmat akar és azt is gerjeszt maga köré. Hogy otthon is csak a tévé előtt ült? Az fel sem merül ugyebár, magától értetődik, hogy nyitáskor már dörömbölt a képtárak kapuján. (mellesleg az is van itt is) Itt ráadásul nem csak a kiwikkel találkozhat valaki, ha egy kicsit is érdeklődik aziránt, ami körülveszi, hanem itt van ázsia, kajákkal, művészetekkel, és persze egész óceánia, a maga sajátosságaival. Senki elől nem zárkóznak el, mindig lehet valami újat tanulni, megtapasztalni.

Summa

A fent felsorolt frusztrációkat megélve, sokan oda konkludálnak, hogy ez egy vacak ország, vidék, putri, gumicsimmás redneckekkel és ezt gondolkodás nélkül osztják meg a neten mindenkivel. Nekem nem tisztem megvédeni ezt az országot, nem is ezért írok, hanem a józan ész kedvéért. Ez is csupán egy ország, a maga sajátosságaival, mindenkinek tud adni valamit, csak legalább meg kell próbálni elfogadni, befogadni, ha már úgy döntött az ember, hogy idejön. Ez nem Magyarország, nem is lesz az soha, akinek az hiányzik az éljen ott a panaszkodás helyett. Új-Zélandot megváltoztatni úgysem tudja.

A hivatal kidolgozott egy új vízumformulát, amelyet kifejezetten a jól képzett fiatalokra szabtak. Volt erről már korábban is szó, de most végre készen állnak a bevezetésére. A Silver Fern Visa egy speciális, munkakeresésre jó engedély, amellyel a képzett fiatalok, 20-35 éves kor között, kilenc hónapig tartózkodhatnak a zátonyon munkakeresési célból.

Ezzel a munkakeresők elkerülhetik azt, hogy a munkáltatók szempontjából turistának tűnjenek, mert ha nem is lehetetlen, de nehéz turistaként megmagyarázni a potenciális munkáltatónak, hogy nem fájdalmas a munkavállalási engedély ügyintézése. Az utóbbi időben különösen elutasítóak a munkáltatók, hiszen a bevándorlási hivatal mostanában nem nagyon ad ki munkavállalási engedélyeket a turistáknak, ha a pozícióra létezik kiwi munkanélküli a rendszerben. (akkor sem nagyon, ha az a kiwi valójában nem alkalmas vagy nem érdekli vagy a világ végén lakik)

Ha az érkező megfelel a Silver Fern vízum követelményeinek, akkor kaphat egy munkakeresésre jogosító permitet, amellyel 9 hónapig kereshet (skilled) munkát. Ha talál (skilled) pozíciót, akkor kérheti a munkakeresési engedélyének munkavállalási engedélyre cserélését, amelyet két évre kap meg. Két év után pedig beadhatja a letelepedési engedély kérelmét.

Jonathan Coleman, a bevándorlásügyi miniszter ma bejelentette, hogy az új vízum jövő áprilistól él és 300 fős limittel indul. A miniszter szerint ez majd ösztönzi a képzett munkaerőt, hogy ide áramoljon és felpörgesse a gazdaságot, ráadásul igyekeznek letelepedésre rávenni az érkezőket, amely hosszú távú hasznot jelent majd az ország gazdaságának.

Másik bevándorlási hír, hogy a hivatal megállapított egy minimum keresetet, amely alatt az essential-skills work permit tulajdonosok gyermekei nem számítanak belföldinek, vagyis csak a külföldi diákokra vonatkozó feltételekkel járhatnak iskolába, ami magyarul annyit tesz, hogy ki kell fizetniük a magas tandíjat. A limit  $33.675, a miniszter szerint, aki ez alatt keres az úgysem képes finanszírozni a gyerek szükségleteit, szóval ezzel nem elrettentetni akarják a bevándorlókat attól, hogy idehozzák a gyerekeiket. Ez a változás hétfőtől él.

A hosszútávú hiányszakma lista is változott ma, hat szakma lekerült róla, a hajóépítő, lakatos, hűtő és légkondiszerelő, gyümölcstermesztő, ősteremelő, állattenyésztő. Öt viszont felkerült, tehát mostantól a fizikus, élettanász (life scientist), kórházi onkológus, logisztikai manager, és a dízelmotor gépész, hiányszakmának számít.

A munkáltatók továbbra is foglalkoztathatnak olyanokat, akik nincsenek rajta a hiányszakma listákon, de igazolniuk kell, hogy nincs kiwi mnukanélküli a meghirdetett pozícióra. (LTSSL, ISSL, pdf formában)

Nathan Guy belügyminiszter ma bejelentette, hogy jön az új cucc, élesben, ahogy elfogy a régiből a készlet, elkezdik az újakat kiállítani a népnek. A régi, szokványos megjelenésű okmánnyal szemben az újról három mérföldről, robogó vonatból, szél ellen is látszani fog, hogy kiwi, a kisebb címerábrázolás mellett a könyv élén végigfutó ezüsttel nyomott páfrányminta teszi semmivel össze nem téveszthetővé.

A végig kétnyelvű (angol és maori) okmány vizuális témája a navigáció, számos művészi kivitelű ábrázolással, amelyeken az ország különböző tájait láthatjuk, a felfedezők tárgyait, és a korai telepesek útját északról délre. A művészi munkát egy csoport helyi művész végezte.

A 2005-ben bemutatkozott ePassport már tartalmazott egy adathordozót, amelyen biometrikus azonosítót tároltak, ilyen megoldás lesz az újban is, amely a hagyományos és ultramodern biztonsági elemeket is fog ötvözni, így akkor is megbízhatóan használható, ha egy modern és akkor is, ha egy régimódi határátkelőn akarjuk használni.

Az aktív autentikációs megoldás automatikusan jelzi, ha a tárolt adat és a könyben levő megszemélyesítés nem egyezik, átnézeti fotó és a legfejlettebb gravírozási és dombornyomási technikák egyaránt szerepelnek. Maguk a grafikus elemek is részei a biztonsági megoldásoknak, minden oldalra más minta, ábra került. A több mint ötven új biztonsági fejlesztésből ezek csak a legkézenfekvőbbek, a fontosakról persze nem beszélnek.

Az új könyvek és a megszemélyesítéshez szükséges berendezések összesen kevesebb, mint 100 millió dollárba kerülnek, öt év alatt. Az új útlevél ára nem változik, az továbbra is 150 dollár lesz felnőtteknek.

Azért, mert Bertók Zoltán, az ozziban tevékenykedő (egyik) bevándorlási ügynök üzemelteti a helyet, úgyhogy IP alapú magyarkákból nincs hiány. A szomszéd szigetet tárgyaló fórum már évek óta működik, van ott minden, az apróhirdetésektől a változatos témájű beszélgetéseken át a bevándorlási, munkakeresési infókig, minden, a látogatók java pedig visszajáró vendég, sokan ismerik egymást személyesen is.

Ez önmagában nem lenne baj, ám a minap felkért (ksznm,ksznm), amolyan transztasmán megállapodás keretében, hogy gondozzam a kiwi vonatkozású szekciót, amit egy szempillantás alatt létre is hozott, úgyhogy a döcögősen működő ujzeland koenzed  és a nem túl látogatott, vonatkozó index topik  helyett, mi zátonylakók is megcsinálhatjuk a saját játszóterünket. Már él az uj-zeland.net is!

Úgyhogy várunk szeretettel mindenkit, szinte bármilyen* témában véleményt, gondolatokat cserélni, itt élőktől kérdezősködni, ismerkedni vagy apróhirdetni, beszélgetni, hatalmas pecaeredményekkel dicsekedni, vagy akármi, amihez csak kedvetek, kedvünk van. Sajnos az NZ-n lakó magyarkák (általam ismert és klassznak tartott) blogjainak nagy része csendesen jobblétre szenderült, csomó infó nem kerüli meg a zátonyt, hátha ide volna kedve ezt-azt írni annak is, aki nem akar egy bloggal kínlódni, de megosztana velünk valamit. Egy regisztrációt bőven megér a dolog!

A nem környékbeliek és az ujságnemolvasók kedvéért némi sajtófigyelgetés is lesz, a második piros nyíllal jelzett fórumban az Ozzi ujságcikkek mintájára lesznek kiwi dolgok is.

Fájdalommentes regisztráció, élénk színek, kölföldi számok, butitájm…

*= a fórumszabályzat keretei között

A sztori ugyebár nem túl bonyolult (a fenti második linken bekötött posztomban le van írva a folyamat) ámde kellőképpen időigényes. A szükséges kérelmet, papírokat, igazolásokat július elsején adtuk fel Canberrába a nagykövetségre. Pár nappal később az ott dolgozó konzulasszony küldött egy emailt, hogy megérkezett a kérelem és majd, ha lesz futár, akkor elmegy Mo-ra a cucc, ígérni semmit nem tud.

Ezután szeptember 30-áig fogalmunk se volt arról, hogy mi merre, ám akkor felhítak bennünket a követségről, hogy küldjük el nekik a gyerek régi útlevelét, hogy érvényteleníthessék, ezt meg is tettük. A két útlevelet október 13-án kaptuk kézhez. Ezután beadtunk egy kérvényt a bevándorlási hivatalhoz, hogy legyenek olyan bájosak és adjanak egy permitet a gyereknek, a lejárt helyett, csatolva a mindenféle igazolásokat, hogy mikor kértük meg az útlevelet meg az előző vízum részleteit stb. Ma pedig kézhezvettük a megadott permitről szóló értesítést.

Július 1-től és november 3-ig tartott a procedúra, amelynek eredménye egy érvényes, új útlevél és egy visitor permit a gyereknek. Itt tenném hozzá, hogy a gyerek előző engedélye augusztus kilencedikén lejárt, azóta ugyebár nem is jogosan tartózkodik az országban a kisded. Ez nem akadályozta meg az államot abban, hogy a heti 20 óra ovitámogatást kiutalgassa a gyereknek, és türelmesen kivárja, hogy pótoljuk az okmányt és új engedélyt kérjünk. Eközben a magyar államtól egy vak hangot nem hallottunk az okmánypótlás folyamatáról, amelynek még csak határozott ideje sincs, a kérvény és a kész okmány teljesen esetleges időtartam alatt jön-megy, amikor futár adódik.

A zátony élenjárt a munkahelyen bekövetkező balesetek következményeinek biztosításszerű kezelésében, ami nagyjából annyit jelent, hogy már 1900-ban létezett törvény (Workers’ Compensation for Accidents Act 1900), amely előírta, hogy a munkahelyi balesetet elszenvedőknek állami kártérítés jár, akár heti segély formájában a kiesett időre, vagy baleseti halál esetén kártérítés a hozzátartozóknak.

Ez a rendszer nem működött valami jól, számos panasz érkezett ezzel kapcsolatban, hiszen a segély roppant kicsi volt, és maximum hat évig lehetett igénybe venni, és nem terjedt ki a törvény hatálya a nem-munkahelyi vagy a közúti balesetekre. A munkáltatók kötelesek voltak biztosítást kötni és a munkavállalók akár be is perelhették őket, ha nem tették. A sok panasz és sopánkodás hatására, 1966-ban felülvizsgálták az egészet és hogy mennyire nagy falat egy ilyen rendszer, azt jól mutatja, hogy maga a vizsgálat is meglehetősen hosszan folyt.

A hosszas elemzés eredménye az un. Woodhouse Jelentés lett, amely meglehetősen részletesen, mélységében tárgyalja, hogy a rendszerben mi a rossz és hogyan lehetne jobbá, hatékonyabbá tenni a balesetek következményeinek kezelését. A jelentésben javasolták, hogy egységes díjjal fedezzék a sérülések következményeit, függetlenül attól, hogy a sérülés a munkahelyen történt-e vagy sem, a díjat pedig a munkáltató fizesse a dolgozók után. Az önfoglalkoztatókra egy másik számítás szerinti, hasonló díj háruljon, a közúti balesetek lefedésére pedig díjfizetésre kötelezték a járművek tulajdonosait.

Ebben a szellemben meg is történtek a változtatások, majd 1974 április elsején létrejön az ACC – Accident Compensation Corporation, hogy ellássa biztosítószerű feladatait. A megalakulása óta számos változáson esett át a szervezet, de az alapkoncepciója változatlan maradt. Az ACC által fizetett kezelések és gyógyászati segédeszközök száma szépen gyarapodott és ez bizony kemény terheket rótt az államra, aki a beszedett ACC díjakból már nem tudta fedezni a költségeket.

A költségek… tegyünk egy gyors kitérőt az itteni egészségügy felé, bár csak nagy vonalakban, mert a helyzet elég kusza. Új-Zélandon van állami egészségügyi ellátás, amelyet az állam a beszedett adókból fedez (nem von az állam külön TB-t), amelyekből kórházakat meg mindenféle hasonló facilitást üzemeltet. Ez nem biztosításos rendszerben üzemel, erősen sarkítva és a részletektől messze elvonatkoztatva mindenkinek jár, senki nem marad ellátatlanul, ám komolyabb beavatkozások esetén hosszú várólista van, és a delikvens majd sorra kerül amikor sorra kerül. Emellett magánkézben vannak a körzeti orvosi rendelők és vannak magánkórházak, amelyeket magánbiztosítók üzemeltetnek, ha valakinek telik rá és óhajtja, akkor magánbiztosítja magát és akkor várólista nélkül mehet a biztosító kórházába.

Emellett egyéb egészségügyi szolgáltatók is vannak a képben, mint pl. a St.John közhasznú alapítvány, amely sürgősségi betegellátással és mentészettel foglalkozik az egész országban, a mentőautókat ők üzemeltetik. Ezzel vissza is érünk az ACC területére, mert bizony a mentő azért tud elvinni mindenkit, aki megsérül, mert az ACC fizeti a kiszállások és kórházbaszállítás költségeit.

Az ACC a működési költségeit az adózóktól szerzi, egy átlagos alkalmazott a jövedelméből az szja mellett jelenleg 1.7%-ot köteles fizetni az ACC-nek. (csak érdekességképpen, ideérkezésünkkor az ACC levy 1.2% volt, majd felment 1.5-re, idén áprilistól pedig 1.7%, az elmúlt négy évben 57%-ot emelkedett). A jövedelmekből befolyó összeg mellett az üzemanyag árából (9.34 cent/liter) és a kötelező gépjárműregisztráció díjából is kap az ACC, így elég komoly tétel folyik be, egy szimpla, kétliteres benzines autó éves regisztrálási díja NZD 247.86, (fél éve ez 211.84, egy évvel ezelőtt 183.22) amely az alábbiakból tevődik össze:

• Úthasználati licensz (ez maga a regisztráció) : 43.50
• ACC díj : 168.46
• egyéb díj: 1.64
• adminisztrációs költség: 6.72
• ÁFA: 27.54

De hogyan megy el a pénz? Vegyünk egy példabeteget, aki meghúzta a derekát (szimplifikált eset lesz, lumbálpunkció nélkül). Alanyunk első körben a háziorvoshoz fordul (GP) amely a körzeti feladatokat látja el, és végzi az apróbb beavatkozásokat (benőtt köröm, vérvétel, hüvelykenet, szálka kihúzása, gyógyszer felírása, hajoljon, le, köhögjön, stb.). Vizitdíj van, amit mindenkinek fizetnie kell, és a vizitdíjat a magánbiztosítók sem térítik általában. Az orvos megvizsgálja emberünket, majd vagy hazaküldi, hogy pihenjen, vagy további vizsgálatokat rendel el és/vagy elküldi a beteget fizioterápiára, esetleg gerincmasszázsra. Nem meglepő módon ilyen szolgáltatókból millió van, mert ezeket a kezeléseket már az ACC fizeti - ám nem minősülnek kórházi kezelésnek, bár van olyan kezelés amit a kórházban végeznek és szintén az ACC állja.

Tételezzük fel, hogy a nyolc fizió nem volt elegendő, alanyunk továbbra sem tud dolgozni menni, ilyenkor jogosulttá válik egy nem túl erős, de meglehetősen biztosan megérkező heti összegre az ACC-től, amely addig jár neki, amíg újra munkába nem tud állni. A rendszer fejésének legegyszerűbb módja ez a megoldás, ezt lelkesen alkalmazzák sokan, annyira magas számban, hogy az ACC mostani felülvizsgálata során erős hangsúllyal került szóba az ilyen módon kicsorgó pénz – többezer, heti benefitet kapó beteg jogosultságát fogják felülvizsgálni a közeljövőben. Emellett ha kicsit ügyes az ember, és dolgozni sem akar, akkor sérülés nélkül is szert tehet a szerény heti bevételre, akár szorongásos panaszokkal is. (ami mellett feketén esetleg dolgozik is)

További elképesztő méretű kiadást jelent az idelátogató rengeteg turista, ugyanis az ACC őket is biztosítottnak tekinti és finanszírozza az esetleges baleseteket követő gyógykezeléseket és beavatkozásokat. A zátonyon a turizmus kiemelt terület, hatalmas gazdasági erő, hat milliárd dollárz körüli összeget költ el itt két és fél millió látogató évente és ezt a két és fél millió embert (Nz lakossága 4.3 millió fő) is fedezi az ACC, akkor is, ha a turistának adott esetben van utasbiztosítása. Ez annyira súlyos, hogy számos utazási iroda a világon azzal hirdet ide utakat, hogy nem kell biztosítást kötni, mert itt az ingyen jár. A másik oldala a dolognak, hogy az egészségügyi intézményekben gyakran előfordul, hogy bár a turistának van saját biztosítása, a kórházi ügyintéző nem tölti ki a biztosítós papírt, mondván, hogy az bonyolult, és minek szenvedjen vele, amikor úgyis fizet az ACC.

A jelenlegi helyzetet az előző, kissé osztogatóbb kormány sikerítette, hiszen az biztos szavazatszerzés, ha ingyen egészségügyet ígérünk, no és persze volt miből, 2008 harmadik negyedévéig Új-Zéland szufficites gazdaság volt, az állam több pénzt szedett be, mint amennyit elköltött. A gazdasági válság azonban keményen odavágott a jóléti államnak, amely elkezdte tempósan felhabzsolni a tartalékokat. A munkanélküliség hirtelen megemelkedése amúgy is komoly teher az államnak (segélyek, kieső adóbevételek, alcsonyabb fogyasztás), és az amúgy sem túl kedvező helyzetben egyre komolyabb szükség lett az állami költekezés csökkentésére. Jelenleg az állam heti 250-400 millió dollár hitelt vesz fel, hogy biztosítani tudja a működését, jogos igény, hogy a biztosan bekekövetkező magas adósságszolgálat mellett ne szórjunk el a kelleténél több pénzt, ideje felülvizsgálni, hogy mekkora szerepet kell az álamnak vállalnia bizonyos területeken.

A kormány ezért bejelentette, hogy amellett, hogy az ACC díjak tovább fognak emelkedni, az általuk fedezett szolgáltatások köre szűkülni fog. Az azonnali felhördülés mellett azért voltak józan hangok is, de nézzük végig, hogy milyen változásokat javasoltak az első körben:

• szigorúbb elbírálás benefit esetén
• nem fogja téríteni az ACC a saját magunknak okozott baleseteket és az öngyilkossági kísérlettel kapcsolatos dolgokat
• bűnelkövetők esetében nem fogja az ACC fizetni a kezelések nagyrészét (jelenleg is korlátozottan fizet a bűnelkövetők kezelésére)
• munkáltatói és gépjárművekkel kapcsolatos biztonsági fejlesztések, eljárások ösztönzése (ilyenek jelenleg is vannak, a cég kaphat kedvezményt a fizetendő díjból, ha dokumentáltan tesz a balesetmegelőzésért)
• Az ACC gazdálkodásának (eszközök, tőke, ingatlanok, kötelezettségek, kinnlévőség, stb.) átvilágítása és transzparenssé (na meg hatékonnyá) tétele

Ezek csak az első lépések, és már ettől is két milliárd dolláros spórolást vár a kormány, és alítom, hogy menet közben még fog egyéb sunnyogásra is fény derülni. A díjak mindenesetre emelkedni fognak, az első, óvatos nyilatkozatok szerint:

• a regisztráció drágul 32 dollárral a benzines autók esetén
• az üzemanyag árában 9.34 centről 9.90 centre literenként
• a motorkerékpárosok kapják a legkomolyabb emelést (arra hivatkozva, hogy ők veszélyesebbek és a baleseteik súlyosabbak, tehát költségesebbek) 125 köbcenti alatt 257 dollárra, 125 és 600 köbcenti között 511.43 dollárra, 600 köbcenti felett pedig 745.77 dollárra emelkedik a regisztráció

A legkomolyabb ködevő dumák a motorosokkal kapcsolatban hangzottak el, úgy pro, mint kontra oldalról dőltek a veretes baromságok, egyelőre számokkal nem nagyon találkoztunk. Az ACC szerint egy motorosbaleset következményei tizenhatszor kerülnek többe átlagosan, mint egy autós baleseté, épp csak azt nem mondták, hogy rohangálnak ezek a huligánok! Rengetegen ingáznak a munkahelyükre kismotorokkal (250ccm környékén) és – ez most rettenetesen szubjektív véleményem alhasi (sztomatikus) becslésem alapján – én sokkal komolyabb károkat tudok okozni a kéttonnás vasammal, mint egy kretén motoros, ha elesik vagy nekimegy valaminek. No, meg az ittas vezetés is jellemzőbb az autósokra…  Nekem mindenesetre fura, hogy a dömperemre alacsonyabb regisztrációs díjat kell fizetnem, mint egy 250-es kismotorra.

Elég aggasztó a kép, és persze ilyen általános érvényű változásokat nem lehet úgy megvalósítani, hogy ne lépjenek valakinek a tyúkszemére, bár az nekem kicsit fura, hogy nem a turisták biztosítását szüntetik meg, hanem a motorosok díját emelik. Persze a link szolgáltatásokat, amelyek az ACC-t fejegetve éldegélnek vidáman, fokozottan fogja sújtani az ACC slankítása, de értük nem is lesz kár. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy a valós következmények, számokban mit fognak mutatni az első egy év után, és persze arra is, hogy ki fog csontkovácshoz járni, ha már nem lesz ingyen…

Szia Pappito!

A közelmúltban láttam, hogy a köztársasági elnök új-zélandi látogatása blogod nem egy látogatójánál finoman szólva is felkavarta a kedélyeket. Nos, mivel mostanában arra sincs időm, hogy összeállítsam a legújabb hírlevelemet, ezért választottam a nagyközönség informálásának ezt a talán még hatékonyabb módját.

Önkéntes alapon, de nem minden hátsó szándék nélkül, magam is részt vettem a köztársasági elnök tiszteletére adott vacsorán Aucklandben. Vele ugyan kb. két mondatot ha váltottam, de nekem  nem is ő volt a fő célpontom. Viszont sikerült Várkonyi Lászlóval, a Külügyminisztérium szakállamtitkárával néhány szót váltanom az itteni vagy ide készülő magyarok nyűgjeiről, és (mivel készültem) kezébe nyomtam kívánságlistám(nk)at, amelynek tüzetes átvizsgálását ígérte. A listán a következők szerepeltek:

1. útlevél-hosszabbítás/igénylés fájdalmai
2. tisztességes külképviselet hiánya (ráadásul most még a Sydney főkonzulátus bezárása is)
3. Working Holiday vízum
4. magyar szakmunkás bizonyítványok elismertetése
5. kettős adózást kizáró egyezmény
6. magyar jogosítvány honosítása (mint másodrangú EU tagállamé)
7. és amit asztaltársaim vetettek fel: nyugdíj-egyezmény

Várkonyi úr komolyan ígérte, hogy utánajár a dolgoknak. Amivel viszont meglepett és örömet okozott: a 3. és 5. pontról azt mondta, hogy már dolgoznak rajta, és egyedül a jogosítvány problémája volt teljesen ismeretlen számára. (Persze, mint tudjuk, a magyar közigazgatás malmai igen lassan őrölnek, és mivel ebben méltó társra akadtak az INZ „személyében” is, gyors válaszokat aligha várhatunk.)

Üdv

Hajnalka Vezsenyi

Licensed Immigration Advisor
Licence number: 200900360

First Hungarian
Immigration Consultant in New Zealand

111 View Road, Sunnyvale, Auckland 0612
Ph:+64(0)98186289
Mobile: +64(0)2102204080
Email: hajnalka@bevandorlas.co.nz
Web: www.bevandorlas.co.nz

Member of NZAMI

A kaland lényege, hogy rövidlábú gyermekünk útlevele le fog járni novemberben, mi pedig nem szeretnénk megvárni amíg lejár, hanem szeretnénk neki újat. Ennek a menete nem túl bonyolult, kiskorúnk esetében nagyjából a következőképpen néz ki:

• ki kell tölteni egy “Útiokmány-Igénylőlap” nevű nyomtatványt
• ezt a konzul előtt kell aláírni a két szülőnek, a konzul pedig pecsétjével hitelesíti, hogy tényleg mi vagyunk azok
• szükséges egy adatlap, amely az elérhetőségeinket tartalmazza, hogy Canberra majd tudjon értesíteni bennünket
• szükség van a gyermekről 2 db igazolványképre
• a megfelelő összegről kiállított csekkre (ausztrál dollárban)

Fentieket az ember elküldi a nagykövetségre Canberrába, akik továbbítják a cuccot Magyarországra, ott elkészül az útlevél, amelyet visszaküldenek Canberrába, a nagykövetség értesít bennünket, hogy megérkezett a friss, ropogós útlevél, úgyhogy mi elküldjük a régi útlevelet Canberrába, ahol érvénytelenítik, majd ideküldik nekünk a régit is meg az újat is. Easy-beasy.

Eddig nem bonyolult, attól az apró ténytől pedig most tekintsünk el, hogy Canberra egy teljesen másik országban van, nagyjából 2300km-re attól az országtól, ahol mi lakunk.

Az imént beszéltem a canberrai magyar nagykövetséggel, ahol nagyon készségesen tájékoztatott a hölgy, hogy a fenti listára célszerű a következőket is felvenni:

• fénymásolat a gyermek jelenlegi útlevelének adatlapjáról
• fénymásolat a szülők útleveleinek adatlapjairól
• gyermek születési anyakönyvi kivonata
• opcionálisan/biztonságkedvéért a szülők házassági anyakönyvi kivonata (ha van)

Sebaj, mondhatnánk, végül is ez egy útlevél, nem könyvtári kölcsönzőjegy, nyilván nem mindegy, hogy az igénylő tényleg az-e, aki. Ugyanakkor nehéz elmenni amellett szó nélkül, hogy a felsorolt okmányokat kivétel nélkül a magyar állam állította ki a nála már meglevő adatok alapján. Ideértve a gyermek már meglévő, érvényes útlevelét, amely alapján simán tudna az állam csinálni egy újat, amihez pusztán némi készpénz és  kettő db igazolványkép szükséges. (kapják még: irattár…)

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha az okmányok nyilvántartása mögötti adatbázisok össze lennének fésülve, akkor fentiekre nem lenne szükség, hiszen három gombnyomással és két kattintással kiderülne, hogy a gyereknek már van érvényes okmánya, ki is ő, kik a szülei, jogosult-e új útlevelet kapni, stb. Vajon az elmúlt 20 évben ez miért nem valósult meg?

A móka itt még nem ért véget, bejön a képbe az időtényező is. Innen Canberrába mondjuk egy (1) nap alatt ér majd a feladott kupac papír. A nagykövetségnek ezután meg kell várnia, amíg lesz alkalmas futár, ez nagy valószínűséggel augusztus első-második hetében lesz (nézz csak a naptárra, milyen nap van ma?). Majd miután a futár elvitte a pakkot, lezajlik Budapesten a gyártási procedúra a maga idejével (gyanítom, hogy ez pár nap csupán) majd a kész okmánynak várnia kell, amíg lesz futár a déli félteke felé. Általában negyedévente van… De ha jön delegáció, vagy küldöttség, amely alkalmas ilyen küldemények szállítására ÉS el is jut Canberrába (amely Ausztrália fővárosa, csak mondom) akkor előbb is ideérhet. Sajnos a küldöttségek java Ausztrália más városaiba inkább szokott menni (Brisbane, Sydney) úgyhogy erre amúgy sem számíthatunk. Gyakorlatilag senki sem tudja megmondani, hogy mikor lesz a kezünkben a gyermeteg új útlevele. (zárójeles, hogy a sydney-i konzulátust az állam bezárja a közeljövőben, ami az Ausztrál illetőségű versenyzőknek nehezíti az életét)

Mivel a gyerek még kicsi ahhoz, hogy tanulóvízuma lehessen, a munkavállalási engedély pedig értelemszerűen kiesik, ezért ő turistavízummal tartózkodik az országban, legálisan. Ennek hosszát két dolog befolyásolja, a mi munkavállalási engedélyünk és az ő útlevelének lejárata. Most futunk egy kört a bevándorlási hivatallal, hogy mi ilyenkor a teendő, ha nincs új útlevél amelybe a turistavízuma beragasztható lenne. Erre megoldás lehet, a helyi tiszteletbeli konzul (szükség esetén a canberrai nagykövetség) pecsétjével ellátott igazolás, hogy kértünk mi másik útlevelet, nem változott semmi, csak nem ért még ide az okmány.

Az egész buli az útlevélhelyzet legkönnyebb folyamata, hiszen a gyereknek még nem kell ujjlenyomatot is tartalmazó útlevél (egyébként valaki magyarázza el, hogy miért nem?). Ha a gyerek már felnőtt lenne, akkor az egész macera másképpen zajlana, mivel a nagykövetség nincs felszerelve ujjlenyomatf elvételező masinával, tehát csak egy éves ideiglenes útlevelet kaphatnánk. Ráadásul, a hivatalos közlemény szerint idén már nem is lesz ilyen berendezés a követségen, (igen, jól látod, június van, hatodik hónap!) talán jövőre.

Egész egyszerűen nem értem, hogy az állam miért hozza ilyen helyzetbe, a konzulokat, az amúgy végtelenül kedves és segítőkész embereket a követségeken, miért kell korlátozni a külképviseletek mozgásterét, és végül miért kell a mienknél akár lényegesen rosszabb helyzetbe hozni a külföldön élő magyar állampolgárokat?

Az útlevélügyek változása egyébként csak egy dolog (az Schengen miatt kell, bár szerintem nehezen hihető, hogy ez olyan hirtelen deült ki, hogy nem volt mód a külképviseletek felszerelésére sem) a közeljövőben változni fog az erkölcsi bizonyítványok igénylésének módja is, amely szinte minden külhonban élő munkavállalót érint. Magától értetődő módon erről sem lelni semmiféle érdemi információt egyelőre, ha lesz, megírom.

Nüansznyi apróság, ám jellemző: az útiokmány igénylő nyomtatvány az annyira friss, hogy eggyel kevesebb rubrikája van az útlevélszámnak, mint amennyi az útlevélben szerepel. Nyilván 2006 óta nem volt idő megváltoztatni ezt sem.

Szeretném megköszönni Osvát Krisztinának (követség, Canberra) és Szabó Miklósnak (hon. konzul, Auckland), hogy a fentiek ellenére is szívvel végzik a munkájukat.

Arra külön most nem térnék ki, hogy a kerítések és a füstölt/lángolt húsipari termékek összefüggései mennyire állanak távol a valóságtól, mert a “külföldön minden jobb” elméletnek nagyjából tízmillió híve van biztosan, ebből legalább hétmillió (saját becslés) tökéletesen fogalom nélkül való. Valamit, minden külön vita helyett, nem, a maorik nem olyanok, mint a cigányok. Na, hosszú lesz és nincsenek képek.

Tévhit – Éghajlat

Az első és nem csak magyarok által mélyen elhitt dolog, hogy Új-Zéland mediterrán éghajlatú ország. Rejtély, hogy ezt miért gondolják a népek Európában, de valamiért gondolják. Antropoetimológiai (na ha ez nem új szó…) kutatásaim szerint, főleg a keleteurópaiak képzelik az országot a karib világ égöve alá, de nem mentesek ettől a téveszmétől a németek sem, sőt, brit születésű versenyzővel is összefutottam már, aki felháborodva magyarázta, hogy ő azért jött ide, mert otthon nem bírta a sok esőt. (az ugyan igaz, hogy az egyenlítőtől kb. annyira van, mint Olaszország, csak itt nincs Földközi-tenger, ellenben van sarki szél, délről meg óceáni éghajlat, lásd áltisis tankönyvek) Az időjárás okozta – mellesleg nem túl erős – kényelmetlenségeket fokozzák a számunkra szokatlanul hitvány lakóépületek és a magas páratartalom. Mindezek mellett itt északon még hó sincs. Meleg nyár, hűvös tél.

K: Kellemes, délolasz/kubai időjárás van itten?

V: NEM

Tévhit – Új-Zélandon nincsenek vírusok, ragadozók, veszélyes állatok.

Részben igaz, ha leszámítjuk a vírusokat, ragadozókat és a veszélyes állatokat. NZ nincs elszigetelve, még ha nagyon is sokat törődik a védekezéssel, de simán ideért például a sertésinfluenza, a behurcolt rágcsálók adtak a madárvilágnak és tömegpusztító fegyverrel kell irtani az oposszumot. Veszélyes állat lehet a cápa, (na jó medve tényleg nincs) de a halakban gazdag vizek miatt a nagyszámú cápa nem igazán támadja meg a büdöslábú embereket. A vérbirkák valójában nem léteznek. Olyan mértékű veszélyes jószág felhozatal, mint a szomszéd OZban, tényleg nincs, a cápán, egy dühös pókon és influenzavíruson (meg a szokásos gyermekbetegségeken, mint a lustaság, szelektív hallás) kívül nem kell aggódnunk. Fentieknél jóval veszélyesebbek és több áldozatot szednek az ázsiai autóvezetők.

K: Vannak Új-Zélandon veszélyes fenevadak?

V: Igen, nem jellemző

Tévhit – Új-Zéland lassú és tahó redneckek szigete

Az ország mérete és a lakosság száma úgynevezett népsűrűséget okoz. Ez Nz-n alacsony, hatalmas lakatlan területek vannak, a települések mérete kicsi, lélekszámuk alacsony, a nagyvárosok (van vagy öt) kivételével tényleg nem laknak az emberek egymás szájában, és mivel piaci viszonyok vannak, egy 300 lelkes faluban nem épül 20 termes gigamozi és külön színház. A nép – európai szemmel – valóban sokszor tűnik büdösgyökérnek, de a papucsban/gumicsimmában járás csak részben az igénytelenségre vezethető vissza, inkább praktikus okai vannak, csakúgy, mint a terepjáróhasználatnak. Az alacsony népsűrűség és a nagy távolságok miatt az alacsonyabb rendű utak szinte kivétel nélkül mentesek az aszfalttól, ellenben sokat esik, a sárban gázolásra pedig két dolgot fejlesztett ki az emberiség, a gumicsimmát és a terepjárót. A mezőgazdaság, amely ugyan a GDP-nek csak 4-5%-át termeli meg, a munkaképes lakosság 10%-át foglalkoztatja és része a kiwi hagyománynak. Úgy általában nem ciki parasztnak lenni vagy borjú premixet reklámozni a tévében. A parasztnak levés rohadt nehéz meló, és itt nem divat a nadrágszíj parcella, hatalmas területeken termelnek, legeltetnek, és 80-100 ezer birka mellett repül az idő. Ugyanakkor a városlakók között messze többen tudták elhelyezni a térképen Budapestet, mint számítottam rá, bár a helyi magyarok szerint ez nem az itteni oktatási rendszertől van, annak ellenére, hogy az itteni egyetemek nagyja a világban szépen elismert végzettséget ad. A vidéktől el nem távolodás amúgy bájosan jelen van a városban is, ahol dolgozom, az autópálya egyik oldalán az ország legnagyobb bevásárlóközpontja van, a másik oldalán tehenek legelnek, de a Cornwall park 200 hektárján a város kellős közepén is birkák és tehénkék laknak.

K: Új-Zéland lassú és tahó redneckek szigete?

V: Nem

Tévhit – Új-Zéland unalmas és ingerszegény, minden ötkor bezár, nincs itt semmi, mindenki szétunja magát

Valóban, az ország ha nem is mindenben, de szinte teljes egészében eltér a nyugati aluljárótól. A nagyvárosi élet is sokkal lassabban zajlik, mint egyes középeurópai városokban, ugyanakkor aki akarja, itt is megtalálja a számára mgefelelő szórakozási lehetőségeket. Van színház, mozi (imax is), felnőtt bárok, éjszakai lokálok, sörözők, sörözők meccsnézéssel, éjjelnappali golfpályák, uszoda, kupleráj, az utasellátó színvonalától az überexlkuzív éttermekig minden.  A szokásos gyorsétteremláncok és a szokásos márkák nagyjából itt is fellelhetőek, sőt kiegészülnek az ázsiai piacokra szánt holmikkal is.

Ezen felül persze a természeti környezet végtelen lehetőségei, ahol nagyjából mindenki azt csinál amit akar, na mondjuk a sífutást leszámítva, mert ahhoz délebbre kell menni. Ha vadászni akarsz, (akár étkezési célból) pofonegyszerűen juthatsz vadászfegyverhez, ha pecázni akarsz, csinálhatod, a normál korlátozásoktól eltekintve (faj/mérethatár/szezon) azt csinálsz amit akarsz. Az outdoor sportok leghülyébbjeit is gyakorolhatod, akkor sem szól rád senki, ha súlyzót lengetve hátrafelé sétálsz a tengerparton, vagy ha napi 20km-t gyalogolsz 100 kiló súllyal, vagy viharban mész kajakozni a tengerre vagy minden csütörtökön tüntetsz a monociklizve-hegedülés olimpiai számmá nyilvánításáért. Ezekhez minden felszerelés beszerezhető minden sportboltban (a hegedű természetesen a hangszerboltban)  az interneten pedig a futók, kutyávalfutók, többkutyávalfutók, babakocsittolvatöbbkutyávalfutók, babakocsittolvatöbbkutyávalfutókatmonociklinhegedülvekísérők közösségi portáljait is megleled.

Emellett a helyi lapokban – a megnyerő mosolyú temetkezési vállalkozók képei között – remek dolgokba futhat az ember a “nézzünk együtt madarakat” mellett a “szedjünk szemetet lakatlan kis szigeten együtt az öbölben”, “nézzünk meg együtt egymás szép kertjeit ésk közben teázzunk” programok általánosan elérhetőek. Az emberek szórakoztatják magukat, no meg egymást, és amilyen felszínesnek tűnnek is néha, odafigyelnek egymásra, a szomszédokra, anélkül, hogy ZIL-tükröt szerelnének az ablakkeretre. A kis helyi közösségek, mint a kerületi zenekarok, rotary-klubok, festeni, túrázni, rádióamatőrködni, búvárkodni, táncolni, ezotériáról beszélni, vitorlázni szeretők, sportegyesületek száma végtelen, ezekhez simán csatlakozhatunk, örömmel fogadnak, ahogy a gyerek-játszóházak vagy a természetvédők is. Rengeteg múzeum, galéria, koncert zajlik, ahogy egy rendes nagyvároshoz illik. Az ünnepeken az utcai felvonulások nagyon népszerűek, az ANZAC napi katonás parádétól a mikulások felvonulásáig, e nyári hétvégéken a belváros amúgy is mozgalmas estéket kínál a szórakozni vágyóknak. Persze a pici településeken fentiek csak korlátozottan igazak, de ez minden más országban is így van.

A természeti szépségek felfedezése pedig egy egész életre ellát időtöltéssel, látnivalóval, utazni könnyű és nem is túl drága, a belföldi turizmus erős és jól működő iparág. Aki itt unatkozik, az unatkozni akar.

K: Unalmas és ingerszegény ez az ország?

V: Nem

Tévhit – Új-Zéland érintetlen ősvadon, végeérhetetlen erdőségekkel, paradicsomi állapotokkal

Majdnem. Az ember megjelenése alapvetően átformálta a sziget élővilágát, már a Moavadászok is az erdő felgyújtásával terelték a hatalmas madarakat, a fehér ember megjelenése viszont a maradék erdők kb. 90%-ának kiirtását is jelentette, amellett, hogy a védtelen és ellenségektől mentes madárvilágra szabadította a kutyát, macskát, sünöket, patkányt, oposszumot, a kiirtott erdőket pedig eltüzelte és/vagy házat épített belőlük. Helyükön szarvasmarha és juhlegeltetésbe, gabona és egyéb haszonnyövény termesztésébe kezdett, utakat, kikötőt épített, szóval a szokásos módon bánt el a környezettel.

A modern Új-Zéland már sokkal tudatosabban igyekszik visszaformálni az élővilágot, hatalmas természetvédelmi területeket hoz létre, hal, madár, növényrezervátumokat, ahol az 1-2 ezer évvel ezelőtti, természetes állapotokat igyekszik megteremteni, vagyis hagyni, hogy a természet megteremtse magának ezeket. A jól átgondolt “zöld” imidzs és ennek minden platformon való sulykolása nem véletlen, a tiszta levegő, tiszta vizek, tiszta birkák komoly profitot hoznak az élelmiszeri exporton és az idecsábított turistákon keresztül. Az állam igyekszik ezeket a területeket nem elzárni a látogatók elől, hanem sőt, ösztönöz, hogy menjél, lássál, neked építi ki a sétautakat, vécéket, parkolókat, információs táblákat. (és mondjuk tényleg, Tawharanuiban a semmin túl is volt vécépapír a budiban)

Nagyon sok teendő van még, amibe beletartozik szerintem az is, hogy az embereket le kéne szoktatni a szemetelésről, mert azzal együtt, hogy pucolják az utcákat, sokan eldobják a szemetet. Az viszont igaz, hogy a természetvédelmi területeken lerakott lukasfürdőkád-szétrohadtautógumi-fáradtolajoskanna triász nem jellemző, sőt.

K: Érintetlen ősvadon-e Új-Zéland?

V: Nem ( de igyekszik )

Tévhit – (ez a kedvencem) kiwi akcentus nélkül nem megy

Persze ez csak annak érdekes, aki huzamosabb ideig kíván a zátonyon tartózkodni, turistáknál fel sem merül a kérdés, valamint kiváló, sokhetes túrákat is tettek itt olyanok, akik egyáltalán nem beszélnek angolul. Szóval ez a sokszor és sok helyen visszaköszönő fantazmagória, hogy a kiwi akcentus szükségeltetik ahhoz, hogy itt elhelyezkedhess. A dolog nyilvánvaló hülyesége ellen nem csak az szól, hogy magamon kívül hirtelen fel tudnék sorolni vagy 10 magyart a közvetlen közelemből, akik mind itt élnek és dolgoznak, az akcentusuk pedig leginkább keleteurópai, hanem az is, hogy a kollegáim, akik 38 kölönböző anyanyelvvel rendelkeznek, is simán élik világukat, végzik a munkájukat, függetlenül attól, hogy lengyelország, zimbabve, korea, vagy sri lanka a szülőföldjük. Aki hallott már indiait vagy kinait angolul beszélni, az tudja mire gondolok, amikor azt mondom, hogy minden fish+chipses kínai vagy koreai, viszont minden trafikos indiai vagy paki. Tény, hogy a kiwi akcentus meglehetősen jellegzetes (az “í” hang indokolatlan használata olyan szavakban, mint “pen” ejtsd: pin, “seven” ejtsd: szivn, “better” ejtsd: bitr) ráadásul gyakran hadarnak is, de alapvetően ez azért az angol nyelv. Ha tudsz angolul, akkor tudsz. Ha az éneklős indiaiak kiejtése megfelel, a tiéd is meg fog.

K: Szükséges a kiwi akcentus az érvényesüléshez?

V: Nem

Tévhit – itt mindenki egészségesen él, sportol, radiátorhasa van és 100 évig él

Minden az arányokon múlik. Köszönhetően a telepes, uttörő, nem túl távoli múltba visszavezető életvitelnek, a mozgás és a falakon kívül levés tényleg roppant népszerű errefelé. (egyes rosszmájú vélemények szerint ez azért van, mert a falak olyanok amilyenek) Az egészséges élet mánia és a fitneszfasizmus természetesen ide is elért, és itt bizony zsíros televénybe hullt a magja. A mármár beteges sportolásmánia általánosan elterjedt és öngerjesztő folyamattá vált. Ez a dolog jó része, a lakosság nagyja csinál valamit, még ha csak sétál egy kicsit a parton, az is több a semminél. Ezt egyébként nagyon jó látni, a postás is bringával hordja a leveleket, rajta kivül is számos kerékpáros, futó, kocogó, súlyzóvalsétáló, kajakozó látható szerteszét, még télen is. Az, hogy a sporolási lehetőség tényleg csak egy lépésre van a kaputól, meg is látszik.

Az organikus termesztésű vagy bio-feliratú kaják igen kelendőek, stramm piacot teremtettek maguknak, sőt, mit több, itt sok esetben tényleg műtrágyát, vegyszert sosem látott területeken növesztgetik az alapanyagokat. Népszerűek a gabonapelyhek, a cukormentes cuccok, fat-free vagy low-fat felirattal talán még zoknit is lehet kapni.

Van viszont egy másik réteg, aki nehogy nem csinál semmit, hanem a nemzetközi versenyszabályoknak megfelelően, a legszemetebb kaját eszi, és ezt azonnal zsírrá alakítja. Annyi hombárméretű, bojlertesű alakot, mint itt, még nem láttam sehol. Annyi szemét kaját, mint itt, nem láttam sehol. Azon se csodálkoznék, ha valaki piacradobna olyan csipszet amely csokiba forgatott hokey-pokey ízű marshmellow izű lenne. És megvennék. Rengeteg csokit esznek, rengeteg fagyit esznek, rengeteg cukros-szénsavas szart isznak, és ezekért mind kocsival mennek, nehogy egy kalória is elvesztegetődjön. A kövérség (elhízottság?) országos probléma, de ez az oldala nyilván kevésbé látszik az országnak. A legdurvább esetek a gyerekek között lelhetőek fel, szerintem nincs szánalmasabb látvány és gondatlanabb szülő, mint aki hagyja a gyerekét mozgásképtelenre dagadni. A maori és szigeti elzsírosodottaknak legalább annyi mentségük van, hogy náluk az elmúlt párezer évben a kövérség a jólét és a termékenység jele (v.ö: Willendorfi vénusz) ugyanakkor ez ma már nem feltétlenül igaz, viszont a mértéktelen elhízás egyszerűen a legolcsóbb, leghitványabb kaják mértéktelen fogyasztásától van.

A kóros elhízás mellett jókora probléma az alkoholizmus, a dohányzás (amit nagyjából már mindenhonnan kitiltottak) és egyre erősebb a kábítószerfogyasztás. Pont ma hallottam a rádióban, hogy az ország az elsők között van a termesztett és elszívott fűmennyiség tekintetében és ha ilyesmire vágyik az ember, akkor különösebb kockázat nélkül szerezhet, sőt termeszthet a kertben, úgyse veszi észre senki.

K: Mindenki sportol és egészségesen él Új-Zélandon?

V: Nem

Tévhit – Új-Zélandon nincsenek jó nők.

Több helyről is hallottam fenti tévhitet, amelyet pár heti turistáskodás után, saját tapasztalatként hangoztatnak. Az bizony igaz, hogy annyi jó nő, mint Magyarországon, na annyi nincsen. Ellenben a nyitott szemmel járók bizony felfedezhetnek maguknak csuda példányokat, és itt nem csak a – Jocó szavával élve – white trash van (akiken 5 generáció után is látszik a csőmellű brit eredet), hanem mindenféle szín és méret képviselteti magát, a pacifik szigetlakótól (danger! sok báty!) a legváltozatosabb ázsiai eredetig, a mokaccsinó-halványbarnától a csizmapác-fekete bőrig minden van, amit a pantone színskála csak lehetővé tesz. Nagy merítés, az összes kontinensről jöttek és jönnek ide emberkék, gyönyörű nőkkel. A legszebbeket persze nem látni, ha csak ülsz a Loaded Hog előtt péntek este, de azért kis agymunkával fellelhető a java.

K: Igaz, hogy Új-Zélandon nincsenek jó nők?

V: Nem

Ha neked is van tévhited, vezesd elő, ha van megcáfolt tévhited, azt is, kéretik civilizált ember módjára érvelni. Köszönöm!

A skandallum kitörésének oka egy kedves, harmincegy éves koreai hölgyemény, bizonyos Sung Won Kim, aki (első körben ez derült ki) tanulóvízummal tartózkodik az országban, ám terhes lett, mire a bevándorlás kiutasította az országból. Lett is mindjárt nagy sopánkodás, és újságírófogaknak csikorgatása, és a Human Right Act által kiválóan megfogalmazott, terhesség miatti diszkrimináció emlegetése meg “ha terhes vagy, pakolj és  húzzál haza” című cikkek irkálása, szóval olyan igazi hiszti.

A sopánkodó újságcikkek mellett a koreai közösség is egyöntetűen kiállt a hölgyek mellett, sürgetve a kormányzatot, hogy tegye lehetővé, hogy a terhes tanulók itt szülhessék meg gyermeküket, merthogy nem sokkal a sajtómegjelenés után már két nőről volt szó, és mindenki mondta a magáét, két kézzel rázva a “hát miféle ország Új-Zéland?” csöngőt.

A dolog hátteréhez jó tudni, hogy ha valaki itt bizonyos meghatározott tanulmányokat végez, akkor jár neki tanulóvízum, amely lehetővé teszi, hogy hetente 20 órát dolgozzon, legalisan itt tartózkodjon, és, hogy az élettársa, házastársa korlátozás nélküli munkavállalási engedélyt kapjon (ha a tanuló olyasmit tanul amiért később pont jár Skilled Migrantként). Ezért az itt tanulásra egész iparág épült ki, chef, fodrász, kertész, tehát jobbára hiányszakmák képzésével, amely NZ-n elfogadott végzettséget ad. Ezekben az iskolákban többségében ázsiai diákok tanulnak, akik aztán, megszerezve a helyi végzettséget, igyekeznek itt is maradni.

Ebben nincs semmi törvénytelen, ha az iskola elismerteti magát, a nebuló pedig kicsengeti az iskola költségeit és egyéb okokból nem utasítja el a bavándorlási hivatal, akkor sima ügy, a szakma megszerzése után, szerez állást, majd az NZ végzettségre kapott pontokat (55) és ha talál állást, annak a pontjait is (50) összeszámolva, kér letelepedési engedélyt.

Na de térjünk vissza a felháborodáshoz, nem elég, hogy szegény állapotos tanulót ki akarják ebrudalni az országból, ezt annak elenére teszi a lelketlen hivatal, hogy a lányka kijelentette, hogy hajlandó megfizetni minden kismamasággal és szüléssel kapcsolatos költséget, neki az államtól egy fillér sem kell. Erre aztán végképp felhördültek a népek, hogy hohó, hát itt van ez a szegény lányka, aki amellett, hogy a rohadt drága iskolát fizeti (kb. NZD 20,000), még az eü költségeket is állná (kb. NZD 4000-8500), ejnye de gonosz ez a hivatal!

Ma viszont, hogy pontot tegyen az ügy végére és lecsillapítsa a kedélyeket, a bevándorlásügyi miniszter, bizonyos Jonathan Coleman, nyilatkozott az ügyben, én a rádióban hallottam, de az ojság is megírta¹. A sztori valójába úgy nézett ki, hogy az ominózus hölgy egész egyszerűen turistavízummal tartózkodott az országban, teherbe esett, majd ezután folyamodott tanulóvízumért, amelyet a terhesség miatt elutasítottak.

Azért azt jól látni, hogy ha valaki tanulóvízumot igényel, és ennek minden feltételét tudja teljesíteni (befizetett suli, stb.) akkor a hivatal feltételezi, hogy az illető tanulni jön. Ennek erősen ellentmondani látszik, a “teherbe estem, Új-Zélandon akarok szülni, kérek tanulóvízumot” megoldás. Az pedig, hogy a terhesség felfedezése után, a turista hirtelen megérzi magában a tudásszomjat, amit csak egy NZ iskola csillapíthat, erősen kérdéses.

Mindemellett az orvosi papíron fel kell tüntetni, hogy a kérelmező állapotos-e vagy sem. Tanulóvízum esetében az állapotosság kizárja a vízum megszerzését, és jelen esetben is ez a helyzet, a turistavízum lejárta után Kimnek mennie kell.

Coleman az alábbiakat mondta:

Minden másképp nézne ki, ha Kimnek már meglenne a tanulóvízuma. Egész egyszerűen nem igaz, hogy ha egy hölgy, aki már itt tanul, ha terhes lesz, akkor automatikusan kiutasítják. Minden eset egyedi és minden esetet külön kell vizsgálni. A szabály az, hogy terheseknek nem adható tanulóvízum, mert ezt nem kívánt terhet róna az egészségügyre. Nem számít, hogy a vízum kérelmezője képes és hajlandó kifizetni az egészségügyi szolgáltatás árát, az országnak nincs kapacitása arra, hogy turistáknak terhesgondozási szolgáltatásokat nyújtson.²

Az is kérdéses, hogy képes-e a jelentkező eleget tenni az iskola és a tanulmányai (aminek alapján a vízumot igényli) által megkívánt követelményeknek, ha terhes³.

2006-ban megváltozott az Új-Zélandon vagy felségvizein született gyerekek jogállásáról szóló törvény, azóta nem lesz az újszülött automatikusan Új-Zélandi állampolgár, kivéve, ha legaláb egyik szülője NZ állampolgár vagy letelepedési engedéllyel rendelkezik*.

MP Jonathan Coleman

Mindesetre úgy tűnik, hogy ez most nem jött be a koreai diákoknak, és a nagy habverés ellenére, most mégicsak az államnak van igaza. A botrány persze nem jött jól a bevándorlási hivatalnak, amiről – ettől az ügytől függetlenül – nem mondott szépeket a miniszter úr pár napja egy rádióinterjúban. Egészen pontosan azt mondta, hogy a bevándorlási döntések 20%-a megkérdőjelezhető, illetve a hivatal nem tudja megmondani, hogy miért lett az a döntés, (nem tudja megvédeni az álláspontját) nincsenek meg a megfelelő protokollok és sokszor előfordul, hogy a hivatalt felhívva nem ugyanazt a választ kapjuk, ami a honlapon van, és ha bemegyünk személyesen, előfordulhat, hogy  meglepnek bennünket egy harmadik variációval, és az ügyintézőnk hangulatán múlhatnak dolgok. Ezpedig nem szolgálja az állampolgárok érdekét.

Finom csavar a történetben, hogy Coleman Northcote-on mérette meg magát, innen került a parlamentbe, itt pedig nagyon sok ázsiai él, (nem véletlen, hogy a honlapján kínaiul és koreaiul is olvashatók az infók) akik nagyrészt őt támogatták, a Korean Roatry Clubbal együtt.

-=o=-

Fentieket tegnap éjjel írtam, ma a Heraldban egy újabb cikk fogadott, és a rádióban is erről kérdezte a műsorvezető a betelefonálókat, egy litván turistanő (turistavízuma van) aki nagyon terhes, megpróbálta meghosszabbíttatni a turistavízumát de elutasították. A turistavízumot általában három hónapra adják, amely összesen kilenc hónapra meghosszabbítható. Ha nem hosszabbítják meg és a régi lejár, akkor az ember a túltartózkodás (overstay) bűnébe esik, amelyet a hatóságok kitoloncolással jutalmaznak.

A kellemetlen része a dolognak ott van, hogy a hölgy veszélyeztetett terhes (hat hetes terhességgel érkezett meg januárban) és az orvosok azt mondják, hogy nem ajánlott utaznia, mert veszélyezteti a babát és saját magát. A családnak van biztosítása, amely félmillió dollárig fedez minden egészségügyi költséget és van pénzük fedezni az ittartózkodás költségeit is. A férj volt bátor megjegyezni, hogy pont azért kérték a turistavízum hosszabbítását, mert nem akarnak overstayerek lenni, a mama Júli 22-re van kiírva, utána elutaznak, de nem akarja kockáztatni a baba és a mama egészségét.

Ugyanakkor, ha nekik megengedik, hogy maradjanak és fizessenek az eü szolgáltatásokért, akkor mi van a koreai lány kiutasításának indokával, hogy ugye a turisták ellátása akkor is komoly teher az egészségügynek, ha megfizetik az árát**. Viszont hivatalos döntéssel veszélyeztetni a turista egészségét,az nagyon nem kiwi. Kíváncsian várom, hogy ezügyben milyen döntés születik.

¹= A Herald nem először égeti meg magát csúnyán bevándorlási ügyekben. Nem is olyan régen volt egy roppant komoly szakmai hiba, amikor a bevándorlási ügynökök működésének regisztrációhoz kötése volt terítéken, és most is durván belehajolt, hogy nem ment utána a koreai nő sztorijának tisztességesen, nem ellenőrizte a nő státuszát.

²= midwife rendszer van, orvos csak komplikációnál jön, midwife-ból viszont súlyos hiány van, de, hogy ez pusztán kifogás-e, vagy ténylegesen ez az ok, azt nem tudni

³= a hölgy kertésznek tanult volna

*= a Herald cikkében “elfelejtődött” hogy a rezidens szülő gyereke is állampolgárnak születik, csak az állampolgár szülőt említi, lásd az első lábjegyzetet. A hivatalos bevándorlási infó az újszülöttekről (amit az ojságíró nem olvasott) itt van.

**= Persze a koreai esetében nincs mire hivatkozni, fel kell ülni a repülőre és hazamenni, a litvánok pedig nem kértek semmilyen más vízumot, nem akarnak letelepedni, tanulni, csak biztonságban megszülni a babát és kész.

]]> http://www.pappito.com/2009/06/02/egy-lehetoseggel-kevesebb/feed/ 0 http://www.pappito.com/2009/05/22/bevandorlasi-kiskate/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=bevandorlasi-kiskate http://www.pappito.com/2009/05/22/bevandorlasi-kiskate/#comments Fri, 22 May 2009 08:08:56 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=2850 Csanád nem átallotta összeszedni, hogy min kell átrágnia magát annak, aki esetleg itt kíván letelepedni és/vagy munkát vállalni. Nem rövid, de hát a téma sem az, komoly döntéseket igényel, és hosszú években számolandóak egy-egy átgondolatlan kivándorlási kísérlet negatív hatásai. A posztban nem tanácsok, hanem alapvetések vannak. Kéretik mindenkinek elolvasni, aki azon morfondírozik, hogy idejön és nem turistaként.

Bevándorlás for dummies

]]> http://www.pappito.com/2009/05/22/bevandorlasi-kiskate/feed/ 21 http://www.pappito.com/2009/05/04/bevandorlas-valtozas-a-torvenyben/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=bevandorlas-valtozas-a-torvenyben http://www.pappito.com/2009/05/04/bevandorlas-valtozas-a-torvenyben/#comments Mon, 04 May 2009 07:42:44 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=2640 Az Új-Zélandra bevándorolni kívánok egy része (többsége?) bevándorlási ügynökhoz fordul, hogy az egyengesse az adminisztratív folyamatot és támogassa a bevándorolni kívánót a szakmai ismereteivel, tapasztalatával. A bevándorlási folyamat meglehetősen bonyolultnak tűnhet, ezért a bevándorlási ügynököknek hatalmas piacot jelent az ország szakemberhiánya.

A mai naptól lépett életbe az a szabályozás, hogy bevándorlási tanácsot csak és kizárólag regisztrált, lincensszel rendelkező ügynök adhat, aki átesett a licenszszerzés procedúráján, magyarul vizsgázott belőle. Mától a bevándorlási tanácsok osztogatása, ha azt nem licensszel rendelkező ügynök vagy tanácsadó adja, törvénytelen.

Jelenleg körülbelül ezerkétszáz BÜ tevékenykedik az országban, ezek közül eddig mindössze 171 regisztráltatta magát és tett eleget a licensz megszerzéséhez szükséges követelményeknek, bár a bevándorlási hivatal négyszáz körüli számot vár. Ezt nem annyira hirtelen vezették be, tavaly ilyenkor egy ügynök már szorgosan készült az Academic IELTS-ére, és előre dörzsölte a markát, hogy neki lesz joga a szakmában dolgozni, a sok kóklernek meg nem. A licensz megszerzése 1995 dollárba kerül.

Kóklerből ugyanis van rengeteg, a félállásban BÜ-ként dolgozó háziasszonytól a masszív maffiasztikus kínai lehúzósig. A BÜ szakma egyik jellegzetessége, hogy minden népség szeret a saját bevándorlási ügynökével bizniszelni, a német bevándorló német ügynököt, a magyar magyart igyekszik felkeresni, nyilván a közös background és a nyelv miatt.

Önmagában az nem hangzik rosszul, hogy ezután csak olyan adhat bevándorlási tanácsot, aki bizonyságot tett arról, hogy nem beszél hülyeségeket, nem hitegeti a bevándorlót és nem követ el szakmai hibákat, vagyis a szolgáltatás megbízhatóbb lesz.

A bevándorlási hivatal mától nem fogadja be azokat a bevándorlási nyomtatványokat, amelyeken a “ki segített önnek kitölteni a papírt” kérdésre nem regisztrált tanácsadó vagy BÜ neve szerepel. Arra továbbra is van lehetőség, hogy az ember saját magától töltse ki a dokumentumokat, tanácsadó igénybevétele nélkül. A licenszelt ügynök igénybevételéről a bevándorlási nyomtatványok tájékoztatnak.

Ugyanakkor sok bevándorló dollárezreket (egyes esetekben tízezreket) is fizetett az ügynökének, ám ha az ügynök nem regisztrált, a beadott papírokat visszadobják. A pénzt viszont könnyű elbukni, mert azt mindenkinek egyénileg kell visszakampózni az ügynöktől.

Elvileg a törvény azt mondja, hogy az ügynöknek meg kell mondania a klienseknek, hogy ha nem regisztráltak, de sokan ezt nem teszik, és sok bevándorló nem is tudja, hogy a törvény mit mond a dologról, mától. Mindenesetre azt nem lehet állítani, hogy ez hirtelen történt.

A nem regisztrált ügynökökkel elindított folyamatok most megrekedhetnek, mert hiába dolgozott meg az ügynök a pénzéért, ha beadja az ügyfele papírjait, akkor azt bizony elutasítják. Ergo, lesznek olyanok, akik egyszerűen le fogják tagadni, hogy igénybe vettek tanácsadót vagy ügynököt, viszont ez esetben az exügynök kénytelen feketén dolgozni.

A hivatal véleménye szerint a bevándorlásipar most kisebb lesz, de professzionálisabb, magasabb követelményekkel és elvárásokkal, ugyanakkor nagyobb biztonságot ad a bevándorlóknak és erősebb kontrollt az államnak. Ez szép vélemény, de gyakorlatilag ezzel biztosítják majd, hogy a fekete/illegális ügynökök tovább dolgoznak és még csak meg sem lehet fogni őket.

A törvény eddig is lehetővé tette, hogy ügyvédek és parlamenti képviselők adjanak bevándorlási tanácsokat, ők ezután is mentesülnek a licenszelési kötelezettség alól, de ez a piacnak csak egy nagyon kis szelete, gyakorlatilag elhanyagolható mennyiség.

Röviden:

* NZ illetőségű BÜ csak licensz megszerzése után folytathatja a tanácsadó tevékenységet
* 1200 ügynökből 171 szerezte meg a jogot a további működéshez
* A licensz ára 1995 dollárz.
* Licensz nélküli ügynöki tevékenységet akár százezer dolláros büntivel, hét év börtönnel és  kártérítési kötelezettséggel díjazzák
* tengerentúli telephelyű bevándorlási ügynököknek 2010-ig van haladéka a licenszszerzésre

ennek értelmében bevándorlási tanácsot csak és kizárólag licenszelt ügynöktől fogadjunk el!

Bevándorlási Hivatal az ügynökökről általában

Bevándorlási hivatal a jelen szabályozásról

Herald vonatkozó cikke