túl a második héten

Immáron több, mint két hete tartózkodunk az országban, ami igazából nem jelent semmit, leszámítva a második mosást a kínainál, meg újabb lakbérfizetést. A nyomorult internetnek semmi nyoma, ám szorgalmasan szívódunk be a társadalom szövetébe, kaptam levelet az autóügyi hatóságtól, amelyből kiderült, hogy nyolcadik tulajdonosa vagyok a kis zöld nissannak, emellett a telekom is írt, hogy kifejezze boldogságát, midőn előfizetővé váltunk. A tengapi dátumú levelet ma kaptuk meg, khm…
Az autós papír érdekes, az összes tulajdonsováltás fel van sorolva benne, az aktuális értékesítéshez tartozó kilométeróra állásokkal. Elég precízen megy az ilyesmi itten. Meg gyorsan. Már csak az internetre várunk istenigazából, hogy kihozza a postás a kábelmodemünket, akkor veszünk egy routert, hogy legyen wifi és visszatérünk az információs szupersztrádára.
Kis háztartásunkat tovább fejlesztgetjük, vásároltunk a leértékelésben vízforralót meg a gyereknek olyan ruhát amiben mehet a tengerbe, UV protektor anyagból van (nem a gyerek) és még itt-ott pöttyös is. Itt a napsugárzás nagyon erős, az ózonréteg nagyon vékony a sziget felett és pillanatok alatt le lehet égni, pár leégésből meg príma bőrrákot lehet szerezni. Az állam rendszeresen “hirdet” a televíziókban, hogy ne hagyjuk a gyereket leégni, tegyünk rá kalapot, kenjük be mindenfélével és egyáltalán, 11 és délután négy között ne nagyon legyünk a napon. Évente többszáz ember hal meg mindenféle bőrbetegségben amit a napocska okoz. Napszemüveg is kell, az nekünk nincs, Katáét a gyerek összetörte még otthon, az én fényre sötétedő szemüvegem meg egy kalap szamócát se ér itt. Katának venni, nekem készíttetni (dioptriák, ugyebár) kell egyet mert bazi világos van. Amúgy a napszemüveg divat elképesztő, ilyen kukkerokat a nagyanyám hordott amikor metróval ment valahová, mert nem bírta a huzatot, T.J. Hooker fél arcot eltakaró nyomozó réjbenje itt kontaktlencse lehetne csak. Egy DésG vagy Prada napgép megvan vagy négyszáz dollár és mindenki úgy néz ki benne, mintha túldobta volna a bogyót. 
Most voltam az éjjelnappali bótban, a közeli foodtown 7/24ben működik, ahol megszállott tekintetű alakok szerezték be a sört és a vécépapírt (mér megy az ember éccaka a közértbe, ugyebár) és mivel Kata csokit is szeretett volna enni, hát azt is vettem. Egy kedves helyi jóember (aki a nőjével csókolózott a csokispolc előtt) felvilágosított, hogy hagynom kell a francba a cadbury’s mindenféle termékét, hanem a helyi csokit kell zabálni (amúgy is preferálják a helyi termékeket mindenben) úgyhogy azt vettem és nagyon finomnak is bizonyult. A jóember pedig tudta, hogy hol van magyarország és mi a fővárosa.
Érdekes módon a helyiekkel való beszélgetés rendre oda lukad ki, hogy nagyon örülnek, hogy itt vagyunk, reméleik itt maradunk, sikeresek leszünk és nagyon jól fogjuk érezni magunkat, mert ez a legjobb hely a földön. Kicsit fura, hogy nem egyből egy tízperces panaszrohamot kell átvészelni, amiből kiderül, hogy itt mi minden rossz. Egyedül az ázsiaiak nem mindig kedvesek és mosolygósak, de a kiwi az nagyon barátságos az idegennel. Mondjuk a lakosság negyede első generációs bevándorló, úgyhogy jobb nem sandán nézni és hamar gyüttmentet kiáltani, könnyen lehet, hogy akire sandán néznénk, az csupán pár hónappal előzött meg minket.
Na jó, vettem sört is, feltöltöttem a hűtőt az éltető nedűvel, persze Lion Red-et iszunk, az is helyi, negyed óra autózásra van tőlünk a sörgyár a Khíber-hágó utcában a belvárosban, pár sarokra a Karangahape utcától, ahol a hostelünk volt. A Karangahapét a helyiek sem mondják, valószínűleg ezt már ők is túlzásnak érzik, ezért mindenhol csak “K-road”-ként emlegetik. Pedig van pár ritka hülye nevű utca meg település. MOndjuk egy idegennek nyékládháza vagy vásárosnamény se lehet egy élmény.
Érdekes, hogy tulajdonképpen viszonylagos jólétben élnek, de a számítástechnikában kicsit elmaradottnak tűnnek, próbáltam routert venni két boltban is, az árak hasonlóak, viszont a választék jóval szegényesebb. Otthon minden sarkon volt egy pc-bolt, egy CHSből vagy HRPből meg mindent meg lehetett szerezni amiről csak írtak a friss cikkek, itt ez nincs. Mintha másfél-két évvel le lennének maradva… Ez internet ügyben is így van, nincs pucér ADSL, nincs kábelnet (legalábbis itt Aucklandban), balkáni díjszabás van, meg réz érpár. Állítólag most pedzegetik államilag, hogy fel van fedezve az üvegszál és az nem biztos, hogy a sátán találmánya, de egyelőre nem sok jele van, hogy ezt komolyan is gondolják. Ez azért fura kicsit, mert szinte mindent el lehet intézni a neten, az összes állammal kapcsolatos ügyet, amihez nem kell személyes jelenlét. (cégalapítástól lakcímváltoztatásig)
Meghalt Sir Edmund Hillary, aki először mászta meg az everestet, aki itt nemzeti ikon, még életében rákerült az ötdolláros bankóra és mindenki csak úgy emlegeti, hogy “Sir Ed”. Nagyon kedves öregúr volt, aki nagy dicsőséget szerzett Új Zélandnak, komoly nemzeti gyász volt, a Horbour Bridge-en és a házak kertjében is, ahol van, félárbocra eresztették a nemzeti lobogót. A New Zealand Herald nevű ojság (ami érdekes módon nyereséges) a hétvégi kiadásának felét ennek az eseménynek szentelte, nyilatkozott, emlékezett boldog-boldogtalan. A Herald amúgy nagyon klassz újság, bár fogalmam sincs ki olvassa el, a hétköznap megjelenő példányok is bazi terjedelmesek, de a hétvégi az kb a szegedi telefonkönyv vastagságú, másfél kiló és a hétvége kevés volt nekem, hogy a csak Sir Eddel kapcsolatos részeken átrágjam magam. Pedig a Heraldot nem is veszem, csak kétszer vettem, jár nekünk két helyi lap is, a Nort Shore Times meg az Aucklander, ezek ingyenesek, viszont úgy tűnik, hogy ojságírók tevékenykednek a készítésük körül. És van bennük sudoku 🙂 Persze a helyi lapok tele vannak hirdetésekkel, ami azért mókás, mert itt mindenki adja az arcát a hirdetéséhez, egymás melletti hirdetésen vigyorog a szépségszalon üzemeltetője a temetkezési vállalkozóval. 
MIndenhol lehet alkudni, ezen senki nem akad ki, mi mindent összevetve vagy ezer dollárnyi alkudozást követtünk el (ágyak, hűtő, háztartási felszerelés, mibánat), mégse haragszik senki, sőt. Nemcsak, hogy alkudozni lehet, (ami önmagában szórakoztató) hanem ha valami nem tetszik, nem olyan, nem úgy működik, akkor vissza lehet vinni és kevés kivétellel viszaadják a pénzt vagy levásárolhatod. Amikor kiderült, hogy rossz méretű pelust vettünk a gyereknek, visszavittük és másfél perc alatt mosolyogva kicserélték, a másfél perc is csak arra kellett, hogy a nyuszkó átvarázsolja a raktárkészletben a cserét. Mivel itt a kisvállalkozás a mindennapos létforma, a vevő nem ellenség, ki van szolgálva, ráadásul legtöbbször kedvesen és mosolyogva. Általános a mindenféle boltokban (a plázaszerűségben is) hogy megkérdezik, hogy hogy vagy, milyen napod van, ez meglehetősen természetellenesnek tűnik eleinte, de két hét után már rossz belegondolni egy átlagos otthoni kiszolgálóba, aki gyakran érezteti, hogy púp vagy a hátán. 
Visszavonul a parlamenti munkától az egyetlen magyar származású politikus, Tánczos Nándor, aki amellett, hogy magyar, elkötelezett rasztafarianus hívő, természetesen a zöldeket képviselte az itteni parlamentben. Nagyon jópofa ápolt, térdig érő rasztahaj, szemüveg, öltöny, gördeszka 🙂 Ezt a híradó volt kedves úgy megjeleníteni, hogy a hírolvasó feje mellett a “hasta la rasta” felirat volt a képernyőn. Nándor három ciklust csinált végig a parlamentben, de elég volt, idén választások lesznek, nem idul újra. Elkötelezett nyílt forráskód-párti, ganja legalizátor és zöld. Jelzem itt nem kellett semmiféle atrocitástól szenvednie képviselőtársaitől, azért mert rasztafarianus, loncsos hínárhaja van és az internet könnyebb és általánosabb hozzáférhetőségéért kampányolt. El sem merem képzelni, hogy mit kapott volna otthon a sok levéltárostól meg jogésztól, akik karót nyelve ücsörögnek az országgyűlésben.
A választás nagyon érdekes lesz, úgy tűnik, hogy bukik a baloldali kormány (nem röhög, itt a baloldali kormány klasszikus bal, Labournek is híjják) és egy meglehetősen fura katyvasz, a jobb-zöld-nacionál kompozíció kerül kormányra. Ők komoly adócsökkentéssel, egykulcsos adóval és áfaemeléssel kampányoznak, ugyanis Új Zéland évek óta szufficittel zárja a költségvetési évet, amiért a kiwik meglehetősen haragszanak, ugyanis itt általános vélemény, hogy a kormánynak nem az a dolga, hogy pénzt gyűjtögessen. Mondjuk itt az is általános vélemény, hogy az adócsaló az büdös tolvaj, a társadalom szégyene, igaz, hogy itt nem kell a munkáltatónak is meg a munkavállalónak is kifizetni a közterheket, a cégek kifizetik a 33%-os adót, a munkavállalók pedig azt amelyik progresszív sávba esnek és jóccakát. (erről az adózásos izéről majd írok külön posztot, nagyon érdekes a kapitalizmus működés közben)
Omaha beach le van zárva, mert egy cápa beleharapott a vizimentők csolnakjába, viszont itt vagy tizenéve senki sem látott cápát, most nagy csudálkozás van, hogy hogy került ide a jószág. Ez azért fontos, mert itt rengeteg szörfparadicsom van, mindenki szörföz ész nélkül, de aki nem, annak is fan valamiféle deszkája és mégis szörföz. Csak mi nem, bár takapuna beachre lementünk és pancsoltunk a nagy vízben, ami mostanra már huszonfokos lett. 
Itt az embereket nem ítélik meg a ruházat vagy autózat vagy lakászat alapján, ez borzasztó szimpatikus vonaása az itteni életnek, (bár autó ügyben ugyebár izé) bárki a leghülyébb szerkóban mehet bárhova, mezítláb a bankba (vagy bárhova, itt csomóan mezítláb járnak) vagy klottgatyában halpiacra. Ez azért jó, mert senki nem lepődik meg semmin (leszámítva minket, de mi ugyebár még épphogy csak ideértünk) és egy átlagos kiwi le is éli az életét a tangapapucs-rövidgatya-póló kombinációval.
Pénteken (nekem holnap) reggel átmegyek Paliékhoz segíteni pakolni, (Hamiltonba költöznek) különös tekintettel arra, hogy nekünk ajándékozták a kanapé+2fotel kombójukat, meg húsz dollárért a mikrót. A mosógépet sajnos elvitték mások a trademe-ről, úgyhogy egyelőre lemaradtunk, mégsincs mosómasinánk, de ha lesz net, akkor licitálunk valamire a helyi vaterán. A trademe nagyon jól működik, a kitalálója sokszázmillió dollárt keresett vele és egész Új Zéland megszállottan ad-vesz rajta. Minden van, kész, működő cégektől, állásokon át, ingatlanig és természetesen a szar-szappan-szalámi ami a ház körül van. Kerti bútor, fehéráru, műköröm? Trademe.
Még hátra van a helyi jogsi megszerzése, ezt nem akarom sokáig húzni, mert akkor köthetek biztosítást a kocsira (itt nincs KGFB) hogyha bármi történik, akkor legalább az ellenfélnek fizessen a biztosító. Itt ugyanis felelősséget kell vállalni mindenért, ha összetörök valakit és nem fizetek, akkor a gatyát leperlik rólam. Mivel a kocsink kb 10 karton cigi ára (itteni ár, drága a cigi!) azt nem érdemes biztosítani, olcsóbb másikat venni, ha neadjisten történik valami, de az ellenfél kárát meg kell fizetni, nincs okosság meg “majd megoldjuk”.
 Igazság szerint köthetek most is biztosítást, de itt trükkösen ami nem NZ jogsi, azt úgy hívják, hogy “overseas” okmány és bazi drága tőle a biztosítás. A jogsi megvan vagy 150 dollár, ha a kártyás magyar jogsit véletlenül elhiszik komoly dolognak, akkor gyakorlati vizsga nem is kell, akkor csak kb a fele. Majd be kell lépni az autóklubba is, amitől lesz sárga angyal meg mindenféle sárga dolog, de egyelőre ez most nem izgat. Az irdatlan benzinár inkább, itt kb 230 forint a benya, pedig van 4 centes kedvezményem, mert vásároltam valahol. És a benzin kell, mint a víz. 
Aszonták a politikusok, hogy lesz tömegközlekedés a városban és bőszen építkeznek is mindenfelé buszsávokat meg megállókat, a helyi harsona azt írta, hogy egy év alatt 48%-al nőtt a közösségi közlekedést használók száma. A buszokat elnézve ez 2006ban 100 ember volt, tavaly meg 150… na jó túloztam, de azért ez nem bp, itt egy nem is túl ravasz A-ból Bébe kirándulás lehet 4 átszállással másfél óra, ráadásul drága is, mint a rosseb.

hétvége – utolsó előtti lépés az internet felé

Vasárnap megismerkedtünk Grétivel, Rékával és Lajossal, egyúttal volt szerencsénk találkozni a leghosszabb babaszempillákkal a déli féltekén. Nagyon aranyosak voltak, megebédeltettek minket, majd elautókáztunk Glen Eden-től (ahol Lajosék laknak) vagy 40 percre levő Karekare partra, amely csudaszép volt, és még a szél is alig fújt. Gyermekünk természetesen ismét a tenger vonzerejének fogságába esett, alig lehetett kicibálni a vízből. Karekare jobbára érintetlen vadon (és még mindig Auckland!) csak pár házikó áll ottan a dombokon, széles homokpart, egy kis patak amely a hegyekből jövő vizet vezeti a tengerbe, hatalmas sziklacsúcsok és a szikrázó Tasmán tenger. A hullámokon átsütő napocska kirajzolta a hullámokkal játszó halak sziluettjét a vízben, szóval nem csak az a párszáz ember érezte jól magát aki a parton hevert, krikettezett, sütögetett.

A pataknak kifejezetten meleg lett a vize, mire a homokon lefolyt a tengerig, idilli gyermekpancsoltató hellyé varázsolva az amúgyis idilli tájat. Elképesztő volt ott állni és ugyanazt látni amit párszáz évvel ezelőtt is láttak a hajósok, leszámítva a szörfösök klubházát ami valószínűleg Abel Tasman idején még nem volt itt. Az egész út odafelé is meg visszafelé is csudaszép volt, egy keskeny kis szerpentin vezet a parttól párszáz méterre levő parkolóhoz, az utat végig hatalmas és élettől duzzadó növények szegélyezik, kis alagutat formálva az egyszeri autósnak.
Jó későn értünk haza, mert át kellett jönni egész Aucklandon, hogy hazaérjünk northshore-ra a kis cirkuszkocsinkhoz, ellenben nem kellett senkit sem dédelgetni, a nap és a tenger alaposan kifárasztott mindannyiunkat. Legjözelebb Omaha beachre megyünk, állítólag az is nagyon klassz hely a gyerekeknek, meg kábé ugyanannyi autókázás, csak ellenkező irányba.
Hétfőn megint elmentünk northcote centerbe és újabb bevásárlásokat eszközöltünk kajaügyben meg tisztítószer ügyben, meg végre vettünk egy kis lábast, most már nem kell a 9 literes fazékban forralni egy teányi vizet. Itt adnak az embernek a lazac mellé jeget is, hogy mire hazaér ne puttyadjon meg a halacska, meg vettünk mindenféle kedves rákocskákat is, akik most a fagyasztóban várják sorsukat. (ha a fagyasztó nem elég hideg, akkor nemtom micsinálok a szerbbel, akitől vettük) Meg adnak kóstolót a felvágottakból, ha nem tudja az ember mi micsoda, szóval egészen kedves a dolog, pedig a woolworths is csak egy nagy cba.
Vettünk finom zöldségeket és csináltunk tejszínes-brokkolis tésztát corned beeffel, nagyon jó lett, itt a konzervekbe se a vágóhídi hulladék kerül, hanem husika, nagyon finom is lett, bár a tejszín kicsit kevésbé tejszín, mint otthon. Aztán csak lógattuk a lábunkat meg ablakot pucoltunk meg a sütőt végre kiganyéztam, most már lehet sütögetni benne, akkora, mint egy ház, legalábbis az otthi tűzhelyünkhöz képest. Az is szokatlan, hogy a nagy lábos befér a hűtőnkbe 🙂
Anap híre, hogy lett telefonunk, reggel fél tizenegykor megjelent egy alak a kertben, derekán szerszámos övvel, majd bejött (levette a cipőjét mielőtt bejött volna!) vajákolt kicsit a fali csatlakozónál, majd hümmögött, kiment lekapta a létrát a furgonjáról, átbaktatott a szemközti telefonpóznáig és ott is matatott a dobozban kicsit. Ezután visszajött és közölte, hogy kész, vótszerencséje, legyen szép a napunk és elhúzott, szóval be vagyunk drótozva. Sőt, nem csak, hogy be vagyunk drótozva, hanem az is lett a számunk, amit előre megsaccolt az üffélszolgálatos nyunyika. Azt persze nem értem, hogy mit keresett itt az ember fél tizenegykor, ha déltől-ötig kellett várni rá, de hát azt már a matávnál megtanultam, hogy a telkóban másképp számolódik az idő…
Most várjuk Csanádot, aki elvisz minket Paliékhoz, mert ők elköltöznek Hamiltonba egy remekül felszerelt házikóba, úgyhogy igyekszünk rácsapni a lemorzsolódó mosógépükre, óccsópénzért, az nagy segítség volna, ha kiderül, hogy hogyan tudjuk elhozni, mert az jól jönne itthon, nem kéne a kínai mosodáshoz járni.
Remek idő van, hétágra süt a napocska, ma is 30 fok körül járkált a hőmérséklet. A népek akik mezítláb járkálnak mindenfelé, kezdik felhúzni a tangapapucsaikat (amit itt jandals-nak hívnak) mert nagyon forró kezd lenni a talaj. Nagyrészt mi is csak egy papucsot viselünk, vagy azt sem, mezítláb vezetek, meztláb vagyunk a házban meg a kertben, tiszta nyaralóövezet fíling 🙂 Most jött át a szomszéd lány Helen, hogy ha akarjuk, akkor Eszter megnézheti a nyuszikákat akik ott laknak nála, szedett egy citromot a fánkról és elment. Kedves, nagydarab lány.
Közben megjártuk Paliékat, gyönyörű helyen laknak tényleg, hatalmas páfrányok meg zöld izék között… mosógép+mikró+ülőgarnitúra kombót nyúltunk tőlük, bagóért. Már csak a szállítást kell kitalálni.

autók és gazdáik

Valami homályos okból ezek a kiwik olyanok, mint a gyerekek, ha autóról van szó. Csak éppen komolyan csinálják, nem úgy, mint otthon. Ami otthon a kék led és a neon a rendszámtáblakeret körül, az itt a hajókémény méretű kipufogó és az olyan hangrendszer amit még ausztráliában is hallani.
Nagy divat is bömbölő zene mellett közlekedni, de bömbölés alatt igazit tessék elképzelni, nem olyat, mint amikor az egyszerű panelhuszár otthon a pirosnál feltekeri a gyári zenét a szuzukiban. Most a keresztutcában áll egy autó, mellete pár helyi tényező, nem lehetnek messzebb 100 méternél, de szerintem ha lenne vesekövem, azt már leverte volna a basszus. Az amúgy is népszerű kaland errefelé, ami nálunk a szociálizmusban volt, hogy apus kitárta a varesz ajtaját és ordító petőfi mellett 3 méterre a víztől és a kocsitóé. evetemült nyaralásba fogott. Itt ez úgy megy, hogy ablakok le, ajtók kitárva, muzsika felhangosítva a fájdalomküszöbig, majd az autótól 1 méterre a pajtások dumcsiznak. Vagy nem tudom mit csinálnak, de ott vannak. Valószínűleg, ha uzikkal ölnék egymást, azt se lehetne hallani.
Ez a rémes autótuning egyébként időnként ritka csodákat is teremt, régi ami vasak ötezer collos krómfelnikkel, olyan fényezéssel, hogy az ész megáll… persze ezek drága dolgok itt is, de van aki erre áldoz. Emellett van sok oldtimer, köztük számos 50-60 éves autó, ami járkál szépen hátvégente a tulajával mindenfelé. Az eredeti rendszámával… mivel itt az autó létszükséglet, okosabban si kezelik, mint otthon, egész pontosan nem büntetik a polgárt, ha autót mer tartani. Annyira nem, hogy ugyan már hosszú évek óta 3betű3szám az újzélandi rendszám, nekem is a régi 2betű4szám van a kocsimon, de a valaha kiadott rendszámok (a nagyon régiek is, amelyek még fekete alapon fehérek) élnek, nem kell lecserélni őket, külön maceratúrát kényszerítve a népre. Most megint van legújabbféle rendszám is, ez szintén 3b3sz, viszont ez már olyasféleképpen néz ki, mint az eu-s, csak a bal oldalon a sávban NZ felirat van. Majd csinázok képet.
A zeneordíttatás annyira kemény bír lenni, hogy a hostelben szombat éccaka többször riadtunk fel arra, hogy a pirosnál várakozó autóból szonikus kísérlet zaja árad. Ez azért is fura, mert egyrészt én speciel nem értem, hogy hogyan lehet megmaradni abban az autóban amelyben 120 decibel zaj van és fogrepesztő basszus, másrészt itt van olyan, hogy zajfelügyelet. Az úgy működik, hogy az ember odatelefonoz nekik, hogy a szomszédban ordító horrorpornó buli van, amire ezek hirtelen kiszállnak (jön a nagy fekete, lefüggönyözött pobeda) megmérik a megmérőjükkel, hogy mi a helyzet, és ha túl van a mutató a lehetőségeken, akkor párszáz dollárra megbüntetik a zajongót. Ez eddig rendben is lenne, de ha ezek után újra zajonganak, újra kihívod őket és újra zaj van, akkor bemennek, felpakolják a hifit, tévét, bármit amiből zaj jöhet és elviszik a csába. Vótzaj-nincszaj, kezicsókolom. Tudsz közösségben élni, vagy nem? Itt annyira egymásban élnek az emberek (és nem csak hő-, de hangszigetelés sincs), hogy nincs más lehetőség, cselekedni kell. Amúgy is eléggé megengedőek a törvények, viszont ami van, azt betartatják, ha vért hugyozol is. Itt nincs lefizethető rendőr vagy közhivatalnok (ilyesmiről hetekig cikkeznek a lapok és mindenki repül aki csak gondol ilyesmire) viszont az is igaz, hogy nem születnek törvények direkt kitolásból.
Például itt nem számít jövedéki vétségnek, ha bármivel hajtod a kocsid, ha van egy lacikonyhád és esténként a kocsidba töltöd a használt olajad, akkor lelked rajta, ezzel senki se foglalkozik. Perpillanat a gázolaj olcsób, mint a boltban a növényi, még úgy is, hogy a dízeleknek egy külön road charge-ot kell fizetniük, de ha a műszakin átmegy akocsid, akkor mehet csincsillaszem-őrleménnyel is, csak tartsd be a kreszt. Egyébként nem nagy kunszt betartani, mindenki 50 és 60 km/h között járkál, hatvanig nem is nagyon büntetnek, egy-két sörrel még nyugodtan vezethet az ember, nincs zéró tolerancia. A közlekedés elég egyértelmű, minden ki van táblázva, egy valami fura, hogy a nagyobb ívben kanyarodónak van elsőbbsége, és nem értik, hogy mire vársz… körfrgalomban jobbra kell nézni és persze annál az előny, aki már benn van. Ami nagy segítség – mondjuk itt van hely rá – van a két oldal között egy csíkos rész, ami sok helyen egy sávnyi szélességű, oda megy be aki kanyarodni akar befele egy utcába, nem kell a forgalomnak arra várnia, hogy elfordulhass, nem zavarod őket amíg várakozol, hogy ne jöjjön szembe senki és bekanyarodhass. 95%-ban egyértelműek az utcatáblák, és a kanyarodó sávok is eltéveszthetetlenek, szinte mindenhol külön lámpa is van a kanyarodóknak. 
Azzal például Long Bayen találkoztam, hogy ha azt akarja a hatóság, hogy harminccal menj, akkor nemcsak, hogy kiteszik aharmincas táblát, hanem változó távolságokra változó szélességű fekvőrendőrt raknak, tehát szétvered a kocsid, ha hülye vagy és nem tartod be a korlátozást. Egyébként fekvőrendőr alig van, tényleg csak ott, ahol szükség is van rá.
Egykét lükét leszámítva, akiknek az agyuk helyett is oktánszám van, mindenki automatát vezet, én meg rendszeresen használom a tempomatot is itt a városban, nem csak az autópályán, a forgalom kiszámítható és egyenletes. Hisztis sávváltások, villogás nincs, ha elalszol a zöldnél, akkor 5-10 másodperc után megpöttyintik a dudát. A bringást nem kell kinyírni, betonkeverő alá szorítani, szépen kikerülik vagy kivárják.
Gyalogosnak mindenki megáll, a bennszülöttek sokszor körülnézés nélkül átmennek az úton, úgyis megállnak az autók. Zebránál meg elég a gyalogosnak csak átnézni a túloldalra ahhoz, hogy a forgalom megálljon és kivárja, hogy átmegy-e a proletár, vagy mégsem.

az a büdös telefon

Nomost éppen folytatódik kálváriánk a telefonnal, amelyet ugyan megrendeltünk a neten és minden rendben is zajlik, de… telefonügyben mindig van egy de. Most az a de, hogy azt írta az üffélszolgálatos lonya, hogy pénteken 8-12 között legyünk itthon, mert jön a póznamászó és beköt minket a világ kommunikációs mátrixába. Emellett azt is írta, hogy a legalább két fényképes igazolványom képét küldjem el nekik mélben, mert új üffél, ugyebár akárki lehet, tegyem pedig ezt 5 munkanapon belül. Számomra ez azt jelentette, hogy beköt az ember, beküldöm 5 napon belül a dokument és boldogság. ( kezdő kivándorlóknak, mint mi,  jelzem, hogy az összes igazolványunk, anyakönyvi kivonatunk, de még az áltisis bizink is be van szkennelve és itt lapul  a notebookon, bár az is igaz, hogy elsősorban arra számítottam, hogy valamiért egy honi hivatal lesz kíváncsi az adókártyám hátoldalára…)
Na emberünk nem jött, elcseszve a rotoruai túránkat, ám átfáradtam loncsos kis személygépjárművünkön Csanádékhoz, ahol is legott emileztem az útlevelem és a jogsim képét, majd megkérdeztük matávéktól, hogy mi van. Az van, hogy arra vártak, hogy emilezzek. Igen, csókolom, de akkor miért írnak öt napot? Na mindegy, legalább közölték, hogy ma már nem jön a póznamászó, hanem mehetünk, amerre látunk. Kisebb kitérőkkel el is csoszogtunk Long Bay-re, ami valami nemzetipark-féleség, ellenben tengerpart meg BBQ hely meg jól érzik magukat arrafelé az emberek. Szép időt autópályáztunk meg dimbdomboztunk, mire megérkeztünk, ellenben a hely még mindig auckland, tulajdonképpen lehet, hogy az egész sziget auckland, csak a turistáknak nem merik bevallani. Ha sikerül lebonyolítani az infrastrukturális fejlesztéseket, akkor istenbizony kimegyünk a városból, tart, ameddig tart.
Mielőtt elindultunk volna, még vettünk fürdőgatyát meg kalapot, pont a próbafülkében voltam, amikor felhívott a matáv, hogy feldolgozták az emilemet (egy órával az elküldése után, khm) és hétfőn jó-e nekem a déltől ötig? Mondtam jó, bár ki se jöjjenek, mert helyszíni szemle se kell, az előző bérlő beköttette a madzagot meg minden. Aszonta emberünk, hogy de nekik muszáj, hát mondtam, akkor jöjjenek. Elvben ez azt jelenti, hogy hétfőn lesz telefonunk (minden helyi hívás ingyenes) és még azt is jelenti, hogy megrendelehetem az adsl-t. Mivel itt nincs naked adsl, amúgy is kellene hozzá telefon. Az adsl is lesz vagy 4-5 nap, talán több is, ez itt elgé balfaszul van megoldva, a rémesen elterjedt internetnek itt még csak az elején járnak. Drága is, meg olyan hülye csomagok vannak, hogy az ész megáll, pl. lehet választani, hogy ha túllépi az ember a valamennyi giga forgalmat, akkor ne pluszt kelljen fizetni, hanem a sávszélessége csökken, nagyjából modemes elérés szintjére… biztos vagyok benne, hogy gyorsan megoldják a dolgot, szerintem egy éven belül rendeződik a helyzet, de most még nagyon amatőr a magyar viszonyokhoz képest. Pedig szinte mindent el lehet intézni a neten keresztül, az adószámtól az elmüs szerződésig.
Long Bay nagyon helyes volt, szép, olyan fűvel, ami besüpped az ember lába alatt, egyszerűen jólesik járni rajta, meg egy jó hosszú tengerpart jó sok tengerrel. Auckland méretei akkor sokkoltak igazán, amikor Csanád megmutatta a Rangitoto-t (vulkanikus kúp a vízben, jó nagy, tessék kiguglizni) aminek most a másik oldalát láttuk. Takapuna beachról már megcsodáltam, meg a sky towerből is, de azt hittem rém messze vagyunk már, de még mindig csak egy külvárosfélében voltunk, ami mondjuk pont olyan, mint a belsőbb részek, leszámítva a downtown-t, ami meg 5 utca erre, 8 arra…
A parton irdatlan szél volt, egységsugarú pesti gyerekként ez nekem kicsit sok, bár szokott ennél enyhébb is lenni, de ma nem. A Kite-osok örültek, hordákban vonultak a vízhez, ahol órákig siklottak az ernyőikbe kapaszkodva. Hülye fejemmel nem vittem el a fotómasinámat, úgyhogy bemondásra el kell higyjétek, hogy a nép sütöget, krikettezik, rugbyzik, hever, szaladgál és jól érzi magát.
Hazafelé megálltunk a foodtownban, a takapunai nyitva van 7/24, és kiegészítettem a felszerelésünket. Többek között sikerült találnom kétliteres napraforgó olajat, tehát lehetnek otthoni ízek, a tapasztalt helyiek szerint minden más az olivát leszámítva fertelmes ízélményt okoz a hurkakolbászon  és vénuszon nevelkedett magyarnak. Főleg repce és szójaolaj van. Valamint félkilós vaj, ami érdekes módon pont passzol az itteni gyártású hűtő vajrekeszébe, no és a szenzáció, hogy van olyan tej, ami olyan mint az otthoni. Finom nagyon, sőt, leltem nescafé klasszikot, úgyhogy végre ittunk “hazai” kávét 🙂

szecsüpé

költözünk

csütörtökre végleg elegünk lett a hostelből és meg is beszéltük leendő főbérlőnkkel, hogy jövünk csütörtökön, így is lett. Délelőtt kicuccoltunk a hostelből, amely azon kívül, hogy auckland tán leghangosabb helyén van, teljesen normális és tiszta volt, bár a vendégek elég változatosak voltak.

Mivel a bérlemény northcote kerületben van, ami észak auckland, közel a harbour bridge-hez, kis utókirándulás után ideértünk, megkaptuk a kulcsokat, bepakoltuk a cuccunkat a meglehetősen piszkos kéglibe, majd elmentünk további beszerző körutakra. Itt a bérlés a normális, vagy gyakoribb, viszont a házikók mind bútorozatlanok, szinte mindenhol csak a tűzhely van benn. Áram nem volt a házban, úgyhogy telefont is meg villanyt is igényeltünk a neten, villanyügyben még lesznek bonyodalmak. Amíg ezt írom épp a telefonemberre várunk, Kata meg elsétált a northcote centerbe, ami a negyed városközpontja, itt van egy köpésre.

Itt egy telekre több ház is épül, mert drága az ingatlan, ezért minden telek eléggé zsúfolt, a népek egymás szájában élnek, a mi házunk is két méterre van egy másiktól. A házunk egy bádog cirkuszkocsi, két és fél szoba (nappali meg másfél háló) kis fürdőszoba vécével, meg a nappali egy része a konyha. Tetején tető, oldalt meg ablakok, ennyi az egész, természtesen sem fűtés, sem semmiféle hőszigetelés nincs, napközben dög meleg, este viszont gyorsan lehűl. A kertben előtte áll a kocsink, idilli. A kertben egy citromfa, a szomszédéban meg egy hatalmas leanderfa áll, telisteli rózsaszín virággal. A kertünkben nő az a papagájvirág is amit aranyért vesztegetnek otthon a virágboltosok.

Szükségünk volt ágyra meg hűtőre, kajára meg konyhafelszerelésre, úgyhogy Csanád elvitt minket Albanyba, ahol van egy csomó nagy áruház egy helyen, csak pénzzel győzze az ember. Felszereltük a konyhát némi alapokkal meg a “bevándorlók álma” étkészlettel, ami 4 személyes, viszont NZD 9.90 🙂 Némi tisztítószerek, mert hónapokig üresen állt a ház, serpenyők meg ágynemű meg ilyesmi.

Eztuán hazacuccoltunk, és elhúztunk az ágyboltba (beds “R” us) ahol vásároltunk egy queen size matracot magunknak és egy komplett szimpla ágyat a gyereknek, jó sokért, viszont még itt is engedtek 200 dollárt az árból és ingyen kiszállították (ami még kb. 150 dollár lett volna) Takarítottunk sokat, meg felhúztuk az ágyakat, elkezdtünk berendezkedni, de villany még mindig nem volt, pedgi az ilyesmi gyorsan megy errefelé állítólag. A főbérlő pont itt járt, hogy elvigye a leszakadt, rozsdaette subaruját a ház elől, úgyhogy megkéredztem, hogy mit tud az ügyről, erre felhívta a Mercury nevű elmüt, akiknél előfizettünk a villanyosságra a neten. higanyék aszonták, hogy minden rendben van, viszont 7 (hét!) nap mire átfut rajtuk meg a kábel tulajdonosán a papírmunka, legyünk türelemmel. Itt a villanyos szolgáltatást csinálhatja bárki, nem csak egy elmü van, hanem sok, pont, mint a kis telefonszolgáltatók otthon, akik a drót tulajától bérlik a drót és továbbértékesítik a szolgáltatásukat.

Kicsit nyűgös lettem, a hét nap villany nélkül lehetőségétől, mert itt minden villannyal megyen, a főzéstől a melegvízig. A főbérelő felhívta a drót tulajdonosát, a genesis nevű szolgáltatót, hogy nem-e lehetne-e é szerződni most gyorsan és csinázni villanyt? Közben sötétedni kezdett. Jól jött, hogy elhoztam a kis ledes petzl fejlámpámat, most hasznát vettük. A genesis mondta, hogy semmi akadálya, a főbérlő ideadta a telefont és telefonon leszerződtem a genesissel, ami ugyan drágább lesz a jövőben és 150 dollár bondot is kell fizetni, viszont elkértek 30 dollárt, hogy 4-6 órán belül bekapcsoljanak. Örvendeztünk egymásnak kicsit, majd letettem a telefont, a főbérlő elvitte a leszakadt subarut, kezdtünk nyugovóra térni, amikor is fényárba borult az egész ház, kiszaladva pedig ott találtam a villanyórában könyékig turkálva egy maori harcost egy akkora elemlámpával, mint az Eiffel-torony. Mondta, hogy bekapcsolt – mintha nem vettük volna észre – és jóccakát kívánva beleült a terepjárójába és elment.

Később kiderült, hogy a problémát az okozta, hogy a főbérlő lemondta a villanyos előfizetést, mert nem volt lakója, így nyertük meg mi a 7 napos bekötés vs. másik szolgáltató kalandot.

Közben, még a villany előtt megérkezett a hűtőszekrény is, egy szépséges Fisher and Paykel jószág, alul fagyasztóval, használtan a szerbtől. Ezt kipucoltuk alaposan, majd mindent félretéve elmentünk aludni. Közben Kata kockásra aggódta magát, hogy a gyerek le fog esni az ágyról (külön szobája van és saját ágya!!!) de nem, bár egyszer lemászott és félálomban pityeregve óborolt egy kicsit a lakásban, de hamar elaludt és most is éppen alszik.

péntek reggeltől várjuk a telefonembert, aki nem jön, rohadjon meg, pedig ha bekötötte volna reggel a kanóct, akkor elmehettünk volna rotoruára kicsit körbenézni, de így sajna valószínűleg kifutunk az időből a matáv miatt. Kata visszaért a NC-ből kávékkal! Juhéj. Meg most láttam s szomszéd utcában a postást, bringával jár és bukósisakban 🙂

Kávét elfelejtettünk venni, meg tejünk sincs, pontosabban kávénk van, az az indonézeknek tervezett nescafé, ami szinte ihatatlan, az itteni tejjel pedig katasztrófikus.

Az ágyra meg a hűtőre meg kajára meg felszerelésre meg mindenre elcsaptunk csomó pénzt, lassan csekkolni kell az egyenlegünket, hogy hogy állunk, mert most jön majd a főzős (olcsóbb kajás) de lakbérfizetős-számlafizetős korszak, szóval óvatoskodni kell a pénzzel, amíg nincs munka.

kedd

Újzéland eddig a PR arcát mutatta nekünk, ma viszont úgy döntött, hogy másik oldaláról is odeje megismernünk. Az eső esik. Ugyanannyi fok van, mint eddig, csak  most vizes a járda. Az eső néha eláll, néha szemerkél, néha esik rendesen, de nem bántó vagy durva módon, inkább olyasféleképpen, amiből tudja az ember, hogy ez egy ilyen nap. (persze amikor a napocska kisüt, akkor nem érti az ember, hogy mi folyik itt, de az időjárás itt megjósolhatatlan) A helyieket abszolút nem érdekli az eső, az egész városban kb. hárman próbáltak esernyőt használni, a többi, velünk együtt csak úgy ázott és később megszáradt. Itt a belvárosban az utcák jó része le van takarva a járdák fölött, szóval nagyon nem ázik az ember, de aki fedetlen helyen mászkált, az se törődött a dologgal.
Nagyjából mostanra derült ki számunkra, hogy valamiféleképpen meg kell oldani a gyerek-helyváltoztatás gondját, mert a gyerek nem akar ennyit sétálni, itt benn viszont autót használni csak úgy lehet, ha nem áll meg az ember, mert parkoló az nincs, vagy drága vagy drága és max egy óra. Marad a séta, ami itt tekintélyes táv is lehet, ellenben a gyeremek cipelteti magát, ami egy ideig megy, de ez dimbesdombos vidék, párszáz méter után a 13 kilós gyerek segge agyonnyomja az embert. Babakocsit kell venni, összecsukósat, abban tud szenderegni is a kölök, mert kézben nem alszik nyugodtan.
Mindenesetre a továbbiakban ezt a sétálósdit nem csináljuk, mert mindkettőnk dereka kivan, mint a fene. Ma ugyanis elmentünk a város egyik nevezetességét megtekinteni, nevezetesen a Sky Tower nevű épületet, amely egyrészt szinte mindenhonnan látszik a városból, másrészt a déli félteke legmagasabb épülete. (erre itt valamiért büszkék, sebaj)
Irdatlan pénzekért fellifteztünk a 198 méter magas kilátóba és plusz 3 dollárért még följebb, 220 méterig jutottunk (sky deck). A felhős idő és az eső ellenére a város szépen látszott, főleg az, hogy mekkora. Gyakorlatilag amerre a szem ellát Auckland van de leginkább még azon is túl. Amúgy ez a toronynézés jópofa (osztankino és misina után pláne) és mindenképpen megéri a pénzt, úgy nagyjából egyszer, de akkor nagyon. Mellesleg akinek az adrenalin a kedvenc itala, az le is ugorhat innen, egy madzagra akasztva, kb 5 másodpercre rövidítve azt amit lifttel 20 alatt tehetne meg. Persze azt gondolná az ember, hogy nincs az a barom, aki levetné magát egy kétszáz méteres torony tetejéről, hogy leérkezzen a járdára, 10 méterre a kávézgató emberektől, de ennek ellenére 2-3 percenként leugrik valaki, a jellegzetes kék-sárga szerkóban… 
Miután kicsudálkoztuk magunkat, rájöttünk, hogy ma ebből nem lesz strandolás, vettünk Katának másik jandalt (itt ez a neve a lábujjközös/tanga papucsnak) mert nem átallotta tönkretenni azt a rózsaszínt ami még a kozmó mellé volt csomagolva pár évvel ezelőtt. (ami a baba tusfürdő mellé volt csomagolva, az egyelőre szuperál a lábamon, bár látszik, hogy nem az öröklétnek készült az sem)
Gors kaja után átautóztunk Takapunára (minden alkalommal keringünk, mint a dinkák, hogy hol lehet felmenni az autópályára) majd Csanáddal átmentünk a főbérlőnkhöz, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nagyon aranyos volt, csütörtökön lelépünk a hostelből (ellopták a margarinunkat a közös hűtőből, tűrhetetlen) és beköltözünk saját kis bérleményünkbe, northcote-on. Mivel a főbérelő kb a második szomszéd a háztól számítva, meg is néztük a házikót megint, meg ellenőriztük, hogy érik-e rendesen a citrom a kertben álló citromfán… Majd vissaz Csanádékhoz, ahol az interneten rendeltünk telefont (itt van értelme a havi előfizetési díjnak vezetékes telefon ügyben, mert minden helyi hívás ingyenes, a mobil meg drága)
Egyébként az internet, víz, villany is így intéződik, ki kell tölteni egy formot a neten és kész. 
A beköltözéshez szükség lesz egy ágyra Eszternek, hűtőre, mosógépre, ágyneműre,  a többi nagyjából megvan, még tévét is ad a főbérlő, aki fiatal és jó arc, viszont kb négyszer olyan gyorsan beszél, mint azok akik már túl gyorsan beszélnek.
Szóval már csak kettőt kell aludni a K-roadon (Karangahape amúgy, de ezt senki sem mondja ki) és becuccolunk a saját kis tuszkulánumunkba…

Blogged with Flock

Vasárnap

Szombaton lusta napot tartottunk, mert sokat aludtunk és nem is keltünk korán, csak jártunk egyet, vettünk kaját, hogy legyen mit enni a hostelben, és kész. Az uccsó sétánk során felhívott Hobe épp amikor a netkávézóból jöttünk el, ahol Kata szüleivel tudtunk szkájpolni és lecsekkoltam a méleket és feltettem az első három posztot. Remélem mindenki felizgatta az RSS olvasóját 🙂

Hobe nagyon aranyos volt, hazahozott bennünket 4 sarokról, dumcsiztunk és remélem nem késte le a fürdetést és nem kapott ki nagyon!

A hostelben csináltunk kaját, meg beüzemeltük a a háromdolláros mosógépet, ami rémesen néz ki, de legalább hangos ellenben rendesen mos. Utána még két dollárért megvettük a szárítógépet, ami nem nagyon szárított, most lógnak a szekrényben a vállfákon a nyirkos holmik. Majd megszáradnak.

Ester nagyon nyugtalan volt, alig akart elaludni és pityergett, de már megnyugodott, most békésen szuszog az ágyikóban. Holnap korán kelés, megyünk az autópiacra körülnézni, de Hobe szerint az nem a mi pályánk, inkább trademe-zzünk magunknak autót. Meglátjuk, mindenesetre kiszedtem a falból 700 dollárt, mert csak napi 800-at lehet, holnap megint kiveszek valamennyit, az autópiacon meg nem divat a kártya 🙂 na majd meglátjuk, 1000-1200 dollárnál nem szánnék többet a dologra, ha nem muszáj. Majd ha kiderül hogyan állunk munkaügyben, akkor nézünk másmilyet.

Vasárnapra sokszor ébredtünk, mert a saturday night fever elöntötte az utcát, olyan hangzavart csináltak a bulizók, hogy azt se tudtuk mi a helyzet. Hajnali négykor már csak annak bírtunk örülni – alvás helyett – hogy nem valami technodiszkó van a keresztutcában, hanem mégis valamiféle zeneféle ordított, nem rózsaszín zaj és négyszögjel.

Szinte semmit sem aludtunk, de az álmos vasárnap reggelben lesétáltunk a Myers parkhoz vezető lépcsőnál levő kávézóba és megreggeliztünk, közben beszéltünk Csanáddal, hogy el kéne menni Ellerslie-be az autópiacra. Hobe ugyan mondta, hogy az nem az az árkategória amit mi keresünk, de egy kanyart megér a dolog, gondoltuk. MIre visszasétáltunk a hostelbe és beértek Csanádék értünk, Eszter már kidőlt, úgyhogy a hostelben hagytuk a lányokat és elindultunk autópiaciránt.

Az autópiac nagyon kedves hely, egy nagy placcon mindenki kiállítja a kocsiját, aztán igyekszik mindenféle szépeket mondani róla. Itt az autó mindennapos dolog, nem egy etvasz semmi aminek köze van a kocsikhoz. Itt nincs forgalmi engedély, hanem un. registration van, ezt hónapokra kell megvenni, nem komoly pénz. Emellett van WOF (warranty of fitness) ami amolyan műszaki-féle dolog, ezt hathavonta kell csinálni, ha nincs semmi gond, akkor 20-30 dollár. Ennyi. Némi sétálgatás után nem leletünk semmi használhatót és semmit ami olyan áron lett volna, mint amit rászántam volna, (bár láttam egy hollófekete kilences volvo kombinátort, csodaszép volt, csak elijesztett a 350 kiló maori amivel töltve volt) már jöttünk volna el, amikor egy autó hazakészülődött éppen, ablakában az 1300 dolláros ajánlattal. Megofgtuk, megnézegettük, ajánlottunk érte egy ezrest, erre bólintott emberünk (túl gyorsan is talán, lehet, hogy 800at kellett volna mondani és 900ért elhozni) úgyhogy elkocogtunk egy bevásárlóközpontba, ott bementünk a postára, kitöltöttem egy nyomtatványt (hogy hínak, hol lakom, jogsim száma), kifizettem 9,20 dollárt, felmutattam a magyar jogsimat és autótulajdonos lettem. Utána kicsengettem a lóvét a délafrikainak, aki köddé vált, kezembe nyomva a kulcsokat.

A 9 dollár 20 cent amit az államnak fizettem a postán, azt eredményezte, hogy birtokomba került (registered ownership has been transferred) egy 1990-es évjáratú Nissan Bluebird, kétliteres benzinges motorral, automata váltóval, tempomattal, klímával. (utóbbi persze nem megyen, de sebaj) Szép halványzöld metál volt valamikor Bem apó idején, de még most is szép, meg a miénk.

Folytatódott a kultúrsokk amit az itteni ügyintézés okoz nekem, gyakorlatilag tovább tartott elmenni Ellerslieből Glenfieldig a postára, mint átiratni a kocsit.

Ezután elmentünk a partra, ahol Ilapék pecáztak családilag, meg a gyerekei ugráltak a tengerbe. Eddigre már nagyon szépen sütött a napocska, finom nyáridő lett. Ezután hazakonvojoztunk, csak mentem Csanád után a blúbörddel, mert elég fura a másik oldalon vezetni, főleg a balra kanyarodás nem triviális, meg figyelni kell a kocsi bal oldalát, hogy hol jár éppen, szóval lesz még pár érdekes pillanat azt hiszem 🙂 (tele is tankoltam, érezze a törődést, pedig most irtó drága a benya, kicsit több, mint 220 forint literje. Itt szinte csak 91-es van meg dízel)

Miután a lányok is megcsodálták az autót, Eszter bele is csücsült, elkocogtunk a Myers parkba, ahol van egy remek játszótér, ott elvoltunk vagy egy órát, igazi vasárnap délutáni gyerekes program volt, mindnféle gyerekekkel játszottak a szüleik. Utána kaja, hazakocogtunk, most meg épp mesél Kata a gyereknek, aztán alszunk, reménykedve, hogy vasárnp már nem buliznak a büdösgyökerek, hanem csendben leisszák magukat otthon, holnap meg termelnek egy kis GDP-t.

Az első hét összefoglalója:
január 3: érkezés, hostelbe beköltözés, telefonszám szerzés
január 4: bankszámla megnyitása, bankkártyák, pénz
január 5: találkozás és megállapodás a főbérlővel, ház lefixálása
január 6: autóvásárlás

Ez mind nem ment volna ilyen flottul és tempósan, ha nem kapunk rengeteg segítséget az itteniektől.
Most nagyon gondolkodunk, hogy előbb itthagyjuk a hostelt és beköltözünk a házikóba előbb, mert oda még kell intézni villanyt, vizet, telefont, netet, és ráadásul nem bírunk ki ép ésszel még egy ilyen partihétvégét itt a belváros bulizóutcájában. Igy ugyan elbukunk pár nap kifizetett hostel éjszakát, de valószínűleg nem ez az utolsó tanulópénz amit kifzetünk. Ha megvan a beköltözés, a közművek, akkor viszont
indulhat a munkakeresés vadul. Még egy komolyabb tétel van hátra, ez a mosógép-hűtőgép, de ilyet igyekszünk találni a trademe-n, vagy rászánjuk a magasabb árat és hazaszállítattjuk a szerbbel.

Ezen még törpölünk egy sort, azért nagyon vonzó nem bőröndből élni és 5 dollárért mosni-szárítani, hanem csak úgy kiteregetni a teraszra…

Na végre összeraktam az address bookomba egy New Zealand Relay nevű csoportot, ebben mindenki benne aki számít és akit nem felejtettem el vagy hiányzik az email címe.

hétvége

szombat van, csavarogni mentünk, meg készpénzt szerezni, mert lassan mosni kell, és az érmékkel megyen itt a hostelben. Értékelhető internetelérést nem találtunk, ellenben sétáltunk egy nagyot. a néni a százforintos boltban tudta, hogy hol van magyarország, pedig. A péntek éjszaka nem volt eseménytelen a városban, hajnalig tartott a buli, az emberek az utcán ücsörögtek, vizipiáztak és elképesztően hülye ruhákban járták a szórakozóhelyeket. mivel itt valamiféle tudatmódosítás megengedett, ezért lehet kapni a boltban úgynevezett “party pill”-eket amelyek álltólag mindenféle növényekből vannak és ettől nekik jó. Valószínűleg működnek is, mert délben még elsétáltunk egy kitartó bulitársaság mellett, akik valami bódéból áradó zene mellett mulatoztak. Szórakoztató volt, hogy annyira le voltak már fáradva, hogy olyan volt, mintha mézben táncoltak volna, de ez nem zavarta őket, sem a napsütés, sem semmi.
szombat délelőttre kicsit kifáradt a város, itt a központban van némi forgalom, de a mellékutcákban mintha ciánoztak volna, sehol egy lélek. Gyalogos csak elvétve, pedig elsétáltam a fél km-re levő Dick Smith boltig (faszkovács 🙂 ami olyasmi, mint a porst otthon, hogy vegyek ravasz kábelt a villanyos ellátásunk végütt. Itt ugyebár teljesen más a konnektor, mint otthon, sőt másabb, mint bárhol, bár az ausztrál az majdnem jó ide, de mégsem. Viszont az átalakítót Dick borzasztó drágán árulta, ellenben a kanóc amit vettem passzol a konnektorba, másrészt passzol a fotómasina töltőjébe, meg a mac-ek töltőjébe is, kis ravaszsággal. 
a lányok addig lefeküdtek aludni, most is itt horkolnak mellettem, én meg dühöngök, hogy otthon 100 méteren belül találok ingyen wifit, itt meg nem. 
Tegnap vásároltunk a Pak’n Save-ben, ami a neve ellenére kínai és elképesztő dolgok vannak benne, viszont olcsó a hús meg a zöldség, meg vannak még olcsó dolgok, amelyekről csak a kínaiak tudják, hogy mik azok. Szokatlanul néznek ki, az egyik ilyen azonosíthatatlan kaját este láttam kínai lakótársainknál, akik egy hangot nem beszélnek angolul, viszont szárított nemtommit ropogtatva nézték a tévében a titanikot, az izgalmasabb vagy romantikusabb részeknél erősen sóhajtozva.
Vettünk tejet, aminek viszont nincs tej íze, ez teljesen fura, valami semmihez sem hasonló ízű lötty, állítólag ez tényleg tej és meg kell szokni… mivel van vagy 20 féle tej (ilyenolyan címkés) majd kipróbáljuk, hogy valamelyik iható-e, mert a kávéba kell. A kávéval is ráfaragtunk kicsit, mert nem olvastuk el alaposan, ez a nescafénak az a változata amelyet az indonéziaiaknak gyártanak. Azt hiszem mi a lábunkat sem tesszük be indonéziába, ha ott ilyen a kávé.
A város továbbra is helyes, kicsit szedettvedett, mintha mindenki csak úgy hozzátett volna egy-egy épületet, ezt-azt, mikor mi jött. Ettől persze bájos is, de vannak meglepő fordulatok, amivel itt meglepődve szembesül az utazó. A közművekkel nem bánnak olyan finoman, mint otthon, feltosszák a gázórát a falra a bajárat mellé oszt jónapot, a vízórák a járdába vannak süllyesztve, leolvassa aki akarja, a bekötések meg egyenesen elképesztőek, nemhiába van a hiányszakmák között a vízvezetékszerelő.
Végre találtunk egy kávézót ahol van net, ha iszik az ember, persze itt meg aranyárban adják a kávét… na majd lesznek képek, egyelőre nincsenek.

második nap

Mivel az első nap vásároltam egy prepaid kártyát, ébredés után ezt aktiváltam és beszéltünk Csanáddal, hogy gyerünk el bankszámlát nyitni, ezt már terveztük az érkezés napján is, de lemaradtunk a fél ötös záróra miatt. 
Most aki keleteurópában (észak balkánon) él, az üljék le és igyék valamit, megmondom, hogy hogy megy az ilyesmi itt:
Behaladtunk a bankba, ahol egy kellemes ázsiai néni üldögélt a pult mgött (öt éve él az országban) és mosolyogva megkérdezte, hogy hogy vagyunk, milyen a napunk és mit tehetne értünk? Mondtuk számlát nyitnánk, csókolom, közöset a nejjel, web-bank, meg kártya, meg izé. Mondta a néni kedvesen, hogy oké, de készüljünk fel, hogy sok papírt kell aláírni és kicsit macerás lesz. ( aki otthon már intézett ügyet annak ugye szeme se rebben ilyesmitől) Ezt követően kb. 10-12 perc után ott álltunk a bankban egy csekkszámla-megtakarítási számla kombinációval, kezünkben a csekkszámlához tartozó EFTPOS kártyákkal (!!!) és egy aktiválandó netbankkal. Eztán a hölgy megkérdezte, hogy mennyi pénzt akarunk még idehozni, és ideadta a bank swift kódját, hogy ez majd fog kelleni, sok sikert kívánt, dícsérte a gyereket, remélte, hogy hamar találunk munkát és remekül fogjuk magunkat érezni az országban. Ezekután a kasszírnőnek odaadtam egy csomó pénzt, hogy legyen is a számlán valami, majd vidáman távoztunk. Aláírni háromszor kellett, ebből egy a kártya volt…
Mivel itt mindenhol lehet kártyával fizetni, a már hosszabb ideje itt élő Csanád értetlenkedése mellett letettem arról, hogy helyi bankókat vegyek ki az automatából (ingyenes az ilyesmi) merthogy erre itt semmi szükségem nem lesz. Hát mit mondjak… de tényleg nem kellett.
A bankos kultúrsokk után elmentünk Mission Bay-be, megnézni, hogy hogy laknak a gazdagok 🙂 meg megnézni a tengert, megebédeltünk és felkerestük a lakásbérlés miatt a háztulajdonos embert, aki azzal a hírrel vidított bennünket, hogy van üres házikója és be is költözhetünk. Ahogy kitelik a hostel, aznap már lesz hol aludni, saját bérleményben! Ez saját címet, rendes netet és saját szobácskát jelent, a gyereknek is. Ezután elmentünk megnézni, hogy hol vásárol az úri közönség, főleg a kínaiaknál, meg persze a warehouse, amely minden friss bevándorló második otthona, elsődleges beszerzőhelye, ahol 9.90-ért mérnek egy 4 személyes étkészletet. Olyan is, de olcsó. 
Mivel itt a bútorozott lakás nem jellemző, nagy meglepetésünkre kiderült, hogy van egy-két szekrényféle a házban, amit ott is hagy nekünk a tulaj, csak hűtőgépet és mosógépet kell vásárolnunk. Elmentünk egy használt fehéráru telepre, ahol egy kedélyes szerb úriember legott javasolt nekünk ilyesmit, a kettőt 850 dollárért (ha most elvisszük, akkor 820). Ezen még lehet szépíteni, mert a trademe-n (helyi vatera) ennél alacsonyabb árat is lelhetünk, de akkor miénk a szállítás gondja és nincs 9 hónap garancia… még rágódunk a dolgon. Érdekes módon itt a felültöltős mosógép a divat, a dob tengelye pedig függőleges, nem vízszintes, de hát sebaj. Viszont mindenképpen kell egy autót vásárolnunk, mert a helyi közlekedés az autó. Csak. Ezt mondjuk tudtuk, de akkor is fura szembesülni vele. Amúgy is ki kell tanulni a jobb kormányos közlekedést.
Auckland hatalmas, szinte befogadhatatlanul nagy, amit persze láttunk mi a guglimapon, de élőben elég durva, egy Káposztásmegyer-csepel táv itt mindennapos és ami 100km-re van arra azt mondják a helyi erők, hogy “közel”. Ugyanakkor a forgalom kellemesen lassú, udvariasan vezetnek és nem hisztisek, igaz, hogy az útépítés utáni első táblán az áll, hogy “thank you”…