A munkahelyem környékén van sok kajálós hely, egyrészt az összes gyorsétteremnek van kirendeltsége, Meki, BK, Wendy’s, KFC, plusz itt van az ország legnagyobb mallja, a Sylvia Park, aminek egészen combos foodcourtja van (na jó, nem elég nagy, folyton zsúfoltság van), amelyben széles spektrumú takarmányt vásárolhat az ember, a kínai allyoucaneat-től kezdve (allyoucanbalanceonaverysmallplate) van indiai, Oporto (csirkeburger-lánc), sushi, kebab, sőt még valami óriáspalacsintás hely is. Nem elhanyagolható módon van a létesítményben egy Burger Fuel, és számos igazi étterem és leülős kajálda. Azért meg lehet unni a kínálatot gyorsan, különösen úgy, hogy ha az ember eszik egy bárány windaloo-t kedden, akkor, – ha jó a windaloo – pár hétig nem igazán akar semmiféle indiai takarmányt.

A legnagyobb baj, hogy sok az ember, zaj van, sőt időnként berepülnek a madarak is, szóval nyugodtan megebédelni nem nagyon lehet. A Sylvia Parkon kívül van még a környéken szendvicsbár, a Lunn av-en pedig további ezer másik tápolda, sülthúsostól a fisencsipszig (legjobb a városban!), sushitól a noodle canteenig. Ha már autóba vagy motorra ül az ember, végül is mindegy, hogy három vagy öt percet megy, úgyhogy körbe lehet enni a tájat. Aki itt nem talál magának tetsző kaját, az gyakorlatilag életképtelen és amúgy is csövön táplálják. Az elmúlt hetekben két helyet találtunk, ahova érdemes rendszeresebben el-elnézni, ha az ember elmulasztja a lunchbox-készítést, az egyik a Carl’s Jr. nevű, amerikai lánc étterme, a másik egy elképesztően jó hely, vietnami konyhával. Nézzük előbb az egyszerűbbet, a gyorséttermet.

Carl’s Jr.-ból egyelőre ez az egy van Új-Zélandon, az étterem tavaly júliusban nyitott Takaniniben (na jó, GI), viszonylag komoly sajtófigyelem mellett. Az amerikai lánc csak nekünk új, tizenöt országban van ezeregyszáz étterme, a negyedik legnagyobb lánc a világon de 2011-ig senki nem vásárolta meg a franchise-t a zátonyon. A kínálatban a szokásos holmik vannak, főleg burgerek, bár a lánc zászlóshajója a foot-long végül nem került fel a helyi étlapra, a táplálkozástudománnyal foglalkozók hisztériázni kezdtek, hogy itt, ahol járványszerűen terjed a kóros elhízás, minden negyedik felnőtt és minden tizenkettedik gyerek érintett, talán nem kéne egy olyan szendvicset árulni, amely saját jogán 850 kalória és van benne 20 gramm zsír.

Végül a foot-long híján minden megvan, a tesztkirándulás alatt volt szerencsém a hangzatos nevű Western Double Bacon Scheeseburger-t rendelni, bár legközelebb erre megyek majd rá. A burger jó volt, a két hús alatt lapuló hagymakarikák kifejezetten jópofa ötletnek bizonyultak, a bacon pedig még soha nem rontott semmin. A szendvics egy lehellettel szárazabb volt, mint illett volna neki, de így is messze kellemesebb élmény volt, mint a meki burgerei, a BK-t meg amúgy se nagyon szeretem, úgyhogy annál sokkal jobb volt. A hely nagy vetélytársa a Wendy’s, amit én szeretek, ott vannak ízek (meg zsír), annyira van ez is jó, kicsit talán változatosabb a menü.

Amiben a hely verhetetlen, az a krumpli, itt a mekiben a krumpli szívószálvastagságúra van gyártva, a Wendy’s-é már normálisabb, de azt is csak közepesnek mondanám, itt teljesen olyan érzése van az embernek, mintha a zöldségeket nem savfürdő, iontoforézis és nátronlúgos gőzölés után préselnék formára, hanem a pityókát tényleg áttolnák az aprítón és kisütnék, fene tudja, ma már a tudomány mindenre képes, de a krumpli tényleg jó, krumpliíze van és ittott még héjnyomok is fellelhetőek, szóval le a kalappal. Összességében kellemes élmény volt,  a nap is sütött és az intézmény tiszta és pont szemben van a Bruce Lee sushi and rolls c. kifőzdével, szóval itt még majd körülnézünk később is.

A másik hely egy kissé el van dugva, de ezen már nem is csodálkozunk, amúgy is Panmure-ban van, ami azért eléggé Csepel, csak közelebb van. Joci kollégái ajánlották, de gyors körkérdésre itt az irodában is bevallották, hogy be-benéznek a környüllakók, szóval ismerik a népek. A facilitás semmilyen körülmények között nem gyanúsítható semmiféle amerikai befolyással, ha csak azt nem vesszük, hogy a kis családi biznisz már működik Newmarketben is és egy hely Glenfieldben valami franchise alapon. Na mindegy, a lényeg az, hogy az étterembe lépve az első dolog ami feltűnik, hogy rengeteg az ázsiai arc, ami kifejezetten jó jel egy ilyen helyen. Semmi flanc nincs, a berendezés a kellemes, relaxációs-kommuniti-szocreál alaphangra épül, körben természetesen az összes szükséges kellékkell, úgyismint viziállatos- , napernyőslányos- erdeijelentetes reprók, lambéria(!) valamit az elengedhettlen nagy táblák ázs betűkkel, amelyekről meg vagyok győződve, hogy valami olyasmit jelentenek, hogy “mélyvíz, csak úszóknak” vagy “lengő teher alá ne állj”, de jó autentikusnak néznek ki.

A berendezés meglehetősen bézik, semmi flanc, még a bejáratnál álló integetőmacska se integet, csak néz. Eléggé lehasznált szőnyegpadló és bútorkárpit, természetesen nincs abrosz, de az asztalokat mindenki után letakarítja a személyzet, kosz nincs. Belépéskor kapunk egy étlapot, amely a hagyományos, fényképes rendszerben üzemel, viszont tematikusan haladhatunk, előételek, csirke, sertés, marha, egyéb. Az asztalon az ázs étkezések szükséges kellékei találhatóak, műanyag evőpálcika, szalvéta, szójaszósz, halszósz, csiliszósz, plusz a viet erőspista, ami tényleg erős, sőt, saját érdekünkben bánjunk óvatosan vele. A közepes zajjal fogyasztó ázs közösség moraja és a berendezés pompásan hozza a nyolcvanas évek alámondásos kungfufilmjeinek hangulatát, amelyet egészen addig élvezhetünk, amíg meg nem jön a gyezsurnaja és nem kérdi meg, hogy mit óhajtunk fogyasztani. Ezután hoz egy kanna teát és vastagfalú, fületlen csészéket, abból lehet iddogálni az ismeretlen fakéregből párolt holmit amíg odaér a táp, kellemes amúgy.

Szinte bármit eszünk jót kapunk, mi négy kajálásból négyszer jártunk jól, ráadásul 1-3 dollárral a gyorséttermi menüárak alatt, és az adagok teljesen normál méretűek, valószínűleg ők már rájöttek, hogy nem egy marék tésztán vagy egy kübli rizsen kell spórolni. A kaját elég gyorsan kihozzák, szerintem nyolc és tizenkét perc között van valahol az átlag, tehát várakozni se kell sokat. Az nem volna baj, ha elmesélnék, hogy mit mivel, hogyan kell enni, mert folyton hoznak változatos segédtálakat szósszal meg levekkel meg búzacsírával, és az egyszerű dolgozó nem tudja, hogy most akkor mit hova. Második alkalommal már okosabbak voltunk és alaposan elemeztük a környező asztaloknál burkoló népesség mozgását, ki hova önt mit, mikor, mi az amit kieszünk a levesből, mit rakunk evőpálcikával a kanálba, szóval a komplikált dolgokat. A kaja nem csak viet, hanem meglehetősen összázsiai, vagy csak az ázs népek eszik egymás kajáját, nem tudom, de az biztos, hogy a hely népszerű, eddig minden alkalommal gyakorlatilag teltházzal üzemelt ebédidőben. Utóbbi helyre mindenképpen látogassunk el, ha Aucklandban kanyargunk, teljesen egyedi élmény.

Szegény állat alig volt hatvannégy kiló, mikor elérte a végzet, itt a sertést nem hizlalják, a zsírját nem igazán eszik, ha túl kövérre hagyják, akkor egyrészt nem lesz gazdaságos a termelés, másrészt nem lesz elég csíkos a bacon, azt meg itt rosszul tűrik. Szemre elég vézna ám egy állat ami ilyen sovánka, a kolbászcsináláshoz nincs is elég zsírja szegénynek, azt ki kellett pótolni.

Mivel Tibinek más projektjei is futottak, ezért nem lett az összes húsból kolbi, csak egy ládányiból, ami kb 25kg volt. Ezt ügyesen háromfelé szedtük, mert mindenki a saját paprikáját alkalmazta, nekem szerencsére van becsületes házim, amibe tuti nincs belekeverve semmiféle marokkói veszedelem. Sőt.

Délelőtt kezdtük el a darabolást-sarabolást és a töltéssel egészen sötétedésig elbabráltunk, közben persze a megfelelő mennyiségű lubrikációs segédeszközt alkalmaztuk. Akadt némi technikai nehézség, de áthidaltuk azt is, úgyhogy végül a darálás után a bekevert kolbászt végül a kézi tekerentős töltővel tettük a birkabélbe.

Végül én kb. 8 kg kolbásszal értem haza, sajnos ezek most nem mentek a füstre hanem kis pihentetés után a fagyasztóban végezték, de megsütve isteniek, sőt. Az már most jól látszik, hogy a füstölőprojektet nem halogathatjuk sokáig. Egyrészt a dolog költségoldalról sem elhanyagolható (a szerb v. a német szárazkolbászárainak kb. 30%-án lehet termelni) másrészt pedig az ember biztos abban, mit eszik. Nem is beszélve az alkotás öröméről, mégiscsak más a saját és akkor még ott van a fun factor is.

A silverside a marhának az a része, amelyiken ülne, ha nem állna egész nap. Csak tippelem, hogy ezt magyarul fartőnek hívják, biztos nem vagyok benne, ugyanakkor meglepetéssel figyeltem meg, hogy ez a színhús feleannyiba kerül, mint a csirke (nincs hat dollár egy kiló), amit nem igazán látok megmagyarázhatónak. Legott nekiláttam mindenféle recepteket keresni a neten, hogy hogy lesz ebből a legjobb kaja, és  ameglelt receptek eléggé egy vonalon mozogtak, majd’ mindenhol ugyanazok a fűszerek és ízesítés, plusz a lassú, nagyon lassú, főzés. Ezek a receptek tele vannak szegfűszeggel, narancsokkal meg mézzel, cukorral, na ezeket én kihagytam.

Mivel mindennel nem rendelkeztünk otthon, ami ezekhez a varázsreceptekhez kell, fogtam az összez zöldséget, amit találtam otthon (krumpli, brokkoli, karfiol, sárgarépa, hagyma, fokhagyma) és azokkal dolgoztam. Mivel abban nemzetközi konszenzus van, hogy a húst le kell mosni mielőtt, ezért én is alaposan lemostam az egész, másfél kilós cuccot, majd beledobtam hidegvízbe és rátoltam az ampert. A mosás ellenére lett egy kis szürke habja, azt leszedtem, mellédobáltam az összes zöldséget, minimumra tekertem a tűzhelyet és otthagytam, ahogy volt.

A hús maga sós valamitől gyárilag, úgyhogy sót nem is tettem, csak kis feketeborsot, majd eljátszottam a tűzhellyel, hogy annyi meleget kapjon, hogy már fő, de még nem gyöngyözik a víz. Úgy jó 7-8 órát csücsült a hús a lében, mire teljesen puha lett, viszont közben nem kell vele foglalkozni, elvetemült háziasszonyok reggel odatolják a tűzre a holmit, mielőtt elmennek a gyárba, estére meg kész lesz. Tény, hogy nem egy kifinomult gasztronómiai megoldás, hiszen a lélek is kifő mindenből ami csak a környéken van (vitaminok, helló) viszont a hús elképesztő állagot szerez, a létyó meg gazdag ízű, sötét levessé változik.

A húst ki is vehetjük és ehetjük hidegen, de még melegen is finom, tormával vagy komolyabb mustárokkal, szétesik szálaira, úgyhogy jó éles késsel kell szeletkelni. Mi ettük melegen is meg hidegen is, a másnapi szendvicsekbe is került pár szelet. Az elkészítéséhez semmiféle tudomány nem szükségeltetik, csak idő, a végeredmény pedig sokkal jobb, mint amit a hús ára indokolna.

A hangi egy viszonylag egyszerű, polinéz ételkészítési eljárás, amel azzal kezdődik, hogy ásnak egy gödröt, abba nagy köveket tesznek, tüzet raknak rajtuk, és ha a kövek bazi melegek lesznek, akkor mindenféle kaját lapátolnak rájuk, letakarják földdel és hagyják megfőni. Nem atomfizika, de azért van csomó trükk, amit érdemes ismerni. Mi egy maori jótékonysági hangizásra mentünk, ahol kissé fáradt bennszülöttek melóztak a kaján, a hangi a sok előnye mellett azért nem sétagalopp és nem is öt perc.

Az első lépcső, hogy az ember ás egy nagy, nem túl mély gödröt, ez lesz maga a sütő. A gödörbe beletesz valamit ami jól tartja a hőt, ezek leginkább olyan kövek, amelyek nem pattannak el nagy melegben sem (leginkább vulkáni eredetű, vagy gyors folyóvízből valók), ezek fogják elvégezni a főzést. A kövek tetejére bazi nagy máglyát rak, meggyújtja, majd hagyja parázsra leégni. Ha ügyes volt, akkor a kövek a parázs alatt erősen felmelegszenek, akár többszáz fokosra is. Az igazán jó köveket egy hagyományait őrző maori családban a felmenőktől örökli az ember, de kövek híján bazi nagy vasdarabok is jók, leggyakrabban vasúti sínek darabjai vagy egyéb, nehézipari izék, amelyek felgyűlnek az idők során egy rendes háztartásban. Ha vasakkal dolgoznak, akkor a vasaknak vörösen kell izzaniuk, hogy alkalmasak legyenek a főzésre.

Miután a kövek tűzforróak, szorgos kezek kilapátolják a parazsat egy tradicionális hullámbádog lemezre, a gödörben csak a főzőkövek vagy vasak  maradnak. Egy kis parázs nem baj, ha marad, attól lesz finom füstös a kaja íze, de ha sokat hagynak benn, akkor minden faszénízűvé változik. Ekkor jöhetnek az előre elkészített kosarak, amelyek leginkább valami drótféléből készülnek a XIX. század eleje óta, amikor az európaiak jóvóltából a maorik megismerkedtek a fémekkel. Amíg nem volt drótkosár, addig különböző növények leveleibe csomagolták a hozzávalókat, hogy elkerüljék a kaja leégését. A kosarak tetejére botokat tesznek keresztbe, hogy ne roskadjon össze a táp, majd az egész mindenséget letakarják jutazsákokkal, lepedőkkel, amire vizet locsolnak. Ez a víz és az ételek nedvességtartalma fogja képezni azt a gőzt, ami megpárolja a kosarak tartalmát.

A parázs kilapátolását és a kaja behelyezését igen gyorsan kell elvégezni, hogy a kövek ki ne hűljenek, ha minden benn van, akkor az egész gödröt, kajástul, betakarják a kiásott földdel, és árgus szemekkel nézik, mint a szénégetők, hogy nem szökik-e a gőz valahol. Ha szökik, akkor gyorsan még több földet lapátolnak rá. Az árgusszemmel nézést úgy három-négy óráig csinálják, attól függően, hogy mennyi és milyen kaja van a gödörben.

A fehér ember érkezése előtt a zátonyon nem voltak szárazföldi emlősök (az a vacak denevér nem számít) úgyhogy a klasszikus hangi az elérhető zöldségekből (kumara és egyéb gyökerek) és madarakból, halakból, kagylókból készült.  Mára ez elég alaposan megváltozott, a kosarakba mindenféle húsok kerülhetnek, sertés, bárány, marha, csirke, a zöldségek is sokszínűbbek, sütőtök, káposzta, taro, jamgyökér, krumpli, hagyma, kumara, tápióka a legjellemzőbb, de bármi jó, amit az ember amúgy megenne főve.

Az ízesítést nem viszik túlzásba, leginkább a megfelelő fadarabok mellékelésével dolgoznak, egy jó darab manuka 4 órára a forró gőzben, sokat finomít a dolgon. Amit mi próbáltunk az elég ízetlen volt, se só, se semmi, de nem volt rossz, csak mi sokkal fűszeresebb kajákhoz (és kevesebb káposztához) vagyunk szokva. Volt benne marha, sertés és csirke, sütőtök, kumara, krumpli és káposzta, meg remek töltelék. Ahogy a képeken is látszik, ebben a kellemes birkdale-i hátsókertben ipari mennyiséget csináltak, nem is bohóckodtak a levelekkel, előre kiporcióztak mindent alufólia dobozkákba, amelyekből kb. húsz fért egy kosárba és volt hat kosár, plusz az ide-oda bedugdosott csülköket és egyéb alkatrészeket.

Az egész kicsit a disznóvágásra elmékeztetett, itt is megvan, hogy kinek mi a dolga, mit csinálnak az asszonyok és mit a férfiak, komoly társasági esemény, sok pletykálkodással, viccelődéssel és némi alkohollal. A hangi annyira komoly dolog, hogy a helyi élelmiszerbiztonsági hivatal ki is adott egy hangi útmutatót (letölthető pdf) a biztonságos hangikészítésről. Egyszer érdemes kipróbálni.

]]> http://www.pappito.com/2011/04/11/gastro-hangi-maori-traditional-food/feed/ 10 http://www.pappito.com/2011/02/02/gastro-forgastest/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=gastro-forgastest http://www.pappito.com/2011/02/02/gastro-forgastest/#comments Wed, 02 Feb 2011 05:57:21 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=6544 Az állati tetemek hőkezelése hosszú évezredekre nyúlik vissza, hétvégén mi is egy tradicionális metódust alkalmaztunk egy fiatal sertés sérelmére.

Tibor barátunk meghívására látogattunk ki Whangaparaoára, ahova költöztek, önző módon jól kibabrálva a pokerpajtásokkal. Ellenben Tiborunk olthatatlan gerjedelemmel közeledik a húsféleségek felé, és mi értjük is, miért van ez. A vasárnapi áldozat egy hamvas, fiatal jószág volt, akinek a legénytoll is alig pelyhedzett a fülén, ellenben csinos pecsétekkel rendelkezett az állatorvostól, miszerint fogyasztásra alkalmas.

A test egy kissé indusztriális, ám igen praktikus állványzaton helyezkedett el és kellett neki vagy 6+ hosszú óra, mire elkészült, de megérte a várakozást a dolog. A hús kellemesen omlóssá puhult, és a vékony, dobostortabevonat állagú malacbőr csak úgy ropogott. Nagyon klassz volt az egész és hiába voltunk rá vagy tizen, a kismalac még így is komoly mennyiségű húst jelentett.

Amíg készült, addig szorgos alkoholizálással múlattuk az időt, a gyerekek pedig a szokásos sikítvarohanást intézték, mint mindig, amikor falkában vannak. Utána még volt mindenféle kaja meg édesség meg bájgli meg tiramisu meg a fene tudja mi, a szerkesztőség megközelítőleg hétmillió kalóriát juttatott be a szervezetébe. Közönjük szépen Tiboréknak a mulatságot meg a társaságot meg a mindent.

A szervezet vitaminellátását kénytelenek vagyunk folyamatosan biztosítani, mert ha nem, akkor skorbutot kapunk és szőrös lesz a tenyerünk vagy gerincsorvadásunk lesz. Utóbbi kettő lehet, hogy nem a vitaminok miatt van, ha jobban meggondolom. A világ legnagyobb léptékben termesztett gyümölcse a narancs, bár ezt jelen posztunk nem tárgyalja, viszont, amint az már a címből is sejthető volt, a grapefruitról lesz szó.

A grapefruitot a XVIII. században találták fel Barbadoson, mindenféle citrusfélék összekeverésével, és viszonylag hamar népszerűvé is vált, ám tömeges termesztését az ámerikaiaknak köszönhetjük, akik mindenféle változatokat csináltak belőle és a XIX. században már ipari mennyiséget gyártottak a gyümölcsöskertjeikben. Mivel a gyümölcs édes is és kesernyés is, a meleg éghajlaton hamar elterjedt, leve kiváló szomjoltó, tele van vitaminnal (ezt akkor még nem is tudták!) és még finom is. A jamaikai édes narancs és az indonéz pomeló törvényetelen gyermeke (spanyol nyelvterületen máig hívják pomelonak a toronja név mellett) mára mindenhol elérhetővé vált, eszi is a nép, mintha ingyen lenne.

1929-ben, egy vörös húsú Texasi változat, a Ruby Red fajtaoltalom alá került, amit ügyes marketinggel becsületes üzleti sikerré is változtattak, a fajtákkal való kísérletezés azóta sem szűnt meg, mára a fehér, sárga, rózsaszín, vörös bélű gyümölcsök egyaránt a piacon vannak. Az ízvariációk is változatosak, a citromszerűen savanyútól az extrém keserűn át a mézédesig minden előfordul. A gyümölcs jellegzetes aromáját a grapefruit merkaptán, egy kéntartalmú terpén okozza, amely lehetővé teszi, hogy egy szobába belépve azonnal tudjuk, hogy van-e ott felvágott grapefruit, ami mégiscsak hasznos tudományos érdekesség.  Emellett jól érezhető rajta a bergamott, ami a keserűnarancsból – vagy egzotikus citrusfélékben járatlanok az Earl Grey teából – tűnhet ismerősnek, ez is nagyon jellegzetes aroma. Tesztalanyunk egy Sunkist példány Rio Red változat.

A grapefruit élettani hatásai főleg az irdatlan mértékű C-vitamin tartalomnak köszönhetőek, de a gyümölcs bőséges likopén forrás is, valamit van benne csomó jó kis rost, de segít a zsírégetésben és a rossz koleszterin csökkentésében is. A magjának kivonatából gomba és baktériumölő hatású anyag nyerhető, a gyümölcs pedig egy spermidin nevú anyagot is tartalmaz, amely a sejtek öregedését lassítja. Számos diéta, léböjtkúra, drog- és alkoholelvonó utáni roborálás alapvető összetevője, egyszóval csudaszer.

Viszont, ahogy a mondás is tartja, nincs grapefruit nehézség nélkül, a gyümölcshúst, mint a citrusfélék esetében megszokott, finom hártya osztja cikkelyekre, de ez a hártya keserű, leszedni macerás, a gyümölcs héja pedig vastag, tehát hozzájutni az anyaghoz babra meló és le kell mosni a konyhapultot utána. Ez az oka annak, hogy sokan csak kicsavarják a levét a jószágnak és kész, pedig az emberi elme csodálatos, így erre a problémára is megtalálta a választ, a titok a megfelelő eszközválasztásban és a feltárási metódusban rejlik: kocogjunk el a boltba és vásároljunk egy grapefruit-kést.

Az eszköz a maga egyszerűségében tökéletes célszerszám, egy mindkét oldalán recézett pengéjű, hajlított kés, amellyel a gyümölcshús könnyen elválaszható a számunkra nem kedves egyéb alkotóktól, így a lényeg simán kikanalazható, anélkül, hogy minden és mindenki könyékig ragacsos lenne. A penge hajlított lapja segít a lehető legtöbb anyagot kinyerni. A céltárgyat az egyenlítő mentén kettévágjuk, a grapefruit-késsel tangenciális bemetszést ejtünk, majd körbehaladunk a héj mentén. Ha ez megvan, akkor finom recegtető mozdulatokkal a cikkelyeket elválasztó hártya mentén bevágunk, és a félcikkelyek így kanalazásra alkalmassá válnak. Körülbelül egy perc az egész félgyümölcsönként, nem egy kihívás még a reggeli rohanásban sem, és ha mindennap megeszünk egy fél grapfruitot, akkor örökké fogunk élni, fényesebb lesz a szőrünk, csillogóbb a tekintetünk, gyorsabban oldunk meg egyszerűbb aritmetikai feladatokat és egyes tanulmányok szerint magasabbra is fogunk tudni ugrani, valamint dőlni fog a pénz és tapadnak a csajok.

Aki figyelmesen követte a szemléltető ábrákat, az maga is kiváló eredményeket érhet el, különösebb előkészületek és gyakorlás nélkül is. Egyetek grapefruitot minden nap.

Gondoltam, hogy szódamasinát vásárolni nem lehet olyan bonyolult, orcámon széles mosollyal hatoltam be az itteni egyik keravillba, hogy magamhoz szólítsak egyet, de ott nem volt, mentem am ásikba, ahol ugyan volt, de nem az, a harmadikba ahol az, de éppen elfogyott… sokadik kísérletre azért csak sikerült vennem egyet, pompás darab, szép is (nem) és kis helyen elfér.

A masina nem csupán gázt képes folyadékban elnyeletni – bámulatos, hol tart ma már a tudomány – hanem része egy csodálatos rendszernek, ami szinte csak az apple store-al összemérhető komplexitású és zártságú. Patron ugyanis kell bele, abból jön elő a gáz, amely a felhasználó akaratának igájában nyögve a vízbe megy, hogy ott buborékot képezzen, mintha nem lenne holnap. A patront bele elvileg mindenfelé lehet kapni, hát vannak kétségeim, de tudunk olyan esetről, amely során a felhasználó már kiürült patronját, készpénz ellenében telire tudta cserélni, tehát a remény mégicsak megvan.

A lényeg viszont, hogy szinte korlátlan mennyiségű buborékvizet (micsináljak, a gyerek így hívja) vagyunk képesek előállítani otthon, elektromos áram segítsége nélkül! (csodálatos dolog a fizika, gyerekek, szeressétek a fizikát!, ahogy Öveges prof nyekegte anno) Érdekes módon, a cukros-szénsavas üdítőket megállás nélkül vedelő országban a szódakészítés nem nagyon terjedt el, valami azt súgja, hogy geobiohistoriális (újszó!) okokból nem jutott szegény zátonynak szikvíz, az ipar kötelező tartozékaival, úgyismint tricikli, csörömpölés és ordítozás.

Számomra meglepő volt, hogy a szódavízgyártás (legalábbis Magyarországon és a környékén) Jedlik Ányos nevéhez kötődik, aki szerint elvetélt ötlet volt a széndioxidot mindenféle kompresszorokkal a vízbe pumpálni, ehelyett kémiai úton fejlesztett gázt (kénsav, kréta meg fahamu, biztos imádták érte a környéken), amelyet aztán vízben nyeletett el. Jedliknek köszönhetjük a palack aljára lenyúló csövet, amely a szifonfejig vezet (ám a tricikliről nem ő tehet). Irt is erről egy tanulmányt a szódavíz, nátrium-magnéziumos víz, Eger-, Selters-, Püllna-víz” készítésének módja címmel, latinul.1828 körül kezdett buborékügyben babrálni és 1841-re kész is volt a szódacsinálógépe, egy évvel később születik meg a fröccs. Száz évvel később a Szikvízgyártók ipartestülete (saját székház pesten!) kiadja a szikvízipari lexikont. A másik tehetség, egy bizonyos Schweppe nevű német-svejci alak, aki egyrészt szintén kitalált egy buborékgépet, másrészt már 1771-ben (!) kitalálta a tonikot (kinin+víz+buborék) amit azóta is gyárt a nevével fémjelzett cég.

Az otthoni szódakészítés, az általunk megszokott háttérintézményei nélkül nem könnyű menet, nincs margitka néni a kasszánál aki tizesével cseréli szifonpatront (és néz összeráncolt szemöldökkel, ha habpatronból túl sok fogy) és nincs klasszikus betekerős szódásüveg sem, mostantól viszont nem kell kidobálni a sok PET palackot a kukába, a szisztémának része a jól záródó palack amibe a vizet meg a buborékot tesszük. Elvileg a patront lehet majd cserélni a közértben. A sodastreamnek van helyi és magyar webje is, (azt nem értem, hogy ott miért drágább ugyanaz a készülék, mint itt) de speciel ahol elérhető a szifon, ott nem érdemes ilyesmin gondolkodni úgyse. A szettben van egy szódagép, egy palack meg egy patron, aki ebből nem tud szódát fabrikálni, annak úgyis minden mindegy. Többféle masina is van, én semmilyen érdemi különbséget nem láttam a legolcsóbb és a legdrágább között talán a design, de azért a drága se egy szecesszió.

Aki nem akarja egy céghez kötni magát, saját buborékot szeretne vagy csak sokallja a patroncsere árát, az csinálhat magának saját masinát, például ilyet, és akkor még sikerélmény is van, hogy spórolva buborékozhat. Mivel a világ elmaradott, setétben tévelygő része (a nagyobb) nem ismeri a fröccsöt, ezért a szódavizet sem értelmezi önmagában. A sodastream mindenféle színes izéket (szörp) is árul, de az szerintem úgyis hülyeség. A szóda 3 dologra jó, meginni, palacsintacsináláshoz és természetesen azért, hogy fröccsöt készítsünk. Na, mi fogunk.

A történet 1958-ban kezdődik, amikor egy lelkes japán úriember, bizonyos Momofuku Ando, aki folyton azt látta, hogy a tésztás-standok előtt kígyózó sorok állnak, nekiállt kitalálni, hogy hogy lehetne soksok tésztát feletetni a jónéppel, ráadásul olyat, ami gyorsan kész van, akár konyha sem kell hozzá, úgyhogy legott nekiállt kis műhelyében sürgölődni. Némi babrálás után kezében volt a japán nemzet egyik legnagyobb találmánya, az instant tészta. Ando, a Nissin Foods alapítója rájött, hogy a tésztából ki kell vonni a vizet, úgy sokáig eláll, majd elég forró vízzel felönteni és magától elkészül. Még ugyanabban az évben piacra került a roppant eredeti fantázianévvel ellátott Chikin Noodles fedőnevű termék, (na, milyen íze volt?)  amit csodanudlinak is hívtak. Szinte azonnal rettenetesen népszerű lett (az emberi lustaságra mindig lehet építeni), úgyhogy egyre többet és többet csináltak belőle, többféle ízváltozatban.

A hetvenes évek elején a nudlit már műanyaghabból készült pohárban is árulták, kerültek bele zöldségek, szárított hagyma, mindenféle varázslat. A műanyagpoharas megoldás akkor jutott a feltaláló eszébe, amikor az USÁban járva látott valakit bögréből enni a tésztát, és jó lóra tett megint, a holmi népszerűsége nőttön nőtt, annyira, hogy Elvis Costello albumcímnek is a feltaláló nevét választotta, (Momofuku, Lost Highway Records) a Nissin pedig hatalmas céggé nőtte ki magát.

Az instant tészta lisztből, vízből, sóból és egy kansui nevű anyagból készül, utóbbi egy stramm ásványvíznek is tekinthető, rengeteg nátrium- és káliumkarbonát van benne meg egy csipet foszforsav, ezektől lesz a tészta ruganyos főzés után. Miután mindent alaposan összegyúrnak, egy masina kinyújtja a tésztát és metéltre vágja, kis adagokra hajtogatja. Ezután jön az instantságot okozó trükk, a tésztából kiűzik a vizet, amit egyszerűen úgy érnek el, hogy forró olajban megsütik. A víz rohanvást iszkol a tészátból, számos picike lukat hagyva maga után, ami később megkönnyíti a rehidrációt a vásárló tálkájában. Köszönhetően az elmúlt évtizedekben erőre kapott fitnesz- és egészségmániának, az instant tésztát gyártók újabb és újabb módszereket eszelnek ki arra, hogy hogyan űzzék ki a vizet a tésztából, anélkül, hogy forró olajba kéne meríteniük azt. Az olajon megoldás nagyon gyors, viszont a forró levegős szárítás 30-60 percig is tarthat, viszont nem marad a tésztában olaj, amitől egycsapásra csudaegészséges lesz mindenki. Kis kényelmetlenség, hogy így nem képződnek a pici lukacskák a tésztában, így másfél-két perccel tovább kell forró vízben áztatni a cuccot, mire ehető lesz.

Az instant tészta pillanatok alatt elterjedt szerte a világon, köszönhetően annak, hogy egy retardált háromévesek (és nyakkendős alkalmazottak) is el tudják készíteni, és mindenféle tájjellegű ízesítéssel ellátható. A sztenderd megoldás a tészta mellé csomagolt ízesítő tasakok, amelyek verázslatos dolgokat tartalmaznak, attól függően, hogy milyen piacra készült a termék. Az instanttészta-úttörő (új szó!) Nissin vállalat mellett azóta már ezerszám működnek instanttésztát kínáló kajacégek (csak Japánban nyolcszáz  különböző instant tésztaféleség van), ideértve a multikat is, akik nyilván ebből sem akarnak kimaradni, így megértük azt is, hogy a filléres gyorskajának is van prémium változata.

Ando bácsi sajnos meghalt 96 éves korában, ő és az instant tészta megérdemli, hogy komolyabban is megemlékezzünk róla, ne higyjük, hogy nincs instanttészta-múzeum Oszakában, ami feldolgozza az iparág történetét (csak el kéne menni Japánba), készíthetünk saját tésztát magunknak, meg mindenféle okosságot tanulhatunk a gyártási folyamatról és Momofuku úrról, lásd a vonatkozó brosúrákat. (1,2) Az instant nudli (ramen, de persze sok köze nincs az igazi ramenhez) akkora kultusszá vált, hogy évente közel százmilliárd csomag fogy belőle, ennek 48%-a kínában, de vagy nyolcvan másik országban is pusztítják a népek, mindenféle változatban.

Mint minden gyorskaját, természetesen ezt is egészségtelennek tartják, akik párolt, filézett evianon élnek, és most is van lehelletnyi igazságuk. Mint a gyorskaják többsége, a gyorsnudli is bővelkedik szénhidrátokban, ellenben szinte nem, vagy csak jelzésszerűen tartalmaz rostokat, vitaminokat és nyomelemeket. Utóbbiak hiányát nem igazán kompenzálja, hogy só viszont van benne rogyásig, az ízfokozó nátrium glutamátról nem is beszélve. Az olajosoknál még a sütőolaj helytelen kezeléséből is adódhat kockázat, de a levegővel szárítottak is tartalmaznak általában soksok E-betűt. Ez nem zavarja különösebben a rajongóit, tekintve, hogy a gyorstésztából ezerféle kaját lehet csinálni, és amíg lesznek kollégisták és/vagy kínaiak, addig ez a termék a polcokon lesz.

Személyesen kétfélét próbáltam, az egyik a mára legendássá vált Indomie Mi Goreng Satay, a másik pedig a Maggi csirkeízű akármije volt. Mindkettő fogyasztható, a Mi Goreng persze viccesebb, ahhoz öt kis tasakot kapunk (automatából 1.30-ért) úgyismint szójaszósz, csilikrém, fokhagymás olaj, ízpor és szárított hagymapelyhek, a Maggi (fél dollár) letudja egy tasakkal, amiben benne van az ízpor meg a szárított petrezselyempehely. A Mi Goreng kicsit jobb volt, a Maggi-féle inkább az európai levesbetét+maggikocka hangulatot hozta, a másik azért érdekesebbnek bizonyult és csípős is volt, nem beszélve arról, hogy az öt tasakocska felbontása és összekeverése gyakorlatlan szemlélőknek, távolról, főzésnek tűnhet. Két nagy iskola él egymás mellett, a leveses és a lémentes megoldás, a végeredményben sok különbség nincs, a lémentessel kevésbé eszi le magát az ember.

Természetesen a gyorsnudli sosem fog Michelin csillagokat szerezni, de nem is célja, hivalkodás és puccos felhangok nélkül az ami, olyan kaja amit gyorsan megcsinálhatunk, gyorsan megehetünk és nem zavar bennünket, hogy tudjuk, hogy mi az ami nem lehet benne, tekintve a fél-egy dolláros árát. A kreatívabbak persze beletehetnek bármit, plusz zöldségeket, tejszínt, vajat, húst, de mindez önáltatás, az instant tészta az irodai fiókba való, hogy átsegítsen bennünket indőnként egy kajáláson, ha nincs semmire idő. Arra viszont kiváló.

A jótékonykodás, alapítványok és nemes célok számára való gyűjtés/adakozás népszerű társadalomjobbító szokás és hagyomány angolszászéknál, a magánemberektől a nagy cégekig, mindenki gyakorolja, részben altruizmusból, részben pedig kiváló PR eszköz is a jótékonyság, és még az adóból is leírható, és kicsit társadalmi elvárás is.

Idén a TWL a Starship alapítványnak gyűjtött pénzt, amely gyermekkórházat üzemeltet. A kórházon belül működik a bohócdoktor alapítvány, amely a nemzetközi bohócdoktorizmushoz csatlakozva, immár két éve bohóckodik az ország négy városában, számos beteg kisgyereknek szerezve örömet. A Starship alapítványt már a kórház megépülése óta támogatja a TWL, az idők során több, mint két millió dollárt adományozott már a kórháznak, idén a bohócdoktor program került fókuszba.

Természetesen voltak beszédek, a sok nagyfőnök mind osztott egy kis eszet (ott cirkált a cégalapító Tindall is), kicsit fényezték magukat, meg kicsit a partnereket, ahogy kell, és persze beszéltek a bohócdokik is. Az egész hacacárét két nő vezette, roppant szórakoztatóan, egyrészt Kerre Woodham, aki amolyan médiaszemélyiség, rádióműsora és könyvajánló-programja van, írt könyvet is, rendszeresen publikál a Heraldban és nagyon vicces nő, sorozatos, sikamlós dumákkal, nagyon finoman és profin irányította a rendezvényt. A másik hölgy Lucy Lawless volt, akit onnan ismerünk, hogy ő volt a Xena régen, nem olyan régen meg a Spartacusban és a Battlestar Galactica-ban szerepelt, ráadásul, állítólag énekel is, ezt szerencsére nem kellett elszenvednünk. Lucy egyébként évek óta a Starship Foundation irányító testületének tagja, számos rendezvényen gyűjtött már pénzt az alapítványnak.

A rendezvény többféleképpen is hajtotta a jótékonysági pénzeket, egyrészt a TWL nagy beszállítói és partnerei vásárolhattak asztalokat (ennek az ára is a bohócdokiknak ment), volt egy csendes és egy kifejezetten hangos árverés, és ott a helyszínen is lehetett adakozni, direkt erre a célra szolgáló borítékok segítségével. A csendes árverést a Vodafone hoszteszei bonyolították, iPaddal a kézben szaladgáltak, azon futott az erre a célra írt kis app, lehetett szkrollozni a tételek között és liciteket elhelyezni. Ez az app egyébként az este során ingyenesen letölthető volt az itunes store-ból, sok iPhone tulaj a saját készülékén licitezett összevissza, ez egyrészt kiváló megoldás volt, a hoszteszek népszerűek voltak a kütyükkel, másrészt meg jó volt látni az otthoni szórakoztató tablet kategóriát profin kivitelezett üzelti környezetben helytállni.

Az árverési tételek mindenféle jótékonysági adományok voltak, köztük egészen érdekes dolgok is, mint pl. Federer egy korábban használt, dedikált ütője, egy gitár az AC/DC-től, a zenekar takjai által dedikálva, egy All Whites mez, szintén aláírva, és még számos egyéb egyedi holmi, vagy kivételes utazási, szolgáltatási ajánlat, de voltak játékok és változatos helyeken beváltható bónok és különleges csomagok, mint például egy három napos kaland az Australian Tennis Openen, exkluzív hotelben, minden csiribirivel vagy egy négynapos luxusmenet a Melbourne Cup-ra.

A csendes árverés mellett zajlott egy másik is, vicces kikiáltóval, még viccesebb licitekkel, ez az egész nem is lett volna unalmas, ha rövidebb, de mire harmincöt tételt leütöttek, egészen késő lett, a nyakkendős urak pedig egyre jobban húzták az l-betűket, úgyhogy kicsit megült a buli, csak akkor pezsgett fel kicsit, amikor kiderült, hogy összesen négyszázkétezer dollárt sikerült gyűjteni gyerekkórházéknak, ami azért kifejezetten szép teljesítmény.

A rendezvény méretét jól érzékelteti, hogy  nyolcvanhat darab tízfős asztal volt, plusz még némi szatellita vendégek, hostok, stb, összesen körülbelül kilencszáz ember zsinnyegett a SkyCity Convention Centerben. Ez a kilencszáz ember lazán, zökkenőmentesen volt kiszolgálva, a kilencszáz kihozott főétel első és utolsó tányérja között nem telt el negyed óra sem, gördülékenyen ment minden, jó volt nézni a szervezettséget és a profizmust.

A kajáról nem is szólva, az előétel inkább érdekes volt, mint kiemelkedő (rákok tabascós gazpachoban) de a steak kifejezetten jó volt, az apró desszertfalatok is ötletesek és finomak voltak. A borosok is kényeztetve voltak, volt szerencsénk egy teljességgel egyedi, tömény, fűszeres Chardonnayhoz (Montana Ormond, Gsiborne, 2007), olyan zamattal, amire rá lehetett volna könyökölni, nagyon érdekes volt. Kóstoltunk még egy Sauvignon Blanc-t  (Montana Showcase Series, Marlborough, 2009) és egy vöröset (Camshorn Pinot Noir, Waipara, 2007) is ezek is kiválóak voltak és az asztalunknál ülő, elkötelezett szakembernek látszó alak szerint a Heineken is megfelelt az elvárásoknak, főleg az, hogy folyvást hoztak újabbakat.

Kicsit bánom, hogy nem vittem kamerát, egészen mókás képeket csinálhattam volna (celebszpotting!), de utólag kár ezen morfondírozni. Összességében kellemes rendezvény volt, majdnem elviselhetően alacsony sznobfaktorral, jó kajával és jó borokkal.

Az eső kitartóan ömlik, úgyhogy gumicsimmában battyogtunk el az Oceanz nevű halboltba a gyerekkel, és ott a fagyasztóból magunkhoz szólítottunk egy zsáknyi fagyott, főtt rákot. Az eredeti elképzelés szerint gyömbéres maszatban készítettem volna el, de aztán ez csak részlegesen teljesült.

4 gerezd fokhagymát felaprítottam és forró olajra szórtam, hogy piruljon. Mellé morzsoltam egy csipet kakukkfüvet, meg őröltem feketeborsot. Amikor már kezdett a fokhagyma barnulni, akkor megküldtem egy jó másfél deci gyömbéres csiliszósszal, és lassan kevergetve még kiegészítettem két evőkanál mézzel és egy babérlevéllel. Ettől megvolt a szósz teste, ideje volt kikönnyíteni picit, erre tökéletesnek tűnt egy-másfél deci fehérbor (Semillon, Gisborne, 2009) és egy evőkanál szójaszósz. Mivel a kertben megérett a sárga gyümölcs, úgyhogy egynek kicsavartam a levét és azt is beletettem, ettől kap egy kicsit savanykás ízt, de akár el is hagyhatjuk, vagy citrommal, zöldcitrommal pótolhatjuk.

Mielőtt beletettem volna a rákokat, kapott egy csipet őrölt gyömbért és egy csipet csiliport, picit hagytam összedolgozódni, majd belementek a rákok, egy jó marék pirított, sótlan kesudió. A csilipor kicsit túlzás volt, az indiai boltban ezt mild-nak hívják, de nem pont ugyanolyan az asszociációs bázisunk, úgyhogy bazi erős lett. Ez persze nem baj, jó az íze, csak a lányok itthon nem rajonganak az erősért, úgyhogy a méreggel csak óvatosan, a gyerek csak a rákot ette ki belőle, nehéz a gyerekkora.

Időnként keverjük meg a masszát, hogy a rákok egyenletesen átmelegedjenek (a piros rák már meg van főve, nem kell mégegyszer megfőzni) és beszipákolják a szaftot, közben feltettem egy kis tésztát főni, majdnem egyszerre lett kész az egész. Tésztáról víz le, rákos szószos maszat rá, és kész is. A kaja maga 20 perc alatt kész van, nem kell egész nap a konyhában állni hozzá, és finom.

Azt remélem sejti mindenki, hogy az indiai kaja az nem úgy megy, hogy felnyúlunk a polcra és hiphopp, minden kéznél van, ez nem ilyen egyszerű. Az indián szakboltba egy alapos listával felvértezve érkeztem, ahol sikerült nagyobb zavarba hozni a tizenpáréves eladófiúcskát, mint amilyenben én voltam a fűszereket illetően. Rövid harc után azért beszereztem amit kell, vagy majdnem mindent, irány a hentes meg a zöldséges, ahol kipipáltuk a sokelemű lista minden sorát.

Azzal senki ne próbálkozzon, hogy megkeresse a neten “A biryani” receptjét, van egymillió és mind más, ahogy Indiában sincs indiai konyha, minden tájegység, népség, mindent másképp csinál, még ha ugyanúgy hívja is. Amennyire látom, az indiai konyha az eszeveszett fűszerhalmozást helyezi a középpontba, majd a kész izét még ízesítik további mindenfélékkel. A mi receptünk szerint a bárányhússal kell elbánni, lássuk, mi a menet, az összetevők listáját majd a végén átírom a papírból.

Mivel ez nem ilyen szempillarebegtetős, álhirtelen álkaja, ezt nem lehet úgy, hogy “jajstenem, mindjárt itt vannak a csepcsányiék, feldobok egy bárány biryanit” ennek neki kell futni. Először is, fogjunk egy jó kiló szép bárányhúst (öreg, loncsos, büdösfaggyús birkából is jó) amit felvagdosunk amolyan pörköltnekvaló méretű kockákra, vagy lehet kicsit nagyobb is. A húst alaposan mossuk le (mindenki azt hazudik, amit akar, a húst megmossuk, felhasználás előtt) csepegtessük le, hogy ne csicsogjon a vízben, majd  adjuk hozzá az előre elkészített elő-fűszerkeverékünket, hogy megalapozzuk a biryaninkat.

Ez az indító fűszerkeverék nem más, mint apróra vágott fokhagyma, apróra vágott gyömbér (vagy gyömbérpor), őrölt csili, kurkuma és só. Érdmes a porokat külön előre összekeverni, ha a gyömbérünk és a fokhagymánk nem por, akkor azokat külön a húshoz adni, vagy mindent rászórni a húsra, ahogy van és jól összeforgatni, hogy mindenhol kapja a hús a cuccot. Ha ezzel megvagyunk, akkor a pácolt húst fedjük le légmentesen és tegyük a hűtőbe egy éjszakára. (másnap pedig óvatosan nyissuk ki, ha jól csináltunk mindent, akkor letaglózó a szag) Olajat ne adjunk a bárányhoz, a pácot majd intézi a hús saját leve.

Másnap szedjük elő a pácolt húst, adjunk hozzá sima joghurtot, bőségesen, majd egy újabb fűszerkeveréket, amelyet úgy hívnak, hogy Biryani Masala – ravasz, mi? Ez újabb ezerféle fűszerből áll, nyilván minden gyártó, vidék, náció a maga kis kedvencét használja, nekünk pedig tökmindegy úgyis, Abdul szerint a Shan nevű márka masaláiban kell hinni.  (de ha nincs kész masala a közlben, akkor a biryani masalaban nagyjából ezek vannak bárki megcsinálhatja otthon) A pácolt húst keverjük össze a masalával és a joghurttal alaposan, majd apróra vágott friss koriandert és friss mentalevelet szórjunk rá (sokat) és dolgozzuk össze.

Szükségünk lesz rizsre, érdemes igazi basmatit vásárolni, amit legalább háromszor ki kell öblíteni, de ha többször öblítünk, abból baj nem lehet. Ha kimostuk a rizst, akkor áztassuk be egy órára, majd öntsük lobogó vízbe, adjunk hozzá egy jó marék sót és főzzük meg félig. Egyes receptek két különböző stádiumú rizsekkel operálnak, de ettől mi tekintsünk el, a lényeg, hogy csepegtessük le a félig főtt rizsünket amennyire tudjuk.

A biryani koncepciója az, hogy alul zaftos hús, felül félkész rizs, gondosan lezárva és összesütve, a fűszeres gőzök majd átjárják és készre főzik a rizst és megfőzik a húst.. Vajazzunk ki egy edényt, amelynek van jól záró teteje vagy legalább le tudjuk fóliázni, mielőtt a sütőbe tesszük, a joghurtos húst küljdük be alulra, arra szórjunk pirított hagymát (igen, amikor ráérünk, akkor gyorsan pirítsunk hagymát) majd mehet a tetejére a félig főtt rizs, a legtetejére meg még pirított hagyma, amennyi csak van, no meg pár mentalevél ide is.

180-200 fokon 45-55 perc alatt sül készre a biryanink, feltéve, hogy az edényünk rendesen zár és a gőz nagyrészét odabenn tartja. A rizs részben vagy egészben elszíneződik, szép sárgára, a fedő levétele után pedig átjönnek a az indiai, pkaisztáni, srilankai és bangladeshi szomszédok. Elképesztő aromája van a kész kajának, ha időben kivettük, akkor a hús zamatos és erős lesz, a rizs pedig puha és enyhén fűszeres. Aki hajlandó kicsit távolabb nézni a “curry-s hús”-nál, az csodálatos ízeket és illatokat találhat az indiai konyhában. Persze a biryanit csinálhatjuk csirkéből, padlizsánból, mindent variálhatunk, ahogy akarunk, nincsenek kőbe vésett szabályok. Szerintem megérte a piszmogást.

hozzávalók:

• 1 kg bárányhús, felaprítva
• 2 teáskanál gyömbérpor (vagy 2-3 cm-es gyömbér felaprítva)
• 2 teáskanál fokhagymapor (vagy 3-4 gerezd fokhagyma felaprítva)
• 1 teáskanál chilipor (közepes vagy erős)
• 1 teáskanál kurkuma őrlemény
• 2 teáskanál só
• 2-4 deci sima joghurt
• 2 evőkanál biryani masala
• 2 marék friss korianderlevél feldarabolva
• 1 marék mentalevél feldarabolva
• 1 nagy fej hagyma felkarikázva, barnára pirítva, olajtól lecsöpögtetve
• fél kg basmati rizs
• 1 marék só a rizs főzővizébe
• 1 diónyi vaj az edény kikenéséhez

kiegészítő:

• fel kiló sima joghurt
• egy kanál gyömbérpor (vagy egy centi friss gyömbér felaprítva)
• fél fej apró kockákra vágott hagyma
• 2 teáskanál só

Mindent tegyünk a joghurtba, rázzuk össze alaposan és ezt együk a biryani mellé, isteni lesz.

Déli Sziget meglepően változatos klimatikus viszonyokat tud felmutatni, van errefelé minden, a hatalmas havas hegyektől a nap, lankás dombokon át, gazdag folyómedrek menti síkságokig. Nézzük a régiókat továbbra is É-D irányban:

• Nelson
• Marlborough
• Canterbury
• Central Otago

Nelson – a Déli Sziget legészakibb csücske. Nelson kissé alulértékelt borvidék, közvetlen szomszédja a méltán híres Marlborough régiónak, amellyel szinte azonos klimatikus viszonyok jellemzik, az egyetlen jelentős eltérés, hogy ezen a környéken jóval több a csapadék. A szőlők leginkább a sík részeken és az északra néző lejtőkön vannak, amelyekről szép kilátás nyílik a Tasmán öbölre. A szép kilátás inkább a borásznak, mint a bornak kedvez, de az innen kikerülő Chardonnay, Pinto Noir, Riesling és Sauvignon Blanc, Pinot Gris nagyon jó tud lenni.

Marlborough – egyértelműen a legnagyobb és legelismertebb borvidék, az itteni boroknak köszönhető, hogy Új-Zéland nemhogy felkerült a világ bortérképére, hanem Sauvignon Blanc-ból eljutott a csúcsra is. A napsütéses órák száma meghaladja az éves 2300 órát, a térség három oldalról (kisebb)hegyekkel, egy oldalról pedig az óceánnal határos. A vidék legelismertebb bortermő területe a Wairau folyó gazdag talajú völgye, Blenheim körül, de köszönhetően az elmúlt húsz év ingatlanárváltozásának, ma már szinte lehetetlen errefelé termőterülethez jutni, így gyakorlatilag Marlborough szívében telt ház van, az újabb telepítések egyre délebbre szorulnak, a Waihopai és az Awatere völgyekbe, ahol szintén kiváló borok készülnek és mivel még beleesik a régióba, használják is a Marlborough nevet a címkéken. A rengeteg napsütésnek köszönhetően nem csak a szőlő érzi itt jól magát, az itt termő olajbogyó, gyümölcsök, zöldségek, mind-mind fantasztikusan jók, és persze a helyben fogott seefooddal kiegészülve, komoly gasztroturizmushoz szolgálnak alap(anyag)ul. Miután a Sauvignon Blanc neve összeforrott a régió nevével, kevés szó esik arról, hogy a Marlborough Pinot Noir, Chardonnay, Rieslings, Pinot Gris és a Méthode Traditionelle habzóboroknak is kiváló forrása a vidék.

Borászatból rengeteg van errefelé, itt találjuk a világ legjobb SB-ját készítő Cloudy Bay-t (ami a LVMH Moet Hennessy Louis Vuitton tulajdonában van), de itt van a Stoneleigh, (SB,Pinot Gris), a Montana, Villa Maria Estate (SB), Grove Mill (SB), Monkey Bay (Chardonnay), és még számos másik borászat, bátran vásároljunk innen bármit, marlboroughi borral nem fogunk melléfogni, aki teheti, az látogasson el az övezetbe és egyen-igyon csodafinom dolgokat, megéri, ráadásul a táj is csudaszép.

Canterbury – a Déli Sziget közepe táján, Christchurch környékén található borvidék, amelyben benne foglaltatik a Banks-félsziget, ahol már 150 éve is volt egy kis borászat, köszönhetően a francia telepeseknek, akik Akaroa környékén gondoltak letelepedni. A Chch környéki ültetvények szerencsés helyzetben vannak, a nyugati szél gyakran hoz meleget, de a dimbesdombos vidék megóvja a növényeket a kiszáradástól, ráadásul a szárazabb időjárásnak köszönhetően kisebb as esélye a szőlőbetegségek kialakulásának is. Az általánosságban hűvösebb éghajlat kedvez a lassú érési folyamatoknak, van ideje a növénynek a finom ízeket felhalmozni és megőrizni a szemekben. Természetesen itt is akad Chardonnay és Sauvignon Blanc, de van Riesling, Pinot Noir, Merlot és Cabernet Sauvignon is. A régió legjobb területei Omihi Hills és a Waipara völgy, itt nagyon jó Pinot Noirok teremnek, a Banks félsziget kellemes Pinot Griseket és Gewürtztraminereket ad.

Central Otago – a világ legdélibb borvidéke, egészen sajátos klímával, és az itteni ültetvények fekszenek a legmagasabban a zátonyon, a tengerszint feletti magasságuk 200-400 méter között van. Az éghajlata különleges mikroklíma, szemben zátony egészére érvényes óceánival, itt védett, kontinentális a klíma, nagy az éjszakai és a nappali hőmérsékletek közötti különbség, forró, száraz a nyár, rövid, hűvös az ősz, csípős a téli hideg és hó is esik.

A területet nyugatról az Déli Alpok védi, keletről pedig hosszú szárazföld. A szőlőskertek leginkább a meredek hegylábakon vannak, amely kedvez a vízelvezetésnek és az eróziónak, utóbbi ellen védekeznek, ahogy tudnak. A talaj egészen sajátos, eltér a többi borvidéktől, üledékes kőzetek, pala és greywacke, amelyek ugyan kedveznek a szőlőnek, de gyorsan elvezetik a vizet és kiszáradnak, sok helyen öntözés nélkül szinte művelhetetlen a terület. A telepítések kb. 70%-a Pinot Noir, a régió egyértelműen ebből a legjobb, de szép eredményeket hoz a maradék területeken a Chardonnay, Sauvignon blanc, Riesling, Pinot gris, és a Gewürztraminer.

A déli félteke jellegzetessége, hogy északról délre haladva egyre hidegebb az idő (távolodunk az egyenlítőtől), de ez azért csak nagy általánosságban igaz, és a bornak többet számít a napsütés, mint a meleg, az bizonyos, hogy a legészakibb és legdélibb szüret között akár 6-8 hét is eltelhet. A napsütés és a meleg nem járnak feltétlenül együtt, sőt bizonyos fajtáknak szüksége is van hűvös éjszakákra a fejlődés bizonyos szakaszában. Az éghajlat óceáni, tehát csapadék van bőven mindenfelé,  a talaj pedig jobbára sekély, az altalaj pedig általában vulkanikus eredetű, részlegesen mészkő is található, köszönhetően a földörténeti korok hajnalának. (szórakoztató geológia erre)

A talaj és a csapadék mellett a bor szempontjából nélkülözhetetlen a napsütés, abból pedig a szigetek eléggé kellemesen el vannak eresztve. A zátony legtöbb vidékén az évi 2000 napsütéses óra simán megvan, egyes területek még ennél is szerencsésebbek, Bay of Plenty, Hawke’s Bay, Nelson és Marlborough 2,350 óra felett is kap, szerencsésebb években. Az UV sugárzás kifejezetten erős, a tiszta levegőnek és az ózonlyuknak köszönhetően, ez további pluszt ad a növényeknek. Akit részletesebben is érdekelnek a klimatikus viszonyok, az mindenféle fájlokat töltögethet le innen és varázsolhat a táblázatkezelőjében, ettől a szerkesztőség most eltekint.

Ha megnézzük a borvidékeket a térképen és mellénézzük az időjárási régiót, akkor nem fogunk meglepődni, hogy átfedéseket találunk, ezek a különböző klimatikus viszonyok szépen tükröződnek a borok egyedi sajátosságaiban is. Csendben jegyzem meg, hogy a világ legnépszerűbb vörösborai nem Új-Zélandról érkeznek a poharakba, bár becsületes, kellemes vörösökből szép számú akad, innen azért a fehér az igazi, kiemelkedő vörösért Ausztráliába érdemes menni ezen a környéken.

Tíz nagy borvidékről beszélhetünk, amelyek egy része kisebb alborvidékeket is magába foglal, haladjunk talán északról dél felé :

• Northland
• Auckland
  
• Waikato (Bay of Plenty)
• Gisborne
• Hawkes Bay
• Wairarapa
  

Northland – időjárása kellemes, bár csapadékos, sokat süt a nap és itt található Waitangi, ahol az első szőlőtelepítési kísérletek is történtek. Később a dalmát jövevényeknek köszönhetően a vörösborok lettek hangsúlyosak, Cabernet Sauvignon, Merlot de azért akad egy kis Chardonnay is. A Northland régió a legkisebb tényező az éves bortermelésben, de nem jelentéktelen.

Auckland – és környéke eléggé hasonlít a Northland régióhoz, mind időjárásában, mind egyéb körülményeiben, nem meglepő, hogy az ott fellelhető fajtákat szüretelik itt is. A régió szőlői leginkább Henderson, Clevedon és Kumeu környékén nőddögélnek, de az 1980-as években a Waiheke szigetre is telepíteni kezdtek, amelyek mára kifejezetten sikeres és egyedi borokat hoznak. Waihekére mindenképpen érdemes ellátogatni (jár a komp) különleges hely, különleges borokkal, ételekkel és egészen érdekes fazonok élnek arrafelé.

Waikato -  az Északi Sziget dereka, agyagos talajokkal, hőforrásokkal és kiváló gyümölcstermő klímával, amit a helyi erők alaposan ki is használnak, remek alma és kiwi terem arrafelé. A borászok errefelé kicsit rugalmasabbak, a variációk nem állnak meg a Chardonnaynál, Cabernet Sauvignon-nál és Sauvignon Blanc-nál, itt már megtaláljuk a rizlingeket és Cabernet/Merlot-kat is. A régióban számos apró borászat is van, érdemes csatangolni egy kicsit és irodák szerveznek bortúrákat is az erre kíváncsiaknak. Waikato abban a szerencsés helyzetben van, hogy víz felőli része a Bay of Plenty, egy csodálatos, hatalmas öböl, szépen fejlődő szőlőskertekkel, sok napsütéssel.

Gisborne – egy érdekes, picike borvidék, sajátos mikroklímával,és hatalmas szőlőtermő kapacitással. Csekély kiterjedése ellenére, a régió roppant népszerű (sok bértermesztő szőlészet, viszonylag kevés borászattal) hiszen innen érkezik az asztalokra az igazi újzélandi Chardonnay. A csodálatos Chardonnay mellett, kihasználva a különleges helyi adottságokat, széles fajtaválasztékot termesztenek, Gewurztraminer (az európai Tramini közeli rokona), Merlot, Müller Thurgau, Pinot Noir, Riesling, Sauvignon Blanc és Semillon is akad. (a Semillon egyébként igen kellemes bort ad szakértő kezekben, Ausztrálázsiában kétszáz éve termesztik, egy időben Dél-Afrika szinte csak ilyen szőlőt termelt, de Chilében, Argentínában,  Kaliforniában, Franciaországban is népszerű. Pompás, könnyű, nem túl összetett, nyári délutánokra való borocska, eléggé kiment a divatból, sajnos, túl sokáig kell érlelni, hogy tényleg klassz legyen. Van belőle édes meg száraz, utóbbi jobb, szerintem.) Gisborne különösen kedves most a szívemnek, a poszt születését egy palack Gisborne-i Chardonnay segíti.

Hawke’s Bay – a második legnagyobb hozamú borvidék, ráadásul itt működnek a legrégebbi borászatok is, akik már alaposan kigyakorolták magukat, aminek az eredménye érezhető is az innen származó borokon. Számos alrégiót lelhetünk a vidéken, a legismertebb talán a Gimblett Gravels, de ha megszállunk Napierben, akkor csillagtúrázhatunk pincéről pincére, csodás dolgokba futhatunk bele, olajligetek, gyümölcsösök, gourmet kaja, és a szubmediterrán-szerű éghajlat sok meleggel és sok csapadékkal. A régió fajtái a Cabernet Sauvignon, Chardonnay, Chenin Blanc, Merlot, Pinot Noir, Riesling, Sauvignon Blanc és a Syrah. (Syrah-Shiraz ügyben gyakran van kavar, az elnevezés kicsit zavaró, de a lényeg az, hogy az eredetileg Rajna-völgyi Syrah szőlőről beszélünk, de ha az Ausztráliában terem, akkor azt Shiraznak hívjuk. Érdemes is megkülönböztetni az ozzik Shirazát, azt a csokoládés, fűszeres testességet senki más nem tudja úgy, mint ők.)

Az elmúlt években megkezdődött a Viognier telepítés is, ez a fajta igen kényes, sok a macera vele, és annak ellenére, hogy már a rómaiak is termesztették, többször majdnem kipusztult, a franciák kemény munkával visszahozták az életbe, az Ausztrálok pedig sikerrel használják Shiraz blendekben, meglátjuk, hogy itt mi lesz belőle. (Church Road Merlot Cabernet Sauvignon)

Wairarapa – az északi sziget legdélibb csücskénél levő borvidék bár nem túl nagy, a mennyiséget bőven pótolja minőséggel. Sok napsütés és az éjszakai fagyokig lehűlő idő egészen sajátos borokhoz segíti hozzá a termelőket. A Wellingtontól egy óra autókázásra fekvő Martinborough a szíve a régiónak, itt már jelentős mennyiségű, kiváló Sauvignon Blanc terem. Az itteni szőlők előszőr Martinborough környékén jelentek meg a hetvenes években, de lassan Masterton, Gladstone, Opaki környékén is termeszteni kezdtek.

A vidék nagyon változatos, a déli részén erős az óceáni hatás, más ízvilágúak az itt születő borok, mint az északabbra fekvő vidéken. A hegyes-völgyes, alapvetően hűvös környezet elnyújtja az érési időszakot, de a lassabb érés alatt csodálatos, intenzív ízek alakulnak ki a szőlőben, ami kiegészül a gazdag, hordalékos talaj hatásával.  A terület kiváló a Pinot Noir termesztéshez, de van Chardonnay, Pinot Noir, Riesling, Sauvignon Blanc, Syrah, Pinot Gris, de akad kevés, kiemelkedő minőségű Cabernet Franc is.

]]> http://www.pappito.com/2010/07/16/uj-zeland-es-a-bor-eszaki-sziget-borvidekei/feed/ 1 http://www.pappito.com/2010/06/24/gastro-zabkasa/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=gastro-zabkasa http://www.pappito.com/2010/06/24/gastro-zabkasa/#comments Thu, 24 Jun 2010 05:34:41 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5604 Vannak furcsa étlek az ember életében, amelyek fogyasztására nincs igazi magyarázat, még ha utólag a tudósok meg is próbálják mindenféle vitaminokkal vakítani a népet. A családomban mindig is előfordultak szélsőséges elvek mentén táplálkozók, most viszont én este bele egy más kultúra hagyományába.

A reggelizés, mint olyan számomra új dolog, az elmúlt húsz évben ez kimaradt az életemből, de mostanában kezdek rászokni a dologra. A „mi a rossebet együnk reggelire” kérdésnek nem olyan egyszerű a megoldása, egyrészt mert kifogások találásában profi vagyok, másrészt meg mert reggel nem nagyon tudok enni. Illetve tudtam, már tudok.

A zabkásának nagyon csúnya neve van (ha a címből nem esett volna le) és igazából soha életemben nem láttam zabkását élőben, pedig egész kultúrákat alapozott meg a vízben-tejbben főzött gabona fogyasztása. Az egész kása dolgot nem tudtam hova tenni, bár ennek részben oka az is, hogy a kásáról való ismereteimet a hetedikes orosztankönyv vonatkozó rövid elbeszéléséből* szereztem.

Ugyanakkor a zabkása nem a gonosz erők által behálózott emberek mannája, ez egy teljesen értelmes kaja, csak én nem tudtam. Ráadásul annyira nem új, hogy ötezer éves leletekben is előkerült már némi főtt gabona. A zabkásaevés fellegvára természetesen skótország (óvakodjunk, ha ott élő barátunk van, én is hogy jártam, már reggelizek!) ahol a zabkásafogyasztás adta a lakosság javarészének az energia és rostszükségletét, bátran mondhatjuk, hogy évszázadokon keresztül. Annyira táplálónak tartották, hogy mai napig ezt etetik a lábadozókkal.

A zabkása (porridge, oatmeal) nem túl bonyolult kaja, az összetört vagy megőrölt gabonaszemeket vízben és/vagy tejben megfőzik, majd – esetenként tejszínnel dúsítva – megeszik. A klasszikus megoldás során éjszakára vízbe áztatják, hogy gyorsabban megpuhuljanak a szemek főzés során, de készülhet zablisztből is.

A zabot – tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy ezt a világ számos helyén a lovaknak adják – különböző módokon dolgozzák fel, mielőtt zabkását csinálnak belőle, hengerlik a szemeket (rolled), feldarabolják (steel-cut), megőrlik (ground) vagy összetörik (crushed).

steel-cut

A főtt gabona fogyasztása egyébként egész európában népszerű volt, a brit szigetektől, skandinávián keresztül egészen olaszországig, mindenhol igazodva az ott jól megélő gabonafajtákhoz. Ilyen a kukoricából készülő polenta, mamaliga, vagy a búzából, árpából, rizsből, rozsból készült változatok. Itt jelezném, hogy a tejbedara, tejberizs is ugyanez a műfaj, csak talán nem reggeli eledelként népszerűsödött el. Ha nem főzzük meg a holmit, hanem csak beáztatjuk tejbe, joghurtba vagy gyümölcslébe, akkor műzlinek hívják.

Az persze gyorsan kiderült, már a kásatörténelem hajnalán, hogy a kása bár jó dolog, azért a harmadik napon már bevennénk egy mézes kenyeret vagy egy pár debrecenit helyette, de aki az ötödik napon nem vágja oda a kulimászt, az megérdemli, hogy egy életen át csak ezt egye. A kása íze ugyanis nem túl goromba, sőt, mondjuk ki, unalmas, érdemes ízesíteni valamivel.

A legegyszerűb megoldás a cukor hozzáadása, egyrészt a cukorból lesz a leggyorsabban energia, másrészt meg édes, úgyhogy a gyerekek is megeszik. A variációk száma persze végtelen, már egy kis tejszín is csodákat művel, de menő a cukor+fahéj, a juharszirup, a méz, a szerecsendiós, a diós-mandulás változat és persze sósan is elkészíthetjük sajttal, ha pedig bárányvérrel, sóval és borssal csináljuk, akkor kapjuk az un. Black pudding nevű érdekességet, ami mellesleg finom. Ha nem kevergetjük, csak hagyjuk, hogy a magvak beszívják a tejet, akkor, kis pihentetés és szárítás után megmarad a formája, fel lehet szeletelni és zabtortát vagy kekszeket kapunk. (müzliszelet megvan?)

Miután az USÁban a reggelizőpelyhek, cereáliák elharapóztak, a nagy gyárak mind elkezdtek mindenféle variációkat előhúzni a kalapból, amelykben az aszalt gyümölcsöktől a csokoládéig minden megjelent, amit csak el merünk képzelni. A gabonaevés olyan népszerű lett, hogy elkezdték az egészségügyi hatóságok komolyan vizsgálgatni azt, amit a skótok már ötszáz éve tudtak, miszerint a zabkása jó. Könnyen emészthető, rostokban gazdag, csökkenti a koleszterinszintet és a szívinfarktus veszélyét, komplex szénhidrátokat tartalmaz amelyek segítenek a vércukorszint egyensúlyban tartásában és tele van B-vitaminnal.

rolled

De kinek van ideje reggelente zabot hegyezni a konyhában, pláne úgy, hogy folyton kevergetni kell amíg fő? Senkinek, úgyhogy az okos gyártók szépen zacskókba töltik a gyorszabot, amihez csak tejet kell locsolni és mehet a mikróba másfél percre. Ugyanaz a tápérték, a szenvedés nélkül, ráadásul, ha elfelejtjük kimosni a tálkánkat, akkor csak a tálkát kell kidobni, nem az egész lábost.

Én egy nestlé terméket eszegetek, amely itt az Uncle Toby néven fut, ebből mindenféle ízű van, a szimplát azért megcukrozom vagy összekeverem valamilyen más izűvel, egészen finom és kora reggel meleg takarmány. Sőt, azt kell mondjam, hogy sokkal jobb, mint vártam, finom. Mindez sokkal értelmesebb indok a zabkásaevés mellett, mint a sok tudomány, amiből kiderül, hogy ha zabkását eszel, akkor hosszabb lesz a cerka és növeli az esélyt a lottónyerésre is.

*= каша – a sztorival nem untatnám azokat akik nem nyitottak a folyamatos mozgást jelentő igék lelkivilágára, a végén a kiscsávó kiejti a kását az ablakon, rá egy arrajáró fejére. Izgalmas fordulatokban bővelkedő irodalmi alkotás

Zöldfűszerszámokat elkevertem olívaolajjal, aprítottam bele egy kis fokhagymát is, majd ezzel a masszával bekentem a xilofont, folpakkba tekertem és állni hagytam, hogy legyen ideje eltűnődni azon mit művelt és kivel kezdett.  Sózni nem szabad, nem is kell, csak száraz lesz tőle. Ezalatt főztem ebédet a rokonzoknak, hogy éhen ne vesszenek szegénykék.

Úgy másfél óra után bedurrantottam a sütőt, hogy legyen ideje alaposan átmelegedni és kicsomagoltam a tetteskülsejű bárányalkatrészt, aki ekkor még mindig nem mutatott együttműködési hajlandóságot. Felforrósítottam egy serpenyőt, nagyon, majd tettem bele vajat és amikor felolvadt szépen és elkezdett felhabzani, akkor beletettem a bárányt.

Minden oldalát két-két percig sütöttem, majd egy előre odakészített sütőizébe helyeztem, amelynek az aljára már karikáztam paradicsomot, az alá is dobtam egy kis vajat, letakartam fóliával és negyven percre beraktam a forró sütőbe. Fél óra után ránéztem, de még nagyon engedte a levét villával szurkálásra, úgyhogy visszaraktam. További 15 perc hőkezelés után, bizottságilag késznek nyilvánítottuk, most le van takarva és hűl.

Még nem tudom mit eszünk hozzá holnap, de remek lett, szaftos, ruganyos, nem rágós, bár a rózsaszín korszakán túl van, de nálunk nem eszik a lányok a rózsaszínre készült húst, hát ez van. A bárány jó! Mondjuk egy ekkora darab két felnőttnek elég, körettel, nem a legköltséghatékonyabb takarmány, de finomnak nagyon finom.

Igazából nagyon nem érdemes ragozni a dolgot, a lényeget már leírtam az 1.5-ös verzió bemutatásakor, az alapok nem változtak, vagyis ugyanúgy hozhatunk létre pincéket, abban rekeszeket, azokban pedig palackokat, értelemszerűen megmaradt az ízjegyzet és a palackok képének testreszabhatósága, a kettes verzió inkább csak belülről újult meg.

A v2.0 még közelebbről igazodik a Snow Leopard lelkivilágához, kihasználva azokat a kellemes lehetőségeket, amelyeket például a CoreAnimation vagy a QuickLook kínál, ezek most már zsigerből jönnek, bár ez azt is jelenti, hogy Intel előtti macekre nem fog felmenni.

Némi bugfixek mellett komoly mennyiséggel bővült a palack- és rekeszformák kínálata, úgyhogy még több lehetőségünk van a testreszabásra, gyorsult és okosodott a GUI és a keresőmodul, még több régió és alrégió került be a rendszerbe, szóval azért ha nem is egetverő, de azért szabad szemmel is látható fejlődést kapunk.

Sajnálatos módon a verzióugrás az árcédulán is nyomot hagyott, a frissért már 39,90 eurot kell fizetnünk (NZD73) ellenben ha sokat játszunk borral, akkor hosszútávú befektetés, sokáig nem fog elévülni a dolog és hosszú órákra biztosítja a szórakozásunkat, már annak aki szeret borral babrálni.

Szóval az van, hogy ez a hegyes, ez tényleg csíp, ami nem baj, azt szeretjük. Pontosabban, a családból csak én szeretem, ezért a felhasználása erősen korlátozott, mert a gyerek nyafog, hogy csíp, anyja meg meg se kóstolja, úgyhogy én nassolgatok csak ilyesmit, de ugye kétfélét nem főzünk, ki ér rá ilyesmire?

Leszedtem a paprikát, majd ott álltam három marék cuccal, amiből egy szem is elvinne egy nyílméregbékát. Ezen az éghajlaton a kiszárítása ugye teljesen reménytelen, illetve kiszáradni még csakcsak, de később úgyis megszívja magát a levegő páratartalmából és akkor megpenészedik. Úgyhogy – számos ötletből merítve – kétféleképpen dolgoztam fel a készletet.

Egy kisebb adagot apróra felvágtam, összekevertem sóval és még apróbbra felvágott fokhagymával, majd egy icipici üvegbe tömtem és  – egy külön erre a célra vásárolt – olívaolajjal felöntöttem. Az eredeti elképzelés az, hogy majd ebből kanalaz az ember a húslevesbe, és akkor az majd finomabb lesz. Vagy csípősebb. Na erre kíváncsi leszek.

A másik feldolgozás: a csuma eltávolítása után minden paprikát hosszában kettévágtam, ami mag kiesett, az kiesett, ami nem, az benn maradt a játékban. Ezeket aztán ügyesen betuszkoltam egy nagyobb termetű üvegbe, szórtam bele egy kis zúzott fokhagymát, majd felöntöttem olajjal. Aztán ezt egy lábos vízben addig melegítettem, amíg már nem untam, és jól átmelegedett, majd fedőt rá, és hagytam a dunsztban kihűlni.

Eddig minden szép és jó, ellenben most nem merem kinyitni őket. Még este, amikor a dunsztot csináltam, lenyaltam az ujjamról az olajat, gondolván, hogy óvatos tesztnek ez is jó lesz. Öt perccel később még mindíg levegőért kapkodtam és a nej szerint furcsa volt az arcom. Alapos kézmosás után is minden csípett, amihez hozzáértem, úgyhogy körömlakklemosóval és izoporil-alkohollal vakartam le a halált, nehogy a hétfői heraldban az legyen a címlapon, hogy “kézfogással irtotta ki családját a keleteurópai”.

Az étterem a huszas évek amerikájába visz bennünket, a berendezés, a hangulat, minden erről szól, és ugyebár ekkoriban születik meg az, amit ma jazznek hívunk, szól is ilyen, élőben. Nagyon kellemes, nagyon hangulatos és kényelmes hely. Előzetes asztalfoglalás után udvariasan fogadtak bennünket, odavezettek az asztalunkhoz, amelyen volt terítő is, azonnal hoztak vizeket meg étlapot, borlapot.

A menü hetente változik, ahogy a chef érzi magát és persze attól is függően, hogy mit lehet frissen beszerezni, és szerencsére nem is egy tizenoldalas kisregény, 3-4 előétel, 4-5 főétel, pár desszert és kész is, a fogások ötletesek és szépek, könnyű választani és nehéz melléfogni. A chef, Ryan Arboleda, feltörekvő csillag, számos kiváló étteremben dolgozott már Új-Zélandon, itt az étterem megnyitása óta vezeti a konyhát, kiváló munkát végez.

Az étterem beltere is az ábrázolt korszakhoz igazodik, a csillároktól az evőeszközökig, a bútoroktól a felszolgálók ruhájáig, a zenétől a mellékhelységek berendezéséig, nagyon aprólékosan odafigyeltek a díszletre, ez már önmagában sok pontot ér nálam. Az étteremben van egy hangulatos, félhomályos bár és két, étteremként funkcionáló helység, mindenhol apró, de eredeti ötletek, mint az asztalok melletti pici zsámolyféle, amelyre a hölgyek tehetik a táskájukat, vagy a mellékhelységekben hallható, rádiójáték, amely Aucklandban játszódik, nagyon szépen össze van rakva az egész.

A borlap igen gazdag, számos különlegességgel, amelyek kóstolásra érdemesek, kapunk szakértő tájékoztatást is, ha kérünk, hogy mi passzol az ételhez és mi nem, egy barátságos maffiózó mindent alaposan elmagyaráz. Amúgy is folyamatosan gondoskodnak rólunk, ahogy a többi vendégről is, nagyon barátságos az egész ügymenet.

A nej valami fiatal courgetteket evett, bundázva, én pedig bárányt, nagyon finomat, fűszeres krokettet kértünk mellé, mind a kettőnk takarmánya elsőrangú volt, a bárány szép rózsaszín, zaftos. A boraink is kitűnőnek bizonyultak, nej egy 2008-as Dog Point Sauvignon Blanc én pedig egy 2006-os Rockbare mellett döntöttem. A Dog Point elképesztően érdekes bor, mintha nem is Sauvignon lenne, de mégis az, ezt meg fogom keresni palackban is.

Szerintem a prohibition pompás étteremélmény, jó helyen van, (mind a ketten meglepődtünk, hogy micsoda élet van Ponsonbyban szombat este) kiváló étel, kiváló hangulat és kedves, szakértő felszolgálás, ráadásul nem is világtól elrugaszkodott áron, nagyon elégedettek voltunk az egésszel. A zenéről egy bőgős és egy szaxofonista gondoskodott, akik csendes, vidám, korhű  jazzt toltak, péntekenként kiegészülnek egy zongorával is. Ide még visszamegyünk.

A teljesen barom  módra elvetett répák közül az élelmesebbje azért talált helyet magának a fejlődésre, mégha nem is sokat, ezt igyekeznek lelkesedéssel ellensúlyozni. A fogyasztható méretűeket kihúzkodom szépen, így majd lesz hely a többinek, hogy rettenetesen nagyra megnőjenek. Mindenesetre az első magamtermelte répa már az emésztőrendszereinkben végezte, finom, zsenge, élénk íze volt. A második kört most tervezem nyersen felenni és feletetni szeretteimmel, olyan ez a kiskert, hogy mindenki részesedik belőle, mintha Milo Minderbinder biznisze volna, viszont locsolni nekem kell.

Uborkaügyben az első fecske egy hatalmasra dagadt uborka volt, kicsit csodálkoztunk is, hogy mitől nőtt ez ekkorára, de aztán építettem nekik (Ekker tanácsára) kilövőállomást, most oda másznak fel lelkesen, és soksok sárga virág csalogatja a méhecskéket a közelbe. Az első két uborkát leszedtem, hogy ösztönözzem a növényt, ebből anyósom uborkasalátát csinált, szóval nyugodtan mondhatom, hogy Michelin csillagos minőség.

A második szüret már három kifejlett példányt hozott, ezeket lehűtöttem, hogy bevárják a következő adag frisset, amit lelkesen meg is tettek, úgyhogy egy befőttesüvegnyi kovászolnivaló halmozódott fel hamar. Na itt futottunk bele a problémába, hogy a kovászolt uborka elkészítéséről annyit tudtunk, hogy napra kell tenni, ami azért nem tűnik egy precíz receptúrának. Legott rávetettem magam a netre, hogy leljek egy működő receptet, de ezermillió félét találtam, amelyekben olyan dolgokról esett szó, amit itt illendőségből meg se említek. Az meg hab a tortán, hogy folyton a kaprot emlegették, amelyről közismert, hogy élelmezési felhasználása a genfi konvenciókba ütközik.

Occam pipereholmiját szem előtt tartva, rámentem a legegyszerűbb, legkevesebb hozzávalóból megoldható verzióra, amely annyit mond, hogy forraljunk fel sós vizet (4deka só/l), hagyjuk visszahűlni, majd langyosan töltsük be a bevagdosott ugorkával bélelt üvegbe. Mielőtt megtettem volna, gondosan megpucoltam pár gerezd fokhagymát, hogy az is kovászolódjék a zöldségekkel, meg szórtam bele pár szemesborsot, mert az meg jól néz ki. Felöntés után rátettem egy szelet kenyeret, hogy legyen ami beindítja a kovászolmányt, azt is ellepte a lé. Lefedtem, majd kitettem a napra.

Kettő szabadban töltött nap után (éccakára se hoztam be, 20 fok van) kifejezetten reménytkeltő kovászosuborka szaga van az egész miskulanciának, a folyadék megzavarosodott, jelezve, hogy komoly dolgok zajlanak a háttérben. Ha holnap megsüti még a nap egyszer, akkor leveszem a kenyeret, leszűröm a levét és megy a hűtőbe, mert kész van. És ezt az egészet, a rendes, becsületes kovászolt uborkát én magam állítottam elő, saját erőmből! (kivéve a vizet, sót, üveget, kenyeret, fokhagymát és a szemes borsot, de ezen kívül mit adtak nekünk a rómaiak?)