Ez nem kis kihívás, megközelítőleg huszonkétezer km-ről beszélünk és hónapokról, amelynek a jó része az outbackban fog zajlani, távol mindenféle civilizációtól, ami ozzi körülmények között valódi távolságot, akár többszáz km-t is jelenthet. Már a felkészülés is összetett kihívás volt, amely az igen tudatos motorválasztástól indult, de a cuccok, tuning, útvonaltervezés, mind-mind időrabló és aprólékos tevékenység amit el kellett végeznie. Elszántak végignyálazhatják, hogy a szóba jöhető motorokat milyen szempontok szerint mérte össze, hát nem mondom.

Szerintem nem csak motorozni szeretőknek érdemes olvasni András kalandjait, csodaszép tájakon kavincol, érdekes alakokkal találkozik és élvezhetően, gyönyőrű fotókkal illusztrálva ír. A Terra Ochra munkacímű túrájának képanyagát elérhetitek a flickeren, ez már önmagában megér pár negyedórányi bámulást és klikkolást (és irigykedést).

A North Harbour Mini Motocross Club pont erre való, itt több korosztályban versenyezhet az ember, változatos járműkategóriákban. Ezt a versenyklubot is, mint a többit, lelkes szülők gründolták össze, a rendezvényeik is a környékbeli farmokon zajlanak, Waimauku, Kaukapakapa and South Head környékén, így nem csak egyféle talajon és pályavonalon küzdhetnek a lurkók.

Mivel ez egy mini cross-klub, az alsó korhatár 4 év, a felső pedig 12, efölött már a junior kategóriában kell manőverezni. Talán meglepő a négy évesen motorra ülés, de ahogy elnéztem ez elég sokaknak sima ügy, és szerencsére ők nem is skolnyik biciklin kezdik a kétkerekű pályafutásukat, hanem ötven köbcentis krosszmotoron.

A klub követi a Motorcycling New Zealand szövetségi szabályait, van bizinyos életkor-köbcenti-járműfajta limit, ami országos érvényű, de ebbe nem mennék bele mélyebben, a mi szempontunkból nagyjából mindegy, hogy 100ccm-es kiskerekű ATV-vel hány éves kortól indulhatnánk. A lényeg, hogy a klub roppant kötetlen, nem is valami agyonszabályozott valami, az éves tagdíj 45 dollár (családi tagdíj 55) évente, így a tagok maguk végzik az ellenőrzési, bírói, partjelzői meg egyéb pályaszéli feladatokat, a gyerekeik jó eséllyel úgyis a mezőnyben vannak. Ha valaki nem csak itt, klubon belül akar versenyezni, akkor az MNZ-nél kiválthat versenyzői licencet, amivel bárhol máshol is indulhat, majd később ezt a licencet viheti tovább junior és felnőtt korában is.

A legfontosabbak persze a biztonsági szabályok, megfelelő felszerés nélkül senki nem indulhat a versenyeken, mindig van a helyszínen egy mentőautó és mindenki figyel a másikra, hogy minden rendben menjen és minden rendben is ment, a pálya is szépen ki volt jelölve, a parkoló elkerítve, a csapatok sátrai szintén, messziről teljesen felnőtt dolognak nézett ki az egész, csak közel érve volt fura a sok pöttöm alak a nagy bukósisakokban.

Egy barátunk hívott el bennünket megnézni a vasárnapi futamot, ő azok közé a szülők közé tartozik, akiknek gyerekkorukban nem lehetett ilyen klassz játékuk, most viszont a gyerekükön keresztül élik ki magukat – az ő esetükben szerencsés, hogy a gyerek is szívesen motorozik öt évesen.

A motorok állatiak, a legpicibbek persze még CVT-szerű váltóval, de a nagyobbak már 2-3 sebességes, igazi váltóval nyomulnak, és marha jó hangjuk van, annak ellenére, hogy 50-100 köbcentisek csak, a sok kisklambó pedig nagyon vagány a szerkójában. Az egész rendezvényből árad a kúlság, ahogy 5-7 évesek krosszcsizmában rugdossák a tehénszart a mezőn, észbontó az egész. Az apukák sámlin ülve a sátrakban szerelik a versenygépeket, a kölykök meg egymást cukkolják, meg kell őket zabálni.

A pályán hihetetlen, hogy mennek, némelyik öt évesen úgy kanyarodik, ahogy én sosem fogok, csináltam is kis videót, amin remélem átjön az élmény. Az a jó ebben, hogy nem kell hozzá igazán sok pénz,  (azért egy terepjáró nem árt) és mégis remekül szórakoznak a népek, nincs alkohol, csak jó levegő (vagyis benzinfüst). Szuper élmény volt, bár a lányom kijelentette, hogy őt akkor sem érdekli az egész, ha percekig meredten nézett egy übercool, szőke copfos, ötéves kiscsajt a rózsaszín krosszpáncéljában rombolni – neki ez hangos. Hát. Mindegy, ha nem, hát nem, majd apa vesz krosszmotort egyszer.

A klubnak van facebook oldala, weboldala, ha valaki be akarná nevezni a gyerekét, vagy csak el akarna nézni egy futamra, én most voltam életemben először motorversenyen, és akkor is klassz élmény volt, ha a versenyzők, motoron ülve is csak a derekamig értek.

SC kb. száznegyven kilométerre van Brisbanetől, ellenben megy oda autópálya, nem egy nagy etvasz odajutni. Plusz szépség, hogy az ember menet közben elhalad a Glass House Mountains mellett, amit maga Cook kapitány nevezett el, az otthoni (Yorkshire) üvegolvasztó kemencékről. Azoknak volt hasonló fazonja, mint ennek a tizenegy hegyből álló felszíni képletnek, ami a síkságon látható. Nem egy everest, a legmagasabb hegy is csak 556 méter (Mt. Beerwah). Mondjuk a síkság se csúnya, de azért csak egy síkság, nem árt neki egy kis díszítés.

Célpontunk a Noosa Heads nevű nyaralófalu volt, ami tényleg semmi más célt nem szolgál, csak eteti és altatja a parton hemperegni szeretőket. Leparkolás után sétáltunk egy nagyot, megnézegettük a boltokat és kinéztük, hogy hol fogunk takarmányozni, aztán leballagtunk a partra. A kis félsziget csúcsa természetvédelmi terület, de szabadon lehet jönnimenni, sokat ezt is tették, rajtunk kívül szinte mindenki surfdeszkával a hóna alatt.

Miután kisétáltuk magunkat (amihez azért nem kellett sok a harminc fokban) lesétáltunk a partra mi is, hogy feredőzzünk  a habokban, bár ezt a gyermek kategorikusan visszautasította, miután egy pillantást vetett a hullámokra. Sajnos a homokozókészlet nem volt nálunk, úgyhogy nagyszabású talajmunkák helyett inkább a rokonzokat szórakoztatta, amíg mi a nejjel beromboltunk a vízbe. A víz nagyok kellemes, a hullámok pazar mualtságot biztosítottak, amelyet se cápák, se medúzák, se egyéb szörnyek nem zavartak meg. Pancsolás után kijöttünk, megint sétáltunk meg megebédeltünk és hazakocsiztunk.

Noosa Head egyébként irtó jópofa, csodálatra méltó önfegyelemmel hoztak valami építési szabályt, hogy nem lehet nyolcszáz lakásos apartman-toronyházat építeni, és nem is építenek, ettől az egész teljesen élvezhető és emberi léptékű maradt. A parti sétányféleség mellett persze ott vannak a kötelező egy-két emeletes nyaralók (számomra örök rejtély, hogy az óceántól kb. tizennyolc lépésre minek medence is) amelyek másik oldala már a főutca, úgyhogy sétálgatva vagy robogóval minden simán elérhető, kényelmesen. A part kilométereken át tart, úgyhogy tömeg sincs igazán és még újzélandi fagyizó is van.

Másnap is partozást követtünk el, de ezúttal délnek indultunk, hogy a Gold Coastra vessük a tekintetünket, amiről már oly sokat hallottunk. A Gold Coast közelebb van, csak kb. nyolcvan km-t kell menni, hogy odaérjen a dolgozó, eltéveszteni sem lehet, messziről azért, mert mindenfelé ki van táblázva, hogy Surfers Paradise, közelről meg azért, mert olyan, mint egy vízparti üzleti negyed.

Elképesztő mennyiségű és méretű toronyház van szertedobálva mindenfelé, egymás hegyén-hátán, kissé túlzásnak is tűnik, amikor köztük sétál az ember. Gold Coastnak már van saját nemzetközi reptere és mindenféle világi hívsággal próbálja szórakoztatni a vendégeket, olya, mint egy nagy diznilend, a hülye Goofy nélkül. Az összes luxusmárka jelen van, jachtkikötők, Versace hotel, Sheraton, mallok, éttermek és kb. egymillió apartman, dugig tömve mindenféle nyaralókkal.

Borzasztó látványos az egész, a part is nagyon klassz, kiváló minőségű felületi egyenetlenségek a vízben, kényelmes, finom homok, mindenféle szórakozási lehetőségek, olyan, mintha Salounak beadtak volna egy ámerikai hormoninjekcót, ugyanakkor teljesen személytelen az egész, pláne egy nappal Sunshine Coast után volt furcsa hely. Nem mondom, hogy nem nyaralnék itt, a lábamat áztatva az óceánban, de azért ennél ezer jobb hely van a környéken, ahol van is valami, ami máshol nincs. Egy nézést megért mindenképpen. Mindkét parton jól éreztük magunkat, de egyrészt más pénztárcához van méretezve a kettő, másrészt SC sokkal hangulatosabb.

]]> http://www.pappito.com/2011/01/18/kirandulas-sunshine-coast-australia-queensland/feed/ 0 http://www.pappito.com/2011/01/17/kirandulas-brisbane-i-queensland-australia/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=kirandulas-brisbane-i-queensland-australia http://www.pappito.com/2011/01/17/kirandulas-brisbane-i-queensland-australia/#comments Sun, 16 Jan 2011 19:05:30 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=6457 Hosszas küzdelem után végül sikerült megfizethető jegyeket szereznünk, annak ellenére, hogy a karácsony-újév időszak általában elég büntető jegyárakat okoz a légiközlekedésben. Kicsit aggódtunk azért, amikor kiderült, hogy a szignifikáns spór a China Airlines-szal való utazgatást jelenti.

Nem csoda, hogy nem nagyon hallottunk korábban erről a csinos kis légitársaságról, vagy tíz éve nem repkedtek erre, ennek később még jelentősége lesz. Azért biztos, ami biztos, lecsekkoltam az airliners.net-en, hogy tényleg vannak saját repülőik, meg minden, nem csak egy kis sanghaji mellékutcában működő internetkafé/dumplingkifőzde látszik a netről légitársaságnak Lássuk be, a honlapjuk azért nem pont olyan, mint az Emirates vagy a Singapore Airlinesé.

Az autót megint az Aeroparkra bíztuk, ahol napi hat dollár váltságdíj ellenében nem csináltak vele semmit, velük megint minden flottul ment, szeretjük őket. Becsekkolás és a gyerekülés feladása után ballagtunk a lehető legtávolabbi kapu felé, ahol a lázas indulási igyekezetek helyett, békésen öldögélő utazóközönséget és mindenféle, extázisban vigyorgó kínai öltönyösöket találtunk. A reptér nagy ablaka előtt felállított kisszínpadon egymást váltották az öltönyös urak, akik beszédeket mondtak, a nejem szerint mind angolul, ami nekem elsőre azért nem volt ilyen egyértelmű.

Az ünnepség oka az volt, hogy a China Airlines, kb. tíz év kihagyás után ismét repül Aucklandból Tajpejbe, és mindezt Brisbane-en keresztül teszi, így kerültünk mi a képbe. (izé, valójában úgy kerültünk a képbe, hogy majd ezer dollárral olcsóbb volt a jegy, mintha nem a kínaiakkal megyünk) A beszédek nem akartak véget érni, pedig megjelent már a maori kultúrcsoport is és a háttérben 35 kilós, gyönyörű keleti nők készítették a piros szalagot az átvágásra. Negyed óra után már rettenetesen bizarr élménnyé vált az egész, kísértetiesen hasonlított a Kádár-éra hasonló eseményeire, amikor a nehézipari miniszter átadja a bonyhádi  lábosfülhegesztő üzemet. Végül, hosszas lamentálás után csak átvágták a piros szalagot, majd fotózás, és kisvártatva, sűrű nihaozás közepette beszállhatunk az Airbus 330-300-ba, ami ugyan nem volt új, de nem volt vele semmi baj. Mindenki kapott ajándékot is, mert ez az első út, minden kínai úgy vigyorgott, mint akit a szénakazal mögé visznek pendelyes lányok.

Előzetes aggodalmunkra rácáfolva az egész repülőút teljesen normálisan működött, jó volt a kaja, még a lábunknak is több hely volt, mint a fapadosokon szokott lenni, bár a személyzet időnként úgy csinált, mintha ma lett volna az első napjuk. Az ünnepségnek és a bénázásnak köszönhetően csak összeszedtünk fél óra késést, amit megfejelt az Ausztrál biosecurity rutin, ami eléggé meglepte a személyzetet, annak ellenére, hogy ez a gyilkos spray fújdogálása már évtizedek óta megy (nehogy behordjunk valami szörnyet, amitől dadogni kezdenek a wombatok) és a légitársaság máshonnan rendszeresen repül az országba. Végül bejött a gépbe egy délceg ozzi, elmagyarázta a mivant, a lányok fújdogáltak, aztán végre kiszállhattunk.

A tavalyi látogatásunkkor kért e-visitor vízumunk még éppen érvényes volt, úgyhogy azzal nem kellett foglalkoznunk, összekaptuk a csomagunkat és a gyerekülést, megkaptuk a pecsétünket a szigorú tekintetű tisztviselőtől és beléphettünk a koraesti, 28 fokos városba. A rokonzok már vártak ránk, úgyhogy bepattantunk a kocsiba, hazahúztunk, lepakoltunk, ettünkittunk és a kookaburrák röhögését hallgatva elaludtunk. (az alábbi képen nem kookaburra van)

Másnap ragyogó időre ébredtünk, úgyhogy legott neki is vágtunk az egyetlen előre eltervezett programunknak, a Lone Pine Koala Sanctuary megtekintésének, mert ezt a gyerek már tavaly is imádta. Az LPKS – ki hinné – egy állatkert, benne mindenféle jószágokkal, papagájtól a kenguruig, nagyon jópofa hely. Hajóval is lehet menni a városból, de nekünk közelebb volt kocsival, csak pár perc autókázásra laktunk onnan.

Rendszeres időközönként megetetik a papagájokat, ilyenkor a környék összes, színestollú madara berepül az eseményre és egymás hegyén-hátán tipornak a tápért. Ezrével vannak, nagyon látványos, érdemes a ruházatra ügyelni, mert a madárkák nincsenek tekintettel az ilyesmire. Madark után megnéztük a wallabykat, ezeket etetni is lehet, ha vásárol a proletár előre wallabyetető izéket, ezt mi kihagytuk, de azért a dögöket meg lehet simogatni. A wallaby egy kis erszényes, úgy néz ki, mint egy fejlődésben visszamaradt kenguru, fő tevékenyésge az árnyékban tespedés és a turisták által behordott kaja felzabálása. Egyet láttunk ugrálni, de arra a többi wallabyk is hülyén néztek, hogy nem tud viselkedni, pont amikor itt vannak a vendégek.

Megnéztünk mindenféle hüllőket meg emut meg a wombatot, ami még a wallabynál is passzívabb jószág, egész nap döglik a melegben és horkol. (Soulmate!) Aztán jöttek a koalák, meg egy előadás a koalákról, ami tök érdekes volt, csomó érdekes dolgot tanultunk róluk, de továbbra is meggyőződésem, hogy a koala az egy megmagyarázhatatlan evolúciós félreértés, a funkció nélküli lény, ha nem rá gondolt Turgenyev, amikor kitalálta a “felesleges ember” kifejezést, akkor nem tudom kire. Az életmódja folyamatábrán könnyen ábrázolható, a nap 80%-ban alszik, hogy a 20%-ban ehessen, viszont a sok eukaliptuszlevéltől könnyen elálmosodik és goto 10. Édes pofa, nem mondom, de hozzá képest a lajhár maga Flash. A koala csak létezik és ez minden amit el lehet róla mondani, kiveszőfélben van, mert az ember elveszi az erdőit amiben lakni szeret meg elütik az úton, vigyázzunk a koalákra. Megsimogattuk, megnéztük a többi, fára akasztott haverjait is, aztán átmentünk a háztáji részlegbe, ahol van malac meg paci meg birkaterelős előadás, de utóbbit idén már kihagytuk, végül is Új-Zélandon lakunk.

A LPKS fő attrakciója persze a koala, de érdemes alaposan körbejárni a parkot, vannak baglyok, kígyók, kacsacsőrű emlős, dingó, tasmán ördög, meg mindenféle madarak, köztük a kazuár, ami a legelképesztőbb madár, bazi nagy, szép, és lakik is a vadonban, szóval el lehet ütni az úton. (ne tegyük, egyrészt mert az fáj szegény madárnak, másrészt tönkremegy az autónk) Érdemes olyankor menni, amikor szép az idő, egyrészt mert van sok árnyékos hely, másrészt könnyebb fotózni is.

Nincs tigris meg zsiráf, de az Ausztráliára jellemző egyedi állatokat meg lehet nézegetni. Aki a környéken jár, ugorjon be, gyerekeknek is nagyon jó szórakozás és meg lehet simogatni olyan állatokat, amiket hétköznap azért nem nagyon lát az átlagember és vannak mindenféle tanulságos előadások, amikor elmagyarázzák, hogy működik a terelőkutya, a koala, mit eszik a micsoda és mikor szeret aludni. Ja és van teknőcbéka is.

A zátony motorostérképe ugyan csak három mosolygó fejjel jelöli, de szerzője, Peter Mitchell nem beszámítható, nagyon kellmesen kanyargós útvonal, gyönyörű környezetben. A Stratford és Taumarunui között húzódó út nagyjából százötven km hosszú, amit nagyjából középtájon egy tizenkét km-es murvás szakasz bonyolít, bár ez csak az átmenőforgalmat csökkenti, száraz időben nem számít, csak poros. Az út mentén számos látványosságban lehet részünk, ha hajlandóak vagyunk akár gyalogolni is, van bazinagy vízesés meg betonhíd a dzsungel közepén meg ilyenek.

Reggel indultunk Stratfordból, a város közepén kezdődik a FWH, eleinte csak dimbekdombokon és lankás területeken megy keresztül az ember, aztán elkezdődik a kanyargós kapaszkodás, ami többet abba se marad, csak kanyar kanyar után, fel és le a hegyek között. A terv az volt, hogy elmegyünk Taumarunuiba, ott tankolunk (útközben nincs kút) és visszafelé is megcsináljuk, de mire Taumarunuiba értünk, érdekesebbnek tűnt felmenni a négyes úton egy kicsit és egy negyven km-es kitérővel, pici, girbegurba utakon visszatérni a FWH-ra, és úgy hazamenni.

Az első nyereg, amire fel kell baktatni a Strathmore Saddle, aminek a tetején meg is álltunk körbenézni és fotózgatni, aztán egy idő után rájöttünk, hogy ilyen nyeregből lesz még sok és a környező dombok se lesznek mások, maximum az egy domboldalra eső fajlagos birkaszám változik, úgyhogy szépen kanyarogtunk Whangamomona felé. Ez a kedves, szinte teljesen jelentéktelen falu mára 25 lakossal büszkélkedhet és azzal, hogy egy, talán az átlagosnál is jóval unalmasabb napon, köztársasággá kiáltották ki magukat és néhány környező dombot. Ezt nem írhatjuk csupán az unalom számlájára, a Taranaki és a Manawatu kerületek határait 1988-ban átszabták, és sajnálatos módon a falu fele és néhány környező birtok hirtelen a Manawatu kerületbe került, miközben az egész falu öntudatos Taranaki benszülöttnek tartja magát. Annyira felháborodtak azon, hogy velük nem egyeztetett a regionális önkormányzat, hogy mind bementek a kocsmába (kb negyvenen) és egyhangúlag független köztársasággá változtak.

Azóta is függetlenek, az állam pedig hagyja őket játszani, a környék annyira elzárt, hogy tulajdonképpen tényleg tökmindegy, hogy függetlenek-e, vagy sem és ők így jobban érzik magukat. Kétévenként van köztársaság napja (a következő 2011 január 22., vonatok Aucklandból és Palmerston Northból) amikor a helyiek és az erre az alkalomra idecsődülő 5-6000 látogató mulat, iszik, ostorpattogtató, posszumnyúzó és gumicsizmahajító versenyeket tart, majd hazamegy és újra kihal a falu. Egy rendes köztársaságnak persze elnöke is van, Whangamomonának volt már kecske (Billy the Kid) is és pudli (Tai) is az elnöke, de hát ez legyen a polgárok problémája.

Mindenesetre a faluban van egy hotel/étterem, egy régi postaépület és egy romos busz. A település 1895-ben született, amikor az első telepesek ideértek, bár ekkor még út sem vezetett errefelé, a házak is csak 1897-ben kezdtek épülgetni. A világháború és a Whangamomona folyó 1924-es áradása megakasztotta a település töretlen fejlődését, ami csak 1933-ban indult újra, amikor ideért a vasút. A következő technológiai ugrást a vasútmenti települések villamosítása jelentette, amire 1959-ben került sor, de már ez sem volt képes segíteni a falun, ’79-ben bezárt az iskola, ’88-ben pedig a posta is lehúzta a rolót. Azóta a falu abból él, hogy köztársaság, meg, hogy az átmenőforgalom hagy ott némi pénzt kajára/szállásra, de mindez nem változtat a tényen, hogy kb 70km-t kell menni a következő benzinkútig.

A fogadóban bevettünk egy steak-szendvics nevű valamit (van csapolt cider) megnéztük mindenki más motorját, ők meg a mienket, majd tovabrummogtunk. A falu után nem sokkal van a hegybe túrva a 180 méter hosszú, Moki nevű alagút, amit 1936-ban csákányoztak a sziklába, és 1985-ben kivésték az alját, hogy a három szintes birkaszállítók is átférjenek rajta. Kivétel nélkül minden motoros, amikor átmegy rajta és amikor visszamegy, hogy újra és újra átguruljon, hörpögteti a motort. Igen, mi is, és ebben a csőben még az én motorm is bazijól hangzik, mint egy nagy. Mondanom sem kell, hogy rajtam kivűl senki nem merészkedett erre a 150km-re 250-es motorral, pláne nem ilyen postásalkatúval, pedig az öreg yamaha nagyon szépen viselkedett, és sokkal jobban fordul, mint a nagy, dzsunga, herepörcögtető harley-k.

A burkolat egyébként meglepően jó minőségű, nem nagyon vannak meglepetések, meg forgalom is alig. A murvás szakaszra érve azért kiderült, hogy a motoromat nem erre találták ki (kell egy enduro is!), de a port leszámítva az sem volt túl vészes, és baziszép helyen megy végig a folyó mellett. Amikor újra lett burkolat, akkor már átértünk Manawatuba, és újra felfelé haladtunk, egészen addig, amíg egy hegytetőről, már Taumarunui közelében meg nem pillantottuk a Ruapehu tömbjét a szemhatáron. A városba beérve tankoltunk, kávéztunk, fagyiztunk, majd itt jött Joci remek ötlete, hogy sarkonfordulás helyett menjünk fel a négyesen az Ohura leágazásig és csináljuk meg azt a hurkot, aztán majd Ohurából visszamegyünk a FWH-ra és úgy haza.

A négyes útról lefordulva vette kezdetét egy negyven kilométeres rémálom, amely során egyetlen másik járművet sem láttam ugyan, viszont az utat teljesen ötletszerűen felmarták foltokban, majd az aszfalt helyére egy ziziből és murvából álló keveréket szórtak meglehetősen provizorikusan, kötőanyagnak pedig zsebpiszkot, port és ritka forgalmat alkalmaztak. Időnként csak tektonikus sebességgel mertem haladni, mert persze a zúzottkőnek senki nem mondta meg, hogy ott kell maradni az aszfalt helyén, tehát az autók szanaszét hordták az egészet, folyton azt hittem, hogy na most eltaknyolok, na most eltaknyolok. Végül, amikor megpillantottam a “Welcome to Ohura” táblát, majdnem tényleg elestem, mert pont azon a ponton, ahol az ember a táblára figyel, ott nincs aszfalt egyáltalán, de gondolom a motor is érezte, hogy ha itt borulunk, akkor ide is költöztünk, úgyhogy inkább egyenesben maradt, én meg hagytam, hogy csinálja.

A faluba beérve szürreális élményben volt részem, az egyedüli életjelet Joci adta, aki az út közepén ült és nem hitt a szemének. Ohura csodálatos, fantasztikus és rejtélyes egyben, csoda, hogy létezik, fantasztikus, hogy még él ott valaki és rejtély, hogy miből. A falu egy fő és egy keresztutcából áll (Ngarimu St, és Tui St.) található benne egy múzeum (zárva van) egy bolt (már tavaly bezárt végleg) egy Memorial Hall (zárva volt) és egy lenyűgöző intézmény, az Ohura Cosmopolitan Club. Ez előtt álltak autók, nem tudni mióta. Egyebekben teljes kihaltság mutatkozott, bár egy öreg szaki megkérdezte, hogy mit akarunk, amikor a Memorial Hall előtt fotóztuk egymást, de gyorsan felismerte, hogy turizmus vagyunk és inkább elhúzott. (mellesleg a Cosmopolitan Club mellett lakik és lila mackónadrágja van).

Vagy negyed órát bámultuk a semmit, de semmi se mozdult, hiába vártunk, hogy előjöjjön Clint Eastwood, a háta mögött tovagörgő ördögszekerekkel, nagyon úgy nézett ki, hogy Ohurában még ilyesminek a fotója se jutott el sose. A zátony nem a gigantopoliszokról nevezetes, de az ilyen mérvű elszigeteltség azért sokkoló volt, annyira, hogy majdnem megbocsájtottam Jocinak az odavezető negyven km-t. Ehhez képest az alföldi tanyavilág – diznilend.

Végül sikerült megállni, hogy az elhagyott földre bejelentsük az igényünket (ki volt táblázva, hogy abandoned land) meg nem is lett volna kinek szólni, és visszatértünk a motorozáshoz. Az út innen már jobb állapotú volt, és nem sokkal a murvás szakasz előtt csatlakozott vissza a FWH-ba, úgyhogy ismét bevettük a poros részt, majd visszafelé még egyszer megálltunk Whangamomonában, aztán hazacsapattunk. Végig a túra során Joci ment ahogy akart én meg mentem utána a saját tempómban, helyenként meg bevárt és akkor néztük a tájat meg mikor mit. Nap végére magunk mögött tudtunk nagyjából 360km-t, az úttesten pedig a következő állatokat volt szerencsénk majdnem elütni: birka (2x), nagytestű ragadozómadár (sólyomalkatú 3x), kutya (1x), nemtommi (1x) sávunkban szembejövő autós (1x).

Hatalmas élmény volt, rengeteget tanultam motorozásból, csodaszép tájakat láttunk, és bazijól szórakoztunk. Alkonyatra értünk a szállásra,  lepucoltuk a láncokat és megkentük őket, átöltöztünk, és elmentünk Stratfordba vacsizni, aztán jóllakottan haza és szunya. A motor nagyon szépen viselkedett, egészen a szállás előtti kétszáz méterig, amikor köhögni és rángatni kezdett, és le akart fulladni, úgyhogy a következő menet a karbi szétszedése lesz, valami homályos okból rengeteg benya ömlik a motorba, úgy jó fél literrel többet is eszik, mint kéne neki, az alapjárata is magas, úgyhogy megint lesz mit szerelni. A papírtömítés viszont úgy tűnik kitart.

Szombat reggel összepakoltunk, ami ugyan eltartott egy ideig, de végül csak sikerült, felrámoltunk rengeteg holmit és három motort egy furgonba és nekivágtunk a Stratfordba vezető útnak. A terv arról szólt, hogy szombaton elmegyünk Stratfordba, vasárnap végigmotorozzuk a Forgotten World Highwayt odavissza, hétfőn pedig hazajövünk. Nagyjából ez is történt, a motorozásról a holnapi poszt fog szólni.

Stratford kb 440 km-re van Aucklandtól és egy igen helyes kis porfészek, amit az 1870-es években elkezdtek kiépíteni, miután a New Plymouthba és környékére települt britek kirugdosták az őslakókat a vidékről. A brit telepeseknek gyorsan feltűnt, hogy a talaj jó, eső van sok (évi 1500-2000mm), úgyhogy elkezdték a területet borító erdők kivágását és a mocsarak lecsapolását. Ennek eredménye a mai tájkép, a végeérhetetlen legelők. A rengeteg csapadéknak és a vulkanikus talajnak köszönhetően a legelők az ország legjobbjai közé tartoznak, a környék húzóágazata a tejmarha tenyésztés és a tejipar. A laposabb részeken kb. ötvenezer marha legel, a dimbesdombos területeken pedig háromszázezer birka.

Stratfordot erőből alapították a telepesek, majd amikor már készen álltak a házak helyei, akkor kezdtek gondolkodni, hogy mi legyen a település neve. Végül Shakespeare szülővárosa, Stratford-upon-Avon után keresztelték Stratford-on-Patea-ra, mert a placc a Patea folyó partján fekszik. Az on-Patea később lekopott a névről, de a Shakespearei vonatkozások nem, az utcákat 27 Shakespeare mű 67 karakteréről nevezték el, a Broadway dekorációi is vonatkozó ihletésűek, természetesen van színház és Új-Zéland egyetlen figurás harangjátéka is a főutca óratornyában található, amely a Globe Színház stílusában épült és napi négyszer eljátszik egy darabot a Rómeo és Júliából. (10,13,15 és 17 órakor). Sajnálatos módon idén április elsején egy lángoló meteor porig rombolta a tornyot, de gyorsan visszaépítették.

Stratford egyébként a róla elnevezett kerület egyetlen igazi városa, a kerület maga 2163 négyzetkilométer, amelyet kétfelé osztottak, a Taranaki és a Manawatu-Wanganui régiókra. A kerület területének közel 70%-a a Taranaki régióba esik. A környék távolról is jól kivehető jellegzetessége a szinte teljesen szimmetrikus stratovulkán, a 2518 méter magas Mt. Egmont, leánykori nevén Taranaki.

A vulkán viszonylag fiatalka, 135ezer évesnél egy perccel sem idősebb és máig aktív, bár nem nagyon mocorog. Az utolsó vulkanikus eseményt kb. 1860-ban produkálta, akkor lávázott kicsit meg beomlott az oldala, kitörni utolsára 1755-ben tört ki, a környéken végzett vizsgálatok alapján, a tudósok azt mondják, hogy az elmúlt kilencezer évben nagyjából kilencven évenként mocorog egy picit és kb. ötszáz évente van nagy kitörés. A vulkáni kúpot egy csodaszép esőerdő veszi körbe, vígan dajdajozva a hegy által összeszedett csapadékban, van is egy mondás, hogy ha látod a Taranakit, akkor esni fog, ha nem látod, akkor már esik. A kutatók szerint az elkövetkező ötven évben várható komoly kitörés és a hamut keletre fogja fújni a szél, végig az északi szigeten.

A hegyet amúgy 1867-ben elkobozták a maoriktól, a telepes törvényre hivatkozva, annak ellenére, hogy az 1863-as törvény szerint nem lett volna szabad hozzápiszkálni olyasmihez, amin se lakni, se gazdálkodni nem lehet, de a saját javára mindenki szívesen téved, a telepesek meg akkoriban pláne. Mentségükre legyen mondva, hogy 1978-ban, egy új törvénnyel visszaszármaztatták az egész hegyet a Taranaki Maori Alapítványnak, amely a birtokba kerülés pillanatában az államnak ajándékozta az egész miskulanciát, ami szintén ugyanebben a törvényben volt leírva, máig vita van arról, hogy a maorik tudták-e, hogy úgy kapják vissza a hegyet, hogy mégis az államé marad.

1881-ben, a hegycsúcstól számítva egy kb. 10km-es körben védetté nyilvánították a területet, hogy megőrizzék az eredeti őserdőt, ezzel 1900-ban megszületett a zátony második nemzeti parkja, amely máig működik, bár a területe valamelyest gyarapodott. Az Egmont National Park kifejezetten javasolt néznivaló, ha arra jár az ember, a mohás őserdő csodálatosan szép és érintetlen. A hegy angol nevét Cook kapitány adta, a maori neve pedig nagyjából fényes csúcsot jelent, ami nem csoda, mindig van a tetején hó. Keletről, Stratford felől nézve a hegynek két csúcsa is van, a csúcs-csúcs és a hegy derekánál a Fantham’s Peak. Ezt a körvonalat a környéken mindenki minden logoban használja, úgyhogy három mérföldről, robogó vonatból kiszúrható, ha valaki Taranaki illetőségű.

A városban kivétel nélkül mindenki hobbikertész, csodaszép kertek és parkok vannak, (vonatkozó eseménynaptár) akárhova lépünk, és ha szép az idő, akkor mindenhonnan látszik a hatalmas, hófödte hegy. A városban keresztezi egymást az SH3-as és az SH 43-as út, utóbbi a Forgotten World Highway, amiről holnap lesz szó, viszont hétfőn még elugrottunk a hegyhez, megnézni a Dawson Falls nevű vízesést, ami nagy, hangos és magasan is van, jópofa. Nyilván ide is motorral mentünk fel, a Taranaki délkeleti lejtőin kellett kilencszáz méter magasra kapaszkodni, a hegyet körlvevő őserdőn keresztül, am az egyik legszebb út, amit valaha láttam. Sokkal szebb, mint a Ruapehura vezető hasonló út, pedig annak sem csúf az eleje.

A látogatóközpont parkolójában lehet hagyni a járműveket, onnan lefelé 3 perc séta az öreg generátorház, ami az egyik legrégebbi, vízzel hajtott generátor az országban, még működik is. Eredetileg a General Electric építette 1896-ban tasmániai megrendelésre, ahonnan a kiwi hadsereg megvásárolta és 1922-ig Wellington környékén használta. Az Egmont Nemzeti Park megvette a seregtől, amikor Wellington környékét villamosították, majd 1934-ben üzembe állították. 1935-ben majdnem elvitte a víz, de sikerült megmenteni és a jelenlegi helyén beüzemelni. Azóta is ott ketyeg, nagyjából folyamatosan, 300-as percenkénti fordulaton 27KWw-ot ad le, rendíthetetlenül. Az életben egyébként leginkább egy zümmögő kerti budira hasonlít az egész, méretben is, de technikatörténeti jelentősége mellett nem mehetünk el szótlanul.

Kissé lejjebb sétálva elérjük a vízeséshez vezető ösvényt, ami girbegurba, meredek, csúszós és időnként lépcsők vannak benne, viszont közvetlenül a zuhatag aljába érkezünk, ahonnan pompás látványt nyújt a sok víz, igen megéri lemászni oda, majd visszamászni. Aki nagyon szeret a hegyeken föl-alá sétálni, annak kiváló túraútvonalak állnak rendelkezésére, hogy a környéken csámborogjon.

A vízesés után visszakocogtunk a szállásunkra Ngaerebe, ami Stratfordtól négy km-re található, felpakoltuk a motorokat, kivéve Jociét, majd elindultunk hazafelé. Joci motoron ment egészen Eight Mile Junctionig, hogy kiélvezze az Awakino Gorge kanyargósságát Awakino és Mahoenui között a hármas úton, ami kocsival is nagy élmény, motorral meg sőtpláne. Ott bevárt minket, kellemesen beszélgetve egy jópofa motorossal, akivel találkoztunk előző nap Whangamomonában. Feltetriseztük az ő motorját is, és hazaromboltunk.

Érdekes módon, amikor a munkahelyemen mondtam, hogy a Taranakihoz megyünk, mindenki csak nézett, hogy oda minek? Nincs ott semmi. Igaz, eddig azt hittem Raetihi a leglepukkantabb falu, most viszont sikerült messze meghaladni azt az élményt, szóval instenhátamögöttből nem állnak rosszul. Ugyanakkor ott van a teljesen városszerű New Plymouth, Stratford, Taumarunui, ahonnan egy ugrás a Ruapehu… szóval messze nem olyan kietlen, mint gondoltam. A motorozás miatt nem akartam a nikonom vinni, úgyhogy csak a kis lumix volt nálam, jól is jött a porvédelme.

Egész hétvégén fokozott közúti ellenőrzést tartott a rendőrség, és láttunk is soksok rendőrautót mindenfelé, igyekeztek nullára redukálni a halálos baleseteket, nem sok sikerrel, nyolcan vesztették életüket a három nap alatt. A hatékonyságot remekül példázza, hogy a Taranakira úgy mentünk fel, hogy az Suzukin nem volt index és tükör is csak egy, amit a Yamahámról raktam át (se a nekem kötelező L-betű), hazafelé pedig Joci kétszáz km-t ment rendszám nélkül, mert a rendszámot tartó alulemez letört, úgyhogy levette az egészet. Érdekes.

Az eredeti uticélunk Puhoi volt ami egyrészt motoros gyülekezőhely, másrészt kellemes, kanyargós út vezet oda, ha az ember nem akar az autópályán motorozni (ahogy mi nem akartunk) másrészt belátható távolságban van, még kezdőként is. Joci persze pörgött, mint a zománclavór, épphogy kiértünk a városból, amikor közölte, hogy neki kevés az inger (XJR1200-a van) úgyhogy mi csak menjünk, ő meg majd bevár. Gyakorlatilag az egész út alatt ugyanannyit jött szembe, mint velünk, amíg mi Sebivel komótosan tanulóvezettünk, Joci fel-alá hömpögött a nagyvassal.

Az első megállónk Kaukapakapában volt, ahol hárommal megdobtuk a kocsma előtt parkoló motorok számát, majd kis pihenő, ittunk egy szörpöt és mentünk tovább. A jegyzőkönyv kedvéért megemlítem, hogy Joci itt látott egy olyan Harley-t, ami még neki is tetszett (!), bár őszinteségi rohamában bevallotta, hogy mindegy mi az, akár egy babetta is, csak matt fekete legyen és akkor ő el van csábulva.

Szépen kocogtunk a tájban, mindenfelé zöld dombok meg birkák meg mindenféle, ráadásul a kezdő tempónkkal picit nézelődni is volt idő, forgalom viszont gyakorlatilag nem volt, egészen Puhoi-ig szinte több motort láttunk, mint autót (a forgalmat az utolsó kép illusztrálja). Az út száraz volt és kényelmes, bár időnként azért voltak szeles szakaszok, ahol kapaszkodni kellett, de hát ezért van a kormány.  Az izgalom kedvéért volt egy szakasz, ahol a kiwi útépítés jellegzetes megoldásain kellett átvergődni, (kivágunk az útból egy darabot, feltöltjük apró zúzott kővel, amit majd a közlekedők tömörítenek, később leaszfaltozzuk) de nem lett semmi baj. Puhoiban természetesen ettünk egy hamburgert, meg találkoztunk a családjainkkal, akik eljöttek oda autóval, hogy megnézzék, ahogy mi odamegyünk motorral. Mi megnézegettük az összes ott álló motort, 98%-uk csopper volt, meg mindenféle nagy dögök, hengerenként akkora köbcentivel, mint az én egész motorom, benzintankostul. Elugrottunk még a sajtüzembe, vételezni némi különlegességet, majd hazafelé vettük az irányt.

Végig hazafelé a rokonzok jöttek mögöttünk autóval, ami a forgalmasabb részekre beérve eléggé megnyugtató volt (minden energiát a hátsó pajzsokra Csubi!), bár tippem szerint akad pár ember, aki a felmenőinket emlegette a vasárnap délutáni visszaáramló forgalomban. Az autópálya helyett a parti utat választottuk, ahol már kicsit felbátorodva csapattunk. Egész nap motoroztunk, kisebb-nagyobb szünetekkel, az út a google szerint 160km volt, Jocinak 200, mert szeretelenkedett folyton. Roppant tanulságos volt az egész, egyrészt bizonyságot nyert, hogy nem tudok motorozni, ahogy korábban gondoltam is, viszont a mai kaland után már nem gondolom, hogy motorozni lehetetlen. Megtanultam váltogatni, kuplungolni menet közben (garázsban már tök jól ment) és elmúlt a robogóról átörökölt szokásom, hogy két kézzel fékezek.

A lánc és lánckeréklobbi szerintem karácsonyi lapot fog nekem küldeni, vagy gyárat nevez el rólam, kuplungozási technikám rekordsebességgel fogja nyolc méter hosszúra nyújtani a láncot, de nem érdekel túlzottan, majd veszünk másikat, nem lehet az olyan drága erre a masinára. A dombon elindulás olyan triviálisnak tűnt a könyvben, a gyakorlatban meg, hát… izé. Viszont ennyi robogás után már kiderült, hogy mennyire kényelmes kis motor ez, ennyi idő után a robogón már érzéketlenné vált a hátsó felem, ezen meg elvagyok. A robogó egy roppant hasznos rutint adott, az indexet mindig lekapcsolom automatikusan, ezt csak most vettem észre, ez később még megtérül, tekintve az itteni elmebeteg kanyarodási szabályt, egy kinn felejtett bal index könnyen keverhet komoly bajba valakit.

a piros autónak van elsőbbsége

A valódi motorozás mellett elméleti motorozást is végzek, olvasok csomó mindent a motorokról, majd ezt, Joci legangyobb sajnálatára rázúdítom, hogy azonnal magyarázza el a mindent. Nem baj, szenvedjen. Motorozni jó! Gondolom aki gyakorlott motoros, annak ez uncsi, de nekem izgalmas, csomó felé kell figyelni, érezni a szelet meg brummog, meg minden.

Auckland vízellátását völgyzárógátakkal duzzasztott folyókból oldják meg, 1905 óta összesen tíz duzzasztógát épült, a háború előttiek vasbetonból, a háború utániak pedig tömörített földből készültek. A Waitakere és Hunua erdőségek szerencsés elhelyezkedése és magassága miatt, az évi átlagos csapadékmennyiség errefelé 1800mm, kb. másfélszerese annak amit a város maga kap, a tíz gát összesen kilencvenhat millió köbméter vizet tárol.

A Waitakere és Hunua vidék erősen hegyesvölgyes, nem véletlenül tűnt jó ötletnek a völgyekben húzódó pici folyókra építeni a gátakat, megrekesztve az összegyűlő csapadékot. Egyrészt ez a vidék jobbára lakatlan, másrészt innen a víz gravitációs úton lejut a városba, és mivel errefelé sem ipari sem mezőgazdasági termelés nincs, az innen érkező víz még tiszta is.(a duzzasztott tározók amúgy is hajlamosak a részleges öntisztulásra) Az sem elhanyagolható szempont, hogy a gátak képesek felfogni a viharos hirtelenséggel lezúduló esőzéseket, így csökkentik az áradásveszélyt is.

A gátrendszer építésébe 1905-ben kezdtek, az első műtárgy 1910-ben készült el, ez a Waitakere duzzasztó (a gátakat a folyókról nevezték el, amelyre épültek), amely 25,1 hektáros tavában 1.76millió köbméter vizet raktároz. Főhősünk a gátrendszer másodiknak elkészült eleme, az Upper Nihotupu Dam, amelynek építése a Waitakere gát elkészülte után azonnal megkezdődött, de befejezni csak 1923-ban tudták. Az építkezést erősen hátráltatta az első világháború, amely értelemszerűen csökkentette a rendelkezésre álló munkaképes férfiak számát (a pusztakezes gátépítés pedig nem kifejezetten női meló, száz évvel ezelőtt meg pláne nem az volt), majd az 1918-as nagy influenzajárvány, amely közel feleannyi új-zélandi emberéletet követelt, mint a háború.

Az építkezés megkezdéséhez ki kellett épülniük az építőanyag utánpótlást szállítani képes útvonalaknak, amelyek megépítése önmagukban is elképesztő erőfeszítést kívánt. Csákánnyal és lapáttal nekimenni az esőerdőnek sosem méznyalás, de más megoldás nem volt, úgyhogy kiépítettek néhány keskeny nyomtávú vasútpályát, amelyen gőzvontatású mozdonyok húzgálták a csilléket. Ez pompásan működött egészen addig, amíg el nem jött az alagútfúrós rész, amibe a hegyekben előbb-utóbb belefut az ember. Komoly fúróbeendezések odaszállítására nem volt mód, így csákánnyal fúrták az alagutakat, ez az oka, hogy az alagutak igen alacsonyak és szűkek, a legszükségesebbnél több csákányozást csak az elmebetegek csinálnak.Erről a kisvasútvonalról mindjárt lesz még szó.

A gát végül elkészült, a gáttól pedig egy megtermett csővezeték szállítja a vizet a tisztítóállomásokra, ahonnan az a vízvezetékhálózatba kerül, az emberek meg megisszák vagy fürdenek benne. Az egész miskulacniát a Watercare nevű, tanácsi tulajdonban levő cég üzemelteti és tartja karban, ők végzik a vízminőség ellenőrzését, a víztisztítást, és szabályozzák a duzzasztott tározók szintjét, amennyire éppen szükséges.

Emellett, mivel a kisvonat pályáját amúgy is karban kell tartani, kieszelték, hogy viszik rajta fel és alá az érdeklődőket, amiből csurran-cseppen egy kis pénz, meg osztanak egy kis tudást is, úgyhogy építettek kis utasszállító kocsikat és mehet akit érdekel az ilyesmi.Ritáék hívtak, mi meg mentünk. (előre kell bookolni helyet a vonatra)

A kaland a Jacobson’s Depot-tól indul, ahol az ember meghallgatja, hogy mit fog látni, meg, hogy ne dugja ki a kezét a vonatból (amelynek egyik oldala nyitott), majd bemászhat a lilliputi méretű kisvonatba, amely még éppen elfér a szúk alagutakban. A vonat kb. hat kilométert tesz meg, végig a vizet szállító vezeték mentén, útja során 10 alagútban és kilenc hídon csattog keresztül, meg-meg állva, hogy mindenki alaposan kigyönyörködhesse magát a környékben. Az egyik legszebb megálló a Quinns Viaduct, ott kis is lehet szállni és nézelődni, alul patak, oldalt dzsungel, felül eső (utóbbit nem garantálják), csodaszép vadon.

Az alagutaknak saját élővilága van, (épített környezet vs. élővilág, helló, mi?) megálltunk megnézni egy kupac szörnyet, amelyek a falon csimpaszkodtak. A városlakóknak meglehetősen ritkán adatik meg, hogy az Új-Zélandon őshonos barlangi weták közül láthassanak párat, pedig igen rüszmeteg és nagy teremtmények, pont ilyenek kapták szét a kiscsávó fejét az Idő Uraiban.

Rajtuk kívül persze vannak még világítós kukacok, ahol nem betonozott az alagút fala, ezt a visszaúton volt szerencsénk végigélvezni egy hosszú alagútban, mintha a csillagok alatt suhantunk volna. Ha viszünk lámpát, akkor a fényénél időnként megláthatjuk, hogy milyen kőzeteket kellett kicsákányozni, hogy mi vonatozhassunk, időnként elképesztően színes, a gyűrődéseket jól mutató rétegződések mellett csihogtunk tova.

Végig az út során a néni elmagyarázza, hogy éppen mi mellett megyünk el, vagy mi az érdekes látnivaló, vannak kaurifák, páfrányok, korábban széttört vízvezeték, mellékvágányok, meg mindenféle izé, ráadásul bizonyos pontokról csodálatos látványt nyújt a magasból a Manukau-öböl és a Lower Nihotupu Reservoir vize, de önmagában az őserdőben vonatozás is bazi klassz.

A túra vége egy kis pihenőhelyen van, ahonnan nagyjából tíz perc alatt fel lehet sétálni, – vagy mazochistáknak egymillió és kilenc lépcsőn felmászni – magára a gátra. Az Upper Nihotupu Dam nagyjából az elkészülte óta ugyanúgy néz ki, bár a kétezres évek közepén kapott egy alapos átvizsgálást és számítógépvezérlésű irányító és mérésadatgyűjtő rendszert. Auckland legmagasabb gátja 12,5 hektáros tavat duzzaszt, benne 2.2 millió köbméter vízzel. Mivel az építkezés óta rengeteg idő eltelt, az errefelé restnek nem mondható vegetáció már rég eltüntette az építkezés nyomait, (volt mit eltüntetni, a helyben fejtett követ helyben őrölték és töltötték a gátba, egész gátgyár volt a völgyben) egészen szürreális, hogy a csodálatos, látszólag érintetlen környezetben áll egy hatalmas betonépítmény, amelynek az egyik oldala tó, a másik meg vízesés. Nem elhanyagolható tény, hogy a gát korlátja már nem ocsmány postászöld, hanem becsületes, vidámszürke, ami feldobja az egész látványt.

Sajnos pont a gáton sétáltunk, amikor rákezdett az eső, így a képek és a videók elég bénák lettek, de azért látható rajtuk, hogy hogy néz ki a közel száz éves holmi. Aki teheti, az menjen el, egyrészt a kisvonat egy cukorfalat, meg kell zabálni, másrészt végignézhető hat km csővezeték (műszakiak előnyben) a szerelvényeivel, meg egy gyönyörű gát egy gyönyörű tóval és az egész nincs messze, fél-háromnegyed óra alatt ott van az ember a shore-ról is, a kaland pedig két és fél óra, gyerekek imádják. Aki genetikailag vízbázisorientált, az rajta tarthatja a szemét a tározók vízszintjén, nézegethet fotókat az építkezés idejéből, vagy végigkutyagolhatja a Hillary Trailt, amely keresztülvezeti a Waitakere Rangesen, érintve a kisvonat pályáját is.

]]> http://www.pappito.com/2010/09/13/rainforest-express-waitakere-ranges/feed/ 11 http://www.pappito.com/2010/08/17/snowplanet/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=snowplanet http://www.pappito.com/2010/08/17/snowplanet/#comments Tue, 17 Aug 2010 04:55:29 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5955 Ha már tél van, itt az idő, kicsit a téli sportokkal is foglalkozni. A téli sportokhoz leginkább hideg kell, hogy a víz a megfelelő halmazállapotba kerüljön a sporozáshoz. Mivel itt a tél nem igazán hideg, utazni kell a megfelelő állagú víz eléréséhez. Vagy jönnek a mesterséges megoldások.

Én magam a téli sportokat leginkább a hüttében ülve és forralt bort kortyolgatva szeretem nézni. Szerencsére itt erre is van lehetőség, egy élelmes vállalkozás 2004-ben összegründolt egy kalap pénzt és felépítette a zátony első és máig egyetlen fedettpályás sícentrumát, ami azóta is igen népszerű. A Snowplanet egy fedett domboldal, a hosszú épületben van hideg és hó, lehet csúszkálni egész évben, anélkül, hogy messzire kéne utazni, Silverdale még a CBD-től is csak negyed óra-húsz perc autókázásra van. Igaz, hogy nélkülözi a szép hegyek látványát és a napsütést, ellenben esőben, viharban, és nyáron is lehet sízni vagy snowboardozni benne.

Természetesen egy síterep nem az igazi hütte nélkül, úgyhogy lehet kajálni, és kajálás közben nézegetni azokat, akik a -5 fokban csúszkálnak. A havas lejtő két oldalán síliftek húzzák fel a dobtetőre a népet, középen pedig van egy gumiszalagos gyaloglift a kezdőknek. Állítólag 3 nehézségi fokú lejtő is van, én ehhez nem értek, az egész sízésről annyit tudok, hogy alul kell lenni a hideg, fehér izének, a többit intézi a gravitáció, ha akarjuk, ha nem. Mindenesetre vannak hepék és hupák, amikről ugrándozni lehet és a delikvensek önfeledten csúszkáltak, úgyhogy biztos fincsi móka ez, mégha vannak is korlátai.

Van bolt meg kölcsönző, ha valaki nem óhajt saját felszereléssel sportozni, vannak délutáni meg éjszakai csúszási lehetőségek, napijegy meg ilyesmi, ami kell a sízéshez.Van síoktatás, minden méretben, vannak klassz versenyek, van webshop, akit érdekel az ilyesmi, az csatlakozhat a Snowplanet facebook oldalához. Simán el lehet tölteni egy egész napot itt családdal, barátokkal és utána húsz perc autókázással hazaér az ember.

Snowplanet
91 Small Road
Silverdale
Auckland

09 427 00 44 vagy 0800 SNOWPLANET

Az idő az a kellemes, őszi idő volt, amikor a nap még erősen tűz, de árnyékban azért már érezni, hogy hűs a lég, pont ideális az ilyesmi az erdőben csámborgáshoz. A Kitekite track része annak a 70km hosszú túrának, amit Hillary Trail-nek hívnak, és nagyjából négy nap alatt teljesíthető. Apróbb szakaszokból áll, amelyek keresztülvezetik a kirándulót a Waitakere Rangesen, és számos szépséges látnivalóval hálálják meg az izzadságos túrázást, kaurifákkal, mindenféle madárkák csiporgásával, vízesésekkel és patakokkal. A Hillary Trail jövő januárban nyit újra.

A Kitekite trackot Piha felől lehet megközelíteni, a Glen Esk road végén, az erdő szélén egy kis parkolóban hagyhatjuk a kocsit és egyből ott van előttünk a dzsungel az ösvénnyel. Az ösvény néhol találkozik a Byers Walk nevű másik túraútvonallal, de alapvetően a Kitekite Falls nevű vízesésig haladhatunk rajta, ami igazi vízesés, sokkal nagyobb, mint gondoltuk.

Az ösvény eleinte egészen széles, a Glen Esk Stream nevű patak mellett halad, majd ahogy egyre beljebb érünk az erdőbe, egyre szűkebb lesz, de viszonylag jól járható.  Eleinte emelkedő se nagyon van benne, amitől meglehetősen kényelmesen érzi magát a kiránduló, később jön csak a kapaszkodós rész, de azért hegyet nem kell mászni, tormális túracipőben teljesíthető a táv, feltéve, ha nem esik az eső.

Az ösvény elején van a vegyszeres kezelés, ott egy nagy tartályból kéretik mindenkinek a cipellőjének a talpát lelocsolni valami izével, mert sajnálatos módon a kaurifákat megtámadta valami szemétláda gomba, amitől elpusztulnak szegények, úgyhogy a turistákat szépen kérik, hogy vegyszerezzék a talpukat, hogy ne terjedjen a kór. Mi nem csak a gyerekek, hanem a kutya lábát (Zsoltékkal mentünk) is lelocsoltuk, amitől nem volt valami boldog, de hát neki is meg kell értenie, hogy a kaurifa fontosabb, mint az ő kényelme.

Az ösvény nagyon szépen ki van építve, a rizikósabb pontokon meg van támasztva a talaj, a patakon pedig pici fahidak vezetnek át, a nagyon meredek részeken pedig lépcsőszerű mihíjják van, szóval nem kell beleszakadni a kalandba. Ennek ellenére kistermetű gyermekem az emelkedő első harmada után felhívta a figyelmünket arra, hogy a további távolságleküzdést édesapja nyakában látja kivitelezhetőnek, úgyhogy cipelni kellett egy kicsit.

Az út mentén van pár pihenőhely, ravaszul úgy elhelyezve, hogy valami szépet lássál, ha lecsüccsensz egy percre, az első pont jól esik, a kiadós kapaszkodás után a völgyre lát az ember, a következő pihenőnél pedig már látszik az egész vízesés is. Igen jóféle vízesés, van vagy nyolcvan méter magas, és annak ellenére, hogy most erős szárazság van, azért szorgosan vízesett, kicsit aggasztó belegondolni, hogy milyen lehet télen, amikor meghízik a vízesést tápláló patak.

A második kilátóból teljes magasságában látható a három lépcsős zuhatag, amely az alsó tavacska felett még két medencét vájt magának a szikába. Az utolsó lépcsőfokról még kb. 40 métert zuhan a víz, mire a tavacskába jut, nagyon tetszetős látvány. A felső részre tilos felmászni, ritka mohák laknak arrafelé, ám a tavacskában bátran úszhatunk, ha gondoljuk és nem zavar bennünket, hogy csinos angolnákkal (Anguilla dieffenbachii) kell megosztanunk a vizet.

A környéken 1910 és 1921 között ipari léptékű fakitermelés zajlott, aminek áldozatul esett az összes komolyabb méretű kaurifa, csak csemeték maradtak. Ezeket könnyű észrevenni, mert a kauri, az első száz évben még csak felfelé nő, a  lombja csúcsos alakú, nagyjából száz év után kezd széltében is terjeszkedni a lombkorona. A környéken számos ilyen fiatal kauri látható. Fakitermelőék anno építettek egy gátat is a vízesés tetején (a sziklában még megvannak a nyomai) hogy majd leúsztatják a fent kivágott fatörzseket. Pompás gondolat volt, a 2-3 méter átmérőjű, soktonnás fatörzseket nyolcvan méter mélyre ledobni, ez azonnal, az első kísérletnél kudarcot vallott, mert a lezuhanó rönkök cafatokká törtek, jé. A kivágott fák méreteiről jó képet kapunk, ha elballagunk az ösvény végétől és a parkolótól nem messze található hatalmas kauritönkig, amelybe kényelmesen belesétálhatunk.

Hát így kirándulunk mi ősszel, köszönet Zsoltéknak, hogy elcsábítottak minket is sétálgatni, szuper volt.

Már kora reggel ott mocorogtunk a marinában, ahol rotorék laknak és kisvártatva, a kötelező biztonsági ismertető végighallgatása után, ki is futottunk az öbölbe, ahol eddig csak komppal jártunk. Mivel vasárnap csodaszép idő volt, ragyogó napsütés, kék ég, nem mi voltunk az egyetlenek, akik vízre merészekdtünk, számtalan egyéb jármű is sertepertélt körülöttünk.

Maga a hajó 41 láb hosszú, van két árboca és mindenféle szakkifejezés minden alkatrészére, hajóséknál túl egyszerű lenne aszonda, hogy jobb meg bal, föl meg le, nem, itt minden stekker, forstág, génoa, fólia, negyedszél meg cumbejspíl. Ha mindezzel képesek vagyunk nem törődni és hinni abban, hogy Géza úgysem hagyja veszni a hajót, nyugodtan csinálhatunk bármit. Később Éva meg is nyugtatott, hogy addig nincs félnivalónk amíg Géza nyugodt, úgyhogy mi is megnyugodtunk és élveztük a kirándulást.

Célunk a Rangitoto és a Motutapu találkozásánál fekvő Islington Bay volt, de ezt a szél nem tudta. Ellenben Géza tudta, hogy hogy lehet akkor is arra menni amerre akarunk, amikor a szél nem tudja, úgyhogy hosszas magyarázás után átadta a kormányt és elment a vitorlákkal babrálni meg megtanítani a lányomat csomót kötni mindenféle kötelekre A magyarázatból csak annyi maradt meg, hogy a valamelyik mutatónak valahol kell állni, ha elmászik onnan, akkor úgy kell kormányozzak, hogy visszamásszon, gombokat nem piszkáljuk. Vitorlázni pofonegyszerű. Néha odajött, hogy fordulunk, én tekerjem, ő meg a madzagokkal játszott, és akkor fordultunk.

Csoda mókás dolog suhanni a vízen, még ha komótosan is (ez nem egy versenyhajó, ellenben átjött már tengereken és óceánokon simán) és nézegetni a várost meg a szigeteket meg a többi közlekedőt akik a legváltozatosabb járgányokkal szelik a habokat, a nagyja eléggé megérzéses alapon, a viziközlekedés szabályai itt inkább afféle javaslatnak számítanak, mindenki aki képes vásárolni bármilyen eszközt, ami egy ideig fennmarad a vizen, az ki is megy a tengerre.

Miközben az öböl felé tartottunk Éva elkezdte főzni a halpaprikást, úgyogy a horgonyzás után nem sokkal már vígan falatoztunk a fedélzeten, a sirályok legnagyobb örömére, amiket a gyerek tésztával etetett. Mivel a hajóhoz tartozó dinginek ez volt az első igazi útja, kénytelenek voltunk kipróbálni üzemi körülmények között szegénykét. Előbb azonban kénytelen vagyok megemlíteni dicstelen kalandunkat a tengerben fürdőzéssel. Igazság szerint Géza bemászott a vízbe, majd szemrebbenés nélkül a képünkbe hazudta, hogy a víz nem hideg. Hát. Erős jóindulattal 17 fokosra saccoltam volna miután beleugrottam. Szorgosan igyekeztem úszkálni fel és alá, de értelemszerűen nem melegedtem ki, úgyhogy rövidesen kimásztunk mind a ketten, bár Géza kipróbálta, hogy miképpen képes behatolni a dingibe a vízből.

Eztán felszereltük a dingit árboccal és vitorlával meg kormánnyal és megpróbáltunk vitorlázni vele, ami nem ment könnyen, de azért roppant szórakoztató volt. Ezalatt az idő alatt mellénk parkolt egy bazi nagy motoros, amiből kedélyesen ránk kiáltott magyarul egy alak, kérdvén, hogy magyarok-e vagyunk. A Rotoron ugye kinn van egy magyar lobogó, szóval annyira nem volt nehéz kitalálni, de azért volt némi furaság abban, hogy Islington Bayben pont magyarokkal futunk össze.

A dingi vitorlás próbája után tettünk rá kismotort és mind beleültünk (nem a kismotorba) majd partraszálltunk Motutapun. Ez a sziget, amely apálykor összeér a Rangitotoval dagálykor meg nem annyira. Sétáltunk egy kicsit, finom csönd volt és sok piwakawaka röpködött körülöttünk és megtekintettük a szoros másik oldalán is a tengert, valamint két határozott kajakost, akik kerekeken húzták a kajakjaikat, mert a víz nem ért oda időben.

Motutaput és Rangitotot nyaralók használták, de ma már természetvédelmi terület mindkét sziget. Senki sem építhet nyaralót már, és amik jelenleg állnak, azokat sem lehet már megvenni a jelenlegi tulajdonosaiktól, sőt örökölni sem lehet őket, vége a nyaralgatásnak. Mivel a szigeten nincs vezetékes víz, elektromos áram, a nyaralók is meglehetősen puritánok, és eléggé elhasznált állapotban is vannak. Már amelyik nem égett le porig. A helyi építkezésre jól jellemzően a lépcsőn, a kandallón és a konyha egy részén kivül semmi nem maradt szegény épületből.

Mivel a dagály közeledett és nem akartuk elveszteni a partra húzott dingit, inkább beleültünk, visszarocsóztunk a hajóra, majd hazaindultunk, immár hátszélben, amiben sokkal nehezebb hajókázni valamiért. Mire a város közepére értünk besötétedett, úgyhogy gyönyörködhettünk Auckland éjszakai fényeiben, amitől majdnem úgy néz ki a városközpont, mintha valami húha lenne, nem pedig egy húsz perc alatt körbesétálható belváros.

Egy megmagyarázhatatlan jelenséggel találkoztunk, egy faszi az Auckland öböl kellős közepén egy deszkán állva, gatyában evezett, fittyet hányva a a körülötte zajló forgalomnak, értsük ezalatt a rendszeres kompjáratokat, motorhajókat vitorlásokat, és nem mellesleg ahol kóricált, az a konténerszállítók útvonalának kellős közepe is egyben, szóval bátorságban nem volt hiány.

Visszaértünk, kikötöttünk, köszöntök szépen és hazajöttünk, fantasztikus nap volt, a vitorlázás meg nagyon élvezetes mulatság, a nejem meg is jegyezte, hogy vehetünk hajót, de ennél nem kisebbet. A gyerek is élvezte, semmi veszélyérzete nincsen, összevissza kolbászolt a hajón, mindenre felmászott, amire fel bírt és remekül szórakozott, a szülei folyamatos, aggodalmas “kapaszakodj, kapaszkodj!” kiáltozása ellenére. Senki se lett tengeribeteg.

Gézáéknak köszönjük az élményt, Zsoltéknak köszönjük a kölcsönzött mentőmellényt. A kisfilmnek nincsen hangja, szándékosan.

A turista azért jó, mert akármilyen csóró, hátizsákos, mezítlábas hippi, pénzt hoz, úgyhogy érdemes minél többet idecsalni belőle, hogy nézegesse a birkákkal dúsított réteket, egyen-igyon, szálláson szálljon meg és hagyjon itt annyi pénzt, amennyit csak tud. Persze a mezítlábasból is jó a minél több, de érdemes olyanokat is ide sikeríteni, akiknek van valamiféle lábbelije, esetleg különlegességekre, egyedi dolgokra vágyik, és persze hagyjon itt sokkal több pénzt, mint a mezítlábasok.

Az állam költ is az ország marketingjére, meg fenttartja a turizmusipari minisztiumot, igyekszik mindent megtenni, hogy minél többen látogassanak ide. Hogy el tudjuk helyezni ezt a számegyenesen: a 2009 márciusával záródó adóévben 21.7 milliárd dollárt költöttek el a turisták. Ennek, a szabad szemmel is jól látható összegből 9.3 milliárd dollárt a külföldi turizmák költötték el itt, (ez a teljes termék és szolgáltatásexport értékének 16%-a!) a maradékot a belföldi turisták. A teljes DGP 3.8%-áról beszélünk, amit a turizmus hoz, amihez még jön egy nagyjából 8.7 milliárd dollár, ami nem közvetlenül, hanem áttételesen köszönhető a turizmusnak. Az ágazatban közel százezer teljes állásnyi ember dolgozik, a a fogalkoztatottak közel öt százaléka, csak áfából bejön vagy másfél milliárd dollár.

A vizsgált évben 32.1 millió vendégéjszakát sikerült összehozni, (és ez jellemzően a nyári szezonban jön össze) az idelátogató, közel két és fél millió turistának, meg a helyieknek együtt. A régi kabarétréfával mondhatjuk, hogy az idegenforgalom bevételei örvendetetsen növekednek.

Ha átgondoljuk a számokat, vagy pláne, ha – mint én tettem – rászánjuk az időt a statisztikai hivatal vonatkozó elemzéseit elolvasgatni, akkor kiderül, hogy igen komoly ágazatról beszélünk, amely egyre több pénzt hoz, érdemes törődni vele, nem csak úgy hagyni csellengeni a turistát eszetlenül. Számos idegenforgalomból élőnek fontos, hogy a turista jól érezze magát, hiszen akkor jön újra, és/vagy másoknak is elmeséli, hogy milyen jó is volt neki, ami megint csak még több pénzt jelent. A szép táj ugyan tényleg roppant vonzó, de a turistát ki kell szolgálni és szórakoztatni kell, az erre kiépült facilitások pedig szeretnék, ha minél több vendég hagyna náluk minél több pénzt. A kiwikben van némi bájos esetlenség, ha a komoly dolgokkal kell megbirkózniuk, de azért általában ügyesek. Kitalálták, hogy megmérik magukat, az a biztos.

Hogy ne lehessen kummantani a méricskéléssel, az állam és a privát szektor összefogott az ügyben, végül is közös az érdek, a Tourism NZ és az Autóklub (amiről már meséltem) tolta össze az íróasztalokat 1993-ban, hogy valami egységes minősítő- és minőségbiztosító rendszert dolgozzanak ki, ez lett a Qualmark, ami mára az ország hivatalos minősítőintézete. Annyira hivatalos, hogy az ország turizmusipari stratégiájában is szerepel (pdf).

Az egész minősítés lényege, hogy a Qualmark jelzéssel ellátott turistacélpont (legyen az bálnanézés, egy gejzír, szállás vagy egy étterem) megfelel a magas elvárásoknak, a minősítést pedig használhatja a honlapján, hirdetéseiben meg a párnahuzatokon, ha akarja, a turista pedig tudja, hogy itt minőségi szolgáltatást kap a pénzéért.

A minősítés 1-5 csillag között mozog, számos kategóriában, szállás, közlekedés, sport, élmény, szolgáltatás, mind-mind minősíthető, és mivel mindenkire ugyanaz vonatkozik (természetesen nem ugyanaz vonatkozik egy backpackersre, mint egy hotelre), egy négycsillagossal sokkal jobban fog járni a turista, mint egy egycsillagossal. A minősítést a szolgáltatást nyújtó kell kérje, ez önkéntes, nem kötelező, a megkapott licenszig viszont igen hosszú út vezet, a csillagokat nem osztogatják csak úgy, meg kell dolgozni érte.

A Qualmark kiváló marketingeszköz is, a licensszel rendelkezők közöt kereshetünk magunknak kedvünkre valót, vagy akár a térképen tájegység szerint licenszelt lehetőséget, és persze a mindenféle turistaorientált szolgáltatások honlapjain is felfigyelhetünk arra, hogy minősített szolgáltatóról van-e szó – és most gondoljunk a poszt elején említett számokra… nem mindegy, hogy az a rengeteg turista mind keres-e magának garantált minőségű kalandokat. Ahol a fekete-sárga logót látja, ott biztosan nem jár rosszul.

Az ágyból kiugorva gyorsan kiderült, hogy pompás idő van és a roppant közeli óceánpartra kell mennünk, változatos strandeszközökkel és sörökkel felvértezve. Legott így is cselekedtünk, felkaptuk a garázsból a kajakot, a kocsiból a strandsátrat és lekocogtunk a dűnéken át a partra. Ott gyakorlatilag egyedül voltunk, az egész szakaszra jutott vagy 20 ember, ebből mi voltunk öt.

Az hamar kiderült, hogy a víz nagyon kellemes hőmérsékletű, kár kijönni belőle, ha már belement az ember, a hullámok pedig megunhatatlan szórakozást nyújtanak, akár gyalog, akár bodyboarddal, akár kajakkal megy be az ember. A testdeszkát már kipróbáltuk Omahán és nagyon viccesnek bizonyult, Waihe-n sem kellett csalódni benne, csak úgy röpített bennünket a hullámokon.

A kajak már komolyabb kérdés, ilyesmire fáj már egy ideje a fogam, de kipróbálni csak most nyílt alkalmam életszerű körülmények között, mert a boltokban egy idő után megkérdik, hogy mégis meddig szeretnék üldögélni a hajóban? Ez  a modell mondjuk pont nem az, amit venni szeretnék, de majdnem, úgyhogy pont jól jött, hogy tesztelhettem.

Az itt olyan népszerű sit-on rendszerű kajakban szabadon maradnak a lábak, ez később roppant előnyösnek bizonyult, valamint a hajótest kellemesen széles, hogy felfeküdjön a tengerre. Evezni ugyanúgy kell benne, sajnos, mint a hagyományos lábeltüntetős kajakban, magától ez sem megy. Ellenben kiváló móka, kacagás, meg minden, ha az ember rájön, hogy felborulás után sincs a lábára szorulva valami ami mindenáron feljebb akar lenni, mint a felhasználó. A felborulásról a hullámok gondoskodnak, ha olyan partszakaszt választunk.

Ennek a kajaknak az a lényege, hogy lehet vele szörfözni a hullámokon, elég gyorsan, csak meg kell tanulni, hogy bár nagy a kísértés, mégsem vigyorgunk eszetlenül, mert hamar iszap megy a fogunk közé. Számtalanszor beborultunk (apósom is nagyon lelkes volt) és kiválóan mulattunk. A beborulásról szóló kis oktatófilmből megtudhatjátok, hogy hogy kell csinálni, a másikon csak az látszik, hogy hogy dob ki a víz, ha rossz ütemben csípi meg a hullámot a dolgozó.

Tanulság nincs, nagyon jól éreztük magunkat és sokadszorra bebizonyosodott, hogy a vízálló fotómasina beszerzése okos döntés volt. A vízállóságban rejlő lehetőségek kompenzálják az optikai kihívásokat.

Coromandel születéséről, a geológikus posztban már volt szó, erre nem is térnék ki bővebben, öreg, gyűrött környék, ellenben gyönyörű, ami kirándulási szempontból nem mellékes, bár mondjuk itt ronda helyre menni külön tudomány. Nej kolléganőjének anyukája birtokol egy tengerparti nyaralót arrafelé, amit időnként ócsópénzért kiad az ismerősöknek, ha nem használja, így kerültünk Waihi Beach-re. Péntek este összecuccoltunk és nekivágtunk a kb. 150km-es út megtételének.

A kiwi bach (becs) kifejezés nekem eddig valami olyasmit jelentett, mint a hétvégi telken álló csehszlovák, A-tipusú faház, de kiderült, hogy nem igazán erről van szó. A tengertől kb. 100 méterre épült ingatlan egy kétszintes, hathálós, irdatlan épülménynek bizonyult, üvegtetejű fürdőszobával, kandallovakkal meg akkora garázzsal, amekkora házban lakunk. Természetesen mindennel fel van szerelve, a sporteszközöktől a konyháig, látszik rajta, hogy tényleg hétvégézésre használják. Kicsodálkoztuk magunkat, elmentünk aludni, mert másnapra kirándulást terveztünk.

Első célpontunk a Karangahake Gorge, amely egy bájos hegyszoros, kanyargó folyóval és úttal, de ettől még nem lett volna különösebben izgalmas. De attól, hogy egy felhagyott aranybánya van a hegybe fúrva, amelynek vannak járható részei, na az már mindjárt érdekesebb. Karangahake nincs messze a szokatlan üditőitaláról elhíresült Paeroa városától és Waihi felé átvezet rajta az út. Nem egy lebontott cukorgyár, de a zátony ipartörténetének egyik legkomolyabb maradványa látogatható itt.

A zátonyon mindenfelé bányásztak aranyat, de Coromandel különösen sikeres volt, na nem az elején. Thames vidékén már az 1850-es években megkezdődött az aranybányászat, Karangahakében 1875-ben nyílt meg az első bánya. Hegyekben húzódó kvarc telérek komoly mennyiségű aranyat hordoztak, úgyhogy szorgos csákányozás kezdődött, felvirágoztatva Karangahake várost. Gyorsan kiderült, hogy a felszínen kopácsolás nem vezet anyagi sikerhez, úgyhogy nekiálltak komoly bányákat csinálni, tárnákkal, be a hegy gyomrába.

Sokan igen hamar tönkre is mentek, mert hiába a sok arany, ha azt nem lehet hatékonyan elválasztani a hordozó kőzettől, így egészen 1889-ig nem vol tátütő siker, pedig nem tétlenkedtek a bányászok. 1889-ben viszont elérte a bányát az akkor forradalminak számító, McArthur-Forrest-féle cianidos megoldás, a bánya pedig ontani kezdte az aranyat. Három nagy bányatelep létesült, a Crown, Talisman és Woodstock bányák, a kitermelt kvarcot itt helyben fel is dolgozták. 1909-re a zátonyon kitermelt arany 55%-át a Karangahake és a Waihi bányák adták.

Mivel a hegy roppant kemény anyagból van, leginkább robbantással dolgoztak, aztán a törmeléket lapáttal és csákánnyal kidolgozták a lukból, egyre mélyebbre vájva magukat a hegyben. A technikai felszereltség elsőrangú volt, a kitermelt kőzetet lóvontatta csillékkel szállították a feldolgozóba, sőt, néhol akkora alagutakat vájtak, amelyeknen elfértek a bányalovacskák., csilléstül. Ahonnan nem vezetett sín, onnan drótkötélpályákon juttatták a csilléket a rendeltetési helyükre.

14 szinten főrtak be a hegybe a bányászok tárnákat, jóval a Waitawheta folyó szintje alá is, úgyhogy az itt dolgozás nem lehetett méznyalás, folyamatosan szivattyúzni kellett a vizet, amihez kellett egy hatalmas szivattyút építeni a hegybe, lenyűgöző. A bánya az első tizenöt évben ugyan nem fizetett osztalékot, utána azonban kifejezetten nyereséges volt, nem véletlen, hogy 1950-ig üzemelt is.

Miután felhagytak a műveléssel, a bányát lezárták, az alsó szinteket elárasztották, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy a turisták imádnának itt sétálgatni, és mennyire igazuk lett! Kiépítettek egy függőhidakkal összekötött turistaösvényt, amely keresztül-kasul kanyarog a bányában és mellette, időnként a folyóparton, időnként a vaksötét tárnákban halad, csuda izgalmas. Aki ide indul az vigyen elemlámpát, minél nagyobbat, mert tényleg kukk sötét van egyes helyeken, de megéri elbandukolni a szivattyúházhoz, megnézni, hogy mekkora meló lehetett kivájni a gépek helyét, vagy felkanyarogni a tárnában egészen magasra, ahonnan lenézve a szoros a folyóval egyben látható. Lélegzetelállító és még a gyerek se félt. Vagy nem merte bevallani. A világító kukacokat nagyon bírta. Az eleinte egy órásnak indult sétálgatásunk végül több, mint három órán keresztül tartott, de gyönyörű dolgokat láttunk, az ipari műemlékek pedig amúgy is a szívem csücskei, ezt is imádtam.

Gyors ebéd után felkerekedtünk, hogy megtekintsük a a félsziget két másik nevezetességét, a Cathedral Cove-ot és a hotwater beach-et. Hosszas kanyargás után a 25-ös útról Whenuakiténél kell lefordulni, hogy az említett látványosságokat elérje az ember. A barlang izgisebbnek tűnt, úgyhogy előbb oda hajtottunk, letettük a járgányt megtekintettük a pofátlanul szép, szigetekkel gazdagon díszített öblöt, majd a töméntelen ember mellett mi is elkezdünk leereszkedni a poros úton. Tessék vizet vinni, mert odalenn nincs és kelleni fog. Rövidre fogom, a barlangig végül nem mentünk el, de így is csodákat láttunk, A Gemstone és Stingray öblökben tarisznyarákok flangáltak, a vizen kajakosok a maguk természetes lelőhelyén és különben is, elképesztően szép az egész, tessenek a képeket nézegetni és/vagy odakirándulni.

Visszamásztunk a hegyre, kocsiba be, irány a Forróvíz Part*,amiről azt kell tudni, hogy a hegy hasában feltörő termálvíz a parti homok alatt folyik bele a tengerbe. Ez azért izgi, mert apálykor, ha az ember leás a homokba, forró víz jön fel, amibe bele lehet csücsülni és kivárni a dagályt, ami véget vet a mókának. A pontos helyet úgy könnyű felismerni, hogy háromszáz ember ás, ott mint a güzü.

A kocsiban van egy (korábban) összecsukható kis ásó, úgyhogy mi sem voltunk restek és kapirgáltunk, mint a bolondok, nagyon jó móka, leszámítva, hogy hideg vízben álltunk, tőlünk egy méterre pedig medencényi gödrökben borozott-sörözött csomó ember, szügyig a termálban. Több nekifutás után végül leltünk egy helyet, ahol tényleg feljött a melegvíz, úgyhogy tapicskoltunk benne sokat, majd magukra hagytuk a bolondokat, akik egyébként a szinte teljesen üres parton, egy kupacban zsinnyegtek. Mivel a dagály közelgett, a vízhez közelebb esők már kétségbeesetten építették a kis gátjaikat a tenger ellen, vizes homokból, tippelhető eredménnyel, leléptünk. Visszahajtottunk a kis nyaralóhoz és nyugovóra tértünk, hogy másnap pihentető hedonizmussal tölsük a napot, erről majd holnap mesélek.

*= én kérek elnézést, igyekszem nem csinálni

Kénytelen vagyok említést tenni a JAFA jelenségről, ami okozott pár apró meglepetést, mielőtt rájöttünk volna, hogy mi folyik. A JAFA a Just Another F*cking Aucklander rövidítése, amelyet Aucklandon kívül sok helyen használnak, a déli szigeten pedig része a déliszigeti identitásnak. Nem szeretik az Aucklandiakat, függetlenül attól, hogy jártak-e valaha a városban vagy láttak-e már aucklandit, és ezt kifejezésre is juttatják időnként. (közkeletű vélekedés szerint az aucklandi bunkó, neveletlen, igénytelen és aucklandi) Az első két nap után megtanultuk, hogy mi nem Aucklandból jöttünk, hanem magyarok vagyunk, így sokkal kedvesebbek voltak velünk, mindenhol. Félreértéés ne essék, nem arról van szó, hogy leköpik az embert, ha aucklandi, csak érezhetően hűvösebb a konverzáció. Ez különösen városon kívül érezhető jól, az emberek kedvessége chch-től távolodva négyzetesen fokozódik, elképesztően vendégszeretővé, csevegőssé és barátkozósakká válnak, édes pofák, mind. Biztos az alacsony népsűrűség vagy a tiszta levegő teszi, nem tudom, de élményszerű élmény. Chch az előzetes infókat az emberek kedvességéről nem igazolta (ennél itt a Shore-on is pajtáskodóbbak a népek) ám a városból kijutva tényleg szembetalálkoztunk azzal a velükszületett kedvességgel, amiről hallottunk.

Előre közlöm, hogy szerettük chch-t, nagyon helyre kis város, egyik szélén tenger, másikon hegyfélék, rajta folyócska kanyarog át, szóval sok gond nincs vele. Ám. Meglepetéssel vegyes borzalommal észleltük, hogy a korábban itt járó turisták, nyilván a turizmus életbentartása miatt, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mit is láttak valójában. Van amiről nem beszélünk, de én most áthágom az íratlan szabályt.

Mielőtt áthágnám, az első dolog ami már a városban feltűnt és Canterbury többi részén is erősen jelen volt, az a bezárt, elhagyott üzletek sokasága. Egész épületek állnak üresen, szemmel láthatóan félévek óta, érintetlenül, poros, megvakult kirakatok, rozsdás redőnyök, amiket csak a hatvannégy foggal mosolygó, beekizett ingatlanügynökök színes portréja dob fel kicsit. A legváratlanabb pillanatokban botlik bele az ember ilyen bánatos látványba, mindegy merre jár, harminc lépésre a Louis Vuitton bolttól, vagy harminc kilométerre a várostól. Házak, tanyák, farmok, üzlethelységek, üres éttermek, régóta várják csukott szemmel az új vevőt.

Mielőtt elindultunk volna, mindenki, kivétel nélkül, áradozott a városról, hogy milyen édibédi, mennyire brit, mennyire ódon épületekkel határolt, ápolt parkok szövevénye az egész és még villamos is van. Mindez természetesen úgy igaz, ahogy van, de van egy másik chch is, ráadásul ugyanott helyezkedik el, mint az előző, és valami (vigyizzed, hágom át!) förtelem.

Valami – számomra teljesen érthetlen – okból, a teljesen jópofa városba erőből beleépítettek olyan szocreál épületförmedvényeket, amelyek csak egy csavarlazítótól kábult, szőrőslábú úszónökkel rémisztgetett NDK építész képes rajzolni, pedig itt nem is volt szocializmus. Nem lelek semmiféle elfogadható magyarázatot arra a vizuális terrorra, ami a városban van. Amúgy nem lenne akkora baj, ha ezek a rút dobozok mind egy helyen lennének, de a legváratlanabb pillanatban bukkannak az ember elé, sőt, némelyik mindenhonnan látszik, szemmel elkerülni sem lehet.

Ami a legbántóbb, hogy a város főterére, a Chatedral square-re is behekköltek párat, a katedrálist magát (ami egyébként nagyon szép) le se lehet fotózni igazán anélkül, hogy valami szörnyezet ne legyen mögötte vagy mellette. Ugyanezen a téren van a zátony talán legrondább épülete, amely valószínűleg már újkorában se volt egy Gresham palota, de most még koszos meg lelakott is, közvetlenül mellette egy lerohadt, gazzal, szeméttel felvert foghíjtelek. Sokkoló.

Ha az ember elmegy Kasselba mondjuk, akkor észreveszi, hogy Kassel se szép, de nekik van mentségük, azt lebombázták porig és egyben felépülték újra, ahogy sikerült, nincs kontraszt. Olyan. De itt megvannak a korabeli, jó állapotban megőrzött épületek, élmény köztük sétálni, mind gondos munka, vörös tégla, fehér kő, meg kell zabálni. És akkor jön egy helyi potentát és rábólint egy orvosirendelő-zöld, tizenkétemeletes cipősdobozra, amihez képest a váci úti ampullagyár maga a szecesszió. Különösen érthetetlen számomra, hiszen itt a zátonyon ami negyven éves az már antik, ami száz az maga a velünk élő történelem (nem röhög, ide ennyi történelem jutott, ezt kell megbecsülni), lehelgetik, törődnek vele, karbantartják, mutogatják.

De, hogy nehogy azt gondolja a tisztelt olvasó, hogy nem érdemes ide elmenni, mondom a jót: chch klassz! Tényleg. Igazi városhangulata van, jönnekmennek az emberek és nem csak a közepén jönnekmennek gyalog vagy kerékpároznak, hanem a főtértől messzebb is, a parkok gyönyörűek, ápoltak és az emberek használják is őket, parknak. Kiülnek beszélgetni, sakkozni, piknikezni, etetni a kacsákat, gondoláznak a folyón (30 centi mély is megvan, eső után). Chch nagyon is élhetőnek és kedves városnak tűnt a pár nap alatt, amíg ott voltunk, élveztük az utcán sétálást, a napsütést és az eső se csúfította el az utcákat.

Egyszóval, Christchurh kihagyhatatlan élmény, bárki aki erre jár, adjon 2-3 napot minimum a városnak, szeretni fogja, a mutatványosoktól (kényszerzubbonyból szabadulás monociklin!) a díszvillamosig, a szökőkutaktól a parkokig, a szobroktól a sétálóutcákig. A nagy, rüszmeteg épületek csak a látványnak ártottak, a város hangulatának nem.

Miután vissza kell menni dél felé Mouse Pointig a szebb úthoz, a két város közöti táv megtétele legalább két óra, viszont forgalom szinte semmi, a táj viszont gyönyörű. Ha visszamentünk volna az egyes számú útra, akkor részben a tenger mellett gurulhattunk volna, de visszafelé úgyis arra terveztünk jönni, úgyhogy ez nem volt szempont.

A Waiu utat 1887 március ötödikén nyitották meg a kerekeken gördülő járművek számára, a teljes leburkolására viszont 2000 április 29-ig kellett várni, hát a kapkodás szó nem tűnik adekvátnak. A környék elsőre nem tűnik olyan fontosnak, hogy vérrel-verejtékkel építsék bele az utat, de komoly, épületfának való erdők voltak a közelben, amelyek kitermelése azért fokozta az igényt. A nehéz gazdasági évek alatt leginkább munkanélküliek építették szegény utat, ami azért nem a leggyorsabb megoldás, inkább szociális foglalkoztatóként történt az útépítés, mint valós határidőkkel.

1900-ban megnyílt a parti út (nagyjából a mai egyes nyomvonalán) de ez nem csökkentette a belső út forgalmát, viszont 1912-ben elért a vasút Parnassusig, ami azért levette a terhelés egy szemmel látható részét az épülgető útról. 1960-ig lassacskán megépültek a hidak a folyókon (a gázlók helyett) és pár felesleges kanyart is levagdostak, szóval történtek a dolgok, de még mindig nem lobogott a haj. 1960-90-ig az út minősített állami autópályává nemesült, és a helyhatóságok átszervezésének következtében részben a Hurunui Kerületi Tanács gondozásába került, ki is cseréltek három fahidat betonhídra. ’95-re mindössze egy rövid, 28 km-es szakasz maradt burkolatlan, az állam viszont besegített egy kis pénzzel, így az éppen akkor regnáló miniszterelnök, Helen Clark adhatta át a frissen aszfaltozott csodát kétezerben. 113 év, de hát úriember nem kapkod, még lever valamit. Mellesleg az út gyönyörű, csendes, kanyargós és hegyesvölgyes, igazi élmény rajta közlekedni, különösen annak fényében, hogy mi ravaszul kivártuk, mire elkészül és kényelmesen hajtottunk végig rajta, fittyet hányva az évszázados erőfeszítésekre.

Kaikourába érkezve erős szél, alacsonyan lógó felhők és hatalmas hullámok fogadtak, úgyhogy gyorsan megnéztük magunknak a partot, ami jó kavicsos és csodaszép köveket lehet gyűjteni, tekintet nélkül arra, hogy a reptéren mit fognak gondolni a röntgenmasina kezelői. Azért nem hordtuk át az egész déli szigetet ide északra, csak egy jó részét, varázslatos, hófehér kavicsokat a fekete partról.

Roppant ügyesen vásároltam egy Canterbury térképet még chch-ben, ami szerencsés véletlen folytán pont Kaikoura előtt pár km-el ér véget, úgyhogy a szálláskeresésünk inkább tűnt holisztikus vakrepülésnek, mint céltudatos közlekedésnek, de megpróbáltam abból saccolni, hogy milyen volt a kép a motel honlapján, úgyhogy viszonylag rövid idő alatt a hegyek lábánál találtuk magunkat, a szállás közelében. Becuccoltunk, meggyőződtünk arról, hogy az elektromos lepedők be vannak készítve, majd elhúztunk a városba körülnézni.

Kaikoura csodaszép kis tengerparti település, hosszú, parti sétánnyal, körben hegyekkel, szóval még felhős időben is jópofa hely. A város déli végén kilátók vannak, alattuk pedig a köveken fókák laknak, akiket meg lehet tekinteni, természetes élőhelyükön, lustálkodás közben. Én eddig fókát, csak állatkertben és/vagy cirkuszban, kicsit hiányoltam is a színes labdákat az orrukról, de valószínűleg pont nem volt edzés, így csak heverésztek a dögök, néha mélán felnézve a turistákra.

Miután megtekintettük a fókakolóniát, visszakocogtunk a városkába (másfél perc autókázás) és kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk, mert már kopogott a szemünk. A Sonic nevű étteremben, a háborgó tengert bámulva ettünk kagylókat meg rákocskákat, nagyon finom volt és friss minden. Eztán még kávéztunk, sétáltunk, el is szaladt a délután, úgyhogy visszatértünk a hegyek lábánál fekvő kis penzióba, ahol kedélyesen elbeszélgettünk a tulajjal az erődetelepítések és az állami karbonkvóták összefüggéseiről, arról, hogy mennyi meló marhát vágni a családnak, majd nyugovóra tértünk.

Másnap kényelmesen, a szemerkélő esőben indultunk vissza chch-ba, leadni a kocsit és felvenni a repülőt. Kényelmesen visszaértünk az egyes úton, leadtuk a kocsit, elvittek bennünket a reptérre, becsekkoltunk, beszálltunk, innen pedig elkezdődött a kaland. Ugyanis ahogy a ZK-AMY-t bámultam az ablakból, egyszer csak látom, hogy két szorgos fiatalember cibálja ki a csomagkonténert az airbusból, derékig turkálnak benne, majd kiemelik apósom és anyósom csomagjait, feldobják egy targoncára és elhúznak.

Legott odafáradtam a mucikához, hogy heló, hova a pékbe teccettek elvinni a csomagokat? Volt nagy meglepődés meg konzilium összehívása, majd az az alak aki saját kezűleg olvasta le a vonalkódokat a beszállókártyáinkról, az arcomba közölte, hogy én nem vagyok a gépen. Itten kicsit megnyűgösödtem, mert egyrészt én vagyok az utas a mindeségit, másrészt meg ne mondja mán, hogy nem vagyok a gépen, miközben a gépen állunk. Volt nagy hümmögés meg szinnyegés, úgyhogy megmutattam a beszállókártyámat, amin ott volt a 3 csomagjegy és khm, nyomatékosan kértem, hogy azonnal hozák vissza a csomagokat, különben nem leszünk pajtik. Nem vagyok egy amatőr színjátszókör, de minden tapasztalatlanságom ellenére élvezhettem a tömött gép összes utasából felém áradó gyűlöletet, nekik csak annyi jött le, gondolom, hogy a rohadt utas okoskodik, a gép meg késik. Úgyhogy azt eszeltem ki, hogy kissé emeltebb hangon fogok beszélni, hogy mindenki érezze át, hogy itten velem van kitolva, nem én szívózok az ő idejükből, és előadtam a “Blame yourself buddy” kezdetű improvizatív indulatprózámat, amire mindenki elfehéredett és kicsit meg is fagyott a levegő, gondolom policy, hogy kerüljük a pánikot a gépen, először a nők és a gyerekek. Ugyanakkor nem szerettem volna Aucklandig repülni és aztán napokig telefonálgatni, hogy hol a cucc. Végül sűrű rádióforgalmazásba keveredtek, megvetően néztek rám és visszahozták a csomagokat.

Aucklandban leszálltunk, megcsapott bennünket a párás meleg, jött értünk az aeropark mikrobusza, elvitt a kocsihoz és hazajöttünk. Hát így kirándultunk mi a déli szigeten. Még lesz egy poszt chch városáról is, külön, aztán mesélek Coromandelről, mert időközben ott is voltunk.

A Hanmer Springsbe vezető út roppant szórakoztató, mindendéle mezőgazdasági munkálkodással és dimbekdombokkal teli, lehet nézgelődni és az egyes útról letérve az amúgy sem belvárosi forgalom még tovább csökken, néha percekig nem találkoztunk másik autóval, pedig ez még nem is a kihalt rész.

Másfél-két óra alatt odaér az ember, chch-ből, mi időnként megálltunk fotózgatni a környéket, de nem egy kihívás odajutni és bár a település a hegyekben van, azért teljesen rendesen járható út vezet oda. Elfoglaltuk a szállásunkat, konstatálva, hogy eddigi tapasztalataink szerint ez volt a legjobb szálláshelyünk a zátonyon, ráadásul megfizethető áron. (Aspen Lodge, rekommendálom)

Hanmer Springs egy nagyjából teljesen jelentéktelen osztrák falucska az osztrák hegyek között, bájos fenyvesek, bájos hegylakók és kezelhető mértékű turista jellemzi. Ha ledobnának ejtőernyővel, ébredés után nem biztos, hogy elsőre meg tudnám mondani, hogy ez most Hanmer Springs Új-Zélandon vagy Bad Mittendorf, Stájerországban. A szükséges kellékek is mind megvannak, házikók, fogadók, sípályák és ami a lényeg: termálfürdő. Utóbbi csinált a településből turistacélpontot, ami mellé szép lassan felzárkóztak a túrázási, lovaglási, jetboatozási lehetőségek is, nehogy valaki elkeseredjen, ha már unja a fürdőt.

Egy maori legenda szerint Tamatea, a nagy utazó, éppen úton volt az északi szigetre, némi hajótörés után nagyon fázott, és, hogy társa meg ne fagyjon, az északi vulkánok urától kért kis meleget. Kapott is, Ariki lángokat küldött neki a Wanganui folyón, át Nelsonon, le Otagóba, ahol Tamatea fázott. Útközben egy pici láng lepottyant a hegyek közé, és azóta is melegíti a vizet. A hőforrások maori elnevezése “Te Whakatakaka O Te Ngarehu O Ahi Tamatea” vagyis ahol Tamatea tüzének hamuja fekszik. Kulturális antropológiával nem foglalkozunk itt, ellenben az biztos, hogy a jádekövet kereső maorik ismerték a helyet.

A fogalmatlan fehér ember, mit sem sejtve Tamatea küzdelmes útjairól (egy kutyával, egy krokodillal és egy kígyóval utazott, kenuban, csak mondom) 1859-ben fedezte fel a melegvizű forrásokat, amikor megpróbált rájönni, hogy mi az a furcsa köd, ami mindig ugyanott van. Mivel abban az időben roppant nehezen ment a közlekedés, pláne ilyen hegyes vidékre, húsz évig senki nem foglalkozott a dologgal, viszont 1879-ben kiépült a mai fürdő őse, kádakkal meg fürdőigazgatóval. A picike település, egyik első lakójának, Thomas Hanmernek viseli a nevét.

1902-ben a kormányzat komoly kísérletbe kezdett a környéken, a faiparnak kedvező fákkal elképesztő területeket ültettek be, a ma Hanmer Springs Forest néven ismert, nagy kiterjedésű erdőség változatos európai fafajtákból áll, gondolom ettől volt olyan ausztria-érzésünk. Ilyen erdőből ez az egy van az országban.

Az első fürdő pár medencéből és egy épületből állt, kissé kezdetleges volt, ellenben szinte korlátlan melegvízzel rendelkezett. A rendes fürdőház 1883-ban épült fel, és tapasztalva a melegvíz gyógyhatásait, elkezdtek a betegek is odajárni fürdőkúrákra. 1914-ben felépült a szanatórium, ahol fürdő-, és ivókúrákat is folytattak, de sajnos a szanatórium még a felépülésének évében porrá égett. 1916-ban, a leégett szanatórium helyett megépült a Queen Mary Kórház, ahová a háborúban megsebesült katonák kezdtek járni mindenféle rehabilitációs kezelésre. A kórházban 1971-ig folyamtosan volt hidroterápiás kezelés, idegrendszeri panaszok orvoslása, aztán pedig alkoholelvonóként üzemelt.

A kórház egyébként sok szempontból egyedi, a két szárnya két nyolcszög, amelynek a közepén helyezkedett el a nővérek posztja, így gyorsan észrevették, ha szükség támadt rájuk, a tető beengedte a friss levegőt és a napfényt, a parkban pedig mára százéves növények laknak. A kórház és a hozzá tartozó park végül átkerült a védelmi minisztériumtól az egészségügyhöz, ahol 1998-ig funkcionált, amikor is magánkezelésbe adták, amelyben azóta is drogrehabilitációs intézetként működik, legalábbis 2019-ig biztosan. Aztán nem lehet tudni mi lesz, hiszen az épület és a park irgalmatlan értéket képvisel, a fürdőváros kellős közepében van, az üzemeltetési szerződés viszont akkor lejár, a cégnek pedig elővásárlási joga van a területre, az pedig már most látszik, hogy az államnak nem lesz elég pénze kivásárolni a céget az ingatlanból. Ez eléggé idegesíti is a helyieket, hiszen ha a területen ingatlanfejlesztések kezdődnek, akkor egyrészt eltűnik a park és az egyedi kórházépület, és legott felparcellázzák a fürdő közvetlen szomszédságában fekvő parkot, eltüntetve a kisváros szívét, behúzva a gazdag procc népséget.

Tekintsünk el az aggasztó körülményektől, mi is teljesen nyugodtan mentünk be a fürdőbe, ahol is némi dollárzok ellenében (nem drágaszág, 14 dolcsi felnőttenként és 18, ha egyszer ki akarunk jönni ebédelni, majd visszamenni) zárásig tartózkodhattunk, tetszőleges medencehasználat mellett. Este kilencig lehet áztatni, medencéből pedig 33 fokostól 42 fokosig mindenféle van.

A holminkat kettő dollárz ellenében bezárhatjuk egy okos szekrénybe, ami aztán pinkóddal nyitható, elkerülve az elvesző kulcsok és a potrohos, neccpólós kabinos problémáját. Jó móka körbepróbálni a medencéket (és itt – ellenállva a nem kicsiny kísértésnek – eltekintek a szerző melegvízben ázó testének képi ábrázolásától), ücsörögve a mű és igazi sziklákon.

A hévíz régen magától a felszínre jött a nyomástól, mára azonban már nem teszi ezt, le kell menni érte. 1975-ben fúrtak egy 28 méter mély kutat, innen szivattyúzzák a termálvizet, 4-8 liter/másodperc mennyiségben. Amikor a víz eléri a felszínt, akkor 52 fokos, ezt egy sorozat hőcserélőn átvezetve érik el a 33-42 fokos hőmérsékletet. A feltörő víz még nem lenne teljesen megfelelő a pancsolásra, így egy egyre finomodó szűrőrendszeren megy keresztül, ami szépen kiszűri a nem kívánatos fizikai szennyezőket (falevél, gallyak, kőzetpor, jetiköröm, stb.) majd elemzik a kémhatását és a tisztaságát. A kémhatásváltozások kompenzálására széndioxidot ármaoltatnak keresztül a beérkező vizen, ha szükséges és 2.5ppm klórt adagolnak hozzá. Van három kezeletlen medence, ahol abban lehet feredőzni, ami feljön a föld alól, ott erős kénszagban tobzódhatnak az erre nyitottak.

Maga a víz egy viszonylag gazdag sóoldat, átlagosan 380mg/l nátrum kloridot tartalmaz, 190 mg/l bikarbonátot és kis mennyiségben bórt, kalciumot, egyéb karbonátokat, nyomelemeket. A víz minőségét és összetételét naponta háromszor, helyben vizsgálják, különösen az amőbás fertőzések megelőzése miatt (bár ilyen még nem fordult elő a fürdő történetében). A víz semmiféle egészségügyi kockázatot nem jelent, (állapotosok azért kérdezzék meg a dokijukat) mindössze a fejünket nem ajánlják beledugni, egyébként bárki élvezheti a gyógyhatást, teljes mellszélességgel.

Miután a medencék szabad ég alatt vannak, az ember a forró vízben hencseregve nézegetheti a fenyvesekkel borított tájat, a szerkesztőség ilyesmire akár órákig képes. Végül az éhezés kergetett ki bennünket a vízből, úgyhogy szárítkozás után elballagtunk egy közeli étterembe, ahol elköltöttük az estebédünket. Itt az intézménynek volt annyi esze, hogy adjon a  gyereknek kifestőt meg szinesceruzát, így lefoglalta magát, amíg a kaja megérkezett.

Falatozás után visszatoltuk a bringát a motelbe, ahol félénk internetügyi kérdésemre a néni lelkesen elmondta, hogy mi a wifi jelszava és miért a motel macskájának neve, így hozzáfértem részlegesen némi ződfényhez, majd elaludtunk. Aztán felébredtünk, bekapcsoltuk a fűtést és az elektromos lepedőket, és visszafeküdtünk, odakint pedig 11 fok volt csupán és komoly felhőzet. Másnap továbbálltunk, de ezt majd holnap mesélem el.

]]> http://www.pappito.com/2010/01/28/kirandulas-%e2%80%93-chch-iv-hanmer-springs/feed/ 12 http://www.pappito.com/2010/01/27/kirandulas-chch-iii-akaroa/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=kirandulas-chch-iii-akaroa http://www.pappito.com/2010/01/27/kirandulas-chch-iii-akaroa/#comments Wed, 27 Jan 2010 03:53:47 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4973 Canterbury kirándulásunk hallatán, mindenki előzetesen a lelkünkre kötötte, hogy Akaroát fel kell keresnünk, ha törik, ha szakad. Inkább nem vitatkoztunk senkivel, mentünk és néztük.

Akaroa egy roppant takaros település a a chch-tól délre fekvő, vasalatlan Banks-félszigeten. Nem pusztán egy gyönyörű öbölben található, hanem francia története van, amelyet a helyi közigazgatás erősen őriz, hogy odacsalogassa a turistákat. A francia kapcsolat nem kitaláció, a történet egészen az 1830-as évekig nyúl vissza, amikor a környező vizekben számos francia bálnavadász hajó dolgozott, igen szép zsákmányt hordva haza, Párizs utcáit ebben az időben, részben az innen származó bálnák olajával világították.

A nagyszámú francia hajósnak szüksége volt valami szárazföldi bázisra, részben a bálnafeldolgozás, részben a kikötés miatt, no meg politikai szempontok is közrejátszottak, így a franciák a déli szigeten egy negyed franciaországnyi területet elfoglaltak. Az őslakosokkal tulajdonképpen egészen jól elvoltak, sőt, adtak nekik munkát is, úgyhogy lassanként a déli sziget kimondatlanul is francia befolyás alá került, ahogy az északi a briteké lett.

Egy Langlois nevű bálnászkapitány viszonylag gyorsan észrevette, hogy a Banks-félsziget kiváló horgonyzóhely lenne, ráadásul a franciák kapuja a déli szigethez, úgyhogy 1838-ban kiváló üzletet kötött a maori törzsfőnökökkel,két köpenyért, hat nadrágért, tizenkét kalapért, két pár cipőért, két ingért és némi pisztolyokért megvásárolta gyakorlatilag az egész félszigetet. Ez a bődületes összeg kitett vagy százötven akkori frankot, de így sem Langlois járt rosszul.

Birtokon belülre kerülve legott összecsomagolt és hazahajókázott Le Havre-ba, ahol addig lobizott az üzletemberek és a politikusok között (utóbbiak nem vették le egyből, hogy miért kell francia kolónia a pacifikban), amíg gründolt egy komplett céget, amely állami támogatással volt hivatott francia kolóniát létrehozni a Banks-félszigeten, és letenni egy hadikikötő alapjait. 1840 márciusában össze is állt egy komolyabb flotta, amely a leendő telepeseket szállította, mesteremberektől a kormány képviselőiig.

A telepesek úgy gondolkodtak, hogy ahelyett, hogy felbosszantva az angolokat, csak elfoglalják a szigetet, Franciaország nevében,  mindenfelé franciákat telepítve le, inkább megvásárolják a földet a maoriktól, amire ugyebár az angolok nem mondhatnak semmit. Számukra sajnálatos módon, egy hónappal azelőtt, hogy nekivágtak volna az útnak, a britek és az északi szigeti maori törzsfők aláírták a Waitangi szerződést, májusban pedig a déli szigeti törzsek is csatlakoztak, amiről a franciák a kor információsebessége miatt még nem értesültek. A Waitangi-szerződés aláírása után egy brit hadihajó fogta magát, lehajózott a félszigetig és kitűzte a brit lobogót. Az ezidőtájt érkező leendő kolónia meglepetten konstatálta, hogy a föld amit Langlois és pajtásai megvásároltak, immáron az Union Jack belbirtoka, ők pedig angol gyarmathoz érkeztek. Hoppá. (a maorik, akik sajátosan értelmezték az adásvételi szerződést, mint olyat, ugyanazon földeket, különösebb szívfájdalom nélkül, többször is eladták a fehér embereknek.)

1841-ben a brit fennhatóság elfogadta a francia állam kérését, hogy a korábban általuk megvásárolt föld legyen a franciáké, úgyhogy mégis létrejött a francia település, bár nem az eredeti elképzelések szerint. A déli sziget francia bekebelezésének álma szertefoszlott, a két pici településen hatvan francia maradt, Langlois pedig lebiggyedt szájjal és ezerhétszáz hordó bálnaolajjal hazahajózott. A francia telepesek után alig maradt valami, csupán a francia utcanevek és néhány olyan kiwi, akinek távoli rokonai franciák voltak.

A turizmusnak (és chch-tól való távolságának) hála, mára a falucska az öbölben mindenféle programokkal, látnivalókkal és ajándékvásárlási lehetőséggel készült az ide érkezőkre. A delfinekkel úszkálástól a sétahajókázásig, partonkávézástól a fel-alá sétálásig mindenre nyitottak. Az odavezető út egy jó másfél órácskába beletelik a nagyvárosból, kellemesen kanyargós, dimbesdombos, érdemes meg-meg állni, hogy az öbölre lenézzen az ember, csodaszép látvány.

Miután megtekintettük a helyi nevezetességeket és megebédeltünk, még elmentünk a félsziget legvégében levő Onukuba is, ahol egy teremtett lelket sem találtunk, ellenben mindenféle maori épülményeket igen, amibe nem volt szabad bemenni. Nem is mentünk, és mire ideértünk, addigra az eleddig csak közelgő felhők is egészen a nyakunkba szálltak, a napsütés pedig eltűnt. Elindultunk visszafelé, ügyesen kigondolva, hogy útbaejtjük Lytteltont, ahonnan már csak egy ugrás chch. Akaroa megéri az odamenést (jelezném a sportág rajongóinak, hogy még krokett klub is van), ellenben Onukuba teljesen felesleges átmenni, nincs ott semmi látnivaló.

A hegyekre felkapaszkodva, beleértünk a felhőbe, és vastag ködben törtettünk Lyttelton irányába, amely szintén egy apró városka, de van egy bazi nagy kikötője, ami teljesen indusztriális az erre nyitottaknak, mindenfélét pakolásznak nagy hajókból, meg vannak hatalmas izék meg hogyhíjjákok, szóval nem nagyon bántuk, hogy eleredt az eső. Ellenben itt találkoztunk azzal a szemfüles megoldással, hogy a városi buszok elejére kerékpárszállító van szerelve (igen dombos környék, no meg az alagútban nem mehetnek a bringások bringán). Ettől fellelkesülve ittunk egy kávét, majd előnyös testtartásban behaladtunk a fentemlített Lyttelton Közúti Alagút-ról elnevezett közúti alagútba, amely 1964-ben épült (’78-ig fizetős volt) és a zátony leghosszabb ilyen létesítménye, közel két kilométer hosszú. (a Lyttelton teherkikötő és chch összekötésére létesült) Mivel így már csak egy köpésre van a város, a szemerkélő esőben szépen visszagurultunk a szállásra, felkészülni a másnapi, embertpróbáló hedonizmusra.

Elértük és láttunk, gondoltam egyszerűbb, ha előre szólok, ha semmi nem történt volna, akkor úgyse lenne poszt. Naszóval, reggel, némi előkészületek után, bevackolódtunk az ideálisnál egy mérettel kisebb bérautónkba és nyugat felé fordultunk, rá egyenesen a 73-as jelzésű útra.

Ezen jó sokat kell menni, ami egy pici autóban nem egy leányálom, a gyerek mégis elszenderedett, hehe. Ha tartjuk magunkat a sávunkban, akkor úgy százötven km autókázás után érjük el az Arthur’s Pass-t, ami nem különösebben érdekes hely, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire szép amikor az ember a síkságról beér a hegyek közé, majd ott kanyarog az úttal. Mire eddig elértünk, már alaposan kiismertük az egysávos hidak lelkivilágát, minden patakmeder felett ilyen halad, ügyeljünk a táblákra, hogy kinek van elsőbbsége, mert nem mindegyiken van kitérő-öböl.

Chch-tól száz km-re, az út mellett van a Cave Stream Scenic Reserve, ami jó időben érdekes szórakozást nyújthat, egy 362 méter hosszú, vízvájta barlang van a híres-neves mészkőben, amelyen végig lehet sétálni. (térképen: B) Ez nem egy kiépített mulatság, nincs odabenn sem út, sem fény, van ellenben tök sötét meg víz. Érdemes lemenni a folyóhoz, a barlang alsó bejáratán bemenni és fönn kijönni, de csak akkor, ha van lámpánk és a móka után ruhát tudunk cserélni. Miután a barlang ma is vízlevezetőként működik, a járhatósága (nem képzett barlangászok számára) erősen változó, csapadékos idő után nem igazán ajánlott, ezért mi sem mentünk bele, wetsuit viselése ajánlott. Száraz hetek után mindenképpen klassz séta felfelé, mászni csak egy helyen kell. Ugyanakkor a táj csodálatos, hegyek mindenfelé, és ez még csak ízelitő az igazi Alpokból, de a közelben kiváló bouldering helyek találhatóak.

Az Artúr hágónál (térképen C) megpihentünk kissé és megnéztük a turistainformációs házikót, ahol kiderült, hogy számos túraútvonal indul innen a hegyekbe mindenfelé, itt lehet az űrlapot is leadni, hogy hova indultunk és mikor, meg itt lehet segélyrádiót bérelni, hogy tudják a mentőcsapatok, hogy hova kell értünk jönni később. Megtekinthetjük az utat anno építők hősiességét, és kapunk egy kis ízelítőt a helyi állat-, és növényvilágból is. Itt van még a hegyeket átszelő vonatnak a megállomása, meg a hatalmas parkolóban lehet pihengetni egy kicsit. Körben pedig gyönyörű erdők, amerre a szem ellát. (messzire nem lát, persze a hegyek miatt)

Továbbindultunk és volt szerencsénk saját szemünkkel meggyőződni arról, hogy a akorábban a fotókon látott Otira Gorge miért is volt nehéz munkahely az útépítő uraknak. Persze maga a völgy és a viadukt is szép, ahogy kanyarog, bár az elé kihelyezett 16%-os lejtőre figyelmeztető tábla már annyira nem. A viadukt esztétikai elemzését elvégezhetjük egy látványkitekintőből (scenic lookout) ami az út jobb oldalán van és onnan egyben látszik az egész miskulancia.

A viadukt szemlélése után vettük észre, hogy más érdekesség is van helyben, a világ egyik legokosabb (és legidegesítőbben kiváncsi) madara, a kea (Nestor notabilis). Egész pontosan két kea rosszalkodott a parkolóban, megpróbálva egy szendvicset kilopni egy jóember kezéből, de nem voltak túl ügyesek.Pedig általában rettenetesen érdeklődőek és imádják szétszedni a cuccokat, kinyitni a zippzárt, kiszedni a kocsik ablaka mellől a gumikédereket, szóval rosszcsontok.

A kea zátonyon őshonos hegyipapagáj, sokkal nagyobb, mint gondoltam, becsületes, tyúkméretű jószág, zöld meg barnás, kicsit rémisztő is volt, hogy letépi a lábamat tőből és elrepül vele. Nem tette, jobb is, mert akkor a másik lábammal belerúgok, azt meg tilos, fokozottan védett madár, nem szabad bántani.

Innen tovahaldtunk tasmániránt, ha már itt voltunk, egy további laza száz km után beugrottunk Shantytownba, amely egy régi aranybányász városka korhű másolata. (térképen D) A vidéken 1860 körül kezdett el tombolni az aranyláz, és mellette a szokásos kisegítője a szervezett erdőirtás. Az attrakció keretében felszökkenhetünk egy csinos kis gőzösre, amely bevisz a dzsungelben épült vágányain az erdő mélyére, ahol felépült egy korabeli fűrészmalom (számos eredeti szerszámmal, jópofa) ahol átélhetjük, hogy mekkora szívás volt akkoriban favágónak lenni. Nagy. Innen vezet visszafelé egy sétaút, amelyen az aranymosás rejtelmeibe vezet be egy kedves úr, aki bemutatja, hogy hogy lehet vízágyúval aranyat mosni.  Lehet kézzel is, kis tálkákban lötymögtetve a vizet meg a kavicsokat, a végén pedig találunk aranyat is a tálkában, ha nem is kilószám, de azért haza lehet vinni kis fiolában.

Mondjuk szerintem az aranymosás kevésbé érdekes (különben sincs már itt arany), mint az, hogy mekkora meló volt azt a kis vonatot beépíteni az erdőbe, amelyik igazi dzsungel, három méterre se nagyon lehetne belemászni, és ugyebár akkroiban a dózeres erdőírtás nem volt jellemző, pláne nem a zátonyon. Akit érdekel a kiwi akcentus, az itt megnézegethet egy kisvideót (youtube) a bácsiról aki elmesélte, hogyan is ment ez az aranymosósdi, itt pedig kisvonatos videó, dzsungellel gazdagon.

Elcsúsztunk a közeli Greymouthba, ami a világ egyik legjelentéktelenebb települése (térképen E) tankolni meg enni valamit, aztán nekivágtunk a hazaútnak, hogy újra átszeljük a szigetet. Ez az ötszáz km-es kanyar még nem végzi ki az embert (azért tudtam aludni utána) aki csodálatos hegyi tájakat láthat, ahogy kanyarog a másik tenger felé. A forgalom a nyár ellenére nevetséges, lehet nézelődni és kell is. Sajnos itt már kezdtek jelei mutatkozni a rosszidőnek, de még egy napig mázlink volt.