Kirándulás – észak, második nap

Opuában a reggel szemerkélő esővel fogadott bennünket, és bár az ég tisztulni látszott, azért nem volt az a harsány napsütés. Reménykedve, hogy süt ránk a nap, összepakoltunk és útra keltünk.

Kirándulás – észak, második nap részletei…

SheepWorld

Új-Zéland méltán híres a birkáiról, amikkel az ember általában csak tányéron és az útmenti tájkép bázikus elemeként találkozik. Ámde a birkászat nem olyan könnyű meló, rendesen csak hosszú évek alatt, kemény munkával megszerezett tapasztalattal lehet csinálni.

SheepWorld részletei…

Part és hajók

Annyira szépen sütött a nap, hogy nem csücsültünk itthon, hanem kisétáltunk a partra, kicsit gyereket bevizezni meg sütkérezni. Cheltenham Beachet választottuk, mert ott már vártak Bandiék, úgyhogy együtt heverésztünk, a gyermekek pedig a homok és a víz abuzálásval ütötték el az időt. Kattints a tengerhez és a bazi nagy hajóhoz.

Part és hajók részletei…

Útban hazafelé

Vasárnap korán keltünk, összepakoltunk, leadtuk a szobakulcsot és nekivágtunk a hazaútnak. Mivel nem kellett sietnünk, nem nagyon kapkodtunk, volt időnk kényelmesen nézelődni. Azt eszeltük ki, hogy nem a hármas úton megyünk haza, hanem keletről kerüljük a nagy hegyet, majd el a Taupo tó mellett és úgy haza.

A vulkán keleti oldalán fut a Desert Road nevű út, amely nem annyira sivatag, mint inkább kietlen, van is arrafelé egy hatalmas katonai terület, ahol tudják gyakorolni a katonák mások lemészárlását. Mondjuk ahogy éppen áll a sziget hadserege, inkább csak a szaladgálást és a bukfencezést tudják gyakorolni, a technika üzemeltetésére nem nagyon van pénz. Azért szép kaland lehet ezen a területen gyakorolni bármit, nyáron erős szél, erős nap, árnyék sehol, sötét talaj, némi füvekkel, de jobbára csak sziklák, amíg a szem ellát.

Az itt átvezető út elég elhagyatott, roppant kanyargós és folyton lezárják valamiért, hol méteres havak, hol az olvadó hóléből keletkezett folyók mossák el, és amikor semmi ilyen nincs, akkor vannak az erdőtüzek, ezért több automata kapu is van az úton, hogy szakaszokban le tudják zárni, ha esemény van.

Itt a zátonyon az élesebb kanyarok előtt kiírnak egy “javasolt” sebességet, amivel biztonságosan bevehető a kanyar, ez általában be szokott jönni, én be szoktam tartani. Itt meg muszáj volt, időnként a 25km/h-t javasolta a tábla és annyi pont elég is volt. A környék nagyon szép, még ha nyers is kicsit. Waiorutól egészen Turangiig kocogtunk ezen, a táj pedig egyre barátságosabb kezdett lenni, már fenyőerdőkön és szelíd lankákon hajtottunk keresztül, amikor felbukkant a tó.


[vimeo]1786083[/vimeo]

A Taupo-tó meglehetősen méretes darab, a kerülete 193km, a felülete 616 négyzetkilométer, ez a legnagyobb vízfelületű tó az országban. Nagyjából huszonhat és félezer évvel ezelőtt, úgy délután fél három körül tört ki az a hatalmas szupervulkán, amelynek beomlott krátere a mai tó, az egész nagy pancs egy kalderában helyezkedik el. Ez a kitörés még nem a mai formáját határozta meg a tónak, az elmúlt huszonhétezer évben közel harminc hatalmas kitörés zajlott le.

Ezek legnagyobbja az Orunaui Kitörés intézte el lagalaposabban a tájat, több, mint ezer köbkilométer cuccot dobott szét és négyszáz négyzetkm-es likat hagyott maga után. Az írott történelem egyik legnagyobb kitörése hozta el a tó jelenlegi formáját, a Hatepe Kitörés (a vulkánkitörés indexen 7-es) füstöszlopa kétszer akkor volt, mint a Mt. St Helens-é, a jelenséget Rómában és Kínában is észlelték, ahogy az odaérkező hamu hírt adott róla. Ekkor még (isz180 körül) a zátony lakatlan volt, úgyhogy csak a táj változott meg egy kicsit.

A tó átlagosan 110m mély, de a legmélyebb pontja 186 méter, a Waitawhanui-, a Tongariro-, és a Tauranga-Taipo folyók táplálják és a tó vizéből lesz a Waikato folyó, amely esszenciális alapanyaga a Waikato Drought nevű sörnek. Lakik benne (nem a sörben) mindenféle jószág, kiváló szivárványos és barna lazac, smelt, hogy a lazacnak is legyen mit enni, meg a mélyebb részeken, ahol vulkáni események zajlanak, mindenféle forróvizek bugyognk a tó alján, ott szivacsok meg mindenféle gusztustalan ázalag lakik.

Úgyamúgy a tó persze szép is, pláne ilyen ragyogó napsütésben, mint amiben mi utaztunk, és a tavat megkerülő útról gyönyörű látvány tárul az ember elé. A tó, peremén mindenféle hegyek, sziklák, dús növényzet, meg minden, teljesen jól felszerelt kis tó, tiszta előszezon-balaton érzés volt áthajtani a kis falvakon a tóparton.

A tó északi csücskében van Taupo városka, príma hely, hangulat meg minden, meg is álltunk kávézni egyet meg lógatni a lábunkat, érezni a friss szelet és napsütést a parton. Az idő még mindig nagyon tiszta volt, úgyhogy a távolban jól látszott a Mt. Tongariro és a Mt. Ngauruhoe hegyek a havas csúcsaikkal, előttük a kék vízzel, giccses volt, na.

A kis pihi után továbbindulva hamar elértük Wairakei-t, és most a figyelmes olvasónak felcsillanó szemmel kell a homlokára csapni. Nem? Jellemző, na mindegy, szóval itt van az egyszer már említett geotermikus erőmű, amelyet most enkezemmel fotóztam. Az erőmű az út két oldalán van, a csövek átmennek az út alatt, mi be is mentünk a susnyásba alaposan, hogy megnézzük, de csak egy kis nyaralótelepet találtunk az út végén, ahol lámák és birkák legeltek meg pávák meg mindenféle háziszárnyas. Megnéztük a lámát, kicsit féltünk tőle, mert szabadlábon védekezhetett, úgyhogy nem is maradtunk sokat, hanem visszazötykölődtünk a földúton a kövesútra és elfordultunk az egyes úton Cambridge felé.

Egész odáig semmi érdekes nem volt, amíg a Hamiltont elkerülő 1b útra rá nem fordultunk. A gps is és a nej is aszonta, hogy ez mennyivel klasszabb lesz, mint átmenni Hamiltonon, amit egyrészt útál az ember (mármint bemenni a városba pirosnál álldogálni, ha eddig folyton lehetett haladni) másrészt meg persze, hát az elkerülők az ember barátai, majd suhanunk.

Innen üzenem annak, aki kieszelte, hogy hogyan lehessen elkerülni Hamiltont, hogy hollók vájják ki a szemét. Ugyanis ez nem egy külön út, ami elkerül, hanem kis falvak éppen útba eső utcáiról van szó, és nem elég, hogy egy szakaszon percenként van macisajt vagy stoptábla vagy derékszögű kanyar, de ezeket a gps nem tekinti irányváltásnak és egy büdös szóval nem jelzi, hogy készülj barom, macisajt, fordulj jobbra, menj 25 métert, fordulj balra és kész. Roppant idegesítő volt, pláne, hogy ekkor már vasárnap délután volt, tehát nem egyedül autókáztunk, és minden rohadt macisajtnál ki kellett várni, hogy az előttünk álló 10 autó mind elsőbbséget adjon, körülnézzen meg átfáradjon a túloldalra, ami ismét az 1b.

Na mindegy, végül is elkerültük Hamiltont, és Huntly-nál (szintén már említett, irdatlan erőmű van a folyóparton) pedig már érződik az autópálya előszele, ezt úgy hívják, hogy Waikato Expressway, ebből lesz Bombay után majd az autópálya, amiely be és átvezet Aucklandon. Ezen szépen hazadöcögtünk, a langyos vasárnapi forgalomban, itthon pedig kiszellőztettünk, kipakoltunk és jól elfáradva elmentünk alunni.

.

Mount Ruapehu

Az egyesült magyar anyák szervezésében részt vettünk egy egész hétvégés síkalandon, a Mt. Ruapehu hegynél. A hegy majdnem négyszáz kilométerre van aucklandtól dél felé és ez a legmagasabb hegy az északi szigeten, 2797 méter magas, de még így sincs benne izéland harminc legmagasabb csúcsában. A jelenleg is aktív vulkán a Tongariro Nemzeti Parkban található, a Taupo tótól kb 40km-re délre. Két nagy síterepe van, a déli oldalon a Turoa, itt jártunk mi is, az északi oldalon pedig Whakapapa, és van még egy a keleti lejtőkön is, Tukino, de oda csak masszív terepjáróval lehet felmenni. Viszont ott alig van ember. Vulkáni aktivitás (kitörés) legutoljára tavaly szeptemberben volt, majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt.

Mi pénteken délután három körül indultunk el, és szerencsésen megúsztuk a városból kifelé tartó forgalom nagyját, úgyhogy kényelmes tempóban tudtunk döcögni dél felé. Az idő csodaszép volt, sütött a nap, meleg volt és mivel még délelőtt legyártottam több tonna szendvicset, kedélyesen falatoztunk az út első másfél órájában. Aztán felébredt a gyerek és harsány unatkozásba kezdett, de hát a hosszú út az nem kellemes szegénynek.

Sötétedés után már mi is eléggé untuk a dolgot, mert már a tájban sem lehetett gyönyörködni, viszont egészen kellemesen haladtunk, szinte végig megvolt a 90-100-as tempó. Volt nálunk egy kölcsön GPS, de nagy szükség nem volt rá, inkább csak sötétben volt kényelmes, hogy mondogatta merre menjünk, nem kellett lámpást gyújtani a térképnézegetéshez.

A szállásra, kb 386km megtétele után, fél nyolc körül értünk be, ahol már hemzsegtek az egyesült magyar anyák és ezek szatellitái, úgyismint gyerekek meg férjek. Kipakoltuk a cuccot, kicsit eszegettünk, sörözgettünk és mentünk is aludni, igazi emeletes ágyon, mint táborozós korunkban. A szállás egyébként teljesen jópofa volt, kicsit szotüdülő hangulat, ellenben volt központi fűtés, radiátorral. Jól meg voltunk lepődve, de még működött is, kivéve éjszaka, amikor ugye alszik az ember, akkor minek. A recepcionista néni el is magyarázta, hogy ha 20 fok fölé tekernék a termosztát, akkor az elviselhetetlen lenne, tán még egészségtelen is, de nem vitatkoztunk. Azért nem kellett megfagyni.

A falucska, ahol laktunk, Raetihi névre hallgat és egész egyszerűen nincs ott semmi. Na jó van a szállásunk és egy birkagyapjú felvásárló, de ez minden. Hosszú, üres, poros boltsorok, semmi mozgás óraszám, mintha ciánoztak volna, nagyon fura. Egyébként saját magát Historic Raetihinek hívja, és tulajdonképpen meg is van erre az oka. 1893 óta létezik a település, sokáig kizárólag vizen lehetett megközelíteni a tenger felől, a Pipiriki folyón. 1917-ben megépült az út Wanganuiba, nemsokkal később a vasút is és a városka csudálatos fejlődésnek indult. Nem mellesleg kultúrhistóriai mérföldkő is a falu, itt található a déli félteke legöregebb színháza, de érdemes megnézni a múzeumot és a régi vasútállomást is. Mi ezt nem tettük, ma a település legnagyobb erénye a csönd és az, hogy látszik onnan a nagy hegy.

Másnap reggelig a hegyet magát nem is láttuk, mert sötét volt, viszont reggel a napsütésben egyből észrevettük, hiába próbált elbújni, nagyon szép, nagy hegy. Minden szokásos hegyes kellékkel, alul zöld, középen szürkésbarna, felül fehér, szóval megfelel a nemzetközi versenyszabályzatnak. Reggeli után bepattantunk a kocsiba és elindultunk hegyiránt. Ez azt jelenti, hogy át kell ballagni a nagyjából 10 km-re levő Ohakune-be, ott pedig ráfordulni a Ruapehu Roadra, ami – meglepetés! – felvisz a sípályákhoz a hegyre.


[vimeo]1782916[/vimeo]

Az út fölfelé gyönyörű, ahogy kanyarog a szűk szerpentin, eleinte még az esőerdő fái és a gazdag aljnövényzet alkot falat az ember mellett, majd a növények egyre kisebbek lesznek, meg kevésbé zöldek, ahogy haladunk felfelé. Darab idő és sok kanyargás után viszont elmúlik a növényzet és maradnak a sziklák meg a magasból lenézés, a hóhatár felett nem sokkal már jönnek is a parkolók.

A hegy okosan meg van szervezve, 8 nagy parkoló van, a legfelső telik meg legelőször a koránkelőkkel, aztán fokozatosan a lejjebbiek. Az sem baj, ha csak a legalsóban kap helyet az ember, mert a liftek és a parkolók között folyamatosan ingyenes buszok hordják a népeket felfele vagy lefele, igény szerint. A gyakorlott arcok azok simán átöltöznek a kocsiban, felbuszoznak már bakancsban, hónuk alatt a lécekkel, csak a síbérletet veszik meg fönn és már szaladnak is a felvonókhoz.

A sípályák hatalmasak, rengeteg van belőlük, és mindenki összevissza sízik, esze nélkül, de igen jól szervezett az egész, nem véletlen, ez izéland legnagyobb síterepe. Fent a lifteknél van a kölcsönző is, ahol teljes felszerelést lehet bérelni, odamehet az ember egy szál eftpos kártyába öltözötten és ha eleget áll sorba, akkor komplett síhuszárként baktathat a liftekhez.

Mivel bazisokat kellett volna sorba állni, amihez nejnek nem volt kedve (közülünk csak ő tud sízni) inkább béreltünk egy szánkót, mert az fél perc alatt megvolt és kimentünk a szánkópályákhoz, ahol már több egyesült magyar anya szánkózott a leszármazottakkal. Annyira jó idő volt, hogy fél óra után már rövidujjúban szánkóztunk, meg nézegettünk a hegyről lefelé. Állítólag ilyen szép nap csak 4-5 van egy évben és sosem hétvégén, de minket szeretett a hegy, annyira, hogy még a Taranaki is tisztán látszott a távolban. (tessenek naptejet használni!)

Mivel a látogatójegyet nem kezelik a felvonónál, csak ránéznek az emberre és ha felszerelés nélkül van ott, akkor simán felengedik, mi is fellifteztünk párszáz méterrel feljebb, ahonnan mégcsodaszebb kilátás volt. Kicsit voltunk fenn, aztán lefelé libegőzve újabb magyarokkal találkoztunk, akik felfele libegőztek, jó móka volt. A gyerek végül megbarátkozott a hóval, bár eleinte nem volt elégedett, és a szánkótól is sírásra görbül a szája, de később azért azt egészen jól tűrte, hogy apa vontassa.

Amikor meguntuk a hegyezést, akkor lementünk a faluba, bevásároltunk kajákat meg sört és visszamentünk a szállásra pihenni meg enni. Este meg sörboroztunk, pingpongoztunk, beszélgettünk, aztán mindenki ment aludni, jól kifáradtunk, pedig nem is síztünk.

MIvel odafelé a hegyet nyugatról kerültük meg, (ez a gyrsabb út) visszafelé a keleti oldalt választottuk, erről szól majd a következő rész. Fotók itt.

Puhoi

 

Puhoi falu neve maoriul annyit tesz: “lassú víz”. A nevet nem véletlenül kapta a település, maga a Puhoi folyó személyesen méltóztat kanyarogni benne, és a történeti múltban pont eme folyó zárta el a pár házacskát a civilizációtól. Az 1800-as évek európai betelepülői között voltak azok a csehek, akik valami homályos szempontrendszertől vezérelve itt telepedtek le. Puhoi kb negyven km-re Aucklandtól északra található és nagyjából ötszáz lélek lakja. Látszólag a fele is túlzás, de hát hogyismondjam, nem egy manhattan, de nem is akar az lenni.

Az 1860 körüli csehországi viszonyok nem voltak éppen szívderítőek, az akkor ide emigrálók közül csak alig párnak volt saját földje, jobbára nincstelen napszámosokként éldegéltek vagy borzalmas körülmények között bányászkodtak. Az elvándorlók leginkább az újvilág irányába indultak, de délamerikába, kanadába és ausztráliába is jutott belőlük. (ezügyben tessenek Zikmund és Hanzelka utikönyveire gondolni, (A folyón túl van Argentína) hogy hol nem találkoztak csehekkel. Amúgy is nagyon tanulságos és olvasmányos munka mind.

Új-Zéland neve és az itteni viszonyok finoman szólva sem forogtak közszájon az akkori keleteurópában, pláne nem a nincstelenek között, de egy szerencsés véletlen során az izélandot is megjárt és az itteni kormányzattal jó kapcslatokat ápoló Krippner kapitány mindenféléket mesélt a sziget lehetőségeiről, hatalmas üres, művelhető földekről. Mivel az izélandi kormányzat épen akkoriban vette meg a Puhoi övezetet a helyi maori törzs vezetőjétől Te Hemara Tauhiától, keresni is kezdtek olyanokat, akiket érdemes lenne itt letelepíteni. A célzott bevándoroltatás és az európai kivándorlás “szerencsésen” egybeesett, ráadásul a helyi kormányzat egy családnak 56 hektár ingyen földet ajánlott fel, ami gyakorlatilag sába kincseivel ért fel egy éhbérér dolgoztatott nincstelen bányász szemében.

Ugyanakor a betelepülőknek saját maguknak kellett állni az út költségeit, kibírni nagyjából 100 napot az óceánon amit előtte még csak nem is láttak soha, szóval nagy tömegeknek mégsem nyílt meg ez a lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy megérkezésük után szembe kellett nézniük azzal, hogy a földjeik meglehetősen dombosak és áthatolhatatlan őserdő borítja őket. Az első 82 érkező (kettő az úton született!) sosem látta viszont csehországot, ellenben nyert magának irtó kemény melót évtizedekre.

Maga az indulás egész jól nézett ki, az eredendően Pilzen környéki csapat elment Prágába, körbenéztek, Prága püspöke megáldotta az egész bulit, ami később még jól jött, volt mihez erőt meríteni. Londonból indult el a hajójuk, és utuk során sokkal jobb dolguk volt, mint az amerikába induló hajók utasainak, az újzélandi britek mindenféle előírásokat vezettek be az ilyen hosszú úton kölekedő hajókon.  Ennek ellenére szegény csehek már a csatornán megtapasztalták az eleddig sosem látott tengeribetegséget, amit ráadásul túl sok friss levegő sem enyhített a fedélközben. Ez a kényelmetlenség csak fokozódott amikor kiértek a nyílt óceánra, és hát azért egy száz napos fedélközi utazás az nem méznyalás. 

Az ideérkezés után sokáig nem találtak magukra, nem csak azért, mert a civilizált Prágát elhagyva, a szigetre érkezésük után, tetovált maorik eveztek fel velük a folyón, de tél is volt, ömlött az eső szakadatlan és ők ott álltak a dzsungel kellős közepén, a föld túloldalán. Csak egymásra számíthattak. No meg a maorikra, akik elég barátságosak voltak és megtanítgatták nekik, hogy melyik hal micsoda, melyik kagyló ehető és melyik madarat hogy kell elkapni. 

A földek kimérése után kezdődött az igazi szívás, mivel tiszta sor volt, hogy visszamenésről szó se lehet, nekiláttak kiirtani a dzsumbujt. Ezt főleg a felgyújtásával igyekeztek elérni, ami többé-kevésbé sikeresen is működött. Ezután került sor a fák kivágására, ami elsősorban bazi nagy kaurifák kidöntéséről szólt, de a totara, puriri, matai és kahikatea fák is ott voltak, alig várva, hogy kivágják őket. Minden teljesen kézi erővel működött, ideértve a fadöntéstől a rönkök mozgatásáig mindent. Egy jól megtermett kauri fa simán olyan vastag, mint egy terepjáró, vagy mint egy ember magassága. Mivel fűrészmalmuk nem volt, a rönköket leúsztatták a folyón, a saját használatra kézzel felfűrészelt épületfát kéziszerszámokkal állították elő. Maga a folyó kedves egy darab, egyrészt sós, másrészt dagálykor felfelé folyik, viszont legalább valamelyest kiszámítható közlekedési és szállítási útvonalat jelentett Auckland felé. 

 

Az első tisztességesnek mondható pénzeket akkor tudták keresni, amikor tetőzsindelyt kezdtek leszállítani Aucklandba. Idővel szereztek szarvasmarhákat, így a rönköket már állati erővel tudták mozgatni, megnövelve a hatékonyságot, de azért ez még mindig nem volt könnyű irodai meló. 

Ahogy az idő haladt és a great north road is a közelben épült ki, egyre komolyabb hátrányt jelentett, hogy a bevándorlók közül senki nem beszélt egy kukkot sem angolul és az isten háta mögött a dágványban esélyük sem volt megtanulni. Ígyhát 1871-ben kieszelték, hogy építenek egy iskolát. Eredetileg nem volt külön épület, egy már felépült házban rendezték be, de 1884-ben a helyben felfűrészelt kaurifából csak összeraktak egy külön iskolát a gyerekek tantására. Ez az állami iskola szépen döcögött is, de azért az angol nyelvben nem nagyon fejlődtek, a háztartások nyelve csak a cseh maradt. Mivel a legtöbbjük katolikus volt, nem kis macera révén összekapartak egy egyházi iskolára valót, ami 1923-ra jött össze.  Ez 1964-ig működött is, az épület ma is megvan, a hátsó részében van a helyi bölcsi, az eleje pedig múzeumként fungál. 

A falucska egyik legnépszerűbb része a kocsma (Puhoi Pub) ahol rendszeresek a motorostalálkozók, aki csopper nélkül érkezik, az készüljön föl, hogy fura madárnak nézik, az ember csak bőrszerkóban ember. Ennyire nem vészes a helyzet, nagyon jópofa csopristák próbálták kiinni a kocsma összes sörét és felenni az összes hambit. A másik népszerű hely, ahol motor nélkül is szeretni fognak, az a sajtgyár. A kocsmától kb három kilométerre van a pici sajtüzem, ami roppant klassz sajtokat készít. Az itteni kéksajtok és camambert jellegű cuccok sokak kedvencei, most már a mieink is. A kis manufaktúra épülete egyben étterem is, sőt az egyik falon keresztül belátni a sajtkészítőkhöz, bár most szombaton nem történt ott semmi, békésen pihentek a formák és a rozsdamentes nemtommicsodák.

Nyilván van mintabolt is, közepesen ijesztő árakkal, viszont remek sajtokhoz juthat az erre ácsingózó és még kedvesek is. MI is vásárolgattunk ezt-azt, majd az egész bagázs lekocogott a kocsmához ami roppant szórakoztatóan és rémesen lassan működött. Valami felfoghatatlan hagyomány szerint a kajáért csak készpénzzel lehet fizetni, a sörért viszont eftpossal is. Ennek következtében az ember megmondja mit enne, megmondják az mennyibe kerül, ezt a számot fejben tartva odamegy a kocsmapulthoz, ahol is az eftpos kártyájáról lehúzzák az összeget és odaadják készpénzben (cashout), majd ezzel a pénikével visszakocog a kajás ablakhoz és odaadja. Épp csak a fadarabba vert kötőtű hiányzik, amire a kasszírnőtől kapott blokkot rászúrja a vedéglátóipari dolgozó. Töké értelmetlen az egész, na de sebaj, hamburgert akartunk, nem űrtechnológiát.

A hamburger jó volt, ellenben egy órát kellett várni rá, és ezt a várakozást nem enyhítette az sem, hogy a rendelésünk után kaptunk egy kis tudományos berendezést, ami majd csipog meg rezeg, ha kész a takarmányunk. Beszélgettünk, nézegettük a motorosokat, élveztük az első igazi tavaszi napsütést, a gyerek rohangált, mint a bolond és macerálta az ott sétafikáló kacsákat. Időközben egy-egy motoros elrobogott vagy iderobogott és felverte a csendet (itt, ahol az ősök szelleme jár?) 

Mindenki elővette a vasárnapi járgányát, kószált erre eredeti, szalonállapotú ford mustang meg lambo is meg persze egy őrült sárga, számomra besorolhatatlan dög, meg az úton is el-el csámborgott egy-egy csodásan restaurált masina. Nem csak mi rajzottunk ki, a zátonylakók végre túljutottak a téli vacakidő-stresszen és legott nekivágtak a csavargásnak. 

Hazafelé más úton mentünk, itt sokkal kanyargósabb volt és nem zavart bennünket az aszfatburkolat sem, viszont a táj gyönyörű, a völgyekben a frissen született kisbirkák bohóckodtak, a távolban csillogott az óceán kék vize… Nagyon jópofák ezek az utak, nincs semmi forgalom és rohanni sincs hova, lehet nézelődni.

Este még tartottunk egy kulináris összejövetelt nálunk, sajtok, olajos magvak, gyümölcsök és veresbor részvételével, csendes beszélgetéssel, a pajtásaink csak fél egykor mentek haza. Nagyon szép napunk volt.

 

.