Hetek óta vacakolt a netünk, a korábbi szolgáltatónk viszont nem érezte ezt az ügyet túl fontosnak és bár az ügyfélszolgálat munkatársai nem Bangalore-ban vannak, néha azt gondoltuk, hogy bár ott lennének. Kitartóbb olvasóim talán még emlékeznek a modemekkel való kavarásra, amelyből némi plusszal jöttünk ki, úgyhogy most erősen aggodalmaskodva tűrtük a lehetetlen sávszélességet. Egy napon aztán (november másodika) bekopogott az ajtón Ramavasi vagy Szingh, és csillogó szemekkel mondta, hogy ő egy cudálatosz internetes hozzáférési ajánlatot hozott, és szándékában áll tájékoztatni a részletekről.

Ilyenkor általában a nejt küldöm a zaklatóra, mert az én varázslatos feleségemnek az idegenekkel és házaló ügynökökkel szemben van egy bizonyos tárgyalási képtelensége, amitől a legelszántabb területi értékesítők is sírva kullognak haza kedves mamájuk szoknyája mögé bújni. Ezúttal azonban aszondta nekem, hogy beszéljek a tetteskülsejű egyénnel én, és én szépen szót fogadtam. Ramayani vázolta a lehetőségeket, amelyek tulajdonképpen tényleg jobb ajánlatnak bizonyultak, mint a jelenlegi megoldás, úgyhogy gyors hezitálás után igent mondtunk. Könnyelműségünkre mentség, hogy akkor már hosszú ideje anyáztunk a hitvány netkapcsolat miatt, úgyhogy lecsaptunk. Mindenféle papírokat aláírtunk és Dayanand szemrebbenés nélkül hazudta az arcomba, hogy kb. két hét, de akár tizenöt napba is beletelhet, hogy átkössenek.

A hónap feléig tényleg nem is foglalkoztunk a dologgal, ismerjük már a kéthetes ígéreteket, de a harmadik héten se történt semmi a világon. Huszonhetedikén felhívott egy üfsz nyuszkó, hogy na most akkor egyeztessünk. Mondok hát én továbbra is ott lakom, ahol egy hónapja, ki merne elköltözni ugye, ha függőben van valami a telekommal? Mindegy, egyeztettünk, majd finoman megfenyegetett, hogy pár nap múlva kapunk modemet postán és küldenek sms-t, ha lélekben felkészültek a nagy műveletre. Két nap múlva egy másik Vajramani meghozta a modemet. Snúrlóz meg minden, csupa színes led, diznilend.Én a további barkácsolás elkerülése végett, egyszerűen feltoltam a telekom modemjét a drótra, jött belőle az Orcon zöld fénye, még, ha pislákolva is, és napirendre tértünk.

Kisvártatva kaptam is egy üzenetet, miszerint harmincadikán (ma) bizony beélesítik a holmit, egészen pontosan este hétkor. Hat harminckilenckor jött egy újabb sms, hogy ott a ződ fény, menjek a telekom oldalára és aktiváljam. Még nem mentem, mert így is működik, de lehet, hogy később benézek hozzájuk, a lényeg, hogy teljesen sótlan és unalmas módon, még ha el is húzták kicsit a dolgot, mindent akkor csináltak, amikor mondták. Kevés annál ijesztőbb dolog van, mint amikor egy távközlési szolgáltató nem hazudik, ilyen esetekben alapos a gyanú, hogy valami suskus van a háttérben. Na majd meglátjuk, az első óvatos mérések szerint nem állunk rosszul, sütkérezünk a zöld fényben, a mellékelt ábrák szerint a sávszélességünk szignifikánsan növekedett. Ha figyelembe vesszük, hogy mindez úgy teljesül, hogy dufla annyit forgalmazhatunk egy hónapban és kevesebbet fizetünk, akkor tényleg csak annyi a panaszom, hogy az unalmas, flottul menő ügyintézésből nem lehet vicces posztot írni.

1962-ben, az állam kiszállt a kereskedelmi rádiózás általános ellenőrzéséből, az NZBS a minisztérium helyett egy független testület, a New Zealand Broadcasting Corporation (NZBC) kezébe került.A televíziózás – amely elég erős késéssel érte el új-zélandot, és ekkor még csak két éve létezett, roppant komoly versenytársnak bizonyult, az NZBC kénytelen volt csinálni valamit, hogy fenntartsa a rádió iránti érdeklődést.Új műsorokkal igyekezett versenyben maradni, elindult az első maori program, tengerentúli adások átvétele és egy talkshow is.

1965-ben, egy wellingtoni klubban, a barátaival iszogató David Gapes nevű újságíró vetette fel, hogy kéne egy korszerű műsorszerkezetű, népszerű kereskedelmi rádiót csinálni, amely független az NZBC-től. Fogta magát és elment Aucklandba, hogy összegründolja a maga kis állomását, a Radio Hauraki-t. Némi technikai tanácsokkal felvértezve, barátaival arra jutottak, hogy az 1480kHz-es amplitúdó-modulált frekvencián fognak sugározni, ez a sáv elég messzire esett az NZBC és az Ausztrál szolgáltatók által használtaktól. A készülődés persze nem maradt titokban, ’66 húsvét vasárnapján a Herald “Kalózrádiót terveznek az öbölben” címmel hozott le egy cikket. Két exNZBC alkalmazott, Derek Lowe és Chris Parkinson csatlakozott David Gapeshez, aki már megfűzte Denis “Doc” O’Callahant, hogy legyen a műszaki emberük. Végül négyen összerakták a rádiót és szép illedelmesen, az összes szabályt betartva, sugárzási engedélyért folyamodtak, amit az NZBC és a kormány együtt utasított el, azonnal.

David Gapes

’66 májusában reménytkeltő cikk jelent meg a Dominion Sunday Times c. wellingtoni újságban, amely a rádiómonopólim megtörésének időszerűségét fejtegette, jól jöttek Gapes korábbi kapcsolatai. Egy cikk persze nem csinál szabad rádiózást, te több a semminél, a Radio Hauraki kitűzte az első adásnapját október elsejére. Miután újzélandi területről nem volt joguk sugározni, korábbi nemzetközi példákat követve, a parttól 3 mérföldre kezdődő nemzetközi vizekre gondoltak, vásároltak is egy hajót az M.V. Tiri nevűt. Igen sok meló volt vele, tekintve, hogy a jármű meglehetősen lerohadt állapotban volt, a tengerállóvá tétele kissé elhúzódott, október elsején még Auckland partjainál horgonyzott, adásról szó se lehetett. Az új kitűzött időpont október 24 lett. 23.-án, nekiálltak a kifutásnak, de a hajó egy picit megfeneklett, de végül kötelekkel és az eseményre odagyűlő, kb. kétszáz emberrel, csak vízre rángatták a taligát és a hajó orrát a szabad, nemzetközi vizek felé fordították, majd jött a rendőrség, a hajót visszatolták ahonnan elindult, a legénységet pedig letartóztatták mind. Mindenki nagyon csalódott (vagy börtönben) volt, de a srácok végül másnap, óvadék ellenében szabadlábra kerültek. A Hauraki népszerűsége egyre nőtt, annak ellenére, hogy egyetlen másodperc adást sem sugárzott még.

a legénység letartóztatása

Két nappal később, a Hauraki gyűlést szervezett a városháza nagytermében, ahove meghívták a kormányszóvivőt is, hogy tartson beszédet. A felek közötti párbeszéd nem ment minden zajongástól mentesen, a teljesen megtelt városháza körül kétezer fős tömeg ordibált és olyan táblákat lengetett, amelykre “kalózokat akarunk!”, “engedélyt a hauraki rádiónak”, “le az NZBC-vel!” és “a szörfösök a haurakival vannak” szövegeket pingáltak. Ennek nem sok eredménye lett, ám a Hauraki srácok bíróság elé citálták a hajót feltartóztató rendőröket, mert a megállításuk oka nem lehetett a kalózrádióskodás, hiszen sose adtak semmit, a hajó pedig megfelelt a tengeri szabályoknak. A Hauraki nyert.

Auckland Town Hall

November tizedikén, este tízkor a TIRI nekivágott a tengernek, bár az esemény nagyon sokakat érdekelt, sikerült titokban tartani, kivéve három srácot a parton, akik ott tébláboltak, őket viszont megkérték, hogy ugyan legyenek kedvesek legalább egy órán keresztül nem beszélni arról, amit láttak. A kalózok tudták, hogy Jack Scott, a tengeri, postai és broadcast miniszter is látta őket kisurranni a nemzetközi vizekre, de nem zavartatták magukat, az NZBC esti híreiben pedig egy szó sem esett arról, hogy a TIRI kifutott. Másnap hajnalban a TIRI lehorgonyzott, a személyzet pedig nekiállt felkészíteni a hajót az adásra. Az elkövetkező 10 napban csak a rádiós szerkentyűkkel törődtek, a tesztadások 21.-én kezdődtek meg (1480kHz AM) amelyek eléggé gyengének és recsegősnek tűntek, számos műszaki nehézség várt leküzdésre.

Bob Leahy

1966 december elsején a Radio Hauraki, reggel nyolc után nem sokal, megkezdte adását, az állomás szignáljával: “Radio Hauraki, Top Of The Dial”. Bob Leahy, a Hauraki első hangja mondta be az éterbe, hogy “a Hauraki rádiót halljátok”, majd megkérte a hallgatóságot, hogy írjanak pár sort a Hauraki postafiókjába, hogy milyen a hangminőség és hol laknak, hogy tudják merre kell fejleszteni. Pár órával később egy gyors vihar elvitte a házilag barkácsolt antennaárbocot és a Hauraki-t némaságba kényszerítette. Négy nappal később egy újabb tesztadás zajlott, majd egy korábban felvett dokumantumanyag a Hauraki Rádió születéséről. Az első zene amit a Hauraki adott a Born Free volt, Matt Munrotól. Közel 30 év után, ezzel a dallal tért vissza a privát kereskedelmi rádiózás a zátonyra.

Január végén a TIRI szikákra futott a Whangaparapara Harbour bejáratánál. A meglehetősen súlyos károkat okozó balesetben minden kommunikációs berendezés tönkrement, kivéve a rádióadót, úgyhogy a TIRI az 1480kHz-es frekvencián sugárzott mayday-t, majd Derek King, az ügyeletes műsorvezető folyamatosan mesélte a hallgatóknak, hogy mi történik éppen. Paul Lineham, aki éppen a híreket olvasta volna be, közölte, hogy a legénység elhagyja a hajót, jóéjszakát – és az adás megszakadt. A hajó javíthatatlannak bizonyult, amikor másnap kikötőbe vontatták, ahol nekiálltak kimenteni belőle a rádiós cuccokat. Négy nappal később rátaláltak a Kapuni nevű hajóra, megvették, gyorsan lefestették a TIRI sárga színére, és elkezdték belelapátolni a rádiós holmit. Egy hónappal a TIRI elvesztése után a Kapuni (amit csak TIRI II.nek hívtak) lehorgonyzott és folytatta az adást.

1968 áprilisában egy Gizelle nevű, hatalmas vihar söpört végig az országon, elkapva először a TIRI II-t, amit partra is sodort, nem messze onnan, ahol az első hajó futott sziklákra, majd dél felé haladva, pár órával később Wellingtonnál a két sziget között járó komp, a Wahine katasztrófáját, amelyben több, mint ötven ember vesztette életét. Az ismétlődő balszerencse mellett az is aggasztotta a rádiósokat, hogy többször elkapták őket, amint újzélandi vizeken kódorogva sugároznak, nagyon úgy nézett ki, hogy a büdös életben nem lesz nekik hivatalos adásengedélyük. Karácsonyig (amikor, elsőként az országban elkezdtek 24 órában adni) még kétszer feneklett meg a hajó, de az adások rendületlenül zajlottak.

’69 októberében a Hauraki és két másik cég adott be engedélykérelmet rádióadó üzemeltetésére. A Radio Auckland Ltd, amelyet közösen működtetett a The New Zealand Herald és a The Auckland Star c. újság, és a Hauraki régi ellenfele, a szintén kalózkodó Radio International, amely most Radio i-nek nevezte magát.Januárban megkezdődtek a hatósági meghallgatások, amelyek meg kellett előzzék a súlyos döntést. Az eredményre márciusig kellett várni, a Broadcasting Authority, elutasítva az NZBC ellenvetéseit, két magántulajdonú rádióállomás működési engedélyét adta ki, a Radio i-nek és a Haurakinak. Az Auckland területére érvényes engedély birtokában a Hauraki végre elérte célját, 1111 tengeren töltött adásnap után, immár nem kalózként – partra szállt. Az utolsó adásnapon, június elsején, az utolsó adás egy dokumentumműsor volt, ami egészen addig dolgozta fel a Hauraki történetét, majd lement a Born Free Matt Munrotól és este tízkor a TIRI II beszüntette a sugárzást és a part felé indult. A sok balszerencse és bénázás ellenére, 98 nappal a licenc kézhezvétele után, beindult a Hauraki műsora, több, mint egy hónappal megelőzve a rivális Radio i-t. Ha leszámítjuk, hogy még a szárazföldi adás legelső napján, délután egy földmunkagép elvágta a stúdió és az adótorony közötti kábelt, a Hauraki végre törvényesen szolgáltatott műsort, újra talpra állítva a nem állami kereskedelmi rádiózást Új-Zélandon.

Nem sokkal később beindult a Hamitonban a Radio Waikato, Taurangában az 1ZD, ahol fogható volt a nem kereskedelmi 1YZ is (National Radio), utóbbi kettőnek az NZBC volt a tulajdonosa, amit ma Radio New Zealandként ismerünk. Egymás után indultak be a privát állomások, Radio Whakatane, 1XX – az első vidéki kerrádió, Radio Otago Dunedinben, Radio Windy Wellingtonban. 1973-ban a Radio Avon beindult Christchurchben, ami gyorsan lelépte az állami tulajdonú rádiókat azzal, hogy a fiatalok által kedvelt, friss zenéket adta, amire a 3ZM (állami) gyorsan átment easy listeningbe Radio Nova néven, majd pár év alatt kiderült, hogy kutya nem hallgatja, úgyhogy visszaváltozott 3ZM-re. 1976-ban az NZBC átváltozott Broadcasting Corporation of New Zealanddá (BCNZ) és az új szervezet felügyelte a korábbi állomásokon kívül a Listener c. lapot, a New Zealand Symphony Orchestrát, és azt a céget amelyből a Television New Zealand volt hivatott kinőni.

’77-ben egy FM kísérletsorozat indult a Victoria egyetemen, a wellingtoni diákszövetség égisze alatt – a helyi Radio Active elkezdett frekvenciamodulált adásokat próbálgatni. Az FM egészen idáig ismeretlen volt a rádiózásban, és az AM sávokat is kicsit megkavarták, mindenki arrébb ment pár Hertzzel, az FM roppant jó megoldásnak tűnt. Az FM stereo adásra 1982-ig kellett várni, akkor az 1XX-et is üzemeltető Radio Bay of Plenty Ltd. beindított egy időszaki, kísérleti adót, az lett az első sztereo FM adó a zátonyon – FM 90.7, minden nap más műfajjal dolgozott. Az első igazi, állandó rádió, amely FM adást szolgáltatott a wellingtoni Radio Active lett. ’82-ben a Hauraki is beadott egy FM licenc igénylést, de később visszavonta valamiért.

1983-ban a Radio B, amely diákrádióként indult (olyan okos korlátozásokkal, mint pl. a zenei részek nem szolgálhatják a szórakoztatást, csak a műsorokelemek elválasztását) egyre inkább átment a szórakoztatásba, a különféle underground és modern zenék a rádió köré vonzották a sok fura alakot, amelyek jó része a diákságból került ki, többen abbahagyták az egyetemi tanulmányaikat, hogy a rádiónál dolgozhassanak. A rádió bFM-é alakulása nem volt kis menet, egy vadonat új FM stúdió megvásárlásához komoly hitelt kellett felvenni, de végül sikerült. Mellettük újre elmezdtek megjelenni az FM adók a nagyobb városokban, és mindenki tágítani akarta a mozgásterét. A nagy állomások komolyabb teljesítménnyel adtak, mint ami a licencókben volt, az időszaki rádiók túlmentek a nekik kijelölt idősávon, megpróbáltak mindent, amit komolyabb kockázat nélkül megtehettek.

1988-ban a BCNZ kettévált, a Radio New Zeland állami tulajdonú, önálló vállalatként létezett tovább, nem sokkal később meg is vásárolta az FM 89.4-et, és 89X néven rockzenei rádiót indított.1993-ban létrejött a The Radio Bureau, egy aucklandi székhelyű nemzeti reklámügynökség amely csak a rádiókkal foglalkozott. ’95-ben az RNZ kettévált, egy kereskedelmi és egy amolyan közszolgálati részre, az átalakulás után eladta 41 kereskedlmi rádióállomását 89 millió dollárért – és létrejött a The Radio Network of New Zealand Ltd, amely azóta felvásárolta, pár aucklandi és hamiltoni magánrádió mellett a Haurakit, a Radio i-t. Az RNZ két állomással mai napig megvan, a National Radio és a Concert FM a közszolgálat (igen, parlamenti közvetítés ülésnapokon) és a komolyzene (a Concert FM jó!) meglehetős rétegigényét elégíti ki.

Az elmúlt 10-15 évben a rádiadók számos tulajdonosváltáson estek keresztül, vannak amelyek nagy médaláncokhoz csatlakoztak, maradtak magányos kis adók, vannak akik átalakított műsor és szervezeti struktúrával igyekeznek túlélni. A Hauraki, aki kitaposta az utat a privát kereskedelmi rádiózáshoz, ma is ad, már nem csak Aucklandban hanem Waikatoban is fogható, leginkább rockzenét ad, komoly rajongótábora van. Megjelentek a különböző etnikai kisebbségek is a rádiózásban, eleinte csak nyelvi műsorokat készítettek, ma már komplett állomások szolgálják ki az itt lakó más anyanyelvűeket. Itt a Chinese Radio (FM 90.6) és a Radio Tarana amelyet az indiai közösség működtet és hallgat (1386AM) és amely tavaly bekerült a tíz legtöbbet hallgatott adó közé. Az internet megjelenése a webrádiózást is magával hozta, így már nem kellenek bonyolult adóberendezések, IP alapon mindenki megtalálja kedvenc műsorait. (NZ rádióhallgató widget)

]]> http://www.pappito.com/2010/08/31/radiozas-a-zatonyon-ii-a-kalozoktol-az-fm-stereo-ig/feed/ 4 http://www.pappito.com/2010/08/30/radiozas-a-zatonyon-i-a-kezdetek/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=radiozas-a-zatonyon-i-a-kezdetek http://www.pappito.com/2010/08/30/radiozas-a-zatonyon-i-a-kezdetek/#comments Mon, 30 Aug 2010 09:16:30 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5977 A kereskedelmi rádiózás igen népszerű errefelé, viszonylag sajátosan is működik, köszönhetően a rádiózástörténet kora szakaszának, amely elég sajátosan alakult. A kezdetektől ötvenhatig.

1921 november 17.-én, az Otago egyetemen (Dunedin) egy Robert Jack nevű prof összelapátolt egy picike adóállomást, és az éterbe sugározta a zátony első rádióadását, amelyről sokat nem tudni, de az biztos, hogy elhangzott benne a Hello My Dearie c. dal. Négy évvel később, az 1920-as Posta és Távíró Törvény kiegészült egy Broadcasting szekcióval, amely egyéb hasznos rendelkezések mellett, a rádióvevők tulajdonosaira évi öt shilling licenszdíjat mért ki, a rádióadók licencét pedig évente kettő fontban állapította meg.

prof. Robert Jack

1925-ben a The Radio Broadcasting Company (RBC) az állammal történt hosszas egyeztetés majd megállapodás után, nekilátott kiépíteni egy nemzeti rádiórendszert. Négy külön állomás üzemeltetésére nyert jogot, (britek nevezték el őket, tehát: 1YA, 2YK, 3AQ, 4YA) amelyeket a kormányzat heti 15 (tizenöt!) fonttal támogatott.  1929-ig az RBC számos átjátszóállomást helyezett üzembe, hogy a vidéki kisvárosokat is elérje, sőt alvállalkozóként sok B-állomás dolgozott nekik, amelyek jobbára magántulajdonban álltak és alulfinanszírozottak voltak.

Miután egyre több és több ember hallgatta a rádiót, az RBC egyre nagyobb nyomásnak volt kitéve, hogy forradalmian új műsorokat is létrehozzon, a jónép nem volt rest százával irkálni a leveleket, hogy mit is szeretne hallani. Az RBC, hallgatva az új idők – és a munkiáslevelezők – szavára, felvett egy Maude Basham nevű hölgyet, aki a gyorsan legendává váló Daisy néni néven híresült el. Aunt Daisy egészen 1963-ig vezetett rádióműsorokat, bár a gazdasági válság idején el kellett bocsájtani, mert a szigorú munkaügyi rendelkezések nem engedték meg nőknek a dolgozást az inséges időkben.

1932-ben alakult meg (az RBC eszközeiből) a New Zeland Broadcasting Board (NZBB) amely 4 évre teljhatalmat kapott a frekvencia- és eszközgazdálkodásban, nem nagyon volt titok, hogy az NZBB 4 éve tulajdonképpen a talaj előkészítése a komplett államosításhoz. Két év alatt annyira eluralkodott az NZBB, hogy bizonyos tartalmakat egyszerűen nemkívánatosnak tekintettek, és a sugárzásukat letiltották. Igy került listára Bernard Show műsora, amelyben kommunizmuspárti nézeteket gondolt megosztani a nagyérdeművel, de Jiddu Krishnamurti, indiai filozóf beszéde is belement a piros tartományba. A gyanútlan közönséget muszáj volt megóvni ezektől a felforgató eszméktől, még esetleg elfelejtettek volna rendes alattvalók lenni. A tartalomszűrés csak egy bosszantó dolog, a komolyabb gond a hallgatóság egy részének elvesztése volt, az NZBB felvásárolta a B-állomásokat, majd bezárta őket, rádió nélkül hagyva a vidéki hallgatóságot.

Aunt Daisy

1934-ben egy Colin Scrimgeour nevű alak (Scrim bácsi) megvásárolta az 1ZB nevű rádióállomást ötven fontért és kereskedelmi rádiózásba kezdett Aucklandban. 1935 november 24.-én, egy nappal a választások előtt, mindenki izgatottan várta Scrim bácsi heti műsorát, mindenki tudta, hogy Scrim bácsi nem szívbajos és meg fogja próbálni a választások előtt ismét felemlegetni korábbi vesszőparipáját, a B-állomások bezárásának kérdését. A politika természetesen szokásához híven járt el, az adás megkezdése után pár perccel a frekvenciát zavarni kezdték.

A ’36-ban megválasztott új miniszterelnök, Michael Joseph Savage bejelentette, hogy teljesen átalakítja a rádiózást, a kis magánadók helyett, állami tulajdonú kereskedelmi állomásokat hoznak létre, kormányzati felügyelet alatt. Legott szét is rúgta a NZBB-t éslétrehozta a National Broadcasting Service-t (NBS). Azonnal megvették az 1ZB-t, mint a nemzeti kereskedelmi rádióhálózat (NCBS) első állomását és újra felvették Aunt Daisy-t, aki visszakapta közkedvelt reggeli műsorát is. Kisvártatva beindult a 2ZB Wellingtonban, a 3ZB Christchurchben és a 4ZB Dunedinben. 1939-ben az NCBS átmenetileg felszerelt egy vasúti kocsit stúdiónak és mobil állomásként üzemeltette 5ZB néven, három hónap alatt járta be az Északi Szigetet, folyamatosan sugározva.

A háborús időkben a kereskedelmi rádiók is kivették a részüket az erőfeszítésekből, mindenféle kampányokat sugároztak, meg lelkesítették a népet. ’42-ben, a konspirációt lehetetlenné téve (!) betiltották a szülinapi jókivánságok, időjárásjelentés, tőzsdei árváltozások, a hajózási hírek és egyáltalán bármi olyan sugárzását, amelyekben számok szerepelhettek, mert ezekben ravasz kódokat rejthetett volna el az ellenség, amit nyilván nem lehetett hagyni.  ’44-ben az aucklandi 1ZM állomást az USA hadseregének rendelkezésére bocsájtották, hogy szórakoztassa az itt állomásozó amerikai katonákat.

A háború után a rádióállomások roppant ötletes invencióval álltak elő, építettek egy mobil stúdiót, amely képes volt rögzíteni a változatos helyszíneken felvett hanganyagot, amit később a nagy állomások sugároztak. A háború alatt igen sikeres mobil felvevőegységek itt is bizonyítottak, nem titkolt cél volt, hogy erősítsék a nemzeti öntudatot és közelebb hozzák az itt élő kultúrákat egymáshoz. A negyvenes évek végén megjelenő, hordozható eszközök rövid őton véget vetettek a stúdióbatárral való csavargásnak, a negyvenes évek végére feledésbe merült az egész móka. A horizonton újabb és újabb rádióállomások tűntek fel.

1949-ben, az 1ZB műsorvezetője remek az április tréfával szórakoztatta a hallgatókat: ijedten közölte, hogy egy egy mérföld széles darázsfelhő szeli át Aucklandot, majd felsorolta, hogy milyen módon lehet átvészelni a természeti csapást. A háziasszonyok természetesen azonnal engedelmeskedtek (hiszen a rádió mondta) begyűrték a zoknijukba a nadrágjukat és mézzel töltött csapdákat raktak a bejárati ajtók elé. A rádióügyi miniszter korántsem volt nevetős kedvében, komoly hisztit csapott, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő.

Ahogy szálltak az évek, a technika mellett a tartalom is folyamatosan fejlődött, a jó minőségű vezetékes kapcsolatok lehetővé tették az állomások közötti, alacsony veszteségű jelátvitelt, megjelent a 45-ös fordulaton játszó bakelit (leváltva a 78-ast), a rádiójátékipar pedig olyan szintre fejlődött, hogy külön stúdiókat alakítottak ki, ahol csak rádiójátékokat rögzítettek, a sorozat és rádiódarabszerzők külön osztályként fungáltak a rádióiparban.

1956-ban elérte a zátonyt a Rock ‘n Roll, és alaposan kitekerte a viszonyokat. Nem csak az új zenék, hanem az azokat játszó műsorvezetők újultak meg, a friss generáció pedig nem igazán fért bele az öltönyös kiwi urak által elképzelt, állami keretbe. Lemezlovasok, új, az idősebb korosztály számára szinte érthetetlen szleng, és persze a felháborító szabadszájúság – ne feledjük, hogy huszonegykét évvel ezelőtt zavarták a nem tetsző rádiadót! A piterecepteket és az állattenyésztési jótanácsokat elkezdte felzabálni a városi gyerekek laza szövege. A változásról és a következményeiről a következő részben mesélek.

A macbookot 2007-ben vásároltam, azóta nagyjából egy garanciális topcase cserén (ez a sárgulós balhé volt) kívül nem kellett piszkálni, pedig tigrisből leopárddá, majd hóleopárddá változott, mentesen mindenféle hisztitől. Amikor a nej iBookja gazdasági totálkáros lett (hat éves, ppc, eltörött a töltő zsinórja, kár bele a pénz, pedig a vas működik) akkor a mb átkerült a nejhez, én meg beleültem egy mbp-be, ami azóta is.

Egészen tegnap estig nem is volt semmi baj, amikor viszont a mb lefagyott, a nej pedig elszenderült, úgyhogy szegény masina erős strandlabdapörgetés mellett, turbófokozatú ventikkel zsinnyegett egy órát, amikor is lelőttem, na innentől kezdve sose bútolt be többet. Még éccaka megkíséreltem az összes mac-es liturgikus elemet, a pram/nvram resettől az bútoljunk úgy, hogy nyomva tartjuk az alma-kontrol-alt-space-ef-ú -cé-ká gombokat és hangosan kántáljuk, hogy “hiszünk benned sztivdzsobsz”. Minden, neten fellelhető praktikát bevetettem, csak azért nem áldoztam fekete kokast krétakörben, mert ezt külön tiltja a bérleti szerződés a szőnyegpadlós helységekben. Az egyetlen aggasztó pont az volt, hogy az oprendszer telepítő cédéjéről sem volt hajlandó bebútolni, ami azért nem jó jel.

Ma reggel már az apple.com/nz oldallal nyitottam a gyárban, (öcsi mb ezerhétötven, mbp kétezer) és igyekeztem további hasznos eljárásokat találni, de azok közül amit nem próbáltam ki este, mind olyan volt, amihez titkos társaságokba kell belépni, változatos beavatási szertartásokkal. Dél körül már biztos voltam abban, hogy alaplap, vagyis nem éri meg hozzányúlni, csak kell másikat venni a bótba, ami ugye nem annyira volt beletervezve a kiadási oldalba, előre rettegtem a kontrolling osztály hörgésétől.

Itthon viszont rádugtam egy külső kijelzőre, hogy hátha bútol csak nem látom (feketeöves önáltató vagyok) de persze nem ment. Ekkor fogtam egy külső vinyót, ledőrtam róla mindent, sikerítettem rá valami okos partíciót majd felinstalláltam rá egy snowleót. Ez jó ötven perc volt, addig viszont el voltunk vágva a külvilágtól, hármonegyed órával a telepítés megkezdése után már majdnem megforrasztottam a szekrényben lapuló iBook tápját. A mac vallás egyik dogmája, hogy az option (ejtsd: alt) gomb nyomvatartása ellenében a masina igyekszik minden fellelhető, bútolásra alkalmas eszközt megtalálni és felajánlani népgazdasági hasznosításra, mint Pomezsánszky György. Az egyszál külső vinyót kb negyed óra alatt felismerte a szisztéma, majd legott közölte, hogy ehun-e, akarsz-e bútolni kisgazdám? Mondtam akarok.

Na tíz perc alatt sikerült bebútolnia a szűz oprendszert, legott indítottam is egy disk utility-t, hogy ránézzünk a halottnak vélt belső vinyóra, rányomtam a repair gombra, mint egyszeri játéktermi a két cseresznyére, pár perc szörpögés után a vas közölte, hogy minden oké, boldogság, napfény, úgyhogy shutdown, külső vinyó lehúz, bootol, mint a hétszentség. Kapott még egy sallert jogjavítást is, hogy érezze a törődést, azóta megy minden fájdalom nélkül. Pfüh… Éccakára fenn marad backupolni.

Viszont a budget nem lélegezhet fel, mert sajnos a kijelzője vibrál, ha úgy tartja kedve, és egy négy éves macban gazdaságtalan szokott lenni az ilyesmi javítása, úgyhogy a számegyenesen bejelöltünk egy provizorikus pontot, amikor csak kell venni egy másikat. Viszont, ha az árképzés így marad, akkor az öcsi mb-ot nem lesz értelme megvenni, 250 dollárz pluszokért adják az mbp-t, dufla rammal, mint egy éve az enyém volt…

Mi egy olyan házban lakunk, amelyben két lakás van, a másik sokáig üresen állt, ami roppant kényelmes volt, nem volt szomszéd, a tulajdonos viszont oda se bajszintott. A mi landlordunk azért törődőbb volt, aztán egy álmos délutánon megvásárolta az ingatlan másik felét, picit felújítgatott ezt-azt, majd kiadta üstöllést. így nyertül a vicces szomszédokat, akik elég kedves népek, csak a jóember úgy néz ki, mint aki most követett el kettős apagyilkosságot és korábban is hasonló tevékenységből fedezte hobbiját a szervkereskedelmet. Párjától sem vennénk ránézésre használt autót, barátaik, akik pedig nagyritkán feltűnnek, mind kínzás-fosztogatás szakon végezték a bérgyilkosképzőt. A látszat ellenére viszont teljesen normálisak, mindkettejük törökországi kurdnak született, mellénk már ozziból érkeztek.

Ám kanyarodjunk vissza az éghajlati sajátosságokhoz, egy hűvösebb időszakban megpendítettem a tulajnak, hogy hát a következő telet már nem szeretnénk a korábbi körülmények között tölteni (meleg helyett villanyszámla) úgyhogy ha nem sikerül valami egyességre jutnunk, akkor vótszerencsénk, keresünk másik házikót. A beszélgetésünk végül oda konkludált, hogy ő dobta fel a heatpump (inverteres klíma) ötletét én pedig bólogattam.

Na a kiwiember legott össze is szervezte a dolgot és egy szép hétvégén megérkezett Klíma Simon és villanyszerelő pajtása és egy délelőttnyi szorgoskodás végeztével mind a két lakásban ott pompázott a berendezés. Landlordunk (Jimbo bácsi, ahogy a gyerek hívja) viszont most látta értelmét az épület szigetelésének is, úgyhogy számos mesterembert szalajtott ide, hogy azok felmérjék a terepet majd csinos árajánlatokkal lássák el őt. A szakik elég viccesek voltak, volt aki kivülről mérte le a házat, volt aki csak a gyerekszobát, de hát én nem szóltam, nem az én házam, biztos ők tudják.

Miután lezajlott a szakiparádé, valamelyik megnyerte a tendert, aztán egy hét némaság után felhívott a koma, hogy akkor jönnek hétfőn és implemetálják a szolúciót. Mondtam jó. Itthon is maradtam, jöttek is, kora reggel mondták, hogy elébb megoldják a szomszédságban, aztán nálunk. Mondtam jó. Erre kihúztak egy bazi hosszú csövet, azzal felmászott az egyik a szomszéd padlásra és beindítottak egy masinát, ami majd felpumpázza a cajgot. A szonikus csapás elől bemenekültem a bérleménybe.

Kisvártatva jelezték, hogy végeztek, jönnének a nagy ormánnyal, mondtam jó. Jöttek a nagy ormánnyal, felmásztak a padlásra, majd savanyú arccal lemásztak, hogy de itten van valami régi szigetelés.  ??? mondtam, majd a jóember lehozott nekem egy marék felismerhetetlen izét, hogy hát ezt találta odafenn. Az alapos vizsgálat megállapította, hogy ezt a szigetelést még Bem apó idején alkalmazták a rossz magaviseletű bérlők ellen, a holmi egy roppent eredeti ötletparádé során (vagy agresszív tudatmódosító szerek hatására) keletkezhetett, ugyanis nem áll másból, mint darált ojságpapírból, lángmentesítő vegyszerből és nagy mennyiségű kosz-por keverékéből. Hát… érdekes. Szigetelni ugyan nem szigetel, ellenben jön ki belőle valami vegyszer, plusz beszívja a párát és megpenészedik. Brilliáns.

Na a srác mondta, hogy ő nem szívesen rakná az új cuccot ennek a tetejére, hanem ezt ki kell szippantani onnan és majd a tiszta plafonra a korszerű technológia, ám a kiszippantó gépjük nincs itt, mert ők erre nem készültek. Legott megkérdeztem, hogy vajon tisztatekintetű főnöke, amikor az árajánlatot adta, nem volt fenn a palláson és nem tűnt fel neki, hogy ott a mihíjják, és most nekem ez ezért még egy fél nap szabi? Erre csak hümmögött, mit is csinált volna, nem ő volt a hülye, majd kisvártatva összecsomagoltak és leléptek.

Pár napra rá hívott a mérőszalagember, hogy akkor jönnének kedden, mondtam jó. Kedden jöttek, hoztak egy mégbazinagyobb ormányt, azzal felment srác a padlásra és le se jött másfél óráig, és utána se volt boldog. Eztán elővették a kisebb ormányt és a szörnyűgéppel felpumpázták a zöld vattacukrot a padlásra, jó vastagon. Fölmentem megnézni, hát én khm, nem így szigeteltem volna, de hát sebaj, legyünk optimisták, végül is szépen felporszívóztak maguk után.

Mivel ideértek a hűvös esték, éjszaka nincs több, mint 12-16 fok, kiválóan tesztelhető a különbség, a ház eddig – fűtés nélkül – kb öt fokkal volt melegebb, mint a külvilág, most ez az első mérések szerint 8-10 fokra nőtt, szóval olyan, mintha tényleg érne valamit a kőzetgyapot vattacukor. Majd ha lesz 4-5 fok reggelente, akkor kiderül, hogy mit bír igazán. A heatpump eddig nagyon jól vizsgázott.

Az ilyen energiafelhasználást csökkentő házi beruházásokat támogatja az állam, úgyhogy a tulaj visszaigényelhet bizonyos összegeket a szigetelés és a heatpump árából, megmaradnak a bérlői, nekünk pedig alacsonyabb lesz a téli villanyszámla, melegebb is lesz, úgyhogy mindenki jól jár egy kicsit.

A dolog előzménye, hogy komoly elvindózosodás kezdett jelentkezni a laptopomon, az ilyesmit pedig nem állhatom a családi fészekben, gyerek is van a háznál, jobb odaügyelni. Az amúgy csak bizonyos update-k után szükséges újraindítások között eltelő időben egyre több fura jelenséget tapasztaltam, lassúcska is volt a gép, pedig egy MBP nem szokott az lenni, ha csak fájlokkal kell babráljon, a preview app pedig egyre inkább úgy tűnt, hogy egy, valahol a masinában elrejtett ötnegyedes floppiról fut. Single Sided.

A rendszer persze sokat megélt, pont három évvel ezelőtt vásároltam a fehér (öcsi) macbookot, tigrissel és örvendeztem vala. Nem sokkal ezután megjelent a leopárduc nevű oprendszer és én önfeledten grédeltem áp, majd használtam a holmit békésen, problémák nélkül a hóleopárduc megjelenéséig, amikor megvettem az MBP-t, a nejem a kis iBookról átköltözött az öcsi MB-re, én meg az MBP-re és eljött a snowleo ideje. Ez sallangok nélkül azt jelenti, hogy a jelenlegi rendszerem még 2007-ből is cipel mindenféle vackokat, még azot se dobáltam ki ami nem akart elindulni sem a snowleo alatt, becsuktam és kész.

Ennyi idő alatt, gondolom, a konfigurációs fájlok megsokszorozódtak és sumo-birkózó méretűre híztak, a sok hasznos kis app, widgetek, notifierek, vérengző, memóriacibáló átkokká változtak, megéltek két oprendszer és egy hardvercserét, mondjuk ehhez képest a helyzet nem olyan szörnyű, de a saját, otthonos kis laptopommal szemben igen komoly elvárásaim vannak és keveset nézek el neki. Eljött az ideje a clean installnak.

Miután a Time Machine-Time Capsule kombó rendszeresen mentegeti a szisztémát, nagyon nagyot úgyse bukhatok, a régi rendszerre bármikor vissza tudok térni, nekiálltam hát.

Három sarokpontja van nálam az ilyesminek, első a Mail, beteges offline levéltároló vagyok (ami már többször igen jól jött) és a különböző email fiókjaimban számtalan levél van, plusz a Mail nevű app intézi egyes RSS feedek kezelését is (ennek okairól csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó bővebben), és van amelyik fiókot POP3, van amit IMAP protokollon keresztül használok, szóval nekem a Mail úgy kell, ahogy volt, mindenestül, nem véletlenül olyan, amilyen.  Nem említve, hogy errefelé az email hivatalos dokumentumnak számít, emailban jönnek a számlák, meg minden, nekem az csak legyen meg lokálisan is. A következő az iTunes, ott van benne a sok muzsika, a többszáz, drága pénzen vásárolt albumom, azt is szeretném olyanra, amilyen volt. A harmadik az address book-calendar combo, abban van sok okosság, ami folyton kell.

Az időigényes rész persze inkább a hálózati forgalom kivárása, csak a muzsika 26 giga, a levelek még négy, és persze ott a dokcuments folder ami szintén tele van fontos dolgokkal, amelyek az évek során felgyülemlekeztek.(új szó!) Az oprendszer telepítés maga megvan 25-30 perc alatt, a másolgatás az időrabló, pláne ha TC-t használunk, ami lassú, mint a tetű. Annak végeztével viszont kezemben volt egy teljesen szűz, minden csicsától mentes OS X, amely alig várja, hogy testre szabja az ember.

Az első dolog amit feltettem, az az 1Password nevű szoft, egy igen hatékony jelszókezelő, az egyetlen hátránya, hogy a hóleóhoz csak a v3 passzol, a korábbi verziók nem, upgradelnem kellett. Mielőtt újratelepítettem volna a masinát, a jelszóadatbázist kiexportáltam valami saját varázsformátumba, majd ezt a v3 telepítése után visszaimportáltam. Igy biztosan kéznél van az összes szükséges jelszavam a további telepítgetésekhez. Ez az egyik leghasznosabb app amit valaha vásároltam. Negyven dollár (upgrade 25) de minden centjét lemulattam most.

Felraktam a firefoxot (azt szeretem) ls legott rátoltam a nyakára az Xmarks bookmark és jelszó managert, ennél praktikusabb addon nincs is a FF-hoz. (na jó, a flash killler) Nem csak, hogy elmenti és két (sok) különböző tűzrókánk között tudja szinkronban tartani a jelszavainkat és könyvjelzőinket, de pofára is ugyanúgy néz ki tőle a munkahelyi és az otthoni böngészőm, ami nagyon kényelmes. Ez ráadásul ingyenes is, és nem csak FF-al működik.

Ami szintén nélkülözhetetlen, az a roppant addiktív Typinator, amelyet már csak a neve miatt is megvenne az ember, viszont roppant hasznos kis segítség. Az egyetlen hátránya, hogy ha megszokjuk a használatát, akkor minden idegen gépen sokat csodálkozunk, hogy a megszokott rövidítéseink miért nem változnak ismerős szavakká, halk “plükk” kíséretében. Ezt is gyorsan feldobtam.

Az iTunes backupolásához és a fájdalommentes visszaállításhoz vezető legegyszerűbb út a zenekönyvtárunk konszolidálása, majd mentése. Mindenekelőtt meg kell győződnünk arról, hogy minden holmink egy helyen van-e, nehogy lemaradjon valami a mentőcsónakról, először a nők és a gyerekek. Indítsuk el az iTunest, menjünk a Preferences-be és nézzük meg, hogy van-e pipa a “Copy files to iTunes Media folder when adding to library” mellett. Ha igen, az ám a nagy öröm.Ha nincs ott a pipa, akkor tegyük oda és bökjünk az OK-ra.(utóbbi esetben egy könyvtárba másol mindent az iTunes, tart ameddig tart, az eredetileg máshol levő fájlok is megmaradnak) Klikkezzünk a File > Library > Organize Library-ra és válasszuk a Consolidate files menüpont. (itt grédelhetjük áp a muzsikalejátszót médiabirodalommá, ezt én kihagytam)

Na most lépjünk ki a programból, fogjuk meg szépen az egész iTunes mappánkat (ha nem varázsoltunk, akkor gyárilag a /Users/User/Music folderben lesz) és másoljuk szépen a mentőcsónakba az egészet. Megmarad így nem csak az összes muzsikánk egyben, hanem a playlistek is meg minden csicsa. Ez eltarthat egy darabig, attól függően, hogy mennyi muzsikánk van.

Az újratelepített verzióban (szerdjük le az összes frissítést appléktól előbb) két módon lehet visszaállítani az eredeti állapotot, az egyik, hogy nyomva tartjuk az Option billentyűt miközben elindítjuk az iTunes-t, a párbeszédablakban pedig kiválasztjuk a mentőcsónakot, mint Library lokáció, az iTunes meg intézi a többit. A másik megoldás egyszerűbb, az új, szinte üres Itunes mappát írjuk fölül az elmentettel, én ezt csináltam és az első, felületes tesztek szerint nem sérültek meg a zenészek és a hangszerek.

A Mail egy lehelletnyit kuszább, de azért az sem ördöngösség, csukjuk be a Mail-t és kattogtassuk le magunkat a /User/Library/Preferences folderig és ott túrjuk ki a com.apple.mail.plist nevű fájlt, majd ezt másoljuk ki oda, ahova backupolunk. (én minden ilyesmit egy hálózati drájvra intéztem) Ezután toljuk át a bringát a /User/Library/Mail -folderbe és mentsük a MessageRules.plist és a SmartMailboxes.plist fájljainkat is. Ha használunk ilyesmit, akkor az egész Signatures foldert mentsük, ahogy van. Majd fogjuk meg a /User/Library/Mail mappát és azt is mentsük meg, ahogy van.(ez rántja a leveleket is, ha ezt csináljuk, akkor nem kell külön elmenteni a két utolsó .plist fájlt, jönnek a mappával) Ha az új oprendszerben minden szépen oda pakolunk vissza, ahonnan elvettük, akkor tádámm! ott van minden, ügyesek voltunk, taps.

Sajnálatos módon az amúgy kiváló Migration Assistant nevű app képtelen szelektálni a backupolt appok közül, pedig nekem csak a Mail kellett volna, de azt nem lehet. Az egész apps foldert lehet, de ugye pont attól akartunk megszabadulni leginkább, ott a sok szemét. Ugyanakkor a MA vidoran megleli a TM backupunkat és onnan egy pillanat alatt (nem) visszanyerhetjük a Documents folderünket, amely lehetőséggel éltem is. Az egyetlen dolog amit elfelejtettem megmenteni az a Keychain, (~/Library/Keychains/) de hát semmi baj, azt még kiszedhetem később is a backupból vagy se, mindegy. Minden ilyen elfeledett aprósággal alacsonyabb a káosz-szint.

Az Address Book-Calendar hármas (igen, hármas, jó? cím-könyv-naptár, értem?) érdemi részének megmentéséhez két foldert kell a mentőcsónakba dobni, majd onnan visszamásolni: Az Address Book apróságai az ~/Library/Application Support/AddressBook, az iCaléi pedig az  ~/Library/Calendars/ folderben találhatóak, jó mulatást.

Innentől kevéssé érdekes a dolog, a soksok appot egészen addig nem rakom fel, amíg nem lesz rájuk szükség, az alapok (skype, voltaicHD, adblocker, stb)meg majd felkúsznak idővel. Amit még biztosan meg kell csinálnom az a magyar billentyűzet, az a pár fontos, mindennap használt widget, meg most szembesültem azzal is, hogy a Finder ablakokban nincs ott a teljes path, ami pedig alapvetés, ez esetben Jobs nem tudja jobban. Ezt sajnos még 2010-ben is kézzel kell a terminálba kapálni: defaults write com.apple.finder _FXShowPosixPathInTitle -bool YES majd utána tolni egy killall Finder-t és kész. Mondjuk állítólag ez csak 10.5 alatt működik, de nekem ilyen volt a Snowleo is, biztos menni fog.

A dolog tanulsága, hogy ne akarjunk okosabbak lenni saját magunknál, csináljunk backupokat szorgosan, az ilyen és ehhez hasonló gyakorlatok előtt pedig olvasgassunk utána, hogy mit is szeretnénk csinálni, hogyan. Különösebb problémák nélkül megoldódott a dolog, eddig nincs ami ne működne, bár finomításokra és némi további testreszabásra azért lesz szükség.

Update: a magyar karakterkészletet megoldottam hamar, (hungarianpro.bundle – ezzel megy a nem international english billentőkön is az í meg a 0 egyszerre). A terminálba bekapált path izé is működik. Még egy apróság, valamiért a Mail mappám úgy ahogy volt read only-ként másolódott vissza, ezt kézzel meg kell változtatni, adjunk magunknak jogot a firkálásra, különben butuska lesz a levelezőnk.

Nekem az év eleje digitálisz rendrakás idén, számos elvégeznivaló dolog adódik,a mit érdemesnek találok megtenni a szántógéppel és a netes élettel kapcsolatban. Ezek sorrendben, blog, webes jelenlét, jelszavak, NAS, MBP. Nézzük sorjában:

Blog

A bloggal sokminden nem történik egyelőre, bár az élesebb szeműek rájöhettek, hogy feltöltöttem a hétképe oldalt a tavalyi hiányzó hetekkel, ezzel igyekszem majd gondosabb lenni, meglátjuk. Ismét felmerült egy csinosabb blogruha vásárlása, komoly dilemma ez nekem, mert nem értek az arculatcsináláshoz, nem is tudom pontosan, hogy milyet szeretnék és ami a legfőbb, csak abból vagyok hajlandó finanszírozni a témavásárlást, amit a blog hoz, az viszont egyelőre 100USD alatt van, adsense ennyit tud, más meg nincs. Ha megkaptam az első google csekkem és elköltöttem az arculat átszabására, utána eltűnődöm, hogy maradnak-e a reklámok egyáltalán. Ha valaki beleakad egy használható, kényelmesen karbantartható, normálisan pluginezhető sémába WP-hez, ne legyen rest megmutatni, előre is köszi.

A kényelmetlen téma: a moderálás, az olvasók közel 100%-a teljesen normális, de bizonyos kivételek akadnak, ezt sajnos időhiány miatt egyszerűen kezeltem, a pannon-mobilról netezőkre ráraktam az átkot. Ez most lekerült, nem is kívánom vissza, ellenben, ha ebből nem tanult akinek tanulnia kellett, bevezetem a regisztrációhoz kötött kommentelést, egyszeri, rövid kényelmetlenséget okozva ezzel azoknak, akik rendszeresen kommentolnak. (függetlenül az elkövetőtől, a következő incidensnél mindenképpen meglépem)

Web

Átnéztem alaposan a millió regisztrációmat, és bizony számosra semmi szükség, csak a spamkitettséget növeli, hogy egyszer vásároltam, vagy kommenteltem valahol, a hírlevelek meg a szemét viszont csak árad. Szép lassan végignézem a regisztrációk visszaigazoló méljeit és amire nincs múlhatatlan szükség, azt annihilálom. Csodás site-ok mennek a levesbe, amiket úgysem látogatok, vagy már el is felejtettem, hogy valaha ott jártam. Ugyanez természetesen él az RSS feedekre is, aki harminc napig nem posztolt az megy a kukába (hiszen nem tolja a kontentot) és a twitteren is meg kell nézzem, hogy mennyi a kamukövető. És alaposan átnézem a spamfilterem beállításait is, a google sem mindenható. Ugyanekkor elbúcsúzom pár régi mélboxtól is, két-három éve nem használtam őket, van amit még archiválni se érdemes.

PWD

A rohadt sok regisztráció miatt rengeteg a juzerném és jelszó is, amiket mind fejben kéne tartani és cserélgetni, jelszómanágert használok, ami kezeli a jelszavaimat, hogy mind meglegyen. Annak elég meredek jelszava van, arra viszont emlékszem. A jelszavak cseréje hosszadalmas folyamat, a változásokat át kell vezetni a jelszómanágerben (segít ebben, mondjuk) és vissza is kell ellenőrizni őket, mindezt változatos portálokon, plusz azok az összedrótozott holmik, mint a nike+ és a twitter – nem elég a nike+ jelszavát cserélni, hanem azon belül a twitterest is az újra, a twitter meg be van kötve a tumblr-be, argh… utálom is csinálni, de legalább komolyabbak lesznek a jelszavaim és kevesebb is lesz belőlük. Tessék csak végiggondolni, hogy mi macera ezt megcsinálni mélboxokkal, fórumokkal, vebkettes holmikkal, meg az összes szolgáltatóval (az autópályakezelőtől a villamos művekig, ISP-től webáruházakig és bankokig, nyugdíjpénztár, stb.)

NAS

Az ozziból érkezett gyerektartalom hirtelen száz giga alá csökkentette a NAS szabad tárterületét, 10% szabad tárhely alatt pedig a geek szédül. A NAS is kap egy alapos pucerájt, erős szelektálást a tárolt filmeken és újra kell gondolnom a tárolási struktúrát is, hogy könnyebben kezelhető legyen ami nem backup, hanem átmenetileg ott tárolódik valami. Soknak tűnik az egy tera, de nem az, ráadásul a time capsule nem egy lejátszásbarát izé, egyre elkerülhetetlenebbnek látszik egy médiacenter behekkolása a szisztémába, ezügyben is szeretettel várok ötleteket.

Annyi elvárásom van, hogy mindent lásson a hálóról is, ne csak a saját diskjeiről és legyen csendes a doboza, sajnos rettenetesen nem vagyok képben ebben a tárgykörben, az egyetlen amit biztosan tudok, hogy nem szeretnék egy öreg  linuxos pécét berregtetni a nappaliban, ellenben szeretném a tévére kötni a cajgot, lehetőleg HDMI-vel. Távrángató előny. (következő posztban erről érintőlegesen)

MBP

A végére marad a laptop kiganézása, mert azon is csak gyűlik a minden, át nem konvertált, felesleges videók, kép duplikátumok, tűzrevaló reklámlevelek, mindenféle szemét app ami egyszer felkerült és csak ott ül, ahelyett, hogy menne a szemétre. Még mindig vannak appok amik el se indulnak hóleó alatt, mégis terpeszkednek a vinyón, ennek semmi értelme, a telepítők megvannak archívban, egy nagy kukaürítéssel le akarom tudni a dolgot.

Ha ezekkel mind megvagyok, akkor bizalommal tekinthetek a jövőbe, hogy pár hónap alatt megint összedisznólkodjam az összes létező területet rendszertelenségekkel. De addig tisztább-szárazabb.

Ha valaki esetleg nálam kicsit szofisztikáltabb módon kezelné a borokat (vagyis nem a vesz-megissza-posztolja aranyháromszögben mozog) annak sem kell már térdfájdító módon lekocogni a pinecébe, hogy áttúrja a készletet, aztán pókhálós kézzel másszon fel ismét az ivótérbe, van rendes szoftveres megoldás, amely ügyesen kombinálja a mac összes előnyét a borivó hátrányaival. A Vinoteka egy bor és pincemenedzsment szoftver, már egy palacktól működik, határ pedig a csillagos ég, nincsenek felső korlátok, a felülete barátságos és macesen könnyen kezelhető és a pince megléte nem előfeltétele a használatának.

A szoftverrel ügyesen készletezhetünk, vagyis csak rásasolunk és tudjuk, hogy mi van felhalmozva a borraktárban, ráadásul a borokról tanulást is megkönnyíti, hiszen tasting note-okban leírhatjuk, hogy tetszett-e (ízlik, mi?) és miért, van kaja-bor passzintó része, de ezer más apróság is rendelkezésünkre áll, hogy felépítsük a saját boradatbázisunkat. Az üzemeltetés gerincét a négy fő funkció adja, úgyismint Referencia, Kóstolási jegyzetek, Pincék, Palackok.

A referencia részben dolgozzuk fel a bort magát, vagyis felvisszük az adatbázisba, ha ilyen borunk még nem volt, itt megadhatjuk az összes fizikai paraméterét, hol vettük, kitől kaptuk (haragtartás-management, yess!) mennyibe került, szőlészet, ország, régió, fajta, évjárat, lezárás módja, alkoholtartalom, stb. és itt hozhatjuk létre a palack avatarját is, az üveg formájától, a kapszli színéig, és természetesen ha van beszkennelve vagy fotón címkénk, akkor az eredetivel megegyező virtuális palackot rakhatunk fel a bitpolcra.

Ez még nem a bevételezés, ez még csak a belistázás, ha a referenciánk szépen fog bővülgetni az idők során, ahogy egyre több tapasztalatot gyűjtönk és egyre több agysejtet vesztünk.

Nem csak a játék kedvéért érdemes tasting note-okat írni a borokhoz, pár év múlva kiváló dicsekvési lehetőséggel fogunk rendelkezni, amikor mondhatjuk majd hümmögve, hogy hát, igen, azért az elmúlt években a pincészet minősége hanyatlik… és erre írásos bizonyítékunk lesz, még ha magunk írtuk is. Az ízjegyzet (új szó!) a borhoz rendelve jelenik meg, természetesen a jegyzetünk is listázható, mindenféle attirbútumokkal ellátható és a saját ízlésünknek kedves értékelési rendszer mentén pontozhatjuk a felszippantott finomságokat. (itunes kedvelőknek 5 csillag, de választhatunk 10pontos, 20-100 pontos vagy Parker skálát is). Ha nem egyedül kóstolunk, akkor feljegyezhetjük a kóstolótársakat is, sőt, ha ők benne vannak az Address Bookunkban, akkor onnan fel is kínálja a cucc a neveket.

Izjegyzetünket egy klikkel elmélezhetjük az arra érdemeseknek, sőt, importálhatjuk mások ízjegyzeteit, és nem csak a vinotekafelhasználókról van csupán szó! A nyílt borleírószabvány, a vinoXML segítségével ügyesen átjárhatóak a borbarátok ízjegyzetei, sőt, akár a CellarTracker milliós darabszámú véleményeiből is válogathatunk. (a rengeteg címke és borfotó mellett).

Ha belistáztuk a borunkat és meg is írtuk a kis véleményünket róla, jöhet a raktárkészlet kezelése (hacsak el nem fogyott minden véleményalkotáskor), hiszen gondos bortulajok vagyunk, készletezünk, tárolunk, szemünk hizlalja a jószágot. A szoftver koncepciója szerint Pincét (Cellar), kell létrehoznunk és abban tárolni a palackokat. Pincéből akármennyit is létrehozhatunk, bár nekem így első látásra kettőnél több nem tűnik értelmesnek (hazai-külföldi, garázs-padlás, stb.),  fogadni mernék, hogy egy darab is kiválóan működik, ugyanakkor megnyugtató a tudat, hogy ha véletlenül lenne hatvan borhűtőnk, akkor nyugodt szívvel létrehozhatunk hatvan pincét is akár.

A pincénknek is megvannak a maga attribútuai, fizikai jellemzői, a pincében fogjuk tárolni a rekeszeinket, érdemes alaposan jellemezni mindent. A pincékek lekérdezhetjük többféle szempont szerint, fogyasztás, évjárat, fajta, származási ország szerint, így, ha olyat főztünk, amelyhez csak és kizárólag a ’68-as Chateu la Répcelak passzol, akkor megnézhetjük, hogy mennyi ilyen palackunk van még, vagy milyen arányban van a pincében vörös és fehérbor, jó tudni az ilyesmit.

A pincénkben tarthatjuk a bort csak úgy, palackok pincéhez rendelésével, de érdemes egy közbenső lépcsőfokot beiktatni, ez pedig a rekesz. Ha rekeszeket nem használunk, akkor a palackok ömlesztve vannak a pincében, mindenféle rendszer nélkül, amit a magunkfajta self-proclaimed geek nem bír nézni se, rend(szer)nek kell lennie.

A pincénk palacknézetében természetesen ott a sok borunk, de be kell tárolnunk őket, hogy a kívánt mértékű szervezettséget elérjük, hiszen nem azért vesszük a sok bort, hogy aztán ne törődjünk vele. A rekesz létrehozása ugyanúgy zajlik, mint anno a pincekreálás, megadjuk a rekesz méreteit (2×2, 3×3, ahogy szeretnénk) majd elnevezzük a rekeszünket, pl. Vörösbor-nak vagy Chardonnay-nak, a rendszer pedig létrehozza nekünk a kis rekeszünket. Ebbe aztán drag/drop módszerrel beledobálhatjuk a palackokat, amelyek így nem a pince padlóján fognak rendetlenkedni, hanem szépen elfekszenek a rekeszekben.

A rekeszek használata nem kötelező, ám a nyilvántartásban segít, ha betároljuk a palackjainkat rekeszekbe, akkor egyrészt könnyebb őket megtalálni a valóságban (ha a rendszerünk tükrözi a valóságot) sőt, a rekeszen belüli helyük is azonosítható, a fogyás pedig könnyen ellenőrizhető.

A palackok elrendezése után a borospince-szimulátorunk fel van készítve a napi üzemre, készletünk minden jellemzőjével benne a rendszerben, híven tükrözve a valós palackok állapotát és helyzetét, ezután már nincs más dolgunk, csak ha kikerül valami a pincéből, akkor azt megivottnak vagy eltávolítottnak jelöljük, ha pedig újabb készlet érkezik, azt is szorgosan felvigyük és vidáman írjuk a tasting note-okat.

Összességében nyugodt szívvel jelenthetjük ki, hogy eme szoftver simán kiváltható egy ív kockás papírral meg egy plajbásszal, de a nagyon vadaknak akár egy szimpla excel tábla is pont ugyanezt a végeredményt nyújtja, ám az biztos, hogy nem ilyen látványosan és könnyen átláthatóan. Elvetemültebb programozók nyilván másfél óra alatt megírnák ugyanazeket a funkciókat, de ez már kész. Palackformákkal és címkékkel, kapszlik színével és a többi csicsával. Emellett a cucc nem csak szimplán látványos, hanem finoman illeszkedik az oprendszer apróságaihoz, mint a nézetek kezelése, drag and drop, mezők kezelése, eyecandy és felhasználói élmény.

Az egészért kell adni harminc eurot (hitelkártya/paypal) és lehet dirketben kérni mindenféle fejlesztgetést is, ha valami extrém kívánságunk van. Persze 30 pénz nem kevés (NZD60) de amit borra költünk se kevés, és így nem blogposztokban, hanem kereshető adatbázisban tárolódik a véleményünk. Nemsokára jön a Vinoteka iPod touch-ra is, az külön finom lesz, azzal a borboltban sétálgatva jó támasz lesz a vásárlási döntésünkben.

Szoftver honlapja

Elsőképpen a MBP-t tárgyaljuk, mert meglepett valamivel, amire igazából nem számítottam. Alapjában be vagyok oltva marketing ellen, a kreténebb megjelenéseitől lábrázást kapok (vitustánc) és laptopvásárláskor meglehetősen pici jelentőséggel bírt az apple állítása/ígérete az igen hosszú akkuidőről.

Ha el is tekintünk attól, hogy a fenti kis képen a zöld terület inkább nyolc, mint hét óra, akkor is szép teljesítmény, már ha igaz. Aszondja az appli, hogy a 17 collos modellek akár nyolc, a kisebbek meg hét órát képesek üzemelni, amire ugye csak legyint az ember, mert persze súlytalanságban és vákuumban a laborban akármit kimér az ember, amit csak akar, erről megboldogult beadási naplóim is tanúskodhatnak. De a hosszú akkuidő az jó.

Én a 13 collos mezőnyben vagyok, (az 33 centi, hölgyeim tehát nekem a 7 óra van megajánlva. Az első hónap után az átlagos használható akkuidőtartam még lassan kúszik felfele, a használat módja pedig az, hogy egész nap a töltőn legelészik a jószág, aztán ha hazaérek, akkor magsafe ki, egészen estig. Nem végeztem gyakorlati teszteket, pedig nyilván az adna valós eredményt, viszont így a mbp saját állítására és a saccolásomra vagyok kénytelen hagyatkozni. Alapból megy a Mail, a Firefox, a Skype, WiFi, DropBox. Ha tehát felnyitom a vasat, akkor a rendszer észheztérése után a wifi kapcsolódik, a szkájp bezöldül, a mail pedig lecsekkolja a leveleimet.Ha a DB frissült akkor azt is elkezdi intézni.

A legvadabb akkuélettartamot az indulás utáni első negyedóra után szoktam kapni, amikor átfutom a tumblrt, a felső sarokban ott az óra az akku ikonja mellett, ami mondja, hogy az aktuális pillanatnyi fogyasztás mellett mennyi órát/percet tudok még. Az első napokban nem ment öt óra fölé, mára azért jobb a helyzet.

A fenti screenshotot is hasonló alkalommal készítettem. Eszerint, ha délután hatkor leveszem a töltőről, akkor hajnali fél kettőig mennie kéne. Ezt egyébként nagyjából tudja is, viszont nem folyamatos üzemben, hiszen gyereket is fürdetek, főzök, futok, mittomén, ilyenkor általában elvan kis laptop magában, nem sokat fogyaszt. Az továbbra is jól látszik, hogy a flash-es oldalak (a ragya verje ki mindet) zabálják a procit, megnő a fogyasztás, akár 1-2 órával rövidebbet is mutathat nekünk, ami szépen visszaáll, ha a flasht lecsukjuk. Összességében, ha sima böngészéssel, emilezéssel, szkájp cseteléssel elbír öt órát az ígért hétből, akkor én elégedett vevő vagyok.

A másik történet a blue-ray, ahogy van. Amióta megvan a PS3, még csak játék volt benne, meg muzsika, szóval a blue-ray mint technológia, kevésbé látványos részével találkoztam. A játékok meg látványosak amúgy is. Egyszer már megtekintettünk Csanádnál egy BD filmet, megünneplendő a formátum győzelmét a HD DVD felett, szép is volt, de a technológiai előnyök nem jöttek át annyira. Ellenben a minap kibéreltük a Body of Lies c. filmalkotást, (amiről Body Sylvy is kapta a nevét, hehe) és meg is tekintettük.

Mivel én már láttam korábban a filmet, ráértem alaposan megnézni magamnak azt a bődületes információmennyiséget, amelyet a korong tartogat. A hanggal nem foglalkozom, mert a tévéből jön, nincs semmi varázsdoboz, n+1.y csatorna, annyi hangszóró van, ahány fülem. A kép viszont!

Egy szimpla BD lemezre is fér vagy 25 giga adat, egy duflára meg 50. Egészen elképesztően részletgazdag a kép, mindenhol. Érdemes nem csak a cselekményt formáló karaktereket figyelni, hanem a háttérben fellelhető mindenfélét, finom részletek bújnak meg ott, ráadásul ha van ami lerajzolja a 1920×1080 képpontot, akkor tényleg fantasztikus moziélményt kapunk. Itt most nem az az ugrás, ami az “egyfejes” meg a “négyfejes” video között volt, nem az van, hogy szebb az állókép, hanem SŐT. Látszik a gap a dvd és a BD között, nagyon is.

2008 novemberében a blue-ray lemezek eladása meghaladta a hagyományos DVD-két, és most kezdem érteni, hogy miért. Ijesztően gyorsan meg lehet szokni, hogy ennyi részlet van, anélkül, hogy az ember észrevenné, hogy mitől is ennyivel jobb a kép. Van nekünk HD tévéadásunk (na jó, vevésünk) azután is elég durván néz ki a hagyományos tévé képe, de ez a hálivúd-kompatibilisság ez kemény. Be fogok iratkozni a tékába és a belezős-szemezős filmeken kivül mindet kiveszem, ami megvan BD-n.

A BD-ben megjelenő filmekről itt, a zátonylakóknak pedig itt.

Igazából ezek nem ködlámpák, hanem, becsületes nevükön “offroad lights” amitől a forgalomban gyakorlatilag teljesen használhatatlanok, ugyanis nyílegyenesen előre világítanak, a kímélet legcsekélyebb jele nélkül, ráadásul nincsenek számottevően lejjebb, mint a rendes lámpák, úgyhogy ködben tökéletesen értelmetlenek is. Arról szinte ne is ejtsünk szót, hogy a normális személyautókkal közlekedőknek pont szemmagasságban vannak… Krízishelyzetben most már kétszer ötvenöt wattal több áll rendelkezésre, hogy indulásra ösztökéljem az előttem szendergőt, vagy – bár ez kicsit ritkábban fordul elő – úttalan utakon, éjszaka is azonnal észrevegyem, ha elémugrik a guláta.

A beszerelés nem volt kunszt, mert Whateveréktől kölcsönkértem mindenféle szerszámokat, majd az első nekirugaszkodás után kiskorú gyeremekemmel elhaladtam a mitre10-be, hogy vegyek csatlakozókat, ugyanis a kábelezés már ott volt, hogy kiszolgálja a múlt ködébe veszett, korábbi lámpásokat, a kapcsoló is benne van a műszerfalban. A mitre10-ben inkább két éjjeliszekrény lámpát vettünk, mert nagyon tetszett a gyereknek meg az apjának, viszont az egyetlen féle csatlakozót, amit megfelelőnek ítéltem a nemes célra, bazi drágának találtam.

Átmentünk inkább a repcoba, ahol a kislányom azonal eltanulta az összes rosszaságot a többi gyerektől, akiket szintén odacipelt az apjuk, úgyhogy legalább ő remekül szórakozott, amíg apa visszapakolta a polcokra a sok apró biszbaszt, amit őnagysága kegyeskedett lerámolni. Viszont, az adekvát környezet hatására, szerét ejtettük az első igazi, apa-lánya beszélgetésnek, egy egymillió darabos, sokrekeszes, ezerféle színű biztosíték és kábelvég izéket tartalmazó doboz felett. A beszélgetést én kezdeményeztem, az “ezzel azért tudnál játszani órákig, mi?” kérdéssel, amire a gyeremekem, a maga őszinteségében, rámnézett, majd azt felelte (veddmegnézéssel): “igen, apa”. Bírom a csajt.

Na beszereztük a csatlakozókat, számottevő dollárzokkal olcsóbban, majd hazahajtottunk, ahol anya megetetett minket, majd nekiláttam. A régi csatlakozókat levágtam, az újakat felraktam, gondosan ügyelve, hogy az összes tömítés (ez olyan vízbiztos csati) a helyére kerüljön, majd bekötés és csatlakoztatás után a toldást elrejtettem a lámpatartó konzolba és a világ egyik legpraktikusabb találmányával, a kábelkötegelővel rögzítettem. Most már gulátaprúf. Én voltam a legjobban meglepődve, hogy bekapcsoláskor működnek, de mégis. Klafa, mi?

A másik előrelépés a távközlés területén történt, másfél év örömteli alighasználat után, polcra kerül a motorola F3-as telefonom, annak ellére, hogy képes hangosan mondani pundzsábiul, hogy “ha pundzsábul akarod hallani, nyomd meg a kettest”. Továbbra is a leghatékonyabb telefonnak tartom, ennek egy lehellettel kifinomultabb modelljére tettem szert, ismét messze száz dollár alatt maradva árban. A közértben vettem.

A választott a képen is megfigyelhető, Nokia 1202 lett, az előnyeit felsorolni is nehéz, méretben picit vastagabb, mint a roppant lapos motorola, ellenben rövidebb és 78 gramm. A mindent vivő előnye, hogy nincs színes kijelzője, ellenben a felbontása is csak 96 x 68 pixel, 1.3 inch képátlóval. Kontrasztos, és amit a motorola nem tudott, képes a kis és nagybetűk megkülönböztetésére. Ebben már, hála a brilliáns kijelzőnek, elképesztő megoldások is helyet kaptak, mint a stopperóra (!), számológép (!!), naptár(!!!) és a mindent vivő, nokia klasszikus, a kígyós játék. Ezeket leszámítva a motorola képességeivel rendelkezik, vagyis ződbanán-pirosbanán és kész is. Ja, nem, mindig elfelejtem az ultimét featúrát, amely a telekommunikációs hall of fame-be bevési a készülék nevét: zseblámpa. Télleg. Van rajta egy led és világít. Őrülj meg!

]]> http://www.pappito.com/2009/10/08/kutyu-dupla-improvement/feed/ 6 http://www.pappito.com/2009/09/29/kutyu-macbook-pro/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=kutyu-macbook-pro http://www.pappito.com/2009/09/29/kutyu-macbook-pro/#comments Tue, 29 Sep 2009 06:16:09 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4008 Ahogy már említettem, az iBook bement a szekrénybe, az új blogotron pedig üzembe állt. Másfél hétnyi használat után semmi igazi meglepetés, az öcsi macbook után mit is kéne várjunk, de azért van pár érdekes megoldás benne, szeretem.

Az első a külcsín, az egy darabból faragott ház nagyon jól merevíti a készüléket, semmi nyeklős-nyaklós műanyag nyiszorgás, amelyet időnként az öcsi macbook (továbbiakban: ömb) produkált, különösen, ha egy kézzel fogta az ember. Emellett, annak ellenére, hogy fémből van az egész, könnyebb mint az ömb, egy lehelletnyivel laposabb is, mert a kijelző rész vékonyabb lett. A mattírozott felületnek finom fogása van, és az ujjlenyomatok se maradnak rajta (ellenben a karcok gondolom nem javíthatóak), nagyon kényelmes viselet és az összeszerelési minősége is kiváló, pontos illesztések, szép ívek.

Amúgy is nagyon szeretem, hogy a hordozható mac-eken nincsenek mindenféle bumszli csavarok, szellőzőrácsok, ostoba, ronda bütykök, hepék és hupák, meg rüszmeteg, fekete plasztikborítás, tessék megnézni egy középkategóriás nemmac terméket ami nem netbook, hanem igazi. A másik amitől a hányinger kerülget az a “fémnek látszó műanyag” amit szintén előszeretettel alkalmaznak, főleg kék ledek közelében. Ez az mbp design nagyon letisztult, szép (nekem tetszik), és mivel ebben már nem cserélhető az akku házilag, az alja is egy darabból készült, ezt jó az ölben tartani, nem akad bele semmibe. (akkucserénél meg gondolom szívás, de az nem sűrűn esik meg)

A következő hasznos okosság az új, üvegből készült touchpad, amely mellett már nincs gomb, a trackpad maga egy gomb is, ha valaki nem szereti a koppintós klikket. Ez már tud p-zoomot*, elforgatja nekünk a képet, ha tekergetjük rajta az ujjunkat, és végre kellően nagy is. Az, hogy üvegből készült az vagy úgy van, vagy se, mindenesetre nem érződik rajta, reméljük nem veszíti el majd a jelenlegi finom mattságát, mint a műanyagok szokták.

Más a kijelző is, ebben LED backlight van, amitől világosabb is, elvileg kevesebbet fogyaszt, viszont tényleg nem melegszik, a képe meg szép. Ez is glossy, nem akarok belemenni a tükör-nemtükör harcba, arra amire nekem kell a masina, arra a glossy is tökéletes, ilyen fényerővel meg pláne. Amúgy sem szeretem, ha kisüti a szemem a monitor, az ömb-t is félgőzön használtam, ezt most egyharmad krafttal is jól látom, nyilván kültéren jól fog jönni a plusz fényerő. Majd ha nem ömlik napokig, akkor kimegyek vele a kertbe. Adtak is egy szép fekete rongyot, hogy azzal törölgethessem.

A billentyűzetnek is van háttérvilágítása ami hasznos marhaság, nekem sosem hiányzott, örülünk, hogy van, enélkül is megvettük volna, sebaj. A háttérvilágítás és a billentyűzet megvilágítása is kényelmesen szabályozható, de akár rá is bízhatjuk a masinára, aki a fényerőt a körülöttünk levő fényhez igazítja folyamatosan. Na ezt azonnal kikapcsoltam. A billantyűzet pedig ugyanolyan jó, mint az ömb-n volt, nem véletlen, hogy a sony azonnal emelte is az ötletet a saját masináiba az első generációs ömb-k után.

Viszont van két jelenség ami nagy lépés előre, az egyik, hogy a masina rettenetesen csöndes, sokkal halkabb, mint az ömb. Azt nyilván nem tudja, amit a ppc-k, hogy az ember szökőévenként egyszer hallotta a ventit pörögni, inkább a légkeverési megoldás lehet más, meg azt tippelem, hogy a bádogház elviszi a meleg nagyját, így a ventinek nem kell annyira pörögni. A másik örvendetes fejlemény ezzel kapcsolatos, a melegedés hiánya. Értelemszerűen van hőtermelés, ahogy töltjük az akkut meg ahogy dolgozik a masina, de én nem tapasztaltam azt a combszőrlepörkölő termikus csapást, amit tudott az ömb meg a régebbi mbp-k, ha nagy volt a meló.

Ami nem csak kényelmes, hanem valóban hasznos is, az az SD kártya slot, ez megspórol nekem egy csomó szerencsétlenkedést a kártyaolvasóval, vagy a kábelekkel, most csak kiveszem a kártyát a fotómasinából és beletolom a mbp-be és kész, ez nagyon tetszik, praktikus. Természetesen ennek is magsafe villanyos csatlakozója van, amiről nem győzök ódákat zengeni, most meg már akár fel is cserélhetjük a két csatlakozót, az ömb és az mbp ugyanolyan tápot kér. (furaság, hogy ha nem földelt dugóba dugjuk a tápot, akkor nagyon halvány feszej azért érződik a borításon)

Sajnos az apple folyton cserélgeti a csatlakozókat anno az ömb-be már nem jutott modem (jó, nem is kellett sose, de akkor is) ebbe meg nem jutott miniDVI, van helyette miniDisplayPort amiből megint csak átalakítóval lehet HDMI-t csinálni a tévébe, és persze a miniDVI-DVI konverterem ezzel használhatatlan, miután egy rohadt drága DVI-HDMI kábelem már van, már csak egy ötven dolláros átalakítót kell vennem. Ugyanakkor az audió ki/bemenet is összeolvadt, a 15 collos modellen viszont ott van a két külön csati (jó az audio bemenet se kellett nekem soha, de akkor is), a legnagyobb, 17-es modellen meg már minden van, azt viszont cipelje aki akarja. Újra van FireWire 800, ezt szintén nem használom semmire.

Nagyon gondosan megtervezett és kivitelezett az egész, egyben van, látszik, hogy alaposan éltek a fémből készült ház lehetőségeivel, a végeredmény meggyőző. Nekem messze elég volt a legkisebb teljesítményű pro (sőt az öcsi is, de annyira kevés különbség volt árban egy új ömb meg eközött, sőt szinte forintra ugyanannyiért vettem ezt, mint az ömb-t 2007-ben) mert tempóban ez is nagy ugrás előre, köszönhetően az 1066MHz-es buszsebességnek, a picit erősebb procinak (2,26GHz) és az új oprendszernek. Ha valakinek ez a vágya, akkor ez már 8 gigáig hajlandó ramot kezelni.

A snow leót nem vesézném, ő se mondja magáról, hogy látványos átalakulást kéne érezzünk, a sima leó után, a lényeg belül van. Egyrészt néha rosettát akar telepíteni, de ezt leszámítva az install és a kezelés smooth and easy volt, két ponton tapasztalok érezhető fejlődést: wifi és time machine. A wifi kezelése nem sokat változott látszólag, ellenben hirtelen csatlakozik a neki kijelölt hálózatra, nem hezitál meg szerencsétlenkedik, mint a leó, ami gyakran járt azzal a következménnyel, hogy a mail elkezdte csekkolni a leveleket, de a hálózatra még nem ért fel a kompóter, úgyhogy dobálta a felkiáltójeleket a mailboxok mellé. Ez teljesen eltűnt, a lid felhajtása után, szinte azonnal hallom, hogy puttyog a szkájp. (ugye macéknál nem divat a kikapcsolgatás meg vajákolás, fedelet le-sleep fedelet fel-go) Kis extra, hogy a körülöttünk levő hálózatok jelerősségét már mutogatja a listában. Diszkó.

A másik ami kissé idegesítő volt, az a Time Machine mentés a Time Capsule-ra és a Time Capsule kezelése. Az ömb ilyenkor őrülten fújó ventivel küzdötte át az adatokat a TC-re, tartott, amíg tartott, de beleizzadt szegényke. Snow leó óta a mentés lemegy észrevétlenül, a TC pillanatok alatt kapcsolódik, a mentés is fájdalommentesen zajlik, ami határozottan jót tesz az akkuidőnek és a felhasználónak. Úgy általánosságban elégedett vagyok a Snow Leoval, leszámítva, hogy buktam a Parallelst, mert a hármas amit anno vettem, nem fut SL alatt és van még pár apróság ami elvérzett, de semmi fontos. A legtöbb szoftveremhez már kinn volt a SL friss

Az akkuról az apple azt álítja, hogy akár hét órán keresztül is, hát izé. Mérni nem mértem, el tudom képzelni, hogy az Attila dombon, laborkörülmények között, képernyővédővel, vagy picit wifizve, minimum fényerőn tudja a hét órát, de elhinni nem hiszem. A hatot sem, ha használja az ember, nem is érdekes, én tesztelgetni nem fogom, 4 órát már kiderült, hogy tud.

* : pinazoom, elnézést, de ezt így hívják, ez van

A fél világ ilyet használ, úgyhogy különösebb technikai részletességgel nem untatom magamat, akit érdekel, hogy milyen egy ilyen, az részleteiben is megismerkedhet vele az Időmilliomos Apuka írásából. Viszont most megtudtam, hogy miért az ipod (csinálta meg és) tarolta le ezt a piacot. Egész egyszerűen, a hájpolás mellett, ez az eszköz működik a legtermészetesebben. Színes-szagos, pici, könnyű és gyönyörű a kijelzője és van clickwheel-je.

Az enyém is egy 8 gigás példány, így is vagy két napnyi muzsika ráfér, és belesuvasztottak egy kis kamerát is amivel mozgóképet tudunk rögzíteni. Ennek mondjuk sok értelmét nem látom, mert állóképet nem csinálhatunk vele, de az is igaz, hogy elvileg ugye az ipod úgyis mindig nálunk van és lassan egy húszforintos öngyújtóban is lesz kamera.

Valószínűleg a belső elrendezése miatt, a kamerának a megnövelt kijelzővel átellenes sarokban szorult csak hely, így azonnal ráfogunk a kamerára, ha megpróbálunk felvételt készíteni, vagy a kijelzőnél fogjuk a cuccot, amikor viszont nem látjuk, hogy mit veszünk fel, szóval ez a része nem túl ergonomikus. Azért felvesz képet-hangot, ez is több, mint búcsúban egy pofon, ráadásul a kis videónkat egyből tolhatjuk a youtube-ra, a HD filmeket majd a hatodik generációssal fogjuk rögzíteni.

iPod nano 5g video test from Pappito on Vimeo.

Az iTunes az utóbbi verziójával nagyot lépett előre, legalábbis a home sharing pompásan működik, (store account kell hozzá) és a genius mixek teljesen jól sikerülnek. A 297 albumból amivel rendelkezem, remek mixeket lapátolt össze, kis gondolkodás után, vegyük észre Lisa Ekhdal-t Nina Simone-val egy dobozban, vagy a Gotant az Animával összerakva. Okos.

Ami az ipod-tulajoknak nem meglepő, az engem lenyűgözött, pedig csak annyiról van szó, hogy csatlakoztatás után az itunes olyan színű ipodot rajzol nekünk, amilyennel rendelkezünk. Természetesen a szinkronizálás meg a zenekezelés pofonegyszerű, egy retardált kölyökcsimpánz is simán megoldaná a zenék ipodra juttatását.

A kis vacakba három új funkció került, ezekből egynek van értelme is, ez pedig az FM rádió, a másik kettő, a lépésszámláló és a kamera. A rádió szép, jó, rádió, csak csatlakoztatott fülessel működik, bár ez egy fémházas eszköznél azért nem túl meglepő. El lehet menteni a kedvenc csatornáinkat, bár nem mentődik el velük az RDS infó, csak a freki.

A lépésmegszámoló rész szinte teljesen felesleges hülyeség, viszont – gondolom – ha a mozgásérzékelő úgyis benne van a masinában, akkor pont egy látványos értelmetlenséggel többet fog tudni. Mondjuk számomra meglepő volt, hogy tényleg tök jól megszámolja a lépéseket, majd ebből, ha megadtuk milyen nehezek vagyunk, kimatekozza, hogy mennyi kalóriát pocsékoltunk sétafikálásra. Sajnos a Nike+ szenzor vevőjét nem pakolták bele, pedig az lett volna a jópofa, így továbbra is a beledugható receivert kell használnunk, ha a Nike+ szenzortól várjuk a grafikont.

Kapunk játékokat is, hármat, egy pasziánszot, egy faltenisz remake-et és egy ügyességit, ahol egy golyóbist kell irányítanunk a képernyő felületén, a készüléket billegtetve a megfelelő irányokba. Nem gondoltam volna, hogy a mozgásérzékelő benne ennyire érzékeny. További játékokat gondolom vásárolhatunk a storeból, ha akarunk, de egy buszravárásnyi időt ezekkel is el lehet pöntyögni, ha úgy alakul.

Szinkronizálhatjuk a kontaktlinstánkat, naptárunkat és todo listánkat is az eszközzel. Nyilván beleírni nem tudunk a naptárakba, de ha otthon úgyis gondozzuk, akkor mindig velünk van, hogy honnan késünk el éppen vagy mit felejtettünk el. Készíthetünk hangjegyzeteket, ha minden kötél szakad, sőt kapunk egy nagyon szép stopperórát is, és hasznos apróság, hogy az extrák között használhatunk egy többkijelzős világórát is. Ez sem életmentő, persze, de ha belefér, miért ne…

Ja, jut eszembe, zenéket is lejátszik, kipróbáltam, mondjuk nekem még szép is, mert nálam nincs track01.mp3, hanem rendesen kitöltött mezők vannak és album art, úgyhogy mutatós coverflow-ban lapozgathatok, mint az itunesben. (jó, ez csak részben az én érdemem, rendesen taggelt zenét veszek) Viszont meghálálja a rendszer a törődést, ma már el se tudom képzelni, hogy a klasszik, folderes majomkodással tároljam a zenéket. Az persze szánalom, hogy ha windowson is használni akarjuk, akkor újra kell formázni szegénykét, azt hittem, az itunes majd ezt megoldja, de sajna nem, úgyhogy a windows alatti használatról, – nem túl nehéz szívvel – lemondtunk.

Összességében roppant aranyos kis eszköz, nagyjából 3 perc kiismerni és otthonosan mozogni a menükben, ráadásul jó a fogása, kis kecses, pillekönnyű darab, szinte sajnálja összefogdosni az ember. Az egész kivitele nagyon finom, nincsenek otromba csavarok (nem otrombák sincsenek), összepattintott illesztések, élek, nincs nyikorgó plasztik burkolat, csak a hűvös, fémház, 10 pontos. A menük és a kis animációk nagyon finomra vannak megcsinálva, és gyorsak is. Sokak panaszkodnak a hozzá adott fülesre, nekem egyelőre nincs vele bajom. Amultifunkciós csati az alján nekem nem nagyon tetszik, de hát engem nem kérdeztek meg.

Ja, és még valami, tud egy nagyon klassz dolgot, ami szinte minden egyéb képességét űbereli: akkor is látszik a kijelzője, ha pont rásüt a nap. Tényleg. Hol tart a tudomány!

]]> http://www.pappito.com/2009/09/23/kutyu-ipod-nano-5g/feed/ 30 http://www.pappito.com/2009/09/21/bucsu-a-ppc-tol/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=bucsu-a-ppc-tol http://www.pappito.com/2009/09/21/bucsu-a-ppc-tol/#comments Mon, 21 Sep 2009 04:24:03 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=3934 Sajnálatos módon meg kellett válnunk egy igen kedves eszköztől, mostantól nincs PPC-s számítógép a családban. Gyanítom, hogy ez volt az apple egyik legjobb terméke ever, de most elrepült felette a nikkel szamovár. Ez önmagában nem is lett volna baj, de át is költöztettem mindent az inteles vasakra, ez pedig rém macerás volt.

Nej egy utolsó generációs G4-es iBokot használt és igen szerette, remek vásár volt, pedig használtan vettem, roppant megkímélt állapotban és soha semmi baja sem volt, sosem költöttünk rá egy fillért sem, pedig egyszer kapott egy bögre kávét, egyszer pedig ugye átesett egy zsírkrétás kezelésen, és bizony használva volt, erősen. Nej nagyon szerette, mert 12 collos, picike, klassz a billentyűzete és prímán működik. Tigrissel vettem, de leót kapott, azzal is szépen muzsikált. Az elmúlt időkben azért kezdett komoly kihívást jelenteni szegény masinának néhány weblap megjelenítése, mit tagadjuk, négy és fél éves, de ezzel még lehetett volna együtt élni, ám, sajnos ez a jószág még pre-magsafe időkből való, így a meglehetősen leharcolt állapotú, öreg akkut töltő töltő madzagja megsérült, úgyhogy komoly vajákolás árán tudtuk csak tölteni, ma meg már úgy sem.

Rövid osztás-szorzás után kiderült, hogy nem sok értelme van egy új akku és töltő vásárlásának, amikor a modell amúgy is zsákutca (2006 májusa óta nem gyártják – tribute !), inkább vettünk egy 13-as mbp-t, és eztán már minden intel alapokon fog történni, nej átül az én öcsi macbookomba, én meg az mbp-be. Semmi gond nem lehet ugyebár, hiszen  (részben) ilyen haváriák esetére készült Time Machine mentés a Time Capsule-ra, és ebből a mentésből a komplett rendszer visszatolható másik vasra és öröm bódottá.

Nade. Első körben a cél az volt, hogy az én mentésemből varázsoljuk fel a mbp-re a szisztémát, haha, semmi gond, hiszen már a telepítésnél rákérdez a mac, hogy akarom-e máshonnan költöztetni az adataimat? Szóval fogtam a snow leo telepítőt, betoltam a szájába, és mondtam, hogy odass, pöcök, ott a TC, keress rajta mentést. Meg is találta mind a kettőt, ráböktem arra amelyik nekem kell, majd kaptam egy bitkolbászt és néztem a “checking backup” feliratot. Másfél óráig.

Akkor lelőttem az egész mutatványt, hogy újrakezdjem, szemmel láthatóan semmi sem történt, én meg csak idegeskedtem, hogy mi van. Dvd-be, mentésre rábök, csekking izé, újabb egy óra, akkor rohadj meg, restart, clean install, kamu userrel, hogy majd a migration assistanttal megoldom, ahogy a beszmeken tanácsolta valaki. (gyanítom, hogy valami jogosultság probléma lehetett, de akkor kérdezzen vagy mondjon valamit az a nyüves rendszer!) Ez persze azért finom, mert a kb két és fél óra ücsörgés után még jött egy órás snow leó install, pedig inkább aludtam volna. A migrációs segéderő kifigyelte a mentést és el is kezdte felszipókázni a vasra, ez rohadt sokáig tartott, és itt szerezte az apple az akkora feketepontját, hogy le lehetne vele takarni az egész várost: hajnali fél egytől háromig bámultam a “kevesebb mint egy perc van hátra” üzenet.

Ez rettenetesen bosszantó és szörnyen almaszerűtlen, undorító megoldás. Mindenesetre reggelre kész lett és a saját profilomban találtam magam, minden működik, frankón előkerült mind a huszonkilencezer levelem, az appok, beállítások, még az IP címem is ugyanaz lett, mert nyilván a hálózati beállítások is jönnek. Kiganyéztam a kamu accountot, updateltem a szisztémát és kész is, a bádogbúk elkészült.

Itt egy picit voltam házon kívül, úgyhogy megállt a processz, de tanulva a korábbiakból, nej mentésénél már nem szarakodtam, hanem feltettem egy snow leót clean-ben, MA, nej metése, let’s bugi. Na itt kezdődtek a bajok, ugyanis nej mentéséből mindent hajlandó volt átrángatni, csak a juzer profilt nem, és aszonta, hogy “ezt a felhasználót nem kell migrálni”. Anyád, majd én eldöntöm, jó? Szóval kaptam egy frankó öcsi mb-t, rajta a nej appjaival meg mindennel, viszont semmi perszonalizált, juzer related tartalom, a víz levert, hogy valami bibi vana mentéssel és nem kel fel belőle a vas – bukóban a levelek meg a dashboard játékok, böngésző bookmarkok, stb.

Na újra az egészet, a vinyót levájpoltam (45 perc) clean install újracsinál, MA újratölt (másfél óra) eredmény ugyanaz. Na ez volt a pillanat, amikor az egész backupot kitoltam egy usb-s külső diskre, (50 giga, fél óra, vagy nemtom, közben elmentem a boltba kajáért)  és megpróbáltam innen feltolni, hogy ne a TC legyen a forrás. Természetesen nem működött, az idő meg csak ment, ott láttam a rohadt backupban a 16-ai mentést, és nem tudtam belőle kirángatni a profilt, más nap mentését pedig nem tudtam elérni. Vérnyomás kétszáz, pulzus 184, szókincsem beszűkült.

Ekkor kínomban, mert mást már nem tudtam kitalálni, elővettem a leó (nem sznó) telepítődiskjét, és rendszerinstall helyett a utilitykben találtam egy restore from backup lehetőséget. Böktem, csodák csodája a külső diszken megtalálta a G4-es mentését, és felsorolta a mentéseket dátum szerint, hogy melyikkel kívánok foglalkozni, a tizenhatodika nem volt ott, utolsó mentésnek tizenötödikét írt. WTF?

Mindegy, ekkor már őrült tekintettel, kántálva szurkáltam tűkkel a viaszból formált sztívdzsobsz bábumat, úgyhogy megkértem szépen, hogy állítsa vissza a szeptember idusán készült mentésből a cuccot. Na ezt már hajlandó volt elkezdeni és nem mondta, hogy szerinte nem is kell ezt a felhasználót migrálnom, nagyjából másfél óra alatt meg is volt az egésszel és átkerült minden, levelestül, mindenestül. Ekkor volt hajnali egy és igen, természetesen még hátra volt a snow leó install, hiszen a sima leó jött elő a mentésből.

Újabb 50 perc hosszannézés után felkerült az is, amitől persze az összes, eredetileg ppc-s app letérdelt és szegény oprendszer folyton megpróbált rosettát telepíteni, de azonnal letörtem ezeket a kezdeményezéseket, nem azért álltunk át felnőtt szisztémára, hogy fatengelyes izéket futtassunk emulációval. Gyorsan megcsináltam az updateket, úgyhogy elvileg ha a nej hazamegy, akkor ott lesz neki mindene a mb-on, ahogy hagyta a iBookon és örvendezünk vala.

Az egész processz ügyetlensége és a menet közbeni kommunikáció semmilyensége miatt jár az applinak egy rossz pont, és kikérem maganak, hogy nekem kelljen kitalálni, hogy a régi leó lemezén lévő restore múködik, az újé meg nem. Végeredményben azonban jár egy jó pont is, mert hiánytalanul átköltöztek a rendszerek és nem csak gépről gépre, hanem oprendszerről oprendszerre is, sőt, a fele platformot is váltott, mégis minden ugyanúgy van. Ezt már szeretem.

A kalandnak természetesen vannak jó és rossz következményei is, nézzük a rosszakat előbb:

• meg vagyok sértődve: egész egyszerűen elszoktam macen az ilyen bénázástól és nemműködéstől (nem zárnám ki, hogy én vagyok a béna, de nem működött simán)
• a parallels ami nekem volt (v3), az nem fut a snow leó alatt, viszont nem adok újra pénzt érte, az upgrade 40 usd, viszont fél éve nem használtam semmire – felesleges, nincs szükségem másik oprendszerre
• a nej bukja az office-t ami megvolt az iBookon, viszont most rosettát kér – nemkap, iwork vagy openoffice jön
• még nem deült ki, hogy mi minden egyéb szoftot kell kidobni
• 12 coll nincs többé, 13 van de más képernyő oldalaránnyal – szokni kell
• a nyüves appli kicserélte a miniDVI-t mini-DisplayPortra, úgyhogy az öcsiről nézünk filmet továbbiakban is (a 800-as fw-vel meg ki vagyok segítve)

A jó viszont, hogy:

• csak magsafe csatlakozó lesz a háznál, ami az elmúlt 20 év top invenciója, gyerekkel mászthev
• mindenkinek több hely, gyorsabb működés, homogén platform
• n-es wifi otthon, mert az iBook csak g-ig volt jó (bár 5 GHz így sem lesz, az öcsi mb csak 2.4-et tud az n-ből)
• nejnek is lesz kamera a masinájában (rokonzok nézegetésére)
• snow leo – majd kiderül milyen (a telepítése egygombos, mint a régi leóvé volt, remélem annál több bajunk nem is lesz vele)
• a mbp-hez ajándékba adták a snowleo-t (59 pénz) és egy 8gigás 5.gen. ipod nano-t (259 pénz)
• a mbp egy klafa kis darab, szeretem őtet, öröm leszen róla a blogzás
• bár az öcsi mb más korszak gyermeke, mint az iBook volt, nekem semmi bajom nem volt vele, 2007 márciusa óta. gondozásmentes, nej szeretni fogja

A Crumpler nevű céget 1995-ben gründolta két ex-bringásfutár Ausztráliában, akik a futárkodás alatt alaposan, gyakorlatban tanulták ki, hogy milyennek kell lennie a futártatyónak.  Alapítottak hát egy céget, hogy táskákat gyártsanak a sok hajtáspajtásnak, amelyek kibírják az utcai viszontagságokat, megvédik a táska tartalmát és még jól is néznek ki.

Ez annyira jól sikerült, hogy a színes és masszív táskával tekerő futárokról gyorsan elkezdte leirigyelni a nép a cajgot, az utca embere is akart magának ilyesmit, még több színben és még több formában. Ekkora igényre már valami komolyabb befektetőket kellett felhajtani, de szerencsére találtak is két német jóembert, aki látott fantáziát az üzletben, ma már ők négyen birtokolják a Crumpler céget, amit szerencsére Stuart Crumplerről neveztek el és nem Jörg Bodenschatzról.

Nemsokkal azután, hogy zi dzsörmenz beszálltak a buliba, nekiláttak a nemfutár táskák modelleinek, először a laptoptáskák felé nyitva, majd fokozatosan egyre bővítve a kínálatot, egészen a kis és nagy fotóstáskákig. Ma már egészen vad cuccokat is csinálnak, a fotóshátizsáktól a túratáskákig. Része is lettek az ausztrál designtörténetnek, egy válltáska Sydneyben van a Powerhouse Múzeumban, és külön szócikket kapott a D*Hub designportálon.

A Crumpler brand népszerűvé válásával együtt kezdődött meg a Crumpler táskák másolása is, színes, erős anyagból készült holmik igen kelendőek lettek a piacon. Nem csoda, hogy ha megnézzük a BagMan kínálatát, az EPE egyes darabjait vagy a checkerplate egyes modelljeit (hammer, chainsaw pofátlan koppintások). Ezek minősége gyakran messze elmarad a Crumplerétől, a checkerplate szóra guglizva az első találat egy “nevegyélchechkerplate tatyót” link. Több jó táskamárka is van természetesen a címszereplő mellett, válasszunk a komoly cégek kínálatából, pláne ha drága laptopunkat bízzuk a táskára.

A Crumpler honlapja elérhető flash és flashtalan formában is, érdemes végignézni, de mindenképpen menjünk el egy boltba és nézzük meg saját szemünkkel, hogy a forma, szín, méret, anyag tetszik-e élőben. Itt a zátonyon árulja az apple store is, de fotós és sportboltban is találkoztam már crumplerekkel. Európai versenyzőknek van külön, az amerikaitól alaposan eltérő dizájnú web, egyébként ide vezet a crumpler.hu is.

Minden modellnek ritka hülye neve van, némelyik aranyos, némelyik teljesen idióta, az enyémet Cheesy Disconak hívják, ki tudja miért. 2005-ben a nejemmel Amsterdamban jártunk, barátainknál jártunk, a srácnak volt egy klassz táskája, amire egyből irigy lettem, a márkáról nem is hallottam még előtte. Mivel a szülinapomat készültünk ünnepelni, bementünk egy ottani Apple boltba, ahol az egyik falon csupa crumpler táska volt. Ipodot szeretett volna venni a nej, de nem volt iPod. Sajnálkoztunk. Megnézegettük a táskákat is, volt millió féle, majd sok pöszmögés után (én pöszmögtem) végül vett nekem egyet a nej, aki akkor még prenej fázisban volt.

2005 óta ez A Táskám, a mindennapi használatban, kapott szegény hideget-meleget-esőt-havat. Járt velem dolgozni tömegközlekedéssel, autóval, bringával és robogón. Jött velem a romkocsmákba, a rakpartokra, bulikba, futott velem a busz után. Megjárta számos reptér betonját, a fapadosok csomagtartóit, és persze velem költözött a zátonyra is, ahol szintén jön velem a gyárba minden nap.

Ez a darab a futártáska és a laptoptáska keresztezése, van benne egy kivehető, párnázott tok, amely a laptopomat védi, ennek egy külön rekesze van, plusz egy első rekesz, plusz zsebek az apróságoknak. Laptopból a 13-15 collos méretet eszi meg kényelmesen, a 17-esek nem férnek bele. Mindehhez tényleg esőálló, elég komoly zuhékat átvészelt már, anélkül, hogy a beltartalma vizet kapott volna. Kerékpáron és robogón is kényelmesen, futármódra viselhető, mert van egy kiegészítő pántja, amivel elfordulás ellen rögzíteni lehet magunkhoz, ráaádsul ilyenkor inkább a háton, mint oldalt van, így a fényvisszaverő csík az alján a mögöttünk közlekedő felé fordul.

Elég sokminden belefér, kellemes méret. A fenti képen, ahol telepakolva látszik benne van a laptop, egy üveg bor, egy mackófelső, az ebook reader, a tárcám, kulcsok, kártyaolvasó, kisállvány, biszbaszok a zsebekben. Ennél több nem kell, ezzel még súlyosan urbánus körülmények között is lehet wifiről wifire szálldosni, időjárásfüggetlenül, kamerával, töltővel, mindennapi kellékekkel.

A teteje tépőzárral és patentokkal is rögzíthető, minden része masszív, a vállpántjával autót is lehetne vontatni, a pánt gyorszárjával pedig pillanatok alatt kényelmesre állítható, ha járművet váltunk. Ennél praktikusabb táskám sosem volt még, és egyelőre nem is lesz, ez ugyanis bírja a strapát. A négy és fél éve zajló tartóstesztem során érdemi változást nem vettem észre a cajgon, bár a legtöbbet elszenvedő rész, ahol a fényvisszaverő csík is van, az egyik sarkon megkopott. Emellett a zippzárkocsik gyűrűjénél kicsit megkopott a festék. Ez minden amit ennyi idő alatt kopott.

Igaz, hogy betyár drága volt, és ma is irdatlan pénzbe kerül, 140-150 euro egy ilyen de évekre letudja az ember a táskaproblémát, a termék tudja azt amit a gyrtója ígér, ezt pedig érdemes megfizetni. Olyan, mint a Hanwag bakancsom, az első Hanwagomat 9  (!) évig hordtam, túrázásra, télen a városban, nem ázott be, nem szottyadt meg, bírta, amíg kilenc éves korában el nem táncolta hattyúdalát egy emlékezetes tetőkátrányozás során. Aztán vettem még egyet, az azóta is megvan, természetesen költözött velem a zátonyra, egyelőre azon sincs semmi jele annak, hogy tönkremenni készülne, pedig másfél évet robogóztam is benne.

]]> http://www.pappito.com/2009/08/11/kutyu-crumpler-cheesy-disco/feed/ 12 http://www.pappito.com/2009/08/06/kutyu-uj-sony-ebook-reader-modellek/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=kutyu-uj-sony-ebook-reader-modellek http://www.pappito.com/2009/08/06/kutyu-uj-sony-ebook-reader-modellek/#comments Wed, 05 Aug 2009 23:59:34 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=3639 Az elektronikus könyvekhez kapcsolódó piacon eléggé erős harc megy, nem csak a nagyok, a kisebb reader gyártók is szeretnének a tortából, ami egyelőre nem túl nagy, de azért szabad szemmel már jól látszik. Most a Sony dob piacra új olvasókat.

A legerősebb fegyver természetesen az ár, és minden más csak eztán következik, a készülékek szolgáltatásai és használhatósága fontos, de nagyon sokszor az ár dönt. A piacvezető Kindle, az Amazon sajátmárkás cucca nem érdemtelenül vezeti a piacot. Whispernet, vezetéknélküli könyvvásárlással, olcsó folyóiratokkal, nagy memóriával, szótárral, jegyzetelési lehetőséggel, az USA piacon verhetetlen, pláne ha mögé látjuk az Amazon háromszázezret meghaladó, egy gombnyomással megvásárolható címkészletét.

A pálya másik nagy harcosa a Sony, aki elég nagyot tarolt a PRS-505 modelljével, amit én az USA-n kivül jobb választásnak tartok, de a piac bizony ott van, ott kell helyt állni. A most bejelentett új olvasók jól néznek ki, van mögöttük koncepció, kérdés, hogy mire lesz elég a Kindlevel szemben.

Két új termék jön, az egyik a Reader Pocket Edition, augusztus végén, szintén e-ink kijelzővel, de 5 collos méretben, ami hordozhatóságával próbál érvelni. A modell nem csak képátlóban, hanem funkciójában is egyszerűsödik, nem fog tudni mp3 zenét játszani és nem lesz rajta bővítőkártya-hely sem, a belső memóriájába kb. 350 könyv fér majd.

A “felesleges” funkciók kidobása és a méretcsökkenés nem akkora dobás, bár teljesen érthető (én például sosem használom zenélésre az 505-ömet, bár kártyaolvasónak néha) és a 199 dolláros kiskerár nagyon okosan van belőve. Egyharmaddal kevesebbe kerül, mint a Kindle, nyolcvan dollárral olcsóbb lesz, mint a PRS-505,  ráadásul pont alatta marad a kétszáz dolláros vízválasztónak, ami alatt szívesebben vásárol a nép kütyüt. A megjelenéssel egyidőben a sikeres 505-ös (és a 700-as) modellt kivezetik a piacról, nem gyártják többé, ami elég szomorú, nekem pl. nem fontos, hogy érintőképernyős legyen a könyvem, mostantól pedig vagy 5 collost veszek vagy érintőképernyőset – vagy más gyártó termékét.

A Sony nem aggódik, hogy a blackberryk és iphoneok elviszik az olvasókat és minden oka meg is van erre, az okostelefonok és pda-k képernyőmérete és lcd megoldásai nem olvasásra valók elsősorban, az e-ink viszont tökéletes megoldás, ami remekül látszik az eladásokon, csak a Sony több, mint egymillió készüléket értékesített 2008 végéig, most pedig felkészült ennek megduplázására. Minden bizonnyal az Amazon sem fog a babérjain csücsülni, valószínűleg, ha másra nem is, az árra regálni fog.

A másik új termék, amely a PRS-700-at váltja, szintén érintőképernyős lesz, és bár megmarad 6 collosnak a kijelző, a világítást kidobják belőle. Már a 700-asban is lehetett szöveget kijelölni és jegyzeteket készíteni, ezt az új darab is tudni fogja, sőt, már ujjal vagy “ceruzával” is lehet jegyzetelni. Kap beépített szótárat, gyorsabb lapozást, 350 könyvnyi belső memóriája lesz és a szokásos bővítőhelyek. Ami még ennél is többet számít, az új ára 299 dollár lesz, mint a Kindle 2 jelenelgi ára, szemben a 700-as jelenlegi 350 dolláros és a Kindle DX 489 dolláros árával.

Bár az új modellek már PC/MAC kompatibilisek lesznek (eddig a sony nem figyelt a maces piacra de most szoftverfrissítést kapnak a régi tulajok is, ami megoldja a mac-es gondokat) a vezetéknélküli kapcsolat továbbra sem lesz a most piacra lépő modellekben, USB-n tudjuk majd a tartalmakat a készülékre tenni. A cég dolgozik a vezetéknélküli modellen, de ennek piacrakerülése egyelőre nem valószínű.

A Sony könyvesbolt is árrendez, az új megejelenések és a bestsellerek 10 dolláros áron fognak menni, felvéve a versenyt  az Amazon 9.99-es bestseller árával. Az Amazon könyvesboltja 330ezer cím körül jár, a Sony pedig 100ezer megvásárolható és több millió ingyenes könyvet ajánl, utóbbiakat a Google Books készletéből. A Kindle továbbra is csak a saját boltjából tud vásárolni (természetesen egyéb formátumokat is elolvas, ha számítógépünkről rátöltjük a fájlokat) a Sony viszont picit nyitottabb (nincs Whispernetje, ugyebár) és olvas ePubot, amit számtalan kiadó használ elektronikus könyvek megjelentetésére.

Az új készülékek egy szépen fejlődő piacra lépnek, tavaly 113 millió dollárt hoztak az amerikai ebook eladások 68%-al többet, mint 2007ben, de még ez is csak töredéke az amerikai könyvpiac 24,3 milliárd dolláros forgalmának. Mindezekkel együtt az USA piacon a Kindle a jobb döntés, ugyanazért az árért megkapjuk a vezetéknélküli könyv és újságvásárlást, hozzáférünk kedvenc blogjainkhoz – mindezt ingyen awhisperneten. Amíg a Sony ezt nem tudja überelni, addig máshogy kell okosnak lennie.

Ellenben remek kis darabok vannak, amelyek mármár túlszárnyalják a rizs/sörétzsákok képességeit, viszont nem szóródnak szét. Az első, a méltán népszerű Gorillapod, amely roppant praktikus kis vacak és az ára sem borzasztó, viszont könnyű, szinte minden nehéz kérdésre van egy válasza.

Ez az ízeltlábú jószág rendelkezik három lábbal, amelyek minden eleme tekergethető, így bármire fel lehet tekerinteni, vagy vízszintes horizontot csinálni egyenetlen talajon. Különböző méretek vannak belőle, az egészen picitől a komoly, DSLR-t is elbíró szörnyekig, amivel kitűnően lehet ijesztgetni a gyerekeket. Lehet kapni mindenféle színekben. A képen látható világos csíkok gumírozottak, nem csúsznak. Varázslatos kiegészítőket vásárolhatunk hozzá.

Van neki egy állványmenetes pici feje, meg annyi szabadságfoka, amennyit az ember elképzelni is alig tud, úgyhogy részben az önarcképkészítés elenegedhetetlen kelléke, részben a természetjárók nagy barátja lehet. Én vettem egy legpicibbet, mert az elég a kis p/s-hoz, alig foglal helyet a táskámban, úgyhogy jön velem mindenhova. A gépre felcsavarható kicsi talp szépen a helyére csúszik, lezárható, így véletlenül sem lazul ki. A pici tripodoknál lényegesen praktikusabb, ráadásul nem bánja, ha vizes, piszkos lesz.

A másik gyors megoldás a Monsterpod, ami teljesen futurisztikus, valami tudományos anyagból van (vagy brit tudósok vagy a náza, nem lehet más) és mindenhez odaragad, megtartja a kameránkat, majd az egész cajg nyom nélkül eltávolítható, visszatehetjük a tokjába és kész.

Valahogy a kézmelegtől lesz ragaszkodó az alja, tehát csak a tenyerünkben kell tartani egy kicsit, aztán mehet üvegre, fára(!) betonra, kerámiára, műanyagra, vagy ezerféle anyagon kipróbálták már, sikerrel. Harminc dollárért juthatunk egy olyan anyaghoz amit úgy hívnak, hogy viszkoelasztikus polimer, ami nem rossz deal.

Sok helyzetben segíthet, a kamera felőli oldalán egy állványcsavar van egy pici gömbfejen, tekergethetjük, ahogy csak akarjuk, ha már feltapasztottuk és készülhetnek a rezzenéstelen képek. Tetszetős darab, el is gondolkodtam rajta. Sajnos nagytestű jószágokat nem bír el, 30 deka a lélektani határ, ebbe viszont a kompakt gépek lazán beleférnek. Ráadásul egyszerűen vízzel lemosható, ha már túl sok sziklára, csirkére vagy szénbányászra tapasztottuk.

Fentiek persze nem váltanak ki egy tisztességes tripodot, de gyors megoldásnak kiválóak lehetnek, amikor nincs idő, hely, lehetőség felállítani egy Gitzo csillagrombolót, ráadásul egészen frenetikus helyken is boldogulhatunk velük, ami a nagy tripodokról nem mondható mindig el. No, meg nem kell sok kilót felcipelni a hegyre, adott esetben.

848×480 WVGA (13,5 MB, QuickTime)

HD MJPEG (36,7 MB QuickTime)

Vimeoról:

Panasonic Lumix DCN-FT1 WVGA test from Pappito on Vimeo.

Panasonic Lumix DCN-FT1 HD test from Pappito on Vimeo.

Nem tudok nem a casiohoz viszonyítani, mert ilyen pocket masinából csak azt használtam, ahhoz képest jóval masszívabb érzet, ami gondolom a fémburkolat miatt van, emiatt nincs nyöszörgős hang sem és ez a kamera – köszönhetően a folding optikának – nem változtatja a méretét működés közben. (leszámítva a hőtágulást, amivel jelen értekezésünkben nem foglalkozunk)

A fogása jó, bár azt, hogy az optika a fotós felől nézve a bal felső sarokban van, kissé szokatlan, de nem kellemetlen. A hátfal gombjai határozottan gombolnak, ha nyomkodjuk őket, a kijelző pedig nagyon szép, nagy, jól látható napvilágnál is, de ez akár fokozható is, ha nagyon a napon mozgunk, emelhetjük a fényerőt hét lépésben. A mozgóképfelvétel külön gombot kapott, ha megnyomjuk, akkor az általunk előre beállítottak szerint (felbontás, minőség, formátum, stb.) azonnal megkezdődik a felvétel. Na jó, nem azonnal, de majdnem, kb egy másodpercet kell várni, de utána nincs más dolgunk, csak újra megnyomni a felvétel gombot, ha végeztünk. Ami fura, hogy bekapcsoláskor nem elég megnyomni a bekapcsológombot, hanem nyomva kell tartani, ennek nem tudom mi értelme van, szokni kell. A bekapcsolástól számolva nagyjából másfél másodperc múlva tudjuk elkészíteni az első képet. A casionak ilyenkor még tologatni kellett a mechanikát meg percegett benne a kis szervo, ez csöndben van, ilyesmivel nem kell foglalkoznia.

Az külön kényelmes, hogy a kezelőgombok nincsenek besüllyesztve a felületbe, az exponálógomb is határozottan kiemelkedik, kéznél van, könnyű használni. Van egy programválasztó tárcsánk is, ezen kiválaszthatjuk a programokat amelyek előre ki vannak okoskodva helyettünk, a szokásos portré, tájkép, stb. csak ez a lista kiegészül például az ételfotó beállítással és a víz alatti felvételek lehetőségével. Meg még sokminden mással, összesen vagy 30 különböző, optimalizált mód áll rendelkezésünkre, istókuccse egyszer kipróbálom őket.

Fentiek mellett csinálhatunk képeket a magunk kedve szerint, a maga p/s-ságához képest eléggé szabad kezet ad, hogy úgy rontsuk el a képeket, ahogy a kis szívünk diktálja. Ehhez kapunk egy gyorsmenüt, ha akarunk, így nem kell beletúrni a menübe, ha fehéregyensúlyt, fókuszmódot, ISO-t vagy felbontást akarunk változtatni, ami igen kellemes és gyors használatot tesz lehetővé. A kezelőfelületen 9 gombunk van, ezekkel felvétel közben tudjuk igazítani a vakut, makró módra kapcsolni, aktiválni az önkioldót és ami a fő, kapunk expókorrekciót, egyharmad fényértékenként, ami igen hasznos fontosság. a másik öt gomb a menü, a visszajátszás, a képernyő információinak megjelenítése, gyorsmenü és mozgókép felvétel.

28mm

Az optika Leica gyártmány, de szerintem ez nem sokat számít, inkább marketing-értéke van, ezen a pici kis likon úgysem fér be túl sok fény, az átfogása 28-128mm ( 35mm ekv.) nagyjából elég mindenre. Az optikai zoom mellett kapunk digitális további zúmot, hát ez a vártnak megfelelő, én kikapcsoltam. A CCD 12.1 megapixeles képeket csinál, ami bőven sok, ez 4000×3000 képpontos jpeg végeredményt jelent, és persze nincs raw, ami nem is baj, szükség sincs rá.

macro

Ami jó és ilyen kicsiben nekem újdonság volt, hogy tud követő autófókuszt, és ez a funkció működik is, másik ilyen szoftveres okossága, hogy ha akarjuk, akkor automatikusan kompenzálja az ellenfényes szitukat (gegenlicht), ez roppant felhasználóbarát és elfogadható végeredményt ad, nem nekünk kell expót korrigálni.Van még egy parasztvakítós, ami szinte minden ilyen pocket kamerában megvan, ez az arcfelismerés. Eltárolhatjuk szeretteink (vagy bárki) arcát, rendelhetünk hozzá nevet és a masina, ha bekapcsoljuk ezt a funkciót, az általa már ismertekre fókuszál. Kiírja a nevüket is, szépen, ha mi elfelejtenénk, hogy hogy hívják a rokonainkat. Ez aranyos marhaság, majd csoportos rendezvényen kipróbálom.

Mozgóképet kétfélét tud rögzíteni, vagy motion jpeg-et, (MOV) vagy AVCHD-t (mts) 30 fps-el, 1280×720 pixel méretűt – HD. Tényleg bazi jól néz ki a video amit csinál, kell is neki a hely bőven. Én visszaléptem a WVGA módba (848 x 480) mert ez is tökéletesen elegendő, HD-t majd csak akkor csinálok, ha tényleg kell. (blogsorsolás, mittomén..) Ami szerintem pompás, a zoomot használhatjuk videofelvétel közben (víz alatt is), ami nem általános ebben a szegmensben.

Fentiek mellett, amit meg tudunk venni más gyártótól is, a panasonic ezt a masinát por-, ütés-, és vízálló kivitelben készítette el.  (más gyártó is csinál ilyesmit ám) Ezügyben erős kételyeim voltak, az ütésállóságot nem is fogom tesztelni, majd teszteli az élet vagy a lányom. A por nyilván kinn marad, ha a víz kinn marad, úgyhogy első dolgom volt otthon belevágni egy tál vízbe a cajgot, amit remekül viselt, úgyhogy bement a kádba is a gyerekkel, ahol fotóztunk zuhanyt meg medzsót víz alatt. És az ráadásul ugye meleg víz volt, abban mossuk a gyereket, ha nem volt rossz, és evett rendesen.

Ellenben másnap élesben is teszteltem, mert elmentünk a vasárnapi uszodába ahol a gyerekek mellett a felnőttek is ázhatnak és verhetik véresre a térdüket a nyolcvan centis vízben. Na ide is bejött velem a gép, a klórosba. Viszi. Bírja. Számos klassz videoanyag és fotó készült, a nagyjától megkíméllek benneteket, a lényeg, hogy működik a dolog, a kamera bírta, a víz a medencében maradt, már amit nem ivott meg a gyerek. Ezt tudja a masina sós vízben is, bár a leírás szerint a sós vizes mutatvány után egy negyedórára áztassuk be édesvízbe otthon, mielőtt kinyitjuk. Még talán ennél is sokkal fontosabb, hogy a strandon a szálló só, por, pára nem árt neki, ha leejtettük, lemoshatjuk a tengerben, ami igen ígéretesnek hangzik. A víz alatt is csinálhatunk mindent, nyomkodhatjuk a gombokat, bekapcsolhatjuk a segédfényt vagy a vakut, piszkálhatjuk a beállításokat.

Egyszóval a rövid és nem is túl alapos hétvégi tesztelés alapján nekem tetszik, kellemes használni, és vettem hozzá egy pici gorillagripet is, elleszünk. Ráadásul pont frankón belefér a casio tokjába, úgyhogy arra nem kell költeni. A videókról csinálok majd külön posztot. Akit a száraz részletek érdekelnek, az talál specifikációt, vagy akár mindentbíró kamerák tesztjét, teszteket a készülékről itt és itt, tesztfotókat itt.

]]> http://www.pappito.com/2009/08/03/digitalis-dilemma-sorted/feed/ 6 http://www.pappito.com/2009/06/29/kutyu-iphone-3g-s/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=kutyu-iphone-3g-s http://www.pappito.com/2009/06/29/kutyu-iphone-3g-s/#comments Mon, 29 Jun 2009 06:48:45 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=3288 A lokál geekzone szerint a voda megerősítette, hogy az új iPhone július tizedikétől lesz kapható a boltokban.

Egyelőre annyit tudni, hogyaz ára (csak készülék) ára így alakul:

16GB : $1,179.00
32GB : $1,379.00

Semmi további infó a csomagokról nincsen, az is homály, hogy mennyiért dobálják ki a 3G-ket, azt viszont már tudni, hogy nem lesznek hálózatfüggőek a készülékek.

A legnagyobb dobás persze a 9.7 (24,6cm) inch képátlójú, 16 szürleárnyalatot megjeleníteni képes, e-ink display, amelyik lényegesen nagyobb lehetőségeket kínál, szemben az eddigi 15.2cm-esekkel . Új dolog a natív PDF kezelés is, ami végre komoly előrelépés lesz, mert a szoftverből matekozott PDF-rajzolás, hát nem volt erőssége a kütyüknek.

A vezeték nélküli kapcsolattartás és adatátvitel, a kindle 2-höz hasonlóan, 3G hálózaton működik, továbbra sincs havidíja, és továbbra sem kell wifi hálózatra vadásznunk, ha hirtelen könyvet/tartalmat akarunk venni valahol. és van lefedettség. Persze ez egyelőre marad az USA felhasználóknak, és ők is az Amazon könyvesboltjában tudnak vásárolni közvetlenül az eszközről, ám nekik kifejezett előny a 275ezer kötetes választék, amelynek a nagyja $9.90-ért elérhető.

Emellett, és ez tippem szerint remekül kihasználja a nagyobb kijelzőt, természetesen maradnak az újságok, folyóiratok, hetilapok villanyos változatai, előfizetéssel (és milyen áron, halló!), és kedvelt blogjainkat is olvashatuk, hála a vezetéknélküli kapcsolatnak. Marad a jegyzetelés, a beépített szótár, és az összes nyalánkság, ami a Kindle 2-ben már megjelent.

További újdonság, hogy már 3500 könyvet leszünk képesek az eszközön tárolni, vagyis megnövelték a belső memóriát, és a jószág megkapta a nagyon divatos iPhone-szerű funkciót, hogy az eszköz elfordításakor újratördeli nekünk a szöveget az álló és fekvő formátumhoz igazodva. Kapunk még egy meglehetősen alap böngészőt is, ha mindenáron egyéb webes tartalmakat kívánnánk a kütyün megjeleníteni, és bekerült a text2speach felolvasó funkció is, az mp3 és podcast lejátszás mellé.

Melleseg az iPhone felhasználóknak külön kedveskedik az amazon, az Apple App Storeban megvásárolhatjuk a Kindle for iPhone nevű applikációt, amely szépen összeköt bennünket az ingyenes whispernettel, és ugyanúgy tudunk könyveket vásárolni és olvasni, mintha Kindle-t használnánk.

Egyelőre a Kindle DX előrendelése zajlik, a nem túl barátságos 489 dolláros áron, megjelenése valamikor nyáron lesz, már úgy értem, amikor amazonéknál nyár lesz.

Eddig a hírek, most jön a szubjektum: nekem tetszik. Ha az USA-ban élnék, akkor most szívnám a fogam, hogy mit fogok kezdeni a rági Kindlámmel és Kindle 2-mmel, mert istókuccse megvenném. Végre finom a design, nem otromba, lapos, könnyű meg minden.

Ellenben a megnövelt képernyőméret, ami a nagy előnye a dolognak, egyben a hátránya is szerintem. A készülék méretei: 10.4″ x 7.2″ x 0.38″ vagyis 26,5 x 18,3 x 1 cm, ami nekem már túl van a hordozhatósági határon. A hatcollos ebook readerek nagy előnye, hogy zsebkönyv méretűek, (a PRS505 tokostul 18cm, ami kevesebb, mint a DX szélessége).  Ez már túlvan a kényelmességen, ha tömegközlekedésen vagy kávézóban akarnánk olvasni, legalábbis egy dosszié méretű kütyüt én nem szívesen tartanék a kezemben ilyenkor, a tömege ugyanis lehellettel fél kg felett van. Ugyanakkor otthon, fotelban olvasásra messze jobb lehet, mint egy 6 collos, ahogy a reklámfotón olvasó urat nézem.

Fals kicsit a dolog, mert az én olvasóm teljes átlója kisebb, mint a DX kijelzőjének átlója… az én elképzelésem a funkcióhoz legjobban passzoló formáról egy olyan eszköz lenne, amelynek a frontoldala csak kijelző és a hátoldalon lehetnek süllyesztett gombok a lapozáshoz és a menüben tekergéshez. Na jó, engedjünk meg 1-2 mm keretet a kijelzőhöz, de ez minden. Ha a kijelző érintéssel is működik, akkor a hátoldalra elég egy resetgomb. Ezesetben egy 9 collos (22cm )kijelző + 4mm keret még pont hordozható lenne, de már szignifikánsan nagyobb, mint a 6 collos példányok.

Támogatott formátumok: Kindle (AZW), PDF, TXT, Audible (formats 4, Audible Enhanced (AAX)), MP3, unprotected MOBI, PRC natively; HTML, DOC, RTF, JPEG, GIF, PNG, BMP

PRO:

• nagy kijelző, 16 szürkeárnyalat
• design
• nem kell hozzá számítógép
• díjmentes whispernet
• amazon könyvesbolt készlete/ára
• natív PDF megjelenítés
• értelmetlenül nagy belső memória
• folyóirat előfizetések (3 dollárért a New Yorker vagy másfélért a Newsweek…)
• támogatás és Kindle community

KONTRA:

• méret ( hordozhatóság )
• kizárólag az USA-ban van értelme megvenni
• ár (alapból pucéran kapjuk és 50 dollár egy bőrborító, amivel már 550 dollár körül járunk)

Verdikt: Ha az USÁban laknék, kéne, otthonra. A táskámban viszont egy Kindle 2 lapulna.