Már reggel érezhető volt a forgalmon, hogy sokan kivették a pénteket, lehetett közlekedni, aztán ez sokat romlott napkközben, mert majdnem mindenhol rövidebb munkanapot tartottak, kora délután pedig megnyílt a nagy rendezvénycsarnok a Queens Wharfon, úgyhogy aki csak tudott már korán nekivágott, hogy időben odaérjen az ország valaha volt legnagyobb bulijára.

Negyed hatkor már azt mondta a tévé, hogy százezer ember tüszmög a belvárosban, úgyhogy mentem egy kört itt a Shore-on, hogy megnézzem mi az ábra. A népek már gyülekeztek az összes olyan helyen, ahol a legkisebb rálátás is akadt az öbölre, ahol szintén eszement forgalom volt, mindenféle rendű és rangú vizijárművek rohangálnak fel és alá, köztük a kompok és valami bazi nagy hadihajó is odaállt az öböl közepére dísznek. Még egy óra és itt a Shore-on se lehet majd lépni, pedig nem itt dobog az események szívcsakrája.

Nyolckor lesz tüzijáték, aztán pedig az Új-Zéland-Tonga nyitómérkőzéssel kezdetét veszi a bajnokság. A nyitómeccs az Eden Park stadionban lesz, ahova minden jegy elkelt, hatvanegyezer ember igyekszik éppen oda. Azt nem is kell mondanom, hogy micsoda vita volt, hogy melyik csapat hakázzon előbb (Tongának is van ilyen polinéz harcihisztije). Aki követni akarja az eseményeket, az mehet az RWC hivatalos oldalára, de itt egy mobile app-link is. Megkértem Immát, hogy csináljon képeket a CBD-ben, úgyhogy majd lesz update remélem.

Remélem a kiwik nyernek, különben tömeges öngyilkossághullám fog végigsöpörni az országon, de ha nem a kiwik nyernek, akkor remélem legalább nem az ozzik, azt soha nem bocsátanák meg a helyiek. Go All Blacks!

Hóvári János és Peter Rider aláírta A „Working Holiday Scheme” elnevezésű kétoldalú egyezményt.

2011. június 6. 18:01

2011. június 6-án, az ASEM Külügyminiszteri Találkozó margóján Peter Rider, Új-Zéland berlini nagykövete és Hóvári János helyettes-államtitkár aláírták a „Working Holiday Scheme” elnevezésű kétoldalú egyezményt, amely a tanulmányi vagy üdülési céllal Magyarországról Új-Zélandra, vagy Új-Zélandról Magyarországra utazó fiatalok rövid távú munkavállalását teszi lehetővé.

Az Egyezmény keretében évente 100-100, 18 és 35 év közötti fiatal juthat olyan lehetőséghez, amely révén a másik országban folytatott tanulmányaik során kedvezményesen vállalhatnak munkát.

Az Egyezmény várhatóan még 2011 folyamán hatályba lép, így 2012 telén – amely Új-Zélandon éppen nyári időszakra esik – az első magyar fiatalok már igénybe vehetik a szerződés nyújtotta lehetőségeket.

Az aláírási ceremónián részt vett Szentirmay Klára Magyarország wellingtoni tiszteletbeli főkonzulja, valamint Új-Zéland budapesti tiszteletbeli konzulja, Sárdi Rezső is.

Eddig a hír, amelynek itt van a forrása. Maga a tény is számottevő, hogy Magyarország bármiféle kapcsolatokat ápol kis szigetünkkel, de egyelőre ne kezdjen csomagolni senki. Ennek a hírnek ugyanis – általam kissé érthetetlennek tartott módon – semmiféle nyomát nem találtam, egy héttel az örömteli bejelentés után sem, illetve minden nyom a magyar forrásokhoz vezet. Előttem már mások is írtak a dologról, a gyakorlati része és a határidők azonban elég homályosak.

Az itteni bevándorlási hivatal sem megy a szomszédba egy kis ködevésért, de azért ami megjelenik a hivatalos oldalon azzal érdemes kezdeni valamit. Nem mondom, hogy több, mint 15 percet szántam arra, hogy megtaláljam a magyar hír kiwi ellendarabját a bevándorlásnál, de semmi nyoma annak, hogy ez a csodás egyezmény megszületett volna.

A külügy ugyan említi a dolgot egy márciusi frissítésben, sőt tovább is megy:

New Zealand’s relationship with Hungary is friendly and based largely on people-to-people links. New Zealand has a small community of Hungarians (around 1,400) many of whom arrived as refugees following the 1956 revolution.

Although links with Hungary are not extensive in comparison with the larger EU member states, there is a steady level of interesting bilateral projects between New Zealand and Hungary, spanning a range of areas, including education, science, investment, environment and cultural development. New Zealand visitors are warmly received in Budapest, and the growing number of business, immigration and tourism enquiries with New Zealand’s Honorary Consul in Budapest reflect further growth potential in the bilateral relationship.

One of the main bilateral issues between New Zealand and Hungary is to complete negotiations on a bilateral Working Holiday Scheme (WHS).

New Zealand has also begun negotiations with Hungary on a social security agreement.

De ez minden. Ami önmagában is fura, az állami nitézmények itt hajlamosak gondozni a weboldalaikat, a bevándorlási változások pedig fontosak, szóval nem igazán látom, hogy miért nincs erről egy vak hang sem, sehol. Lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen, mindenesetre érdekes, hogy az az oldal, ahol a létező Working Holiday Scheme országok vannak, áprilisban frissült utoljára.

Az egész working holiday scheme is érdekes, úgy tűnik, hogy minden országgal mások a megállapodások, a finneknek pl. ingyen van a munkavállalós vízum, ha Working Holiday vízummal jönnek, a hollandoknak nem. Kínával 1000 fős a keret évente, a Cseh köztársasággal viszont évi 1200 főre szól megállapodás, Németországból, Svédországból, Angliából és az Usából annyian jönnek, ahányan csak akarnak, nincs limit, a magyar keretszám megegyezik Peru, Lengyelország, Lettország és Thaiföld keretszámával. Ugyanakkor tök jó lehetőség lehet, ha valaki ide akar jönni tanulni, tud mellette dolgozni egy kicsit és nyaralgat is, remélem hamar kiderül, hogy mi a fent idézett cikkből a valóság.

A jelenlegi terv szerint a kormány csökkentené az állami tulajdonhányadot számos cégben, köztük energiavállalatokban és a nemzeti légitársaságban is. Az ellenzék már kora reggel habzó szájjal ordított, hogy ilyesmit nem lehet csinálni, pedig korábban ők is lelkesen adtákvették az állami tulajdont, az egész privatizációnak itt is van némi fura mellékíze, példák lejjebb. Amiről szó van, három nagy energiavállalat és egy szénbányász cég (Solid Energy), ezekből kivonulna* az állam, az Air NZ-ben pedig, a jelenlegi 76%-os tulajdonrészét 51%-ra csökkentené.

A kormányzat a fentiektől hét és tízmilliárd dollár közötti pénzt vár, amelyet újra befektethet mindenféle eszközökbe és/vagy csökkentheti az ország által felvett hitelek utáni adósságszolgálatot. Utóbbi nagyon is ráférne a gazdaságra, a tavalyi válság (és a kormányváltás) elmosta a szufficites költségvetést, az ország pedig hitelfelvételekre kényszerült, hogy fedezni tudja a saját működését, a jelenlegi hiány közel tizenhat milliárd dollár, amit a kormányzat 2015-16-ra gondol lefaraghatónak. A tavalyi naptári évet 31.9%-os GDP arányos államadóssággal zártuk. Az állam működési költségeinek csökkentése egyedül nem lesz elég ahhoz, hogy egyenesbe hozzák a gazdaságot. További teherként jelentkezik a magas munkanélküliség (6.4% Q4, 2010) és a korábban meglehetősen bőkezűen osztogatott mindenféle szociális támogatások, az adórendszer változásainak jótékony hatásainak érzékeléséhez is kell némi idő, bár az első jelek már látszanak, az IRD szerint az adócsökkentések után a tervezetthez képes 0.1%-al több adóbevétel csörgött be a kasszába. Néha nem baj, ha pénzügyekhez értők irányítják a gazdaságot, bölcsészek és szakszervezeti funkcionáriusok helyett.

Az ellenzék szerint, az energiavállalatok állami tulajdonrészének eladása egyenes út az energiaár emelkedéséhez, valamint a stratégiai vállalatok kontrolljának idegen kézbe adásához. Az állami tulajdon csökkentése és az energiaárak emelkedése közötti összefüggés talán bonyolultabb, mint ahogy az ellenzék láttatni szeretné (a Genesis már két nappal a miniszterelnök bejelentése előtt értesítette a fogyasztóit, hogy áremelkedés lesz – szerk.) hiszen a Labour kormányzat kilenc éve alatt az elektromos energia ára 72%-al emelkedett, pedig nem privatizáltak egy szál energiarészvény sem.

A Korona eszközeiből kb. ötvenkét milliárd dollár értéket jelentenek a SOE-k (state owned enterprises) ami csak kis része az állami tulajdonnak, de mindenképpen komoly változtatások szükségesek a jövőben, hogy az állam alacsonyabb költséggel, hatékonyabban tudjon működni, hogy képes legyen kitermelni a felvett hitelek költségeit, csökkentve a függőséget.

A részleges vagy teljes privatizáció utólag mindig kényelmetlen kérdéseket vet fel, és igen rosszul néz ki annak a pedigréjén, aki éppen kézzel-lábbal tiltakozik az eladások ellen. Csak néhány példa:

• 1989-ben a Labour kormány 660 millió dollárért eladta az Air NZ-et, majd tizenkét évvel később, amikor ismét hatalomra kerültek, 800 milliót költöttek arra, hogy kihúzzák a céget a pácból és többségi (nem teljes) állami tulajdonhányadot szerezzenek

• Ugyanebben az évben a Labour eladta a Postabankot 678 millióért, majd ujra kormányra kerülve dollárszázmilliókból gründolták a Kiwibankot.

• 1990-ben a kormány eladta az Állami Nyomdát. Mivel nem volt csak egy vevő, a cég mélyen a könyv szerinti értéke alatt kelt el (20 millió dollár), a vevő pedig Graeme Hart volt, aki mára Ausztrálázsia egyik leggazdagabb embere. Graeme ezzel a céggel indult el. A kincstár feljegyzései alapján ebben már a National keze is benne volt, bár az első tranzakció kétségtelenül a Labour számlájára írható. A tárgyalások a nyomda eladásáról már ’89-ben megkezdődtek, a végleges értékesítés viszont csak ’93-ban zárult le, ’90 októberében viszont a Labour kormányt elsöpörte a National a választásokon.

• 1990-ben a Labour eladta a Telecom-ot a Bell Atlanticnak és az Ameritechnek 4.25 millárdért (éppen a távközlési monopólium megszűnése környékén) lásd a fenti kincstári doksit

• 1993-ban a National kormány befektetőknek eladta az NZ Rail-t 328 millióért, amit a Labour 2008-ban visszavásárolt 665 millióért és azóta is komoly pénz dőlt bele.

Amint látjuk, az éppen regnáló kormány előszeretettel adogatja el a családi ezüstöt, sőt, időnként vissza is vásárolja azt, amivel tulajdonképpen nem lenne baj, csak kicsit fals lesz tőle a privatizáció elleni harcos kirohanás és siratóének. Az biztos, hogy kell a pénz, a National pedig, ahogy már korábban is célja volt – csökkenteni fogja az állami szerepvállalást a gazdaságban, remélhetőleg ennek minden várható előnyével együtt.

Egyelőre nem tisztázott, hogy az eladósorba kerülő tulajdonrészek hogyan lesznek értékesítve, számos lehetőség kínálkozik, a szimpla piacradobástól a nagyobb tételek befektetőknek történő aukcionálásáig, a jelenlegi szándék az, hogy helyben értékesítsenek a lehető legtöbbet, kisbefektetőknek akár némi kedvezménnyel is, ám ez magában hordozza a veszélyt, hogy a kisbefektetők gyorsan eladják nagybefektetőknek a piaci ár alatt vásárolt részvényeket, hogy azonnal profitot realizáljanak, miközben a hosszú távú, nem spekulatív befektetések jobbat tennének a nagyvállalatoknak és nehezebben tudna egy-egy tőkeerős befektetői csoport ellenőrzést szerezni az energiaszektor nagyvállalatai között.

Az is igaz viszon, hogy a SOE-kre nem nagon figyel senki, hiszen a részvényeik nincsenek a tőzsdén, az állami vállalatok vezetése nincs a lehető leghatékonyabb működésre kényszerítve, hiszen a piaci hatások nem, vagy csak alig érintik az álatuk vezetett vállalatokat. Ha a jelenleg állami tulajdonrész is a piacra kerül, a vállalatok kénytelenek lesznek transzparensebben ügyködni és megfelelni a pénzpiaci szabályozóknak, mint mindenki más.

Az ország gazdasági helyzete nem tragikus, a jegybank ma jelentette be, hogy az alapkamat marad 3%-on, a kiwi dollár meglehetősen erős (1 NZD most 0.766 USD és 0.77 AUD), az infláció is 2% körül alakul (a tervezett inflációs sáv 1-3%), a gazdaságnak komoly lökést jelent a Canterbury földrengést követő építőipari boom, a Rugby World Cup, amely kissé már most érezteti hatását, és a queenslandi árvíz által tönkretett termőterületek miatt a  mezőgazdasági export várható fellendülése. Ha ezek mellé vesszük a privatizációs bevételeket, a kormányzat háromszáz millió dolláros működési-kiadás csökkentését, akkor 2011-ben jó eséllyel szabadulhat meg az ország a korábban felvett hitelek egy részétől, csökkentheti a gazdasági válság jelenleg is érezhető negatív hatásait, és okos gazdaságpolitikával a kormány stabilizálhatja saját magát a következő választásokra, amelyek idén esedékesek.

*: a poszt megjelenése után még finomodtak a mondatok, az energiacégekből nem teljesen vonulna ki az állam, maximum 49%-ot értékesítene a piacon

Az ezévi rangsorban fenti három ország 9.3 pontot kapott, a lista túlvégén pedig Szomália helyezkedik el. Ausztrália a nyolcadik, Anglia a huszadik, Magyarország pedig az ötvenedik helyre került Jordániával és Szaudarábiával együtt. A tizes skálán (magasabb érték-alacsonyabb korrupció) a vizsgált 178 ország háromnegyede kapott ötnél alacsonyabb pontszámot, ami nem kifejezetten a kormányzatok működésének hatékonyságát jelzi. A zátony már tavaly is elsőként végzett.

Ha valaki mélyebben érdeklődik a felmérések metodikája és/vagy a felhasznált adatok iránt, annak itt egy Pdf az adatokról és egy a forrásokról és itt az egész riport is.

Vagyok én egy szkeptikus ezekkel a felmérésekkel kapcsolatban,legbékésebb ország (Mercer), legélhetőbb város (EUI), legjobb ország (Newsweek), legboldogabb ország (Forbes), mibánat, mert ugye itt lakik az ember és nem csak arctalan grafikonok elemzéséből tájékozódik, hanem van neki rádiója, tévéje, ojságja meg internetje, szomszédja meg kollégái is. Azt könnyű belátni, hogy itt alacsonyabb a korrupció, mint mondjuk Szomáliában vagy Afganisztánban, itt nincsenek se háborúk se vérszomjas hadurak, akik bedrogozott gyerekhadseregekkel próbálják lemészároltatni egymást és bárkit aki arra jár. De azért itt is akad korrupció, még ha általában van is következménye a dolognak. Irtam is erről már itt, meg itt, meg itt is. Nyilván, tökéletes ország nincs, és minden a mértéken múlik.

Miközben a posztot írtam, a Legatum Institute (amely egy Dubai befektetőcsoport része) publikálta a 2010-es Prosperity Indexét, amely szerint a zátony az ötödik legvirágzóbb ország a bolygón, köszönhetően a gazdasági nyitottságának, a magas szintű oktatási rendszernek és a demokráciájának, amely teret enged a szabadság-/polgárjogoknak. A Legatumot egy titokzatos kiwi milliárdos, Christopher Chandler alapította, aki szanaszét jótékonykodik a világban, amikor nem intézeteket alapít. A 110 országot sorrendbe állító lista (letölthető pdf)elég komplex elemzésen alapul, nem csak a gazdasági faktorok, hanem életminőség, boldogság, stb. mind benne van, kombinálva. A jelentés kiemeli, hogy az oktatási rendszerben kiegyensúlyozott a nemek aránya, sok a tanár (átlagosan 16 gyerekre jut egy), a kormányzat hatékonyan lépteti életbe a rendelkezéseit, vagyis érvényt is szerez a bevezetett szabályozóknak, valamint azt, hogy az ország a világ élvonalában van a bevándorlók tolerálásában, befogadásában.

Ugyanezen jelentés szerint a kiwik viszont nem látják ennyire fényesnek a hazájukat, a gazdasági mutatók ellenére a világ gazdasági, technológiai fősodra mögött lemaradva érzik magukat, növekszik a személyes biztonság iránti aggodalmuk (lásd világ legbékésebb…) és nem hiszik igazán, hogy az ország komoly fejlődésre képes. Az oktatással kapcsolatban maga az oktatási miniszter sem ennyire derűlátó, szerinte a diákok húsz százaléka nem szerzi meg az alapvetően szükséges tudást az iskolában, tervezik is valamiféle nemzeti tanterv bevezetését.

Egyébként ez az összevetés, amely tartalmaz jogi, gazdasági, érzelmi dolgokat is, talán közelebb van a valósághoz, mint a többi, de azért érdemes ezt is fenttartással kezelni,mint a többit. A poszt írásakor még nem volt kész a Prosperiscope alkalmazás, de remélhetőleg mielőbb lefejlesztik és akkor lehet összehasonlítgatni az országokat, hasonlóan a Newsweek megoldásához. Érdemes végigolvasni Új-Zéland részletes elemzését (pdf), tanulságos. Bármennyire is hiszünk/bízunk ezekben a felmérésekben és fogadjuk el az eredményeket, az jól látszik, hogy a zátony általában előkelő helyeken végez az országok között.

Megkaptuk a választási tájékoztató kiadványt, hogy kikre lehet majd szavazni, örök kedvencünk lett Dave, kifényképeztem nektek, hogy hogy gondolta ő ezt a politika dolgot. Dave kamionsofőr, de úgy vélte ideje megmérettetnie magát, úgy érzi alkalmas, hát megadta a lehetőséget, hogy szavazzanak rá az emberek.

A Douglas A-4 Skyhawk az ötvenes években született, válaszul az akkor felmerülõ igényre egy sugárhajtómûves vadászrepülõ után. Az elsõ próbarepülés 1954 nyarán zajlott, ’56-ban pedig már hadrendbe is álltak az elsõ darabok az USÁban. A Skyhawk messze a várkozáson felül teljesített, közel fele olyan tömegûre sikerült, mint a pályázati kiírásban szereplõ limit, a rövid deltaszárnyak miatt nem kellett bonyolult megoldással felhajthatóvá tenni a szárnyakat a hordozókon való tároláshoz, ráadásul ebben a típusban jelent meg elõször az a légi utántöltési képesség, amellyel egymást tudták tankolni az A-4esek. Összesen 2960 darab készült belõlük és számos ország légierejében szolgáltak, végigcsináltak három háborút (Vietnam, Jom Kippur és Falkland szigetek). A gyártásukat 1979-ben szüntették be, amikor a folyamatos fejlesztés sem tudta kompenzálni az új modellek technikai fölényét.

Az RNZAF-ban a Skyhawkok elsõdlegesen vadász és vadászbombázó feladatokat láttak el 1970-tõl 2001-ig. 1965-ben született a véderõ állapotát és a kívánatos változásokat tárgyaló áttekintés, ebben már konkrét elképzelések vázolódtak az akkor már 20 éve nem gyártott EE Canberra (a Martin B-57 eredetije) bombázók lecserélésérõl, amely 1970-ben meg is történt, a Canberrákat eladták az indiai légierõnek, helyükbe érkeztek a Skyhawkok (lajstromszámok: NZ6201-6218 az elsõ kontingens, majd NZ6251-6256 a második) így Új-Zéland lett a negyedik ország – Argentína, Ausztrália és Izrael után – amely vásárolt belõlük.

Az elsõ 14 repülõ 10 A-4K és 4 TA-4K volt, összesen 24,65 millió dollárba került, amelyet két pénzügyi év alatt kellett kifizetni, de az összeg tartalmazta a tartalék alkatrészek, kiszolgálóberendezések, oktatástámogatás és a földi-, és a hajózószemélyzet kiképzésének árát is. A repülõk az USS Okinava fedélzetén érkeztek Aucklandba szépen becsomagolva, a kihajózás után közúton vontatták õket a Whenuapai légibázisra, ahol felkészítették õket a repülésre. Az elsõ hazai Skyhawk (NZ6254) május 21.-én szállt fel, az elkövetkezõ hét napban pedig követte a többi is az Ohakea légibázisra, ahol az állomáshelyüket kijelölték.

1997-ig szolgáltak a Skyhawkok zavartalanul, részben együttmûködve az Ausztrál légierõvel (közös bázisuk volt Nowrában 1991-tõl), amikor a véderõ állapotát felmérõ újabb jelentés azt írta, hogy az utolsó A-4-eket a kétezres években ki kell vonni a hadrendbõl, ideje korszerûbb légijármûveket beszerezni. 1999-ben alá is írt a kormány egy szerzõdést 28 db F-16A/B-rõl, de a politikai csatározások és a kormányváltás után, 2000 márciusában a szerzõdést visszavonták. Nem csak az F-16-osok bérlete ugrott, hanem a Skyhawkok felszámolásával a 75-ös repülõszázadot is feloszlatták 2001 december elsejei hatállyal, a repülõkre pedig elkezdtek vevõt keresni. A 2, 14 és 75 repülõszázadok feloszlatásának ünnepségét december 13.-án tartották Ohakeában, a Skyhawkok legtöbbjének utolsó légiútja a woodburne-i raktárba vezetett. A 2-es számú repülõszázad állomásozott Nowrában, a 14-es pedig az Aermacchi MB339-CB-ken  szolgált. Öt gép maradt Ohakeában, ebbõl három (NZ6217, NZ6252, és NZ6255) maradt bemutatógépnek, amit megnézhetnek a vevõk, kettõ pedig (NZ6205 és NZ6206) nagyjavításra maradt.

Azóta a gépek nem mozdultak, a raktározásuk és állagmegóvásuk költsége azonban egyre nõ, a hadrafoghatóság legkisebb esélye nélkül. Korszerû vadászbombázók beszerzése azóta sem történt meg, ami viszont még szerencsétlenebb dolog, a Skyhawkokat nem akarja megvenni senki. Fura irónia, hogy a repülõszázadok felszámolását élesen ellenzõ Ausztrália az, aki kért egyet a múzeumba, tíz évvel azután, hogy a friss Labour kormányzat gyakorlatilag lemondott az önálló, az ország légterét ellenõrizni tudó légierõrõl.

A gépek eladásának esélye sosem volt komoly, a sárkányok a hatvanas évekbõl származnak, a többször korszerûsített fedélzeti mûszerek és berendezések pedig nem értékesíthetõek csak úgy, ráadásul, ha valaki ilyesmit akarna venni, akkor annyit kap az USÁból, amennyit a szíve diktál, ráadásul azokat a sivatagban tárolták, amibõl errefelé kevés van. A gépek tárolása eddig felemésztett 35 millió dollárt, anélkül, hogy akár egy métert repültek volna. Ha most nekiállnának elvégezni a komplett átvizsgálást és nagyjavításokat, az legalább ugyanennyibe kerülne. A Clark-kormányzat döntése úgy tűnik nem csak roppant költséges volt, súlyosabb következményei is lettek, a jelenlegi véderő hosszútávú terveiben már nem is szerepel egy harci repülőegység felállítása, a bátrabbak is csak logisztikai (C-130H Herkulesek és Boeing 757-200-asok) és tengeri felderítő feladatokat (P-3K Orionok) képzelnek el, köszönhetően annak, hogy egy működő, bevetésre kész légiegységet kellene teremteni a semmiből, minden infrastruktúrával és személyzettel, rohadt drágán. Ez persze elhelyezte az országot is a csendes-óceáni térképen, hiszen komoly szerepet nincs mivel vállalni. Ami biztos, hogy akár mi lesz is, az adófizetők már duplán buknak, egyrészt a felesleges tárolási és megsemmisítési költségek miatt, másrészt pedig azért, mert a légierő röpképessége ugrásszerűen megközelítette az emblémáján szereplő madárét.

Egy amerikai vevőjelölt akadt, a 17 A-4ért és 17 Aermacchiért 155 millió dollárt ajánlott, de szükség volt az USA kormányzati engedélyére, ez az engedély viszont nem akart megszületni, 2009-re viszont elfogyott a pénz, vagy elvitte a válság, az üzletből nem lett semmi. A kútba esett üzlet helyett felmerült, hogy a földi személyzet kapja meg a gépeket, gyakorolhatják a szerelést, vagy alkatrészenként értékesítik őket, vagy végső esetben bezúzzák mindet és le van tudva az egész. Az Aermacchik eladása vagy oktatógépként való üzemeltetése reálisabb megoldás lehet, az eladásukhoz nem kell az USA engedélye. Az egész történet  szomorú, és egyben kiváló példája annak, hogy mennyire komoly következménye tud lenni egy pillanatnyi politikai érdekből hozott döntésnek.

További képeket a www.kiwiaircraftimages.com-on találhattok az légierő gépeiről, fenti képeket készítőjük, Phillip Treweek engedélyével használtam fel.

Pictures were used with the permission of Phillip Treweek. (Thanks Phil!)

]]> http://www.pappito.com/2010/09/23/a-skyhawkok-vegnapja/feed/ 9 http://www.pappito.com/2010/09/21/oktober-1-adovaltozas/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=oktober-1-adovaltozas http://www.pappito.com/2010/09/21/oktober-1-adovaltozas/#comments Tue, 21 Sep 2010 05:38:43 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=6148 Amint azt már emlegettem korábban, az adórendszer komoly változásoknak néz elébe, amely mindannyiunkat érinteni fog október elsejétől. Nem csak az áfakulcs emelkedik, a jövedelemadó mértéke is változik.

A változások értelemszerűen mindenkit érintenek, az áfa-emelés következményeit egyelőre csak becsülgetik, szerintem meglehetősen optimistán. Az áfa (GST) 12,5%-ról 15%-ra emelkedik, a két és fél százalékpontos emelkedés azonnal érezhető lesz, minden drágulni fog, az óvatosabb elemzők szerint a válság utáni kilábalás felpörgetése miatt az árak az áfaváltozást meghaladóan fognak változni.

SZJA sávok 2010 október elsejéig

Az itt adózóknak viszont van jó hír is, az szja kedvező irányba változik, a legfelső, 38%-os adósáv megszűnik, helyébe a most második legmagasabb adómérték, 33% lép. Emiatt sokan támadták a kormányt, hogy ez a lépés a magas jövedelműeknek kedvez, ami részben igaz is, ám a legalsó adósávban is csökken az elvonás, ráadásul a legmagasabb jövedelműek hozzák össze az adóbevételek javát (80-20-as szabály). Az átlagkeresetet lefedő tartományban is csökken az elvonás, 21-ről 17,5%-ra.

SZJA sávok 2010 október elsejétől

A céges adózás is változik, a 2012-es adóévre a jelenlegi 30%-os cégadó 28%-ra mérséklődik, a kormányzat nem titkolt célja, hogy az Ausztrál cégadónál (30%) alacsonyabb elvonással átcsábítsa a cégek egy részét a Tasmán tenger ezen oldalára. A pénzügyi befektetések hozamának adója is 28%-ra csökken 2012-re, ideértve a kamatadótól a részvényhozamokon át az összes befektetést.

A részletes információk elérhetőek az IRD oldalán, de egy kis kalkulátorral előre megsaccolhatjuk, hogy az áfaemelkedés és az adócsökkenés hatásai végeredményben pozitívak lesznek-e számunkra. (a mi családunk előreláthatóan plusszal fog kijönni a változásból)

• IRD összes kalkulátora (diákhiteltől a KiwiSaverig)
• Herald összefoglaló a változásokról

Az 1987-es bevándorlási törvény rendelkezett arról, hogy mikor, kinek milyen visa és milyen permit kell milyen célra, milyen feltételekkel lehet munkát vállalni, és egyáltalán, általánosságban szabályozta a bevándorlási kérdéseket. Húsz évvel a törvény hatálybalépése után, 2006-ban álltak neki felülvizsgálni az egész bevándorlós kérdést, egyrészt már kézben volt húsz év statisztikája, tapasztalata, másrészt változott a világ az ország körül (ahogy az ország is változott, persze) és a munkavállalási, bevándorlási stratégián is frissíteni kellett. Szorgos munkával megszületett hát a 2009-es bevándorlási törvény, amelyben azért van pár változás a korábbihoz képest, ellenben 2010 november 29.-én lép majd hatályba.

Az legfontosabb változás talán az, hogy megváltozik a permit/visa rendszer, a korábbi, viszonylag bonyolult szisztéma a maga mentességeivel, engedélyeivel, vízumaival megszűnik, helyébe pedig egy új megoldás lép, amelyben mindent vízumnak hívnak, függetlenül attól, hogy munkavállalásra jogosít-e vagy iskolába járásra, vagy turistának levésre.  Az új vízumrendszerben továbbra is csak akkor létezhetünk az ország területén, ha erre feljogosító, érvényes vízumunk lesz, de a külföldieket kicsikét rugalmasabban fogja kezelni az új szisztéma. A november 29-e előtt kiadott vízumok és permitek természetesen érvényességi idejükig jók maradnak.

Az új törvény két dolgoban biztosít szabadabb kezet az országnak, egyik a nem kívánatos személyek kirugdosásának lehetősége, ez most simábban fog majd menni, a másik pedig a gyanús, körözött és/vagy nem kívánatos személyekről gyűjtött (akár biometrikus) adatok kezelése és megosztása egyéb országok hatóságaival, ami, a kacinfántos fogalmazásbl is látszik, hogy mindenféle titkosszolgálati együttműködéseket hivatott takargatni. Szükség is van a határforgalom kezelésének újragondolására, a transztasmán közlekedők egyre növekvő száma okoz némi fejtörést, viszont az új törvény már úgy lett tervezve, hogy elég sokáig hatályban maradhasson és ne kelljen másik.

Nem csak a határforgalom, mint olyan, a bevándorlás is elég komoly tétel, ad munkát bőven a Munkaügyi Minisztériumnak, aki alá tartozik a Bevándorlási Hivatal. A zátonynak komoly, viszonylag alaposan átgondolt bevándorláspolitikája van, aminek igyekszik is érvényt szerezni. Hogy a bevándorlás jelentőségéről képet kapjunk: 2003-ban vezették be a képzett bevándorló fogalmát (Skilled Migrant Category), azóta ebben a kategóriában 116,079 letelepedési engedély-kérelem érkezett be a hivatalba, összesen 269,058 emberről van szó, mindössze 7 év alatt!

Ami változatlan marad, hogy a munkavállalás továbbra is illegális erre feljogosító vízum nélkül, viszont a hatályba lépéstől kezdve bezárul egy korábbi munkáltatói kiskapu, eddig, ha valakinek nem volt munkavállalási engedélye, de volt adószáma, akkor ezt a bevándorlás elfogadta kifogásként (mármint, hogy hogy lehetett alkalmazni a delikvenst munkavállalási engedély nélkül, “dehát volt adószáma, csókolom”) – na ennek vége, csak a permit megléte számít.

A hivatal létre is hozott egy rendszert, amely arra való, hogy a munkáltatók lecsekkolhassák, hogy a jelentkezőnek van-e érvényes munkavállalási engedélye. A VisaView-ba minden újzálandi munkáltató regisztrálhatja magát, és a hozzá jelentkezők útlevélszámával és a keresztnevükkel megnézheti, hogy tényleg megvan-e a CV-ben szereplő munkavállalási engedély. Válaszképpen a munkáltató igent vagy nemet kap, ha valami egyéb korlátozás van a munkavállalási engedélyben, akkor persze azt is megmutatja. A kereséseket a rendszer eltárolja, amivel esetleg később a munkáltató bizonyítani tudja, hogy sok másik, alkalmatlan jelentkező után vett fel bennünket. Kérdés, hogy hogyan fog változni a munkakeresős-munkavállalós gyakorlat, ha megváltozik.

]]> http://www.pappito.com/2010/08/05/a-bevandorlasi-torvenyrol/feed/ 0 http://www.pappito.com/2010/08/02/a-jegybanki-kamat-valtozasa/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=a-jegybanki-kamat-valtozasa http://www.pappito.com/2010/08/02/a-jegybanki-kamat-valtozasa/#comments Mon, 02 Aug 2010 05:35:38 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5888 Új-Zéland, sok más államhoz hasonlóan a monetáris politikáját – többek között – a jegybanki alapkamat módosításaival igyekszik érvényben tartani. Múlt csütörtökön a jegybanki kamat újra emelkedett, most 25 bázisponttal.

A jegybanki alapkamat (OCR – official cash rate) intézményét 1999-ben vezették be a zátonyon, azóta használják részben inflációs célok elérésére, részben pedig gazdaságélénkítésre. Az OCR-tól függ, hogy mennyibe kerül a pénz, mennyi kamatot kell fizetnünk, ha kölcsönt veszünk fel és mennyi kamatot kaphatunk, ha lekötjük a pénzeinket, hatása közvetlen a gazdaságban. A jegybanki kamatot évente nyolc alkalommal vizsgálja felül a jegybank, és ha szükségét érzi, akkor módosítja, ez történt most is.

A gazdasági válság hatásai ugyan csak részlegesen érintették az országot (jobban, mint Ausztráliát és kevésbé, mint Spanyolországot) ellenben a gazdasági partnereinek nagyrészét súlyosan érintette a visszaesés, erre pedig a monetáris politikának is reagálnia kell. Az alapkamat 2007 óta először a múlt hónapban emelkedett, akkor is 25 bázisponntal, 2,5%-ról 2.75%-ra, majd innen ugrott most 3%-ra. Valószínűleg itt nem fog megállni a dolog, de a jegybank szerint ennyire nem lesznek drasztikusak a további ugrások, de a várható alapkamat 4- vagy inkább 5% is lehet, ahogy a gazdaságok kezdenek visszamászni a válságot megelőző állapotuk közelébe és a zátony is talpra vergődik.

Óvatosan kell bánni az ilyen monetáris eszközökkel, a válság hatásai még nem múltak el, a munkanélküliség még mindig 6% körül van, októberben jön a jelenlegi 12.5%-os helyett a 15%-os GST (ÁFA) és az szja változások. A kormány szerint persze a jövő rózsás, a pénzügyi szakemberek szerint azért nem lesz minden diznilend és a változások együttes hatásait egyelőre csak saccolgatni merik, még az sem tiszta, hogy merre fog kószálni a helyi dollár, mi lesz az ingatlanpiaccal, az exporttal és hogyan fog alakulni az állami adósságszolgálat.

Az OCR változásairól itt egy adatsor, ez a jegybank oldala, ez pedig a Statisztikai Hivatal, ha valakit mélyebben érdekel a dolog, erre érdemes elindulni.

Mindenekelőtt túl kell esnünk a kötelező, szomorú körön : Japán nem illegálisan halászik a déli vizeken, sajnálatos módon a nemzetközi közösség úgy döntött, hogy kutatási céllal bányászható bálnahús a tengerekből, és ezt Japán ki is használja, évente többszáz állatot mészárolnak le, kutatási céllal. Természetesen a kutatás végeredménye az, hogy a bálnahús a piacokon végzi, és nem igazán látszik az a hatalmas kutatási anyag, amelyet a japán tudósok halmoztak fel, évi sokszáz bálna feldolgozása közben.

A Sea Sheperd Conservation Group már évek óta igyekszik fizikailag akadályozni a japán bálnavadászhajókat (és erősen gyanítható, hogy korábban elsüllyesztett egy norvégot) mindenféle módszerekkel. Leginkább füst és bűzbombákkal, lézerekkel, vízbedobált hálókkal és kötelekkel, amelyek a bálnavadászhajók hajócsavarjait hivatottak megakasztani.

A SSCG rengeteg pénzt szedett már össze a nemes célra hivatkozva, és futtat egy filmsorozatot is Whale Wars címmel az Animal Planet csatornán, elég magas nézőszámot elérve, hiszen az erőszakos reality-műsorok mindig is sokakat érdekeltek. Erőszakból pedig nincs hiány, csendben szólok, hogy a Steve Irvin is halálfejes lobogóval szeli a vizeket.

Peter Bethune 2008-ban körbehajózta a Földet, akkor még Earthrace-nek nevezett hajóján, majd eladta a holmit egy Ady Gil nevű amerikai producernek, akiről későbbi nevét kapta. A hajóban két, egyenként 540 lóerős Cummins dízel ketyeg, nem egy vetyerok, a hajótest pedig speciálisan a nagy sebességre tervezett formájú trimarán. Gil hagyta Petert kapitánykodni, és csatlakozni az SSCG-hez, hogy segítsen megakadályozni a japán bálnászatot a déli vizeken. Az SSCG nem csinált titkot abból, hogy mire kell nekik a rettentően gyors hajó:

“Due to its speed capabilities, up to 50 knots, Captain Paul Watson (Sea Shepherd President and Founder) intends to use the Ady Gil to intercept and physically block the harpoon ships from illegally slaughtering whales.”

Ez az előre bejelentett feltartóztatás és akadályozás azért jogilag nem is  kicsit aggályos, ezt ugyanis nem teheti semmiféle vizijármű egy másikkal, nemzetközi vizeken, amelyek nem háborús zónában vannak, mint ahogy nekimenni sem szabad a másiknak. A tengerjog elég szigorú valami, és nem tyúklopásról van szó.

2010 január hatodikán, az Ady Gil összeütközött a japán Shonan Maru 2 nevű bálnászhajóval. Az összeütközést több napos hergelés előzte meg, amelynek során az aktivisták mindent bevetettek, amijük csak volt, (lézerek, kötél, hang és fénygránátok, füstbombák) és folyamatosan kitérésre kényszerítették a japán hajót, egészen addig, amíg meg nem unta a kitérést, így az Ady Gil orrésze leszakadt, a legénységet pedig a Sea Sheperdék záslóshajója, a Steve Irving kimentette. Az Ady Gil-t nem lehetett megmenteni, pár nappal később elsüllyedt. Mindez a déli sarki vizeken törént, amely egy 1994-es elvi megállapodás szerint a Déltengeri Bálnamenedék övezete, ahol az IWC szerint tilos bálnászni. Az International Whaling Commission egy nagyon hasznos gittegylet, majdnem olyan klasszul múködik, mint klímáknál az IPCC, tulajdonképpen akárki lehet a tagja és természetesen még a tagság sem kötelez senkit semmire, még a bálnamenedék is inkább ajánlás.

(Olyannyira, hogy pl. Magyarország is tagja, meg Mongolia, Szlovákia, meg Mali meg Benin, és most csak azokat soroltam, akiknek nincs egy négyzetcentiméternyi felségvize a tengereken. Emellett például tagja Izland, Japán, Norvégia, Oroszország is, akik masszívan vadásszák a bálnákat és évente bevallják, hogy mennyit szedtek ki a vizekből. Az már régen kiderült, hogy az önbevallós módszer nem működik, a szovjetek ’73-ig kiszedtek közel ötvenezer állatot és bevallottak kétezret, röhögve.)

A két hajó összeütközése elég zavaros, még ha van is az egészről video, mindkét fél a másikat hibáztatta, az ausztrál tengerbiztonsági hatóság pedig képtelen volt egyértelműen megállapítani, hogy ki a felelős, aki keresztbeáll egy ekkora dög előtt, vagy az aki ráfordul… (A SSCG hajók Ausztráliából indulnak, az Ady Gil újzélandi zászló alatt hajózott)

2010 február tizenötödikén Peter Bethune megközelítette a Shonan Maru 2-t egy jetskin, elvagdosta az illetéktelen behatolókat megakadályozi hivatott anti-boarding hálókat és engedély nélkül a fedélzetre lépett, hogy benyújtsa a számlát az elsüllyesztett Ady Gil-ért. A japánok nem voltak túl lelkesek ezért az ötletért (a tengerjog pedig eléggé khm, konzervatív, ha kéretlen vendégekről van szó) úgyhogy fogták Petert, bezárták és hazavitték Tokioba, ahol öt különböző bűncselekménnyel vádolták meg, birtokháborítással, támadással, illegális késbirtoklással (a kéretlen látogatóknál csak a kéretlen és fegyveres látogatók járnak rosszabbul a tengerjogban), szándékos károkozással és az üzletmenet akadályozásával.

Az SSCG – állításuk szerint – jogi okokból azonnal kitiltotta a további ügymenetükből Petert, hogy az eljárás alatt ne okozzanak neki kellemetlenséget, de azért nem egyeztettek mindent, az akkor rádióinterjúkban először támogatták Petert, később, amikor kiderült, hogy fegyveresen lépett japán fedélzetre, akkor elutasították a további együttműködést, végül pedig, most, az ítélet után azt mondják, hogy az enyhe ítélet az ő félmillió dollárjukon múlott., ugyanakkor Bethune nem lesz ott a SSCG következő útján. Az SSCG szerint többszáz bálnát mentettek meg azzal, hogy akadályozzák a japán kutatóhajók működését, a japánok finoman éreztették, hogy amíg a Shonan Maru 2-t kergették az aktivisták, addig a japán bálnászflotta gőzerővel dolgozott – máshol.

Az ítélet utáni rádióinterjúban Peter eléggé szánalmasan szerepelt, az összes kényes kérdésre (mire számtott, amikor fegyverrel felment egy másik hajóra? Mi történt az Ady Gil ütközése előtt? stb.) mindenféle maszatolós válaszokat adott, részben az Új-zélandi tengerészeti hivatalt hibáztatva (miért nem vizsgálódtak addig amíg a japánokra lehet kenni az ütközést) részben pedig a bálnamentésre való hivatkozva, érdemi információk közlése nélkül.

A kormány meglehetősen visszafogottan reagált az egész balhéra, nem felülve a bálnamentészek hisztijének, kivárta amíg valami vizsgálati eredmény születik, majd utána is, diplomatikusan csak annyit mondott, hogy a zátony abszolút ellenzője mindenfajta bálnavadászatnak (felségvizeken nem is tűri). Az ítélet után a miniszterelnök – igen okosan – annyit volt hajlandó nyilatkozni, hogy Peter elengedése biztosan nagy öröm a családjának.

A zöld párt feje, Russell Norman azt fejtegette, hogy a déltengeri vizekben azonnal meg kell tiltani a bálnavadászatot (amiben igaza is van) bár ezt a hagyományos újzélandi bálnavadászellenességgel akarta alátámasztani, ami azért fals kissé, itt 1792 óta vadásszák a bálnákat,  ahol a bálnavadászatot népszerűsítő filmeket készítettek (megtekinthető a Maritime Museumban) még a hatvanas évek elején és a kereskedelmi bálnavadászatot csak 1964-ben zárták be és akkor sem igazán a bálnák megóvása miatt, hanem mert 1960-ban összeomlott a tőzsdén a hosszúszárnyú bálna árfolyama.

Az egész történet jól példázza, hogy egy egetverő baromságot hogyan nem lehet megakadályozni egy másik egetverő baromsággal, viszont tele lehet írni az internetet meg az ojságokat mindenfélével, lehet hőst faragni Bethunéból és sátánnak ábrázolni a japánokat, ugyanakkor a bálnaállomány fogy, vészesen fogy, Izland és Norvégia pedig tovább enyhítené a jelenlegi bálnászati korlátozásokat, ami, figyelembe véve a jelenlegi kitermelést, ezek a hatalmas emlősök, amelyek semmit nem esznek el az emberek elől – kihalnak.

UPDATE 09072010

Kis kiegészítés David Farrar Kiwiblogjából:

The Sea Shepherd group says banning Pete Bethune from its Antarctic anti-whaling missions was just a legal strategy during his trial, and the New Zealand activist is welcome to join them on future trips.

This confirms that Sea Shepherd are liars, and are happy to lie to further their aims. This should be remembered the next time they claim they did not do something.

2004-ben az akkor Labour-kormány igazságügyi minsztere, Phil Goff jelentette be a Tiszta Lap törvényt, amely az akkori számítások szerint, nagyjából félmillió kiwinek jelenthetett megkönnyebbülést. Ezen törvény előtt, ha egyszer megégetted magad, akkor kormos maradtál életed végéig, ami mondjuk aztán, hogy benőtt a fejed lágya, folyamatosan nehézséget jelentett, például az álláskeresésnél.

A miniszter fel is sorolt pár esetet, amelyekből elég világosan kiderült, hogy mire is gondolt a kormány amikor megalkotta a törvényt, a példák között szerepelt valaki aki eltüntetett egy “munkaterület”-et jelző közlekedési táblát, vagy egy másik, aki 17 éves korában csórt a boltban, majd 55 éven keresztül, mindig minden jelentkezési lapra fel kellett írnia, hogy micsoda eljárás alanya volt. Persze, aki lop vagy belöki az árokba az útépítésre figyelmeztető táblát, azt büntessék meg, de kicsit értelmetlennek látszott évtizedekre kitolni valakivel, aki azért nem bűnöző.

Ennek a törvénynek az elődje 1986-ban született, de a másik oldalról közelítette meg a kérdést, akkor a rendőrség kapott lehetőséget arra, hogy kisebb bűncselekmények esetében, eltekinthessen a vádemeléstől és alapos fejmosás után hazazavarja az elkövetőket. Ezeknek az eseteknek ugyan maradt irásos, visszakereshető nyoma, de nem jelentett priuszt. A 2004-es megoldás azt teszi lehetővé, hogy ha az ember megfelel a követelményeknek, akkor jogot szerez arra, hogy tiszta lappal indulhasson, a korábbi apróságok többé nem kerülnek elő.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha korábban valami apró bűncselekménnyel megütöttük a bokánkat, akkor a tiszta lap után ezek nem jelennek meg az erkölcsi bizonyítványunkban* vagy a bűnügyi nyilvántartás lekérdezése során. Ehhez hasonló törvények üzemelnek Angliában, Kanadában és Ausztrália egyes államaiban, de enyhébb feltételeket szabnak annak, aki kicsit kitakarítaná a múltjának sötét részeit.

Nem is olyan könnyű megfelelni a követelményeknek, tényleg csak az apróságokat elkövetők törölhetik le a táblát, ott kezdődik, hogy csak azok, akiket nem ítéltek elzárásra. Komoly bűncselekményeket elkövetők és visszaesők sem élvezhetik az állami múlttisztítás áldásos hatásait, sem senki aki bármilyen szexuális és/vagy gyerek elleni bűncselekményt követett el.

Akit viszont anno nem ítéltek elzárásra, ÉS megfizette az összes kárt és költséget amely a bűncselekménnyel és az eljárással kapcsolatos, ÉS hét éve nem követett el semmilyen bűncselekményt ÉS sosem vonták be véglegesen a jogosítványát – számára nyitva az ajtó.

Mindez nem jelenti azt, hogy a korábbi bűnök, mintegy varázsütésre eltűnnek, ó nem, ennyire a kiwik sem könnyelműek. A tiszta lap azt jelenti, hogy az arra jogosultak mondhatják magukról, hogy büntetlen előéletűek, és ha valaki erkölcsit kér tőlük, azon nem fog szerepelni, hogy tíz éve nyalókát loptak. Ha a rendőrség vagy az állami  biztonsági szolgálatok vagy a bíróság, ügyészség néz bele a múltba, akkor előlük nem marad rejtve a nyalókaügy, sem az, hogy a delikvens élt a tiszta lappal indulás lehetőségével. De ezt az információt nem adják ki magánszemélyeknek és cégeknek, úgyhogy a mindennapokban nem szenvednek hátrányokat büntetett előélet miatt.

*= igazából itt nincs erkölcsi bizonyítvány, egy un. criminal recordot (police report) kérhetünk magunkról, ha igazolni kivánjuk, hogy nem voltunk elítélve sose, semmiért, nem vagyunk felügyelet alatt, stb. A tabula rasa törvény automatikusan működik, ha megfelelünk a feltételeknek, akkor a múltunkból eltűnik a rosszaság, kérnünk sem kell.

]]> http://www.pappito.com/2010/07/07/tabula-rasa/feed/ 0 http://www.pappito.com/2010/07/05/kiwi-ikonok-kate-sheppard/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=kiwi-ikonok-kate-sheppard http://www.pappito.com/2010/07/05/kiwi-ikonok-kate-sheppard/#comments Mon, 05 Jul 2010 05:00:47 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5669 Új-Zéland a világ első országa, a nők választójogot kaptak, 1893-ban. Nem ment ez minden hercehurca nélkül és jogegyenlőség-ügyben még évekig akadt tennivaló, de Kate Sheppard – portréja ma a tízdollároson van – és követői sem voltak restek.

A zátonyon, húsz évvel a Waitangi-szerződés aláírása után, már elég komoly kolónia éldegélt, az újak pedig csak jöttek és jöttek. Kellett is az ember, de a viszonylag mostoha körülmények között sokan érezték kellemetlenül magukat, ráadásul a legtöbbeknek, akik idesodródtak, semmiféle lehetőségük nem volt, hogy elhagyják a szigetet, gyakorlatilag az egyetlen szórakozás az alkhol maradt, hát megtették amit tudtak.

Mivel a kisközösségi alkoholizálásnak egészen jól jósolható hátrányai vannak, az ezzel járó rumlit, baleseteket és haláleseteket kezdte megelégelni a nép, különösen a decens, istenfélő úrasszonyok, akik az ivászatokat egyértelműen a gonosz aknamunkájának tartották, amely ellen minden erővel fel kell lépni. Egyik legaktívabb hangadójuk, az 1869-ben, huszonkét évesen, édesanyjával ideérkező Catherine Wilson Malcolm, egy liverpooli skót család leánya volt, aki édasatyja halála után került a zátonyra, ahol 1872-ben hozzá is ment Walter Allen Sheppardhoz.

1885-ben, az akkorra igen szép számú alkoholista ligák mellé, sikerült neki szerveznie egy külön női szakaszt, így született meg a Keresztény Nők Antialkoholista Szövetsége, amely az önmegtartóztatást hirdette. Nem volt ez újdonság errefelé, az első antialkesz társaság 1834-ben már gyűlésezett, a század hatvanas éveire már komoly mozgalommá nőtték ki magukat és kitartó munkával elérték, hogy 1873-ban megszülessen egy olyan engedélyezési törvény, amely kimondja, hogy az alkholos italok kereskedelme betiltható, ha legalább az adott kerület lakóinak kétharmada erre szavaz.

Sheppardék látták, hogy ha elég szavazatot tudnak szerezni, akkor akár törvényeket is módosíthatnak, ami teljesen új világba vezetne, ne feledjük, hogy a nők ekkoriban nem voltak választhatók, nem választhattak, nem szavazhattak és általánosan elterjedt nézet volt, hogy a mosáson és a gyerekszülésen kívül sok egyébre nem alkalmasak, az intelligenciájuk pedig gyermeki szinten van.

Ennek ellentmondani látszott maga Kate is, aki azzal az újszerű ötlettel kápráztatta el a világot, hogy nemtől, társadalmi osztálytól, rassztól függetlenül, mindenki egyenlő és ugyanolyan jogok járnak neki a társadalomban. Mivel igen meggyőző asszony volt, remek szervezőkészséggel megáldva, kihasználva műveltéségét és tehetségét, elég gyorsan számos követőt gyűjtött maga köré, akik lelkesen tolták az általános választójog szekerét.

Első petíciójukat a nők szavazati jogáért 1891-ben nyújtották be a parlamentnek, ahol már voltak támogatóik, bár ennek ellenére a javaslat nem ment át. A következő évben egy még hangosabb, majd 1893-ban egy kifejezetten komoly kampány után, a harmadik petíciót elfogadta a parlament és megalkotta a nők szavazati jogát tartalmazó törvényt. Ez 10 héttel a választások előtt történt, Kate és a szüfrazsettek megállás nélkül agitálták a nőket, hogy éljenek frissen szerzett jogukkal, nem is sikertelenül, az 1893-as parlamenti választásokon a nők kétharmada szavazott.

Meri Te Tai Mangakahia

1893-ban egyébként egy maori hölgy, bizonyos Meri Te Tai Mangakahia fordult azzal a maori parlamenthez, hogy lesznek kedvesek hagyni, hogy a maori nők is voksolhassanak, sőt, nem átallotta azt kérni, hogy akár választhatóak is legyenek, sőt lehesenn saját jogon földjük. Észbontó, mi? A kérdést persze passzolták, viszont Merit megismerte a maori közösség, maradt a politikai mozgalmak közelében, részt vett a maori Nőtanács létrehozásában, amely előfutára volt a Maori Nők Jóléti Ligájának.

Már ez is szép teljesítmény volt, nem sokkal később további szüfrazsett mozgalmak szökkentek szárba mindenfelé, több britországi tömeggyűlésen felszólaltak a kiwi mozgalmárok, közöttük Kate Sheppard is, és hintették az igét, több-kevesebb sikerrel. Finnországban 1906-tól, Ausztráliában 1902-től, 1918-tól Kanadában és az Egyesült Királyságban szavazhattak a nagykorú nők. A zátonyon 1969-ben csökkentették a szavazati jog korhatárát 20, majd 1974-től 18 évre.

Kate elutazott Angliába, hogy segítsen az ottani (néha kissé erőszakos) hölgyeknek küzdeni a jogaikért. Amíg ott volt, Új-Zélandon létrejött az Újzélandi Nők Nemzeti Tanácsa című szervezet, ennek elnökévé, választották, de az ő nevéhez fűződik a Fehér Szalag c. ujság létrehozása is. Amúgy is rengeteget írt, a női egyenjogúsági mozgalmak alapköveit ő maga rakta le, saját kacsóival, az általa kigondoltakat a mai napig használják feminista mozgalmak.

A szavazati jog nem volt minden, bár hatalmas lépés volt, komoly társadalmi változások előhírnöke, a nők választhatóságára viszont 1919-ig kellett várni, amikor a képviselőválasztáson három hölgy is elindult. A nők nem kerülhettek a felsőházba (törvényhozás) sem, egészen 1941-ig, bár 1946-ig jelölt sem volt, akkor a Labour jelölt két nőt. 1989-ben az ország miniszterelnökének egy Helen Clark nevű hölgyet választottak.

]]> http://www.pappito.com/2010/07/05/kiwi-ikonok-kate-sheppard/feed/ 2 http://www.pappito.com/2010/07/02/a-klimavaltozas-balhe-%e2%80%93-ii-resz-ets-uj-zelandon/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=a-klimavaltozas-balhe-%25e2%2580%2593-ii-resz-ets-uj-zelandon http://www.pappito.com/2010/07/02/a-klimavaltozas-balhe-%e2%80%93-ii-resz-ets-uj-zelandon/#comments Fri, 02 Jul 2010 04:46:44 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5650 A Zátony az elmúlt pár évtizedben élen járt a környezettel való törődésben, a nemzeti parkok bővítésétől a szelekív hulladékgyűjtésig, az alternatív, megújuló energiaforrások felhasználásától a tengeri élővilág megóvásáig. Most megkapja ezért jól megérdemelt büntetését – saját magától.

Az ország természetes vagy zöld imidzse jelentős bevételi forrás, nem csak a népszerű exportcikkek miatt (tejipari termékek, bor, fa, bárányhús, stb.) hanem  a turizmusipar is előszeretettel lovagolja meg a tiszta, érintetlen környezetet a reklámkampányaiban – a green image nagyon sok pénzt hoz, vigyázni kell rá.

A frissen bevezetett ETS komoly következményekkel fog járni, és a hatásai az egész országot érinteni fogják. Vannak egyértelmű és vannak csak jósolható hatások, hogy mennyi lesz pozitív az ittlakók szempontjából– na az erősen kérdéses. (a pappito.com „kiwi környezettudatosság” négyrészes sorozata adhat egy kis hátteret energiaügyben, I, II, III, IV)

Az ország üvegházhatású gázkibocsájtása 75.6millió tonna (CO₂e) az etalonévben, 1990-ben ez 61.9 millió tonna volt (2007-es adat) az ország célkitűzése, hogy 2050-re az etalonév kibocsájtásának a felét meg ne haladja. A kibocsájtás a következőképpen oszlik meg:

• 46.6% – mezőgazdaság
• 45.3% – energiaszektor
• 5.7% – ipari termelés
• 2.2% – hulladékgazdálkodás

A mezőgazdaság leginkább a metánkibocsájtásért felelős, de a műtrágyahasználat, mezőgazdasági munkagépek üzemelése, mind benne van. Érdekes módon a fejlett országokban a mezőgazdaság általában a kibocsájtás 10-11%-ért felelős, nálunk majdnem a feléért. Az energiaszektornak azért magas a kibocsájtása, mert annak ellenére, hogy a zátony villamosenergia szükségletét 73%-ban megújuló energiaforrásokból fedezik (víz,- geotermikus-, illetve szélenergia), ide számolódik a közlekedés-szállítmányozás is a maga hatalmas üzemanyagszükségletével.

Az ETS közvetlen és azonnal érezhető hatása az energia árán fog először mutatkozni, az áram és az üzemanyagárak már most magasabbak, a benzin ára első körben három, a gázolaj pedig négy centtel lesz drágább literenként, az elektromos áram másfél centtel drágul kilowattóránként. Magától értetődik, hogy ha az energia ára emelkedik, akkor minden drágulni fog, hiszen mindenhez villany kell és/vagy el kell szállítani valahova. A miniszterelnök ugyan kérte az energiaszektor cégeit, hogy a megemelkedett költségeiket ne hárítsák át a fogyasztókra, de ennek jól tippelhető eredménye lesz, illetve nem lesz. A mezőgazdaság egyelőre nincs benne az ETS buliban (annak ellenére, hogy a kibocsájtás felét adja, észbontó, lásd a tegnapi posztot a klímabiznisz ellentmondásairól) tehát nem kell karbon egységeket vásárolnia, hogy lefedje a kibocsájtását, ugyanakkor az erdészettel foglalkozók az új telepítésekre 25 dollárt kaphatnak, megkötött széndioxidtonnánként. Brilliáns.

Tulajdonképpen szerencséseknek is mondhatnánk magunkat, hiszen nem a korábbi Labour-kormányzat eredeti elképzelése lépett életbe, amely nagyjából a mostanihoz képest dupla terheket rótt volna a gazdaságra és még súlyosabban érintette volna a versenyképességünket. A recesszióból való kilábalás megkezdésekor még az enyhébb, National verzió is fájni fog, pláne úgy, hogy nyakunkon az áfaemelés árfelhajtó hatása is. Az élelmiszerárak emelkedésének mértékét még csak tippelni sem lehet, és bár némi adócsökkentés kilátásban van, annak az eredménye nem fogja kompenzálni az ETS és az áfaemelkedés együttes hatását. A kormány most heti 5 dollár pluszkiadást prognosztizál háztartásonként, de az ilyen prognózisok még a zátonyon is roppant optimisták szoktak lenni.

A másik komoly probléma, hogy a gazdaság versenyképességének is ad egy sallert az ETS által generált többletköltség, hiszen a termékeink, azok szállítása drágább lesz, mind azoké az országoké, amelyek versenytársaink egy-egy területen, de nem tolnak ki magukkal, hogy mindenféle ETS-eket vezessenek be. Az ország három legnagyobb kereskedelmi partnere Kína, USA és Ausztrália amelyek közül csak Ausztrália ratifikálta a Kyotói Egyezményt. Az igazság az, hogy annak ellenére, hogy a frissen megpuccsolt (mostanra ex)miniszterelnök, Kevin Rudd még az ETS-el és klímahisztivel kampányolt anno,  idén áprilisban, mintha megjött volna az esze, és elnapolta egy-két ciklussal az ETS bevezetését. Kérdés, hogy az őt pár napja váltó Julia Gillard mit fog lépni ezügyben. Ami biztos, hogy mi szándékosan hátrányba hoztuk magunkat egy olyan piacon, ahol az összes többi résztvevő, ilyen-olyan okokból oda se bajszint a nemzetközi széndioxid-tömegpszichózisra.

Mt. Ngauruhoe, New Zealand

A zöld szervezetek persze tajtékzanak és még további terheket követelnek az ETS-el és a kibocsájtással kapcsolatban, a méregzöldek szerint még az eredeti Labour-elképzelés is túl enyhe volt, de azért a méregzöldek itt is azon a szinten vannak, hogy “nem kell erőmű, mert az áram a konnektorból jön”, velük nem is igazán foglalkozunk, a normálisabbja  politikai pártként is jelen van, 9 fővel a parlamentben. Érdekes módon viszont a Greenpeace (amiről megvan a magam véleménye) szóvivője azt nyilatkozta, hogy: “Az ETS nem fogja különösebben csökkenteni a kibocsájtást, sajnálatos módon nagyon rosszul van kigondolva”, bár az igazsághoz tartozik, hogy ez a szervezet már korábban is aggályainak adott hangot az ETS-el kapcsolatban. A GP igazából az csupán az ETS részleteit kifogásolta, a valódi szkeptikusok elmentek hisztizni a parlament elé, nem sok eredménnyel.

Sok eredményük nem is lehet, a parlamentben csücsül ugyanis a klímaőrület politikai megtestesülése – a klímaváltozás-ügyi miniszter, Dr. Nick Smith. (van ott mondjuk rögbivilágbajnokság-ügyi miniszter is) Az ő keze alatt dolgozó csapatnak köszönhetjük az állami klímaváltozós webszájtot, (ugyanitt üvegházhatású gázok leltárja) Érdekes módon Dr. Smith (aki kormánytag, ugye) szerint csak évi 165 dolláros pluszköltséget jelent majd az ETS családonként, bár azt mondta, hogy az ETS csak az első lépés és már így is százmilliós nagyságrendű lesz amit az adófizetőknek kell állni. Ő volt képes szemrebbenés nélkül azt mondani egy lakossági fórumon, ahol egy, az energiaszektorban jártas  nyugdíjas kérdezett nehezet, hogy “persze az öregeket csak a mai költségeik érdeklik, bezzeg a fiatalokat érdekli a jövőjük is”.

White Island, New Zealand

(Arról nem ejtett szót, hogy mi is ez a nyígás egy olyan gázzal kapcsolatban, amely a légkör 0,035%-át alkotja és mivel kéne büntetni mondjuk Izlandot,  hiszen az átlagos vulkáni működés során az emberek által  egy év alatt összesen termelt széndioxidnál jóval nagyobb mennyiség kerül a légkörbe? Hogy ez az a gáz, ami nélkül nincs fotoszintézis, tehát élet se igazán? (annyira nincs, hogy az északa félteke biomasszájának hatása egyértelműen kimutatható a széndioxid-koncentráció ingadozásában, az északi félteke tavasza és nyara pompásan látható a grafikonokon))

Mt. Ruapehu, New Zealand

Az érdekes az, hogy az állam eddig is sokat tett azért, hogy az ország energiafelhasználását csökkentse, háromszáz milliós nagyságrendű összeggel támogatják a lakások energiaigényének csökkentését (szigetelés, korszerű fűtés, stb.) , dolgoznak a nem megújuló energiahordozók kiváltásán, most viszont szemrebbenés nélkül fekszik le a klímahisztinek, sőt, házhoz megy a lóf pofonért, miközben tevékenyen részt vesz egy tudományos kérdés érzelmi (indulati) alapon történő kezelésében. Több, mint bűn, hiba.

]]> http://www.pappito.com/2010/07/02/a-klimavaltozas-balhe-%e2%80%93-ii-resz-ets-uj-zelandon/feed/ 13 http://www.pappito.com/2010/07/01/a-klimavaltozas-balhe-i-resz-alapok/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=a-klimavaltozas-balhe-i-resz-alapok http://www.pappito.com/2010/07/01/a-klimavaltozas-balhe-i-resz-alapok/#comments Thu, 01 Jul 2010 05:01:55 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5637 Mától az ég kékebb, a fű zöldebb, a bárányok együtt hálnak a farkasokkal, a politikusok nem hazudnak többé, lelátni a tenger fenekéig és még éjszaka is sütni fog a Nap. Új-Zélandon ma életbelépett az Emission Trading Scheme. Sorozatunk első részében átvesszük az alapokat és a hátteret.

Az ETS, ahogy szólítjuk errefelé, már régóta téma, ami nem meglepő egy olyan országban, amelyik húsz-ötven évekre tervez előre, és van neki külön klímaváltozásügyi minisztere is. Ha valaki azt hinné, hogy ez a fizikáról, környezetről és a bolygóról, vagy neadjisten a klimatikus viszonyok változásáról szól, akkor ki kell ábrándítsam – ez politika, no és persze pénz.

Hogy kicsit is átlássuk, mi is zajlik, vissza kell mennünk a Kyoto-egyezményig, itt kezdődött el a mára több milliárd dolláros biznisszé/vallássá dagadt klímaváltozás-hiszti, amelyben a tudományos kutatások eredményeire alapozott eredmények helyett, kapjuk a morális obligót és a végtelenségig sorolható médiabaromságokat. A tudományos érvek helyett a klímabalhéban jobbára kétféle álláspont van:

1. Resident Evil – szkeptikusok és tudományos bizonyosságért küzdők
2. A Bolygó Megmentői – akik szerint a gonoszmohó emberiség miatt felmelegszik a Föld

Itt nincs és nem is lehet mérsékelt vélemény, sőt igazából vita sincs, vannak a jók és a rosszak és kész, a jóknak minden eszköz megengedett. Erről még később mesélek, most nézzük a Kyotoi-egyezmény néven elhíresült megállapodást. Az egész téma sokszázezer oldalas léptékű, úgyhogy egyszerűsítsük le, amennyire lehet.

Az egyezmény nagy vonalakban arról szól, hogy az azt ratifikáló országok kiválasztottak egy mihezképest évet (1990) és az akkori üvegházhatású gázok kibocsájtásának mértékét  veszik 100%-nak. Az egyezményt ratifikáló államok mind vállalnak egy bizonyos százalékot, hogy annyival fogják csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsájtását 2012-ig. A cél az volt, hogy az átlagos vállalás 5.2% legyen, az átlagos azért fontos, mert az egyezmény külön kezelte azokat az országokat, amelyekben a piacgazdaságba történő átmenet éppen zajlott (ne feldjük, 1997-et irunk, csak 8 évvel vagyunk K-Európa átalakulásának kezdete után. A gazdasági, ipari és társadalmi változások következtében a keleti blokk országai 35%-al voltak az etalonév kibocsájtása alatt, így számukra csak egy enyhe, 2%-os csökkentés vállalását tartották kívánatosnak). Amely országokban már működő piacgazdaság volt, azok jobbára 6%-os csökkentést szavaztak meg maguknak, amelyet bizony be kell tartani, így vagy úgy.

Az egyezmény által született meg a CO2 kvóta és az ezzel való kereskedés is. Az ötlet eléggé egyszerű, meg kell határozni egy egységet, amelyet közös értékarányosnak elismer minden résztvevő, és már kész is a piac. Mihezképestnek kitalálták a széndioxid-egyenértéket (CO₂e),  amelyet mindenféle üvegházhatású gázra alkalmaznak, így viszonylag egyszerű számolni. A CO₂e az a CO₂ koncentráció (ppm), amely ugyanakkora „üvegházhatással” rendelkezik, mint az éppen méricskélt egyéb gáz, így az egyéb káros gázok levegőbe eregetését át lehet konvertálni széndioxid-koncentrációba, és lehet vele matekozni. Ha van egység amiben tudunk számolni, akkor tudunk kereskedni is vele.

De miért is kereskednénk valamivel, amit éppen csökkenteni akarunk? A kyotóiak, meglehetősen okosan, kitaláltak egy kvóta- és kereskedelmi rendszert, hogy ösztönözzék az országokat az üvegházhatású gázok csökkentésére, ösztönözni pedig kiválóan lehet pénzzel. Kiszámolták, hogy melyik ország hány millió tonna káros gázt bocsájt ki, majd meghatározták az egyes országokra vonatkozó kvótákat, felosztották ezeket egységekre (“assigned amount units” (AAUs) az egységekből többféle is van, akit mélyebben érdekel, klikkoljon) Az elv egyszerű, aki kevesebbet bocsájt ki, mint a kvótája, az a ki nem bocsájtott mennyiségre vonatkozó kibocsájtási engedélyét eladhatja olyan országoknak, akik túllépték, vagy túl akarják lépni a kvótájukat – megéri tehát az államoknak az országon belül a kibocsájtás csökkentését noszogatni.

Az ETS minden, kibocsájtásssal kapcsolatos ágazatot lefed, erdészet, fosszilis üzemanyagok (közlekedés), energiatermelés, ipari termelés, mezőgazdaság és hulladékgazdálkodás. A kakukktojás, persze az erdészet, amely két módon is kapcsolódik a történethez – egyrészt ugye szabad krediteket állít elő a széndioxid megkötésével, mésrészt amikor kitermelik az erdőt (fafeldolgozás vagy termőterület kiterjesztés miatt), akkor az erdőkre jutó kvóta is elvész. Az ETS a kvótamegállapítások során komolyan figyelembe vette, hogy a szárazföldi terület milyen arányban erdősített, hiszen ez alapvetően befolyásolja az üvegházhatású gázok mennyiségét. Ha az ország kvótája 100 egység, ebből kibocsájt 80-at, de 20 egységnyit elnyelni képes erdőségek vannak, akkor csak 60 egységet bocsájt ki, negyvenet eladhat.

A kvótakereskedelemben nem csak országok vehetnek részt, vannak kvótabrókerek, és persze országon belül is tud venni egy komolyabb kibocsájtó az államtól, vagy olyan másik szereplőtől, akinek van feleslege. Nézzünk példákat:

X olajcég, vásárolnia kell egységeket, amivel lefedheti a kibocsájtását. Y erdészettel foglalkozó cég, ő kap egységeket az államtól mert erdőket ültet. Miután fakitermelést is végez, amely üvegházhatású gázok kibocsájtásával és a meglévő erdők csökkenésével jár, elhasználja a kapott egységek egy részét, tehát eleinte ugyan minuszban lesz, de később, ahogy a telepített erdők fejlődnek, pozitív egyenleggel zár hosszú távon. Z cég elektromos energiát használ, ipari méretekben, az ETS bevezetése számára áremelkedést jelent, hiszen egységeket kell vásárolnia. De kaphat az államtól a felhasználásán felüli keretet, amelyet értékesíthet, ezzel kompenzálhatja a magasabb energiaköltséget.

A gyakorlatban – szerintem – az egész elképzelés úgy beteg, ahogy van. Először is, a Kyotói egyezmény tényként kezeli, hogy a széndioxidkibocsájtás és a klímaváltozás között egyértelmű és direkt összefüggés van, miközben ezügyben nemhogy tudományos konszenzus nincs ezügyben, hanem mindenki összevissza beszél, pillanatnyi érdeke szerint. (arról nem is beszélve, hogy a klíma nem most kezdett változni, eddig sem volt állandó, soha!) Egy-egy kutatintézet élvezettel sírja tele a médiát, hogy húsz év múlva télen is nyár lesz, elolvadnak a jégsapkák, Amszterdamot csak búvárszemüvegben lehet látogatni és trópusi halak úsznak fel a budi csövén, ha csak egy szemernyi esélye is van annak, hogy kinéz  egy zsíros, állami forrású kutatási megbízás. Időnként felszínre bukkannak aggasztó hírek, a tudósok által, klímapánikolásra testreszabott kutatási eredményekről, kiderül, hogy az egész világot megmozgató klímapánik olyan mérési adatsorokon alapul, amelyről senki nem hajlandó elárulni semmit, sőt, magukhoz az adatsorokhoz sem igen lehet hozzájutni. Vajon miért nem publikusak (hadd ne mondjam: közérdekűek) azok az adatok, amelyek alapján államok írnak alá önkorlátozó rendelkezéseket és terhelik a döntés következményének költségeit az ott élő emberekre?

A civil- és médiadilettantizmus káros hatásai még felháborítóbbak, az Al Gore-féle ipari léptékű klímarettegtetéstől kezdve, egészen a műkedvelő, hobbipánikolókig, akik ugyan életükben nem láttak még kovalens kötést, még képen se, de határozottan tudják, hogy mit csináljon az USA ezügyben, és hogy be kell vezetni a villanyautót kötelezően, mert az zöld. És van a kifejezetten komoly károkat okozó, szorgalmas ostobizmus, ennek eredménye egy csomó zagyva webszájt, ahol szándékosan torz adatokból rajzolt grafikonok vannak, csomó olyan testreszabott adattal, ami ügyesen alátámasztani látszik a klímarettegős elméleteket – na ezekből dolgozik a legtöbb ojságíró is. Fals modellek, megmagyarázhatatlan forrású, bizonytalan adatok, népszerűséghajhász politikusok -

Mindezekkel nem csak az a baj, hogy tudományos eredmények helyett fodrászok és ács-állványozók magyarázzák el a fogalmatlan politikusoknak, hogy mi zajlik, nem csak az a baj, hogy a politika, (ideértve az ENSZ-en belülit is!) nem is érti, hogy mit akar szabályozni – a baj ott van, hogy tényleg elképesztő mértékben szennyezzük el a bolygó minden részét úgy, hogy közben azt hazudja magának az összes résztvevő, hogy az ETS majd csökkenti a kibocsájtást és minden szép lesz. (közben el ne feledjük, hogy mindez csak az üvegházhatású gázokra vonatkozik, az élővizek, talaj elszennyezéséről egy hangot sem szóltunk még)

Sajnos akik nem jutnak szóhoz az ügyben, ők lennének a nem-média-tudósok, hanem egyszerű szkeptikusok, akik azt mondják, hogy ne hozzunk már olyan kormányzati döntéseket, amelyek évtizedekre kihatnak a társadalmakra és a gazdaságra, anélkül, hogy ezeket nem alapozzuk meg sokszorosan ellenőrzött mérésekkel és számításokkal, modellekkel. Senki nem azt kérdőjelezi meg, hogy az üvegház-hatás ténylegesen létezik-e. De senki nem tudja egyértelműen, tudományos módszerekkel bebizonyítani, hogy az üvegházhatású gázok kilevegőbe eregetése okozza a klímaváltozást, ez a kényelmetlen igazság.

Csak érdekességképpen, a legnagyobb kibocsájtók pont nem törődnek az egésszel, az USA (aki az 1990-es kibocsájtások 36.1%-áért felelős), bár ott volt Kyotóban és aláírta, azóta sem ratifikálta a szerződést, Kína pedig nem kívánt résztvenni a mulatságban, egyáltalán. Mellesleg a szerződés hatálya alól a vállalásokat aláíróknak is van lehetőségük kilépni, ha 12 hónappal a kilépés előtt jelzik ezen szándékukat. Emellett a kibocsájtási értékeket nem szimplán millió tonnákban határozzák meg, előszeretettel vetítik ezt egy főre, ami azt eredményezi, hogy hatalmas mennyiséget kibocsájtó országok nem vezetik a listákat. Nagyon furcsán működik ez az egész.

Új-Zéland a bolygó üvegházhatású gázkibocsájtásának 0,2%-áért vonható felelősségre. Az tisztán látszik, hogy az ETS bevezetésének komoly gazdasági következményei lesznek, amelyek mindenkit érintenek. Az, hogy az ETS nem mindenki vezeti be, az még többeket érint, hiszen akik bevezetik, gazdasági hátrányba kerülnek a nem bevezetőkkel szemben, ezzel viszont a politikának is számolnia kell. Hogy a zátonyt hogyan érinti mindez a gyakorlatban, arról a következő posztban beszélünk.

]]> http://www.pappito.com/2010/07/01/a-klimavaltozas-balhe-i-resz-alapok/feed/ 6 http://www.pappito.com/2010/06/29/fustmentes-bortonok/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=fustmentes-bortonok http://www.pappito.com/2010/06/29/fustmentes-bortonok/#comments Tue, 29 Jun 2010 05:01:17 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5632 A zátony régóta élenjár a dohányzás, mint jelenség felszámolásában, az egyre szigorodó szabályok és a dohánytermékek jövedéki adójának emelése után, a folyamat nem áll meg, sőt. Jövő év közepétől a börtönökben is tilos lesz a dohányzás.

Ma már az iskolákban, közintézményekben, szórakozóhelyeken, egészségügyi intézményekben és szinte minden olyan zárt térben, amelyben emberek tartózkodhatnak, a dohányzás minden formája tilos, sőt, Christchurchben a közparkokban sem szabad dohányozni.

A börtönlakók kb. kétharmada dohányzik, számukra nem sok jót ígér a most bevezetni kívánt szabályozás, bár érdekes módon senki nem hisztizik, hogy alkoholhoz és drogokhoz sem juthatnak hozzá. No, meg ugye ott van az az egyharmadnyi elítélt, akinek viszont joga van a füstmentes levegőhöz. A cigaretta a börtönben nem csupán cigaretta, hanem csereáru is, a bennlakók gyakran pénz helyett használják, amiből adódnak feszültségek, verekedések, szóval áttételesen is okoz károkat, nem csak az aktív és passzív dohányzás által.

A büntetésvégrehajtás szerint amúgy is aggasztó, hogy a dohányzás miatt lehet az elítélteknél tűzszerszám, plusz a dohányfüst egészségkárosító hatása a füstnek kitett börtönőrökre is veszélyt jelent, akik joggal lobbizhatnának, hogy ha mindenkinek jár a füstmentes munkahely, akkor nekik is joguk van ilyesmihez.

Az biztos, hogy sokmindennek meg kell változnia ahhoz, hogy komoly következmények nélkül be lehessen tiltani a cigarettát a börtönökben, hiszen a tiltás a szakértők szerint azonnal megindítja majd a csepészést, és a drogkereső kutyákat is be kell tanítani dohánykeresésre. Mindezek mellett a leszokást segítő egészségügyi segítséget is biztosítani kell a raboknak, tapaszok, tanácsadás, stb. És persze ott a kérdés, hogy mennyi erőszakkal fog járni egy ilyen átmenet?

Eddig szép a történet, bár többeknek erős kételyeik vannak a rabok várható reakciói miatt, a külföldi példák is felemásak kissé. Kanadában elég komoly zavargások voltak a tiltás ottani bevezetésekor, volt ahol enyhíteni kellett a dolgon és kültérben engedték a dohányzást végül. A rabok amúgy is mindent elszívnak, füvet, leveleket, fakérget, pirítósmorzsát, borsot vagy magát a nikotintapaszt, a biblia lapjaiba sodorva, egyelőre kérdéses, hogy mit fognak szólni ahhoz, hogy egyáltalán nem lehet füstölni majd.

Csak példaképpen, egyes vidékek intézményeiben az alábbi szabályozás él:

Bárhol szabad dohányozni:

• New South Wales
• South Australia
• Tasmania
• Britain

Csak kültérben:

• Queensland
• Victoria
• Western Australia
• Australian Capital Territory
• 14 Amerikai állam
• Kanadai kerületi börtönök

Teljes tiltás:

• 31 amerikai állam
• Man szigeti börtön
• Kanadai szövetségi börtönök

A Stuff.co.nz követi a brit példát, nem elégszik meg azzal, hogy az ojságírók kotorják ki a szaftos költéseket az összes csattogó fogú olvasó, aki akar egy kis fogást találni, reggel óta az elszámolásokat csekkolja.

A 2003-2010 időszakot felölelő dokumentumhalmaz több, mint tizenhatezer oldal, mostantól mind publikus, elérhető, sőt, a Stuff arra kéri az olvasókat, hogy segítsenek meglelni a furának és/vagy szabálytalannak tűnő költéseket. A hivatalos információkról rendelkező törvény értelmében a képviselői, állami tisztviselői hitelkártyák felhasználása közérdekű adat, bárki hozzáférhet. Na most eljött a hozzáférés ideje. (végül is erősen sikkasztásgyanús a történet) Egyrészt valami ilyesmire volna a való a sajtó, meg az a mindenfelé sokat emlegetett transzparencia.

Maga a papírok felülvizsgálata nem bonyolult, vagy a vonatkozó személy elszámolását egyben leszedhetjük pdf-ben, vagy kapunk egy oldalt, ahol megjegyzésekkel láthatjuk el a szerintünk gyanús vagy kérdéses tételeket, majd lphetünk a következőre. Ehhez kapunk is egy kis kottát, hogy mire érdemes figyelni (szokatlan árú tételek, gyakori nagyösszegű költések, meglepő magyarázatok a tételek mellet vagy nem részletezett kiadások, magánjellegű költések)

A lehetőségtől sokakból előjött a mélyen lappangó, könyökvédős auditor, délután háromra már kétezer oldallal végeztek az önkéntesek. Örömmel látom, hogy a kedves adófizetők élnek is a jogukkal és nem restek végigcsócsálni a válatozatos dokumentumokat, (itt a számla, legyen az egy hotelszámla vagy éttermi, vagy egyéb kiskereskedelmi egység által kibocsájtott, nem szükségeszerűen a számlakönyvből származik, itt ilyenekkel nem hülyéskednek, a benzinkúton vagy a péknél kapott slejfnit használják bizonylatként és működik) és mivel valaki más szórja a pénzüket, valószínűleg elég alaposak is lesznek, több szem többet lát. Gyanítom, hogy a Stuff újságírói alaposan átnyálazzák a találatokat és további szórakoztató magyarázkodásokat fogunk hallani az elkövetőktől.

UPDATE: a twitteren is követhető a dologgal foglalkozó twittelők konverzációja, ha valakit érdekel

Az ország éppen két napja végzett első helyen a Global Peace Index felmérésén (bullshitben és torzításokban nem szegény, leginkább értelmetlen felmérésről van szó), amely sok egyéb mellett, a korrupció mértékét is belekalkulálta a végeredménybe, ami itt alacsony. Vagyishát.

Más országokban talán még minuszos hír sem lenne, ha egy politikus a „céges” hitelkártyával vásárolgat magának, itt viszont remek hiszti lett belőle, pompás sárdobálási lehetőség, amivel élnek is a szereplők, úgyhogy lassan már mindenkinek a keze sza sáros, a nép meg csak les, néha röhög. A közelmúlt britországi botrányvihara után erősen megcsappant a bizalom a parlamenti szereplőkben, ami hosszú távon komoly következményekkel is járhat, az itteni elemzők is aggodalmaskodnak emiatt, és van is okuk rá. Ez egy legendásan korrupcióban szegény ország, ami alaposan benne van az emberek fejében is. Nyilván itt sem szentek ülnek a politikai pozíciókban, de általában az apróságok sem maradnak következmények nélkül.

A magasrangú politikai tisztviselők (parlamenti képviselők, önkormányzati vezetők, miniszterek, stb.) napi használatra kapnak egy hitelkártyát, amellyel fedezhetik a munkájukhoz szükséges kiadásokat. Ez eddig még akár normális is lenne, ezek a jóemberek elég sokat utaznak, szállodában laknak, reprezentációs költségeik vannak, ezeket legegyszerűbb egy hitelkártyával letakarni. A közpénzek elszámolása errefelé elég transzparens, a tisztelt adófizető betekinthet a képviselők kasszájába, most pedig a kormány publikussá tette az előző kormány utolsó öt évének és a saját jelenlegi idejének elszámolásait.

A Labour párt egyik képviselője, bizonyos Shane Jones került először bajba, róla ugyanis az derült ki, hogy a kormányzati hitelkártyájáról fizette a szállodai éjszakák alatt az általa nézegetett pornófilmeket. (az igazság az, hogy nem tudni milyen filmeket nézett, az ojságírók felhívták a szállodákat és megkérdezték, hogy milyen filmek kerülnek annyiba, mint ami a számlákon áll) Ha eltekintünk attól, hogy ezt a felesége és a hét gyereke is most tudta meg a botrányból, igazából senkit nem érdekel, hogy milyen filmalkotásokat kedvel ő, egészen addig, amíg ezt nem az adófizetőknek kell finanszírozniuk.

Shane Jones

A képviselő úr most eléggé meg van szeppenve, megroggyanni látszik szépívű karrierje, szánjabánja a dolgot, de volt képe azt nyilatkozni (miután először letagadta az egészet), hogy nem akar ilyen megaláztatás közben hirtelen döntéseket hozni a jövőjét illetően. Az adófizetők megaláztatása (pénzük eltapsikolása) nem került szóba. Majd bé neje leveri ezért még a veséjét úgyis, vagy, ha ő nem, akkor a Labour frakció harcos pornóellenes feministái, akikkel le kell ülnie megdumálni a dolgot.

A politikai habverésben jól jött, hogy a pornó szóval lehet hergelni a nagyérdeműt, ám az még nagyobb érdeklődést okozott, hogy nem Jones az egyetlen, aki nagyvonalúskodott más pénzével. Naponta bukkannak elő szokatlan kiadások a banki értesítőkön, nézzünk meg párat:

A házügyi miniszter Phil Heathley egy építészek által tartott konferencián gondolta használni a kártyáját, mintegy két és félezer dollár értékben vásárolt borokat – az őt meghívó építészeknek. (be is nyújtotta a lemondását, amit a miniszterelnök el is fogadott, majd egy gyors audit után újra kinevezte)

Jim Anderton

A Progressive párt vezetője, Jim Anderton (korábban gazdasági miniszter) és felesége Carole, ilyen módon fizette a masszázsokat a Kuala Lumpuri hotelben. Jim – igazán nem neheztelhetünk rá ezért – szereti a kényelmet, 2003-ban, egy hónapos európai körútja alatt huszonkétezer dollár (igen, 22000) erejéig használta a hitelkártyáját, illetve az adófizetők pénzét. Mielőtt elindult volna a távoli Európába, 324 dollárért szerzett be ajándékokat. Még se mehet üres kézzel, igennem? Belefért egy ezer dolláros vacsora(!) Bécsben, 3500 dolláros szállodaszámla Frankfurtban, ahol a szoba árán felüli kiadásokra nagyszerű lehetőség nyílhatott, sikerült neki 2100 dollárt költeni a szobaszervízre. Ügyes.

Mr Cosgrove, az előző kormány sportminisztere, aki hivatalból ment el a pekingi olimpiászra két éve, kilenc nap alatt 6388 dolláros szállodaszámlát csinált. Mentegetőzésében hangsúlyozta, hogy nem válogathatott, a kínai kormány által kijelölt hotelben kellett laknia, egy executive delux lakosztályban, bár arra nem tért ki, hogy mi a frászért maradt ott kilenc napig?

Chris Carter (Labour képv.) szintén masszázsügyben érintett, ő Phnom Penh-ben intézte a masszázst állami pénzből és még virágokat is küldetett a nőjének, szülinapra ugyanígy. A védekezések és magyarázkodások persze nagyon viccesek, különösen az ilyen Carter-féle alakoké, akinek sikerült 600 dollárokért kampányposztereket és Labour feliratú kampánybögréket vásárolnia – Londonban. Igen elszánt ostobaság kell ahhoz, hogy ezt valaki úgy próbálja megmagyarázni a sajtónak, hogy „dehát kampány volt” – miközben technikailag állami pénzt használt fel kampánycélokra, ami errefelé csak kicsit rosszabb megítélésű az apagyilkosságnál. Brávó!

Az egyik legnagyvonalúbb kártyahasználó Mita Ririnui (Associate Treaty Negotiations Minister) aki golfütőket és ruhákat vásárolt, amikor Perth-be látogatott, most éppen sajnálja, de akkor csak a miniszteri hitelkártyája volt nála, mit tehetett volna? Ugyanő elpattintott 900 dollárt egy taurangai bringaboltban is.

Tim Grosner

Tim Grosner (korábban klímarettegésügyi-, jelenleg kereskedelmi miniszter) nem félt használni a kártyáját az éttermekben és bárokban, amíg Peruban járt az APEC (Ázsia-Pacific gazdasági együttműködés) rendezvényen, de Koppenhágában sem remegett a keze tavaly, amikor klímaváltozási konferencián vett rész. Most olyanokat mond, hogy meg kellett neki hívni ebédezni másokat és különben is, csak napi két ital volt…

Judith Tizard

Pia kérdésben bátran mondhatjuk, hogy a képviselők nem szeretik az olcsót, Judith Tizard (a volt fogyasztóvédelmi miniszter, aki mellesleg ritjka nagy baromságokat hordott össze szerző jogok és piracy ügyben egy éve) 155 dollárt perkált egy üveg Bollinger Brut pezsgőért egy puccos étteremben, ő nem átallotta azzal magyarázni a dolgot, hogy de hát öten voltak, köztük egy ausztrál nő, aki fogyasztó. És nem röhögte el magát!

Legyünk igazságosak, ezeket a hitelkártya költéseket a drága felhasználók visszafizették, – ha korábban nem, akkor most a botrány miatt – és különben sem egetverő összegekről beszélünk, nem is az összeg zavaró, hanem a hozzáállás. Mindenki, aki állami hitelkártyát kap, aláírja, hogy soha nem használja azt magáncélra, ahogy erről rendelkezik is a törvény. Az utólagos hebegő magyarázkodás szánalmas, de leginkább nevetséges. Az Air NZ már elő is jött egy vidám kis grafikával (a húszdolláros felnőttfilm-árat és nem szűkmarkú képviselőket cikizve) :

Egyértelműnek látszik, hogy a kormánypárt politikai előnyszerzésből tette nyilvánossá az elmúlt hat év képviselői költségelszámolásait (Phil Heathley egy laza audittal megúszta a dolgot, az most ellenzéki ex-kormánytagok viszont szorulnak), de mindezekkel együtt mégis csak transzparensebb lesz az állami hitelkártyák használata, hiszen a nyilvánosságot ezután újra kizárni nem lehet, az politikai öngyilkosság lenne.

A zátonyon a politikus nem önmagából gyűlölendő – bár kétségtelen, hogy nem a legnépszerűbb szakma – így szórakoztató látni, hogy gyűlölködés helyett inkább felháborodottak az emberek. A parlamentnek most sok tennivalója lesz, hogy betapétázza a hitelességen és a szavahihetőségen esett lukakat. Nem véletlenül került ez szóba most, jövőre választások (ráadásul pont az ötvenedik ciklus jön), már most dolgozni kell a kampányon.

Nyilván a leghangosabban az ellenzék, a korábban 3 cikluson át kormányzó, baloldali Labour ordít, aki egyik szájával azon hisztizik, hogy bezzek a jól keresők járnak a legjobban és hol van itt a szociális érzékenység, a másik szájával pedig a szufficit elolvadását nehezményezi, abba pedig ne menjünk bele, hogy okos-e egyáltalán ennyi szufficitet felhalmozni. Az egész világot súlyosan érintő gazdasági válság átvészelését Új-Zéland is csak hitelből tudta megoldani, a versenyképességet viszont növelni kell, az Ázsia-Pacific régióban ott van mindjárt ázsia, no meg a szomszédban Ausztrália, amiket ha lelépni nem is nagyon tudunk, azért lépést tartani kéne.

Az állami adókalkulátorral szemben a Deloitte faragott gyorsan egy másikat, amely picit jobban konfigurálható, picit talán pontosabb képet ad azáltal, hogy memondhatjuk neki, hogy mennyit költünk el az éves bevételünkből, így pontosabban látszik, hogy az áfaemelés hatásával módosított eredmény mennyi is lesz. Az állami kalkulátor egyszerűbb, az éves bevétleből levonja a lakásbérlést/jelzálogtörlesztőt (mert ezeknek nincs áfája) és a maradékkal számol, mintha minden fillérünket elköltenénk. Ez se rossz, de a Deloitte-é valamivel pontosabb eredményt ad.

A progresszív adózási rendszer marad, csak az arányok változnak egy picit, de azért érdekes látni, hogy hogyan:

• 40,000 dollár alatt keresők átlagosan kevesebb, mint 15% szja-t fizetnek
• 70,000 dollár alatt keresők átlagosan kevesebb, mint 20% szja-t fizetnek
• 110,000 dollár alatt keresők  átlagosan kevesebb, mint 25% szja-t fizetnek

Ez azt jelenti, hogy az adózók 67%-a fizet 15%-ot (átlagosan) meg nem haladó  szja-t, 88% fizet 20%-ot meg nem haladó mértéket ésa csúcs 12% legmagasabb adót befizető adózó fizeti a a befolyó adók közel felét, az szja bevételeknek pedig a 90%-át.

Ugyanez a cég írt egy részletes elemzést is, amely letölthető az oldalukról (PDF), ez főleg üzleti szempontból vizsgálja a jelenlegi költségvetést, de mindenképpen megér egy nézést. Számos egyéb érdekesség mellett azt is mondja, hogy ha maradunk a tavalyi költségvetésnél, akkor az ország adósságát 2019-2020 környékén sikerül ledolgozni, az új költségvetés viszont – annak ellenére, hogy idén a deficit 8,6 milliárd dollár – ezt 3-4 évvel rövidebb időtartamra csökkenti, 2016-ig számolnak deficittel, illetve abban az évben már szufficitel.

Ausztráliához viszonyítva ugyan marad némi versenyhátrányunk szja téren, de a kölségvetési módosításokat követően közel 44 ezer dollárt kell keresnie a dolgozónak évente, hogy magasabb adóteher érintse, mint a szomszéd szigeten (ahol egyébként magasabbak a bérek), ami nagy előrelépés, ez az évi bruttó összeg már sokkal közelebb van az átlagkeresethez. Viszonyításképpen itt egy táblázat, hogy hogy néz ki a két ország az adóváltozás után, pirossal az a rész, ahol a kiwik magasabb adóterhet élveznek.

A cégadó csökkentése igyan kicsi lépésnek látszik, de azért komoly hatása van (lesz) egyrészt igazodunk az OECD átlaghoz valamelyest, másrészt felzárkózunk az Ozzik mellé a 28%-al. Nem csak közvetlen szomszédunk Ausztrália, hanem komoly piac és komoly versenytárs is, nem mindegy, hogy valaki elviszi-e a cégét oda vagy itthon marad.

88% of taxpayers will pay no more than 20% income tax.

The top 12% of taxpayers will still pay 49% of all income tax, which I estimate is over 90% of net income tax!

]]> http://www.pappito.com/2010/05/21/meg-az-adorol-es-a-budzserol/feed/ 1 http://www.pappito.com/2010/05/20/megint-adocsokkentes/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=megint-adocsokkentes http://www.pappito.com/2010/05/20/megint-adocsokkentes/#comments Thu, 20 May 2010 10:24:33 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5482 Megszületett a 2010-es költségvetés, van benne mindenféle, ami szem-száj ingere, bennünket ebből kettő dolog érint közvetlenül, a többi inkább áttételesen. Az szja adósávokat ismét megigazították, viszont az áfa 15%-ra fog emelkedni, a jelenlegi 12,5%-ról. Nézzük a részleteket kutyafuttában.

Az szja 2010 október elsejétől a következőképpen fog módosulni:

• 14 ezer dollár alatt – 12.5% ról 10.5%-ra
• 14 ezer és 48 ezer dollár között – 21.0% ról 17.5%-ra
• 48 ezer és 70 ezer dollár között – 33.0%-ról to 30.0%-ra
• 70 ezer dollár felett – 38.0%-ról 33.0%-ra

Ebből már elsőre látszik, hogy mindenkinek csökken a teher, ami első blikkre bizony frankó, mindenki kevesebb pénzt adni az államnak. Az adózók nagyja a második adósávban manőverezik, ott pedig komoly változás van, ami soksok háztartásban fog számítani. A változás a sajtóvárakozásokat is felülmúlta picit, a hosszútávú hatások pedig úgyis csak évek múlva lesznek értékelhetőek. Az igaz, hogy a National adócsökkentést ígért a választási kampányban.

Az szja változás mellett fontos, hogy 2011 április elsejétől a cégadó 30-ról 28%-ra fog csökkenni, ami egyrészt ösztönzi a cégeket a további alkalmazottak felvételével járó bővülésre, másrészt pedig 28% lesz a cégadó Ausztráliában is, veszítünk a versenyhátrányból egy kicsit. 2009-ben az OECD országokban a cégadók átlaga 26.3% volt, ehhez képest a 30% kifejezetten elrettentő, én biztos oda vinném a cégem, ahol kevesebbet kell csengetni, ilyen közegben a 30%-os adó dealbreaker.

Az szja változásnak örülünk, ellenben valahol annak a pénznek be kell folynia, hol vannak már a szufficites évek, súlyos adósság lóg az ország nyakában, milliárd dolláros tétel, azt valahogy le kell dolgozni. Az áfaemelés árnaylja azért az alacsonyabb adók következményét, nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció sosem felejti el megemlítani, hogy ámbátor az áfa ugye felmegy, de még így is több marad a zsebekben. A webes adókalkulátort már beélesítették az új számokkal, lehet sasolni, hogy mi mennyi. (azért kérdezi a kalkulátor a rentet és/vagy jelzáloghitel törlesztőjét, mert ezek egyikének sincs áfája) Végeredményképpen azt kapjuk, hogy mennyivel járunk jól vagy rosszul, ha összetoljuk az adócsökkentést az áfaemeléssel.

Ez az adócsökkentés persze nem olcsó játék, idén és jövőre 2.46 milliárdba, 2013/14-ben már 4.26 milliárdba fog kerülni, ugyanakkor a magasabb fogyasztási adó kompenzálja ezt a kiadást, az egész csomagot igyekeztek úgy megtervezni, hogy nullszaldó körülire jöjjön ki a matek. Az egész macera növelni igyekszik az adórendszer koherenciáját, olyan finomságokkal operálva, mint a befektetések hasznának alacsonyabb adóztatása vagy az, hogy a legmagasabb adósáv és az osztalékadó mértéke ugyanaz lesz. Igazából mindenki kicsit jobban jár, de legjobban a munkaerőpiac méretéhez képest nagyon kis számú, magas keresetű, majd rögtön mögöttük a középosztály.

Aki ennél bővebb elemzésekre kíváncsi, annak sok szeretettel ajánlom a Guide to the tax changes proposed in the Taxation Bill c. dokumentet, ami átfogóan elmagyarázza, hogy merre hány méter, vagy egy egyszerűbben értelmezhető másik doksit az adóváltozásokról. Egy kis példatárat hoz a Kiwiblog is, azt is érdemes lehet átnézni, vagy feltúrni az adóhivatal honlapját.

a Ngāi Tūhoe egy eléggé tradicionális törzs, erős maori identitással, vagy 15-20%-uk az eredeti maori életvitelt folytatja az erdőkben.  Nyilván nem folytonosan, időnként dolgoznak a városokban, de az év egy részét az ötödük az erdőben, a törzs korábbi területén tölti. Ez a terület a Te Urewera, amelyben található a Te Urewera National Park is. Ez egy dimbesdombos, gyönyörű  vidék, masszív esőerdővel, gazdag és jól védhető, a törzsi lökdösődések során soha nem sikerült akár csak részlegesen is elhódítani a Tuhoektól.

Itt az a módi, hogy a törzsek általában csinálnak egy alapitványt és azt támogatja az állam és nem nagyon szól bele abba, hogy mit csinálnak a maorik, pláne akkor nem, ha a benszülöttek csomó környezetóvó programot futtatnak, igyekeznek rendben tartani az őserdőt, hogy visszatelepüljön a kiwi meg a kokako meg szaporodjanak az őshonos fák.

A kilencvenes években a Tuhoe törzs elkezdte mondogatni, hogy ők nem is írták alá a Waitangi szerződést, és ők tulajdonképpen a Tuhoe Nation, teljes függetlenséggel és önrendelkezéssel, nem érdekli őket a Pakeha (fehérember) törvénye (ez természetesen nem érinti a segélyek felvételét és az eü szolgáltatások igénybevételét, khm). 2007-ben komoly rendőrségi rohamok voltak a dzsungelban, mert a törzs katonai jellegű kiképzőtáborokat működtetett, úgyhogy pár nyakoncsípettet terrorizmussal és lőfegyverrel való visszaéléssel vádoltak de a rendőrök sem voltak igazán úriemberek a sztoriban.

A Waitangi szerződést a britek az egyesült maori törzsek képviselőivel írták alá, tulajdonképpen ez az államalapító okirat, ez garantálja a jogegyenlőséget, ez mondja ki, hogy az ország földje a királynő (korona) birtoka és ő gyakorolja a teljes terület felett a fennhatóságot, mindenki egyformán alattvaló.

Most megint előjött a törzs azzal, hogy a Te Urewera nem a királynő földje, hanem a Tuhoe nemzeté és rá nem vonatkozik a Waitangi szerződés, az állam meg akassza fel magát. Kettőszázezer hektárról beszélünk, amely jelenleg a Department of Conservation kezében van. John Key, a miniszterelnök lazán lesöpörte az asztalról azt az ötletet, hogy a Tuhoe törzs tulajdonába menjen át az egész Te Urewera, mint ősi föld, nem is hajlandó tárgyalni a dologról. Itt a nemzeti parkok látogatásában nem lehet korlátozni senkit (bár vannak maori szent helyek amelyek nem látogathatóak), minden állampolgárnak és turistának alanyi joga szabadon látogatni ezeket a helyeket. Erre a törzs kijelentette, hogy ők ezt nem is korlátoznák és maradna nemzeti park, de az övék lenne az egész és szabadon rendelkeznének vele, ideértve a pénzügyi hasznosítást is.

Mivel egy éve rugóznak azon a maorik (nem csak a Ngai Tuhoe), hogy a partvidék és a közeli vizek minősüljenek maori tulajdonnak, (Foreshore and Seabed) amit az állam szintén nem szeretne komolyan venni érthető okokból, nem volt túl taktikus pont most feldobni ezt a nemzetiparkosdit, arra meg pláne nem szerencsés hivatkozni, hogy az államalapító dokumentumot ők nem skribálták alá 1840-ben.

Az persze más dolog, hogy nem ér viccelni az emberevéssel, pláne a miniszterelnöknek, ráadásul eléggé harcias törzs volt ez mindig, az összes valaha volt támadójuk ott oszladozik valahol a nemzeti parkban… Az tovább bonyolítja a dolgokat, hogy a maorik eléggé hozzászoktak, hogy kell kicsit sírni és akkor a korábbi, három cikluson keresztül kormányzó Labour párt ad valamit, most viszont az a John Key nem tárgyal a maoriktól “ellopott” földről, aki politikai kényszer nélkül vonta be a kormánykoalícióba a maori pártot. És az a John Key viccelődik az emberevéssel, aki éppen most nem hajlandó tárgyalni azokkal emberevőkkel. Rossz időzítés.