Az ötlet maga amúgy nagyszerű és kézenfekvő is, a százezermilliárd gmail felhasználó már úgyis kéznél van, nosza kössük őket össze valamiféle fészbuktalan fészbukban és akkor ők majd jól generálják a tartalmat és ettől valami nagyszerűnek kell történnie. A projekt a guglitól megszokott meghívós rendszerben indult, állítólag hamarosan már boldog-boldogtalan csatlakozhat hozzá és részt vehet a közös örömben. Az elmélet, hogy az ismerőseinket körökbe (circles) rendezhetjük, és ha bármit megosztunk (na jó, nem bármit, de erről később) akkor az általunk kijelölt körök fogják csak látni, így kommunikálhatunk a pajtásainkkal ugyanazon a felületen, anélkül, hogy a távolabbi ismerőseink belelátnának az esetleg bizalmasabb közlendőinkbe.

Ezt ugyan tudta eddig is a google chat, sőt a skype is (és ezer más app), és persze maga az email cc és bcc mezői is hasonló okból léteznek, viszont ezek legalább átláthatóak. A G+ legnagyobb baja nem az, hogy nem működik jól, mert remekül működik, látványos elemek, gurulnak a köreink és ismerőseink, a legnagyobb baj az, hogy felesleges. Értelmetlen. Semmilyen előnye nincs azokhoz a megoldásokhoz képes, amelyek már eddig is sokszázmillió felhasználót tudhatnak maguk mögött, sőt a FB már intézményesült is.

Ahogy a wave és a buzz pár napos tündöklés után elpusztult, ez a jelenlegi kezdeményezés sem hinném, hogy sikeres lesz, a google most nem azért vall kudarcot, mert olyasmit akart megreformálni amit nem igazán lehet, most inkább elkésett a G+ megjelenésével, a piacot elvitte a FB, ahol nem is kell gmail üffélnek lenni ahhoz, hogy használhassuk.  Sőt, ha már van FB accountunk, akkor ott posztolgatunk mindenfélét a falunkra és nem fogunk külön még egy böngészőablakot nyitva tartani, csak, hogy egy másik felületen is megosszuk ugyanazt (egyenlőre meglehetősen korlátozott, hogy honnan tudunk megosztani dolgokat).

A másik, hogy beta, vagy ha jobban tetszik félkész a cucc, az egyik ősprojektből (google reader) pl. nem tudunk megosztani tartalmat annak ellenére, hogy a GR már elejétől rendelkezik megosztás funkcióval, nekem is itt van jobb oldalt az “Ezeket olvasd” ajánló, ami egy gombnyomással működik, ez nyugodtan mehetne a G+ megosztókába is, de nem megy. A koncepció nekem ott is homályos, hogy nem egy “falunk” van, mint FB-ban, vagy Tumblr-ben, Twitterben (a szocnet aranyháromszöge) hanem van a Stream (ahol mi osztjuk az igét), ezen belül (esetemben) a Friends kör által megosztott mindenféle, aztán ott van az incoming, ahol azok jelennek meg amiket olyanok posztoltak, akik engem vettek fel valami cirklijükbe, de én őket nem. Ez az egész katyvasz meg van fejelve egy ritka béna notifikációs megoldással és kész is az idegbaj és a mitkeresekitt érzés. Ennek következtében, a köreim számát egyre redukáltam, de így is értelmetlen az egész.

Csak példaképpen, van egy barátom, aki rendszeresen posztol mindenféle érdekeseket a Tumblren ahol követem, plusz gyakran beszélünk skype-chaten magántermészetű dolgokról, és időről-időre kapok tőle emaileket is. Vajon miért kéne mégegy felület, ahol kommunikálhatunk? Jó, persze összemihíjjákoltuk magunkat a G+on is, de sok értelme nincs a dolognak, a google megvan, de semmi plusz.

Fentiekhez bátran odasorolhatjuk azt, hogy egyelőre, egyszerűen nincs is elég felhasználó, amitől az én G+ oldalam pl. akár 10-20 órán keresztül is változatlan, leszámítva, hogy mindenféle, minden bizonnyal nagyon kedves emberek kezdenek követni engem, akikről fogalmam sincs, hogy kicsodák és, hogy milyen alapon adtak hozzá ők a mindenféle köreikhez. Szóval az egész balhé működget, az eddig meglevő funkciók mind szépek, csak nem látom, hogy mi a cél, hogy mire jó az egész? A Hangout funkciót ki se próbáltam (videochat, jujj, hát ilyet azért már láttunk párat) a chat with people se érdekel túlzottan, a gchat eddig is működött, ha akartam, a vadidegenekkel csetelés (botolás) meg hát… Nem véletlenül nem vagyok folyton belépve a gmailba se, nem érdekel a webes mail, azon túl, hogy hasznos kényszermegoldás, de nem egy szocnet élmény. (facebook accountom sincs, pedig az legalább már általános)

Nyilván nem ez az egyetlen jópofa ám felesleges megoldás, a google jó cég, hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, vannak kreatívjai bőven, az eredeti ötletei mind bejöttek (kereső, maps, gmail) de ez a buzz/wave/g+ vonal csak levegőbe puffogtatás. Könnyen lehet, hogy nincs igazam, de az élet összes minden-egyben megoldása igazából kivétel nélkül semmire se jó igazán, kezdve a svájci bicskától az ilyen fb-mikroblog-cset izéknek. Na majd meglátjuk, ha kiforrja magát. Ha kiforrja. Tőlem egyelőre tízből három pontot szerzett.

A telepítő majd’ 4 giga, szóval ki kell várni amíg leér, ellenben, ha akarjuk, akkor azonnal el is indul és viszonylag fájdalommentesen nekifog a korábbi verzió átalakításának. Ha szeretnénk egy később is telepíthető másolatot az installerről, akkor a telepítés elindítása előtt írjuk ki az InstallESD.dmg fájlt valamire, ehhez amúgy részletes leírást biztosít a Macworld. Nekem a telepítés (a holmi letöltése nélkül) 58 percet vett igénybe, az elején meg kell erősítenünk, hogy tényleg szeretnénk a dolgot, aztán csak hagyni kell reszelni. Előtte csináltam egy backupot, biztos, ami biztos, de itt egy preinstall-checklist a paranoiásoknak. A Lion csak a 10.6.8-ra megy fel, clean install nincs, csak, ha előbb az ember feltesz egy clean install Snow Leopardot, na mindegy.

Az újraindítás előtt matekozott egy kicsit, aztán elvolt magában csöndeskén, aztán, közel egy óra és egy reboot elteltével előjött az oroszlán. Én készséggel elhiszem, hogy 250 újdonság van a friss oprendszerben, mondjuk úgy, hogy párat észre is vettem, a többi majd előjön, vagy nem, nem izgat különösebben. Az első és legfontosabb változás, hogy végre nincs már PPC támogatás, a Rozetta tegnaptól ismét a építészeti kifejezésként működik. Ez nyilván fogja bántani a lelkét azoknak, akik mindenféle ósdi programokat használtak, de engem nem zavar, sőt. A másik ami egyből szembetűnik, hogy a jól megszokott scrollozás fejtetőre állt, vagyis átvette az iPhoneokban és iPadokban alkalmazott megoldást, szerény meglátásom szerint ennél idegesítőbb dolog kevés van, de a gyár meghagyta a menekülés vékony ösvényét, úgyhogy kikapcsolhatjuk a francba azt, amit Jobs bácsi úgy gondol, hogy normal.

Nem a scroll az egyetlen ami a mobil operációs rendszerből érkezett az asztali világba, lett nekünk csinos lauchpad, ami gyakorlatilag az App folderünk, csak ki van terítve és meg van fazonírozva, hogy úgy nézzen ki, mint az iPad, hát mit mondjak, szép. Számomra ez teljesen értelmetlen funkció, az apps folderbe se járkáltam sose, minden kényelmesen és gyorsan elindítható a spotlightból is, anélkül, hogy csinos ikonok között kellene keresgélnünk. Az exposé/spaces kombó – aminél hatékonyabb munkafelület- és ablakkezelőt én még nem használtam – is megváltozott, Mission Control lett belőle, aztán, hogy ez előrelépés-e vagy sem, az majd gyakorlatban kiderül, én azt nagyon szerettem a régiben, hogy át lehet dobálni egy-egy ablakot a szomszédos desktopra, ha éppen hely kell ezen és ez pikkpakk megvan, ez most nem olyan egyértelmű, de nyilván nem néztem meg hogy kell, eddig Jobs bácsi arra lökdösött, hogy minden intuitívan működik, hát akkor nem fogok tutorialokat nézegetni, nemdebár? Az mindenesetre jól néz ki, hogy az appok alapján vannak rendezve az ablakok és könnyű átmászkálni egyikből a másikba.

A Finder is megváltozott, nem csak a pofázmánya, hanem állítólag okosabb is lett, ha akarjuk, akkor továbbra is maradhatunk a foldereinknél, de a korábban már megjelent Smart Folder megoldást is használhatjuk, utóbbi igen hasznos lehet. A keresőmotor is sokat fejlődött, a keresőkifejezések is kombinálhatóak, sőt komplett keresések elmenthetők  Smart Folderként. Most már nem kell eldöntenünk, hogy hogyan keresünk, – a Macworld példáját elcsórva – ha a photoshop szóra keresünk, akkor nem csak az applikáció lesz a találati listán és nem csak azok a fájlok amelyek nevében szerepel a keresőkifejezés, hanem a photoshoppal készült fájlok is. További jóság, hogy a quicklook most már működik a spotlight találati listában is, és hogy a kereső nem csak a gépünkön mazsoláz, hanem előhozza a vonatkozó korábbi weboldalakat amiket megnéztünk, keres a wikipédián, ha akarjuk, a quicklook pedig működik a mission controlban és az új Mailban is – diznilend. Amit egyelőre nem tudtam kipróbálni, de okos ötletnek tartok, az az AirDrop, egy egyszerű fájlmegosztási lehetőség helyi hálózaton, ha klikkolunk, akkor a finder beradarozza a környezetében zsinnyegő többi Liont és már dobálhatjuk is át a fájlokat egymásnak.

Az új Mail gyakorlatilag átjött az iPadról, hát a franc tudja, hogy jobb-e ez így, én elég konzervatív vagyok ezügyben, de hát engem nem kérdezett senki. Első indításkor elmolyolt egy jó negyed órát amíg konvertálta magát régiről újra, nekem jó volt a régi is tulajdonképpen, hát most van csicsásabb. Biztos vannak csodafunkciók és újdonságok benne, én meg vagyok elégedve azzal, hogy a tizenpárezer levelem megvan és jól kereshető, bár ez eddig is igaz volt.

Összességében nekem tetszik az egész, az olyan apróságok, mint a különböző háttérkép a különböző munkaterületekhez, a két- három- sok ujjal irányítás, (sőt, most már van fullscreen gomb az applikációkhoz, észmegáll, de nem?!) és – bár egyelőre még nem próbáltam – az autosave/versions funkciók, facetime, új address book, meg mindenféle, az újdonságok színes-szagos listája itt elérhető. Nekem sebességre semmi különbség nem érződik, bár tegnap este, amikor nyomkodtam, akkor még a spotlight éppen újraindexelte az egész masinát, majd ma este kicsit többet fogunk tudni. Azt én nem tudom eldönteni, hogy ez most egy elegáns ráncfelvarrás-e, vagy tényleg egy új oprendszer, de ezért a pénzért szerintem megéri.

Ez nem kis kihívás, megközelítőleg huszonkétezer km-ről beszélünk és hónapokról, amelynek a jó része az outbackban fog zajlani, távol mindenféle civilizációtól, ami ozzi körülmények között valódi távolságot, akár többszáz km-t is jelenthet. Már a felkészülés is összetett kihívás volt, amely az igen tudatos motorválasztástól indult, de a cuccok, tuning, útvonaltervezés, mind-mind időrabló és aprólékos tevékenység amit el kellett végeznie. Elszántak végignyálazhatják, hogy a szóba jöhető motorokat milyen szempontok szerint mérte össze, hát nem mondom.

Szerintem nem csak motorozni szeretőknek érdemes olvasni András kalandjait, csodaszép tájakon kavincol, érdekes alakokkal találkozik és élvezhetően, gyönyőrű fotókkal illusztrálva ír. A Terra Ochra munkacímű túrájának képanyagát elérhetitek a flickeren, ez már önmagában megér pár negyedórányi bámulást és klikkolást (és irigykedést).

Hetek óta vacakolt a netünk, a korábbi szolgáltatónk viszont nem érezte ezt az ügyet túl fontosnak és bár az ügyfélszolgálat munkatársai nem Bangalore-ban vannak, néha azt gondoltuk, hogy bár ott lennének. Kitartóbb olvasóim talán még emlékeznek a modemekkel való kavarásra, amelyből némi plusszal jöttünk ki, úgyhogy most erősen aggodalmaskodva tűrtük a lehetetlen sávszélességet. Egy napon aztán (november másodika) bekopogott az ajtón Ramavasi vagy Szingh, és csillogó szemekkel mondta, hogy ő egy cudálatosz internetes hozzáférési ajánlatot hozott, és szándékában áll tájékoztatni a részletekről.

Ilyenkor általában a nejt küldöm a zaklatóra, mert az én varázslatos feleségemnek az idegenekkel és házaló ügynökökkel szemben van egy bizonyos tárgyalási képtelensége, amitől a legelszántabb területi értékesítők is sírva kullognak haza kedves mamájuk szoknyája mögé bújni. Ezúttal azonban aszondta nekem, hogy beszéljek a tetteskülsejű egyénnel én, és én szépen szót fogadtam. Ramayani vázolta a lehetőségeket, amelyek tulajdonképpen tényleg jobb ajánlatnak bizonyultak, mint a jelenlegi megoldás, úgyhogy gyors hezitálás után igent mondtunk. Könnyelműségünkre mentség, hogy akkor már hosszú ideje anyáztunk a hitvány netkapcsolat miatt, úgyhogy lecsaptunk. Mindenféle papírokat aláírtunk és Dayanand szemrebbenés nélkül hazudta az arcomba, hogy kb. két hét, de akár tizenöt napba is beletelhet, hogy átkössenek.

A hónap feléig tényleg nem is foglalkoztunk a dologgal, ismerjük már a kéthetes ígéreteket, de a harmadik héten se történt semmi a világon. Huszonhetedikén felhívott egy üfsz nyuszkó, hogy na most akkor egyeztessünk. Mondok hát én továbbra is ott lakom, ahol egy hónapja, ki merne elköltözni ugye, ha függőben van valami a telekommal? Mindegy, egyeztettünk, majd finoman megfenyegetett, hogy pár nap múlva kapunk modemet postán és küldenek sms-t, ha lélekben felkészültek a nagy műveletre. Két nap múlva egy másik Vajramani meghozta a modemet. Snúrlóz meg minden, csupa színes led, diznilend.Én a további barkácsolás elkerülése végett, egyszerűen feltoltam a telekom modemjét a drótra, jött belőle az Orcon zöld fénye, még, ha pislákolva is, és napirendre tértünk.

Kisvártatva kaptam is egy üzenetet, miszerint harmincadikán (ma) bizony beélesítik a holmit, egészen pontosan este hétkor. Hat harminckilenckor jött egy újabb sms, hogy ott a ződ fény, menjek a telekom oldalára és aktiváljam. Még nem mentem, mert így is működik, de lehet, hogy később benézek hozzájuk, a lényeg, hogy teljesen sótlan és unalmas módon, még ha el is húzták kicsit a dolgot, mindent akkor csináltak, amikor mondták. Kevés annál ijesztőbb dolog van, mint amikor egy távközlési szolgáltató nem hazudik, ilyen esetekben alapos a gyanú, hogy valami suskus van a háttérben. Na majd meglátjuk, az első óvatos mérések szerint nem állunk rosszul, sütkérezünk a zöld fényben, a mellékelt ábrák szerint a sávszélességünk szignifikánsan növekedett. Ha figyelembe vesszük, hogy mindez úgy teljesül, hogy dufla annyit forgalmazhatunk egy hónapban és kevesebbet fizetünk, akkor tényleg csak annyi a panaszom, hogy az unalmas, flottul menő ügyintézésből nem lehet vicces posztot írni.

A hónap, számomra legérdekesebb találata Lee Konitz 2009-es albuma, a Live at the Village Vanguard. Konitz 1927-ben született Chicagoban, nagyjából nyolc évesen jutott hozzá első hangszeréhez (klarinét) amit aztán hamar lecserélt egy tenorszaxofonra, majd
átnyergelt az alt szaxofonra. A bigband éra közepén kezdett zenélni, amikor a rádióból Benny Goodman és Charlie Parker szólt, ’45-ben már a Teddy Powell Bandben zenél, megkezdve professzionális pályafutását, amely azóta is töretlenül zajlik. Úttörő szerepe volt az un. Cool Jazz megteremtésében a negyvenes és ötvenes években, olyannyira, hogy 1950-ben, játszik Miles Davis legendás, Birth of Cool c. albumán is. Kivételes tehetsége van a hosszú improvizációkhoz, és ezzel a tehetségével nem fél élni, szerencsére. Zenészkarrierje alatt a jazzirányzatok széles skáláján találhatunk tőle felvételeket, ( 1949 óta száznál is több albumon lelhetjük meg a munkáit) nem ritkán olyan nevek mellett, mint Dave Brubeck, Ornette Coleman, Charles Mingus, Gerry Mulligan, Elvin Jones, szóval tapasztalatban nincs hiány. Ahogy öregszik (fiatalodnak a vele játszók), egyre inkább experimentális irányba halad, számos kortárs freejazz és avatgard, improvizációt hangsúlyozó sessionban vesz részt, ez ezen az albumán is érződik. Erősen rekommendálom, bazijó, nézek még valamit tőle később.

Bill Evansról volt már szó a blogban, (itt és itt) ebben a hónapban ismét gazdagabb lett a gyűjtemény egy albummal. A Portrait in Jazz annak a trilógiának a része, amely a Sunday at the Village Vanguard és a Waltz for Debby Lp-kkel teljes (lásd a fenti linkeket), mindhármat 1961-ben rögzítették. Bill Evans a jazz haute cuisine-ja, a sztárallűrök nélkül, szakácssapik és csillagok helyett 7 Grammy-díj jelzi, hogy az letműve mennyire komoly dolog.

Shelly Manne 1920-ban született, New Yorkban, felmenői között több dobos is volt. A suhanckorában divatos swinghallgatás végül oda vezetett, hogy ő is verőket ragadott és dobolni kezdett. Pályafutása alatt megfordult a dixieland, bebop, swing, fusion és az avatgard környékén. Számos film és tévéfilm zenéjének készítésénél működött közre. A negyvenes évek nagy jazzfordulatánál (jött a bebop!) őt is elkapta az új hullám, Dizzyvel és Charlie Parkerrel dolgozott, de az akkoriban feltörekvő, később nagy névvé váló Lennie Tristano és Lee Konitz mellett is zenélt. Az ötvenes évek elején Los Angelesbe költözik, amitől a West Coast Jazz is kapott egy kis csavart, sok más mellett, dolgozott Art Pepperrel és Chet Bakerrel, Ornette Colemannal, gyorsan meghatározó alakja lett a nyugati parti jazz-szcénának. A filmzenész karrierje kicsit beárnyékolja a jazzdoboskarrierjét, a filmzenék túl populárisak a jazzsznoboknak, utólag. Kortársai szerencsére nem voltak ilyen finnyásak, Benny Goodman, Benny Carter, Earl Hines, Clifford Brown, Zoot Sims, Ben Webster, Maynard Ferguson, Lionel Hampton, Junior Mance, Jimmy Giuffre, Stan Getz, Sonny Rollins nem átallottak kiváló zenét csinálni Shellyvel, nem pedig fintorogni, hogy fujj, stúdiózenész. Az 1954-ben rögzített “The Three” & “The Two” album tényleg nem a My Fair Lady fülbemászó dallamvilágát hozza, de nem is célja, ehelyett inkább kimunkált, finom jazz, brilliáns ritmusokkal, és nem utolsó sorban a gyerek is szereti, hiszen pingvinek vannak a borítón.

Végül behúztam egy húsz trekkes Sonny Rollins gyűjteményt, kiegészítve az eddigi Rollins elemeket a kollekcióban.

Én magam a téli sportokat leginkább a hüttében ülve és forralt bort kortyolgatva szeretem nézni. Szerencsére itt erre is van lehetőség, egy élelmes vállalkozás 2004-ben összegründolt egy kalap pénzt és felépítette a zátony első és máig egyetlen fedettpályás sícentrumát, ami azóta is igen népszerű. A Snowplanet egy fedett domboldal, a hosszú épületben van hideg és hó, lehet csúszkálni egész évben, anélkül, hogy messzire kéne utazni, Silverdale még a CBD-től is csak negyed óra-húsz perc autókázásra van. Igaz, hogy nélkülözi a szép hegyek látványát és a napsütést, ellenben esőben, viharban, és nyáron is lehet sízni vagy snowboardozni benne.

Természetesen egy síterep nem az igazi hütte nélkül, úgyhogy lehet kajálni, és kajálás közben nézegetni azokat, akik a -5 fokban csúszkálnak. A havas lejtő két oldalán síliftek húzzák fel a dobtetőre a népet, középen pedig van egy gumiszalagos gyaloglift a kezdőknek. Állítólag 3 nehézségi fokú lejtő is van, én ehhez nem értek, az egész sízésről annyit tudok, hogy alul kell lenni a hideg, fehér izének, a többit intézi a gravitáció, ha akarjuk, ha nem. Mindenesetre vannak hepék és hupák, amikről ugrándozni lehet és a delikvensek önfeledten csúszkáltak, úgyhogy biztos fincsi móka ez, mégha vannak is korlátai.

Van bolt meg kölcsönző, ha valaki nem óhajt saját felszereléssel sportozni, vannak délutáni meg éjszakai csúszási lehetőségek, napijegy meg ilyesmi, ami kell a sízéshez.Van síoktatás, minden méretben, vannak klassz versenyek, van webshop, akit érdekel az ilyesmi, az csatlakozhat a Snowplanet facebook oldalához. Simán el lehet tölteni egy egész napot itt családdal, barátokkal és utána húsz perc autókázással hazaér az ember.

Snowplanet
91 Small Road
Silverdale
Auckland

09 427 00 44 vagy 0800 SNOWPLANET

Augusztus hetedikén és nyolcadikán az aucklandi UNITEC Marketing és Menedzsment tanszékén, Mt. Albertben hallgathatunk okos előadókat, kérdezhetünk és mi is részesei lehetünk a WordPress fejlődésének, laza, kötetlen környezetben találkozhatunk a többi résztvevővel. Az előadások, beszélgetések tematikája elég széles skálán mozog, design, üzleti alkalmazások, SEO, közösségi média, WP biztonság, pluginkészítés, a teljes műsor itt.

A jegyek 75 dollárba kerülnek, és minden előadáson résztvehetünk vele, persze  megkapjuk a szokásos WP pólót is.  Ha valakinek további kérdései lennének, akkor itt egy form, amin érdeklődhet.

Elsőként vegyük Curtis Fuller dupla albumát, az I Will Tell Her-t. Curtis jamaikai származású, amerikai harsonista, sokat dolgozott Art Blakeyvel, Miles Davis-el, Dizzyvel és végognyomott egy turnét Count Basie-vel. Egészen finom bebopot játszik, érdemes vele eltölteni egy kis időt.

Még a múlt hónapról maradt egy akkor be nem férő afrika, Manu Dibango félórás kis albuma, a Waka Juju.

Jött egy Wes Montgomery album, aki szereti a jazzgitárt, az ne hagyja ki, nekem ez a negyedik albumom Westől, és egyiket sem bántam meg.

A Live In New York 1971  Paul Desmond és a Modern Jazz Quartett munkája, az élő felvételek minden szépségével.

A végére hagytam George Bensont, aki új a gyűjteményben, még át kell rágnom magam rajta alaposan.

Mindenekelőtt túl kell esnünk a kötelező, szomorú körön : Japán nem illegálisan halászik a déli vizeken, sajnálatos módon a nemzetközi közösség úgy döntött, hogy kutatási céllal bányászható bálnahús a tengerekből, és ezt Japán ki is használja, évente többszáz állatot mészárolnak le, kutatási céllal. Természetesen a kutatás végeredménye az, hogy a bálnahús a piacokon végzi, és nem igazán látszik az a hatalmas kutatási anyag, amelyet a japán tudósok halmoztak fel, évi sokszáz bálna feldolgozása közben.

A Sea Sheperd Conservation Group már évek óta igyekszik fizikailag akadályozni a japán bálnavadászhajókat (és erősen gyanítható, hogy korábban elsüllyesztett egy norvégot) mindenféle módszerekkel. Leginkább füst és bűzbombákkal, lézerekkel, vízbedobált hálókkal és kötelekkel, amelyek a bálnavadászhajók hajócsavarjait hivatottak megakasztani.

A SSCG rengeteg pénzt szedett már össze a nemes célra hivatkozva, és futtat egy filmsorozatot is Whale Wars címmel az Animal Planet csatornán, elég magas nézőszámot elérve, hiszen az erőszakos reality-műsorok mindig is sokakat érdekeltek. Erőszakból pedig nincs hiány, csendben szólok, hogy a Steve Irvin is halálfejes lobogóval szeli a vizeket.

Peter Bethune 2008-ban körbehajózta a Földet, akkor még Earthrace-nek nevezett hajóján, majd eladta a holmit egy Ady Gil nevű amerikai producernek, akiről későbbi nevét kapta. A hajóban két, egyenként 540 lóerős Cummins dízel ketyeg, nem egy vetyerok, a hajótest pedig speciálisan a nagy sebességre tervezett formájú trimarán. Gil hagyta Petert kapitánykodni, és csatlakozni az SSCG-hez, hogy segítsen megakadályozni a japán bálnászatot a déli vizeken. Az SSCG nem csinált titkot abból, hogy mire kell nekik a rettentően gyors hajó:

“Due to its speed capabilities, up to 50 knots, Captain Paul Watson (Sea Shepherd President and Founder) intends to use the Ady Gil to intercept and physically block the harpoon ships from illegally slaughtering whales.”

Ez az előre bejelentett feltartóztatás és akadályozás azért jogilag nem is  kicsit aggályos, ezt ugyanis nem teheti semmiféle vizijármű egy másikkal, nemzetközi vizeken, amelyek nem háborús zónában vannak, mint ahogy nekimenni sem szabad a másiknak. A tengerjog elég szigorú valami, és nem tyúklopásról van szó.

2010 január hatodikán, az Ady Gil összeütközött a japán Shonan Maru 2 nevű bálnászhajóval. Az összeütközést több napos hergelés előzte meg, amelynek során az aktivisták mindent bevetettek, amijük csak volt, (lézerek, kötél, hang és fénygránátok, füstbombák) és folyamatosan kitérésre kényszerítették a japán hajót, egészen addig, amíg meg nem unta a kitérést, így az Ady Gil orrésze leszakadt, a legénységet pedig a Sea Sheperdék záslóshajója, a Steve Irving kimentette. Az Ady Gil-t nem lehetett megmenteni, pár nappal később elsüllyedt. Mindez a déli sarki vizeken törént, amely egy 1994-es elvi megállapodás szerint a Déltengeri Bálnamenedék övezete, ahol az IWC szerint tilos bálnászni. Az International Whaling Commission egy nagyon hasznos gittegylet, majdnem olyan klasszul múködik, mint klímáknál az IPCC, tulajdonképpen akárki lehet a tagja és természetesen még a tagság sem kötelez senkit semmire, még a bálnamenedék is inkább ajánlás.

(Olyannyira, hogy pl. Magyarország is tagja, meg Mongolia, Szlovákia, meg Mali meg Benin, és most csak azokat soroltam, akiknek nincs egy négyzetcentiméternyi felségvize a tengereken. Emellett például tagja Izland, Japán, Norvégia, Oroszország is, akik masszívan vadásszák a bálnákat és évente bevallják, hogy mennyit szedtek ki a vizekből. Az már régen kiderült, hogy az önbevallós módszer nem működik, a szovjetek ’73-ig kiszedtek közel ötvenezer állatot és bevallottak kétezret, röhögve.)

A két hajó összeütközése elég zavaros, még ha van is az egészről video, mindkét fél a másikat hibáztatta, az ausztrál tengerbiztonsági hatóság pedig képtelen volt egyértelműen megállapítani, hogy ki a felelős, aki keresztbeáll egy ekkora dög előtt, vagy az aki ráfordul… (A SSCG hajók Ausztráliából indulnak, az Ady Gil újzélandi zászló alatt hajózott)

2010 február tizenötödikén Peter Bethune megközelítette a Shonan Maru 2-t egy jetskin, elvagdosta az illetéktelen behatolókat megakadályozi hivatott anti-boarding hálókat és engedély nélkül a fedélzetre lépett, hogy benyújtsa a számlát az elsüllyesztett Ady Gil-ért. A japánok nem voltak túl lelkesek ezért az ötletért (a tengerjog pedig eléggé khm, konzervatív, ha kéretlen vendégekről van szó) úgyhogy fogták Petert, bezárták és hazavitték Tokioba, ahol öt különböző bűncselekménnyel vádolták meg, birtokháborítással, támadással, illegális késbirtoklással (a kéretlen látogatóknál csak a kéretlen és fegyveres látogatók járnak rosszabbul a tengerjogban), szándékos károkozással és az üzletmenet akadályozásával.

Az SSCG – állításuk szerint – jogi okokból azonnal kitiltotta a további ügymenetükből Petert, hogy az eljárás alatt ne okozzanak neki kellemetlenséget, de azért nem egyeztettek mindent, az akkor rádióinterjúkban először támogatták Petert, később, amikor kiderült, hogy fegyveresen lépett japán fedélzetre, akkor elutasították a további együttműködést, végül pedig, most, az ítélet után azt mondják, hogy az enyhe ítélet az ő félmillió dollárjukon múlott., ugyanakkor Bethune nem lesz ott a SSCG következő útján. Az SSCG szerint többszáz bálnát mentettek meg azzal, hogy akadályozzák a japán kutatóhajók működését, a japánok finoman éreztették, hogy amíg a Shonan Maru 2-t kergették az aktivisták, addig a japán bálnászflotta gőzerővel dolgozott – máshol.

Az ítélet utáni rádióinterjúban Peter eléggé szánalmasan szerepelt, az összes kényes kérdésre (mire számtott, amikor fegyverrel felment egy másik hajóra? Mi történt az Ady Gil ütközése előtt? stb.) mindenféle maszatolós válaszokat adott, részben az Új-zélandi tengerészeti hivatalt hibáztatva (miért nem vizsgálódtak addig amíg a japánokra lehet kenni az ütközést) részben pedig a bálnamentésre való hivatkozva, érdemi információk közlése nélkül.

A kormány meglehetősen visszafogottan reagált az egész balhéra, nem felülve a bálnamentészek hisztijének, kivárta amíg valami vizsgálati eredmény születik, majd utána is, diplomatikusan csak annyit mondott, hogy a zátony abszolút ellenzője mindenfajta bálnavadászatnak (felségvizeken nem is tűri). Az ítélet után a miniszterelnök – igen okosan – annyit volt hajlandó nyilatkozni, hogy Peter elengedése biztosan nagy öröm a családjának.

A zöld párt feje, Russell Norman azt fejtegette, hogy a déltengeri vizekben azonnal meg kell tiltani a bálnavadászatot (amiben igaza is van) bár ezt a hagyományos újzélandi bálnavadászellenességgel akarta alátámasztani, ami azért fals kissé, itt 1792 óta vadásszák a bálnákat,  ahol a bálnavadászatot népszerűsítő filmeket készítettek (megtekinthető a Maritime Museumban) még a hatvanas évek elején és a kereskedelmi bálnavadászatot csak 1964-ben zárták be és akkor sem igazán a bálnák megóvása miatt, hanem mert 1960-ban összeomlott a tőzsdén a hosszúszárnyú bálna árfolyama.

Az egész történet jól példázza, hogy egy egetverő baromságot hogyan nem lehet megakadályozni egy másik egetverő baromsággal, viszont tele lehet írni az internetet meg az ojságokat mindenfélével, lehet hőst faragni Bethunéból és sátánnak ábrázolni a japánokat, ugyanakkor a bálnaállomány fogy, vészesen fogy, Izland és Norvégia pedig tovább enyhítené a jelenlegi bálnászati korlátozásokat, ami, figyelembe véve a jelenlegi kitermelést, ezek a hatalmas emlősök, amelyek semmit nem esznek el az emberek elől – kihalnak.

UPDATE 09072010

Kis kiegészítés David Farrar Kiwiblogjából:

The Sea Shepherd group says banning Pete Bethune from its Antarctic anti-whaling missions was just a legal strategy during his trial, and the New Zealand activist is welcome to join them on future trips.

This confirms that Sea Shepherd are liars, and are happy to lie to further their aims. This should be remembered the next time they claim they did not do something.

A mikrofinanszírozás nem újkeletű dolog, bár a költségeit alaposan lecsökkentette a számítógépes elszámolás, továbbra is vannak előnyei és hátrányai, mint mindennek. A mikrofinanszírozás lényege, hogy olyan kisösszegű hiteleket helyezünk ki, amekkorákkal egy-egy kereskedelmi bank már nem, vagy nem szívesen foglalkozik. A kereskedelmi bankok üzletpolitikája érthető, ugyanakkor eme üzletpolitika hátrányait leginkább a szegény területen élők érzékelik.

Ők azok, akik nem juthatnak hozzá ahhoz az esetenként csak egy-kétszáz dollárnyi hitelhez, amellyel előrébb tudnának lépni vagy biztosabbá tenni a megélhetésüket. Itt jön a képbe a mikrofinanszírozás, amely pont őket célozza meg, nekik kínál pénzügyi termékeket.

Na de honnan van a pénz? Ez a legfontosabb kérdés, hiszen nyilván nem elsősorban a bankoktól, akiknek nem éri meg pici összegeket kihelyezni, az adminisztratív költségei lényegesen magasabbak a sok apró hitelnek, mint egy nagynak. A pénz tehát leginkább nem innen jön, hanem jobbára civil forrásokból. A civil forrás lehet adomány, vagy akár egy-egy alapitvány felajánlása, de mi magánemberek is részt vehetünk a mikrofinanszírozásban, ha szimpatikusnak találjuk az ötletet.

Az alapkoncepció egyszerű, a jóléti országokban számosan rendelkeznek olyan tőkével amelyet nem kivánnak azonnal felhasználni, de mondjuk a befektetéshez még kevés, szóval hatalmas összegek kamatoznak a bankokban a folyószámlákon, annak ellenére, hogy a betéti kamatok meglehetősen szerények szoktak lenni. A fejlett országok átlagos életszínvonalán 25-100 vagy akár 500 dollár nem feltétlenül jelent komoly, nélkülözhetetlen összeget, ugyanakkor ennyi pénz egy eldugott afrikai faluban komoly üzleti lehetőséget jelenthet egy ott élőnek. Fogjuk tehát az egyszeri dollárjainkat és adjuk oda az afrikai falulakónak, ő megcsinálja vagy fejleszti a bizniszét, visszaadja nekünk a pénzünket, mi pedig legfeljebb nem kerestünk a dolgon egy fillért se, vagy nem kerestük meg a betéti kamatokat. Nem segélyt, hanem segítséget adunk (hal vs.háló) sőt, leginkább lehetőséget. Amikor a kérelmezőnk a hitelt visszafizette, a KIVA visszaadja nekünk a pénzünket szépen, amit újra kihelyezhetünk, ha találunk másik szimpatikus projektet, vagy akár el is fagyizhatunk.

Persze nem egyszerű odajuttatni a pénzt, de pont ezért jött létre a KIVA, egy nonprofit szervezet, amely elvégzi az adminisztrációt helyettünk. A KIVA áll kapcsolatban azokkal a kis pénzintézetekkel, amelyek ott a helyszínen jelen vannak, rajtuk keresztül gyűjtik össze a hitelt kérőket és rajtuk keresztül helyezik ki a pénzt is. A KIVA szervezi össze az egész mutatványt, ráadásul meglehetősen olcsón, hiszen a PayPal tranzakciók ingyenesek a KIVA számára. A minimum beszálló 25 dollár (ámerikai) de persze mindenki tudja, hogy mennyi pénzt tud nélkülözni, esetleg elveszteni, hiszen, mint minden hitelezés esetében, itt is van kockázat, ráadásul itt számunkra nincs fedezet. Ha választott projektünk eredendően gonosz volt és csak le akart lécelni a pénzzel – ám a helyi kisbank elől ezt el tudta titkolni – , akkor nincs mit tennünk, így jártunk. Kicsit jobb a helyzet, ha csak fizetésképtelen lesz az általunk finanaszírozott projekt, ilyenkor a helyi pénzintézet megteszi, amit tud. A kis bank vagy pénzintézet ott a helyszínen lehet szinte bármi, a vallási takarékszövetkezettől az egyesületi pénztárig.

Természetesen nem kell nekünk összeadni egy bangladeshi talicskamanufaktúra teljes indulótőkéjét, ha csak 25 dollárunk van amit nélkülözni tudunk, akkor adjunk annyit, majd ad bele más önkéntes is. Amikor fellendül a talicskagyártás, a talicskagyártulajdonos szépen törleszti a hitelét, mi pedig visszakapjuk a pénzünket.

Uuganbayar Gomid

A KIVA összeszedi nekünk az összes projektet aminek pénzre van szüksége, mi pedig eldönthetjük, hogy a világ melyik pontján, milyen fajta tevékenységet gondolunk finanszirozni. Kapunk egy profiloldalt, ahol elolvashatunk mindenfélét a finanszirozandó személy(ek)ről, a tevékenységükről, meg, hogy hogy képzelték el ezt a törlesztés dolgot. Akár csapatokba is szerveződhetünk, mindenféle szempontok alapján, vagy mi magunk is létrehozhatunk egy csoportot, amelyek együtt finanszíroznak. Ez igen jól működik, példaképpen a Repülő Spagettiszörny Csapat 1643 tagot számlál és több, mint háromszázezer dollárnyi hitelt  finanszírozott már. (Church of The Flying Spaghetti Monster) De hozott létre hitelező csapatot a zátony Labour pártja, alapítványok, cégek, vagy mindenféle európai emberkék, akik Team Europe csapatként már nyolcszázezer dollárt hiteleztek közösen.

Számomra meglepő, hogy a visszafizetési ráta milyen magas. A projektek 98.26%-a visszafizeti a hitelét , majd eztán nemritkán újat vesz fel. És a dolog működik, olyanok juthatnak hitelhez, akik a KIVA nélkül nem.

Rukayat Ganiyu

Eddig minden nagyon szép és jó, fentiek miatt lettem én is ilyen hitelező (gondolkodom is egy NZ magyarok csoport létrehozásán is), de hol a trükk? Trükkszerűség mindig van, itt is. A trükk pedig a mikrofinanszírozás sajátosságaiban lappang, – hiszen most is mikrofinanszírozásról beszélünk – ez pedig a működési költség. A mikrohitel egyszerűen többe kerül, mint a nagyobb hitel, igaz, nagyobb a kockázat és az egy hitelre eső adminisztráció is, vagyis magasak lesznek a mikrohitelek kamatai.

Ez a KIVA esetében is ott látható, hogy a kis pénzintézet, aki fizikailag bonyolítja a hitelt (odaadja a pénzt, beszedi a törlesztést, stb.) magas kamatot számol a végfelhasználónak, vagyis a mi ingyenpénzünket (mi ugye nem kapunk kamatot) drágán hitelezi ki. Ez persze nem tűnik elegánsnak, ugyanakkor a kérdés úgy merül fel, hogy drága hitel, vagy inkább semmilyen? A KIVA-tól érkező pénz a kisbanknak szinte ingyen van, tehát legalább a forrásoldali költségeket nem kell az ügyfélre terhelnie. Természetesen azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy lesz aki átveri a bankot, megjelentek az első visszaélések is ezekkel az önkéntes pénzekkel, (ó, a varázslatos mexikó) de a jelenség egyelőre marginális és komoly jövője sincs, egyszerűen túl kicsi tételekhez lehet így hozzájutni, ráadásul a helyi intézmény is morcos lesz.

A mikrohitelezés szegénységcsökkentő hatása nem igazán támasztható alá tanulmányokkal vagy felmérésekkel, bár ennek az egyik oka, hogy ilyen felmérésekből alig készül pár, így a valóságban nincs igazán értékelhető adat arról, hogy összességében ezek a pici hitelek hogyan befolyásolják egy-egy kistérség gazdaságát. Az viszont kifejezetten szimpatikus, hogy itt a zátonyon (a jólétben) ülve, segíthetek Uuganbayar Gomid mongol bicikliszerelőnek, vagy Rukayat Ganiyu, lagosi fakereskedőnek. Nem teljesen személytelen a dolog, számos esetben találkozott már a hitelező és a kölcsönért folyamodó, egész program van ilyesmire.

A KIVA ügyesen használja ki az internetes lehetőségeket, nem csak a honlapjukat és blogjukat (RSS)böngészhetjük, de az általuk felhalmozott adatokból ad statisztikát a KivaLytics, a kivadata.org mindenféle grafikonokat és térképekett rajzol, a Kiva Alerts figyelmeztet bennünket, ha az általunk keresett feltételeknek megfelelő projekt bukkan fel, a KivaWorld a térképen mutatja meg, hogy hol vannak a hitelek, a KivaBank pedig egy Kiva adatokal is dolgozó, bár független, non-profit bankszerűség. A KIVA API-jával dolgozni vágyó fejlesztőknek a build.kiva.org áll rendelkezésére, hogy együttműködjenek, a Kiva adatokhoz pedig szabadon hozzáférhet mindenki. Természetesen ott a Kiva a twitteren is.

A magyar csapat 41 tagból áll és ötezer dollárt meghaladó összegben helyeztek ki pénzt, (az ábrán egy hamburgi magyar srác aktuális hitelei láthatóak) a zátonyon kicsit komolyabb léptékben csinálják, de hát jobbak a lehetőségeik is. A KIVA 2005-ben indult, mára több, mint 143 millió dollár hiteleződött ki általa, 199 ország 725ezer embere tag, ebből közel félmillióan kézzelfogható pénzt adtak a buliba. A hitelezők átlagosan kettőszáz dollár körüli összeget hiteleznek, az átlagos hitel pedig valamivel négyszáz dollár alatt van.

Gondolkodjunk, számolgassunk, olvasgassunk, és ha úgy döntünk – adjunk lehetőséget valakinek aki nálunk lényegesen szerencsétlenebb körülmények között él. Ha hitelezni nem akarunk, akkor is támogathatjuk a KIVA-t pénzzel, akár a webshopjukon keresztül is.

]]> http://www.pappito.com/2010/06/23/onkentes-mikrohitelezes-kiva/feed/ 17 http://www.pappito.com/2010/05/07/google-translate/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=google-translate http://www.pappito.com/2010/05/07/google-translate/#comments Fri, 07 May 2010 05:23:25 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5419 Benn a gyárban felraktam a google chrome-t, hogy lássunk ilyet is, még az első megjelenésekor töltött a böngésző egy dicstelen negyedórát az itthoni gépemen, aztán elnyelte a trash és fellélegeztünk. Azon most nem lovagolnék, hogy milyen szupergyors lett, gyorsabb, mint a kilőtt krumpli, foglalkozzon ezzel a marketing osztály, mi közöm. Ámde!

A telepítés után egyből beimportáltam a firefox bookmarkjaimat, majd vadul kattogtatni kezdtem, hogy meglássam mi zajlik, az egyik tabon, persze a blogot nyitottam meg. Erre aszondja nekem ez a szoftver, hogy akarom-e, hogy lefordítsa nekem angolra, amit olvasok? Kicsit akartam, úgyhogy odaklikkoltam és lefordította. Én meg csak lestem.

Már korábban is sokat viccelődtünk a gépek által fordított szövegekkel, mert magarról amúgy se olyan egyszerű, a végeredmény pedig  szinte kizárólag a szánalmas és a nevetséges közötti széles mezsgyére fért fel. Szavakat persze könnyű fordítani, szótáradatbázis kérdése, de egész mondatokat – na az már melegebb pite.

Itt van, hogy miből lett a micsoda (a kirándulós poszt egy bekezdése):

Az idő az a kellemes, őszi idő volt, amikor a nap még erősen tűz, de árnyékban azért már érezni, hogy hűs a lég, pont ideális az ilyesmi az erdőben csámborgáshoz. A Kitekite track része annak a 70km hosszú túrának, amit Hillary Trail-nek hívnak, és nagyjából négy nap alatt teljesíthető. Apróbb szakaszokból áll, amelyek keresztülvezetik a kirándulót a Waitakere Rangesen, és számos szépséges látnivalóval hálálják meg az izzadságos túrázást, kaurifákkal, mindenféle madárkák csiporgásával, vízesésekkel és patakokkal. A Hillary Trail jövő januárban nyit újra.

The time for a pleasant winter weather was when the sun is strong fire, but the shade I have to feel that cool the air, just like the forest is ideal for csámborgáshoz. Kitekite The track is part of a 70km long tour, which has called Hillary Trail, and about the four days to be completed. Minor phases, which are passed through to the hikers in the Waitakere Ranges, and many beautiful sights in the hálálják izzadságos hiking, kaurifákkal, all kinds of birds, csiporgásával, waterfalls and streams. The Hillary Trailre-opens next January.

Szerintem elképesztő, és ezt zillió nyelvre tudja. Ez biztos csak nekem újdonság, de sosem gondoltam, hogy ennyire közel vagyunk. Ez a közelség persze viszonylagos, ahogy egyre közeleb érünk a másik nyelvhez, úgy sokszorozódik meg a dolog nehézsége, úgy jelent egyre komolyabb akadályt a nyelv(ek) árnyaltsága, sőt, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy tökéletes fordítóalgoritmus nem is létezhet, és persze már ez a megoldás is elvérzett a csámborgáson és a kaurifákon.

Ugyanakkor megkértem egy kiwi kollégámat, hogy legyen drága elolvasni a fordítást és véleményezni, ő annyit mondott, hogy “hm… almost english!’ ami kifejezetten jó eredmény, ha belegondolunk, hogy ez egy ingyenes szoftver műve. Még egy jó ideig , vagy talán sosem fogják szoftverek kiváltani a hivatásos fordítókat, de azért nagyon érdekes látni, hogy a Google lehetőségeivel milyen fejlődést lehet elérni, alig pár év alatt. Az egységsugarú juzernek már most elég jó, értelmezhető közelítést ad egy ilyen eredmény, ha  mondjuk norvég létére, véletlenül egy afrikaans nyelvű újságcikkből akarja kihámozni a lényeget.

Mivel nej szülei nemsokára ideérnek, mi is szerveztünk egy kirándulást, illetve nem is igazán mi szerveztük, hanem. A sztori egészen messzire nyúlik, de amikor kiderült, hogy nejszülők tényleg jönnek és kiderült az is, hogy mikor, akkor kértem egy kis segítséget, mert szervezett utazásban kevéssé vagyunk járatosak, mindig szervezetlenkedtünk.

Már hónapokkal ezelőtt összehaverkodtam egy christchurchi nőszeméllyel a Twitteren (EntirelyKiwi), bizonyos Vanessával, akiről gyorsan kiderült, hogy turizmussal foglalkozik. Általában szoktunk köszönni egymásnak reggelente, meg csevegni néha, jópofa csaj, segítettem neki találni egy szakit itt Aucklandban, meg különben is, remek dolog látni, hogy amikor itt süt a nap, akkor ott lenn fáznak és fordítva. Ráadásul megtalálja a legérdekesebb cikkeket a napi sajtóból és posztolja is őket. (és most eladó a motorja is)

Miután kitaláltuk, hogy merre mennénk, és kiderült, hogy került valami szállás 4 napra Chch-ben, akkor megkértem, hogy mesélje már el, hogy mi az amit arrafelé érdemes megnézni, mi az ami csak ilyen turistaizé és mi az ami esetleg nem kap nagy hírverést, de mégis megéri vetni rá egy pillantást. Egyrészt pihenni is szeretnénk egy kicsit, meg nézelődni is és ugye lesz nálunk két nyugdíjas meg egy kisded, ez már nem földönalvós, istálló mögött bivakolós időszak. Számtalan kérdéssel telezsúfolt levelemet egy szombaton éjfél körül küldtem el neki, gondolván, hogy majd hétfőn válaszol, nem is izgattam magam a dolog miatt különösebben.

Vasárnap délelőtt beesett a mélbokszomba egy levél, amit leesett állal olvastunk végig. Az egy dolog, hogy egyáltalán vasárnap rászánta az időt a válaszra, másrészt nem is kis időt, a levél ugyanis több, mint hatezer karakter, tartalmaz mindent, amire egy kiránduló vágyhat, autóbérlési javaslattól kezdve egész odáig, hogy merre találok jó futóterepeket.

Ami a legklasszabb, hogy nem volt rest írni nekünk egy komplett itinert, napokra lebontva, hogy mikor mit érdemes, tekintettel az időjárásra, hova ha esik, hova a napos, hova együtt, hova külön, mit fog élvezni a gyerek és mit nézzünk meg akkor is, ha a gyerek unni fogja, ellenben hova szokta vinni a saját gyerekeit és miért.

Természetesen kaptam linkeket is, (két plusz éjszakára kerestünk szállást) és simán foglaltam is a weboldalán keresztül, nyilván ebből él, többek között. Ennek ellenére, amikor kiderült, hogy az egyik szálláson már nincsen az a szoba amit szerettünk volna, csak valami horror áron van másik, akkor ő szólt, hogy ezt nem foglalta le, hanem keres nekünk olcsóbbat, majd másnap talált is.

Pár nap alatt össze is állt az egész túra, repjeggyel, szállással, autóbérléssel, programokkal, mindennel, úgy, hogy bármilyen kérdésemre azonnal, vagy pár órán belül választ kaptam Vanessától, sőt, felajánlotta a segítségét a bérelt autóval kapcsolatban is, mert valamiért az autókölcsönző nem válaszolt egy napig, bár ez megoldódott nélküle.

Az ember itt hajlamos hozzászokni, hogy az átlagos kiszolgálás messze túl van az undok, dekoratív, érettségizett eladót felveszünk-től, de az ő hozzáállása komolyan lenyűgözött, köszönjük Vanessa! I mean Thank You Vanessa !

Entirely Kiwi

info@entirelykiwi.com

Phone: +64 3 323 7857

We are a Entirely Kiwi Reservations Agent for New Zealand – but what does this mean? We are based in New Zealand and proud to be Kiwi. We offer a service of making any and all your reservations you require for travelling within New Zealand. From car rental to campervans, hostels to hotels, restaurants, beauty parlors, Bed and Breakfast’s, tours, skydiving, horse riding … the list is endless!

A korrupciós index alapján Új-Zéland a világ legkevésbé korrupt országa, nem rossz teljesítmény, megszerezni az első helyet a száznyolcvan elemű listából. A felmérés körülményeiről itt tájékozódhat akit érdekel az ilyesmi, a CPI FAQ-ból pedig megtudhatjuk, hogy mi merre.

A felmérés teljes eredménye megtekinthető itt, az korrupciós világtérkép itt, a szociálmédiás vonatkozások pedig itt.

Vannak regionális listák is, mi értelemszerűen az ázsia-pacific régióban lakunk, ott a sorrend a következőképpen néz ki:

Az europunnyós rangsor pedig emilyen:

Azért, mert Bertók Zoltán, az ozziban tevékenykedő (egyik) bevándorlási ügynök üzemelteti a helyet, úgyhogy IP alapú magyarkákból nincs hiány. A szomszéd szigetet tárgyaló fórum már évek óta működik, van ott minden, az apróhirdetésektől a változatos témájű beszélgetéseken át a bevándorlási, munkakeresési infókig, minden, a látogatók java pedig visszajáró vendég, sokan ismerik egymást személyesen is.

Ez önmagában nem lenne baj, ám a minap felkért (ksznm,ksznm), amolyan transztasmán megállapodás keretében, hogy gondozzam a kiwi vonatkozású szekciót, amit egy szempillantás alatt létre is hozott, úgyhogy a döcögősen működő ujzeland koenzed  és a nem túl látogatott, vonatkozó index topik  helyett, mi zátonylakók is megcsinálhatjuk a saját játszóterünket. Már él az uj-zeland.net is!

Úgyhogy várunk szeretettel mindenkit, szinte bármilyen* témában véleményt, gondolatokat cserélni, itt élőktől kérdezősködni, ismerkedni vagy apróhirdetni, beszélgetni, hatalmas pecaeredményekkel dicsekedni, vagy akármi, amihez csak kedvetek, kedvünk van. Sajnos az NZ-n lakó magyarkák (általam ismert és klassznak tartott) blogjainak nagy része csendesen jobblétre szenderült, csomó infó nem kerüli meg a zátonyt, hátha ide volna kedve ezt-azt írni annak is, aki nem akar egy bloggal kínlódni, de megosztana velünk valamit. Egy regisztrációt bőven megér a dolog!

A nem környékbeliek és az ujságnemolvasók kedvéért némi sajtófigyelgetés is lesz, a második piros nyíllal jelzett fórumban az Ozzi ujságcikkek mintájára lesznek kiwi dolgok is.

Fájdalommentes regisztráció, élénk színek, kölföldi számok, butitájm…

*= a fórumszabályzat keretei között

Az egyik a dugó vs. csavaros kupak kérdése, Valamiért általánosan elterjedt nézet, hogy a csavaros kupakkal lezárt bor az olcsó lőre, ami talán a szocializmusban kapható, söröskupakkal lezárt szörnyűséges izékre való asszociálás miatt van. Mindenesetre erős ellenszenv árad szegény csavaros kupak irányába, pedig nem érdemli, teljesen jól működő megoldás, sőt. Jelenleg háromféleképpen zárnak le egy palack bort, hagyományos (parafa) dugóval, szintetikus anyagból készül dugóval, vagy csavaros kupakkal.

A hagyományos dugónak egyetlen komoly jellegzetessége van (leszámítva a sok évszázados hagyományt), az pedig a dugóíz, amitől a bor “dugós” lesz. Van is a jelenségnek tudományos magyarázata, egy TCA (2,4,6-Trichloroanisole) nevű anyag felszabadulása okozza, amellyel a dugót kezelik, hogy food-contact, klinikai tisztaságú legyen. Ez az anyag végzetes hatással tud lenni a bor ízére, becslések szerint a kereskedelmi forgalomban kapható borok 5-10%-a már most “dugós”. (ez természetesen nem a borok és nem a parafa hibája, a gondatlan kezelés okolható)

Szintetikus dugók, amellyel először a pezsgőknél találkozhattunk, majd egyes borok voltak lezárva ilyen kis plasztik izékkel, mára meglehetősen komoly dologgá fejlődtek, speciális anyagokból készülnek, fogja őket rendesen a dugóhúzó, szóval teljesen dugószerűek. Sajnálatos módon azonban az ilyen dugók általában túl tökéletesen zárnak, meggátolhatják a borok további, palackon belüli fejlődését, csökkenthetik a bor élettartamát.

Csavaros kupakok adják a legteljesebb megoldást, kizárva a dugóízt és a bepülledés lehetőségét, lehetővé teszik a bor palackon belüli további fejlődését, ráadásul egyszerűek és biztonságosan visszazárhatóak. Egyvalamit nem tudnak, a használatukkal elvész a borospalack kinyitásának romantikája, nincs erőlködés a dugóval, nincs szétforgácsolt, beütött, beszáradt, beszakadt dugó és persze nincs kis pukkanás és utána okos fejjel, sznobikusan, összevont szemöldökkel dugó szagolgatás, nincs romlott bor (ha ép a kupak), ráadásul palackról palackra ugyanazon minőséget kapjuk. Ahogy Peter Granoff, egy San Franciscoi sommelier mondta “Ha dugóra van szükséged, hogy romantikussá tégy egy együttlétet, akkor nálad komolyabb bajok is vannak”

Mára már nem csak Új-Zéland és Ausztrália borászatainak sokasága állt át a csavaros kupakra, hanem terjed a világon, spanyol, francia, brit, amerikai borászatok egymás után térnek át a csavaros megoldásra, eleddig jajszó nélkül. A legismertebb márka a Stelvin, amely meglehetősen sokféle kupakot készít, minden borászat ki tudja választani a borhoz legjobban illőt, (oxigénáteresztő képesség, szoknyahossz, szín, stb.) így már az egészen különleges és drága borkülönlegességeket is ilyennel zárják le. Értelmetlen ódzkodni ellene, tökéletesen működő megoldás, ráadásul lehetővé teszi, hogy a megkezdett üveget becsületesen visszazárjuk, ami kifejezetten hasznos mellékhatás. No, meg dugóhúzót sem kell magunkkal hordanunk, ha a BVP-GME 30.13 és US-GPI 1680-03 szabványok szerint készült palackokkal indulunk el. A parafa dugónak ugyan van hagyománya meg íze, de jövője nem sok.

A másik érdekes dolog, hogy majd’ minden borászatnak van rendes honlapja, áldoznak a webes megjelenésre, igyekeznek a borászat stílusához igazodó arculatot mutatni a neten is. Mivel a bor leginkább exportcikk, egyáltalán nem mindegy, hogy mit lát a borászatról és a borról az érdeklődő, ha esetleg összefut egy palackkal a boltban és utánanéz. Számos helyen fajta és évjárat szerinti bontásban tekinthetjük meg a borok jellemzőit, gyakran pdf-ben letölthetjük a hasznos infókat, amelyben a talaj jellegzetességeitől kezdve a szüret pontos dátuma és lefolyása is szerepel, ahogy az időjárási jellemzők. Nekem ez nagyon szimpatikus, függetlenül attól, hogy nem értek a borokhoz, azért sokat lehet tanulni az ilyen leírásokból, ezért is szoktam a tanninos posztokban linkelni a borászatot.

Nem tudom, hogy másutt ezt mennyire veszik komolyan, de itt nem sok olyan borral találkozni, amelynek ne lenne komoly webes háttere, amelyről ne lehetne megtudni számos fontos dolgot a neten, nekem pedig ez tetszik, annak ellenére, hogy nyilván semmit nem fogok megtudni a bor ízéről, kóstolás nélkül. Ugyanakkor látszik, hogy a készítőknek fontos a termékük és komolyan veszik magukat.

Akinek van kedve, az kattogtassa végig a következő példákat (ha a boros posztoknál nem klikkolt volna), hogy érezze, miről beszélek. Bor, Borászat,  Borleírás(pdf), Borászat, Borjellemzők(pdf), kóstolási jegyzetek(pdf), borászat(oz), borászat, fajtánkénti tárolási javaslat. Nyilván ezek csak kiragadott példák, amelyek kézre estek, de általánosságban elmondható, hogy a bor itt komolyan van véve és nem csak eladáskor.

A NZBCF1994-ben jött létre, két évvel azután, hogy Evelyn Lauder (az Estée Lauder cégek nevében) bejelentette, a mellrák elleni küzdelem kampányát. A Pink Ribbon azóta a mellrák elleni tevékenységek közös szimbóluma. Az Estée Lauder boltokban az USA-ban mindenütt kampányoltak, majd nemsokára szerte a világon elkezdték létrehozni az alapítványokat. 1994-ben, az alapítvány megszületésének évében zajlott ez első Pink Ribbon kampány a zátonyon, amely minden évben ismétlődik.

A tevékenységük meglehetősen szerteágazó, az ismeretterjesztéssel kezdődik, workshopokat tartanak szerte az országban, ahol a figyelemfelkeltés mellett el is magyarázzák, hogy hogyan működik az öndiagnosztika, miért fontos a kora felismerés és mi a teeendő, ha felmerül a betegség gyanúja. A szervezet kiad könyveket, füzeteket, (angolul és maoriul) amelyekből mindent megtudhatunk a betegségről és a kezelési- és gyógymódokról.

Az oktatás mellett létrehozott és üzemeltet egy betegregisztert, amelyben nyilvántartják a mellrákos betegeket, biztosítva, hogy mindenki megkapja a megfelelő információkat, konferenciákat és ösztöndíjprogramokat működtet, egészségügyi felszerelésseket tesz elérhetővé a betegek számára. Emellett az adománygyűjtéseken összejövő pénzekből támogat, a betegséggel foglalkozó, új-zélandi tudományos kutatásokat.

Az adománygyűjtés egész évben zajlik, természetesen most októberben a legintenzívebb, amikor a Pink Ribbon Day is van, ez idén október 9-re esik. Ezen a napon számtalan charity program fog zajlani, az egyetemi uzsonnáktól az utcai és kisközösségi gyűjtésig,  a céges szponzorok mellett a szervezet ebből tartja fenn magát és finanszírozza a támogatásokat és további kampányokat.

]]> http://www.pappito.com/2009/10/02/mellrak-ellenes-honap/feed/ 4 http://www.pappito.com/2009/09/07/drop-the-rate-mate/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=drop-the-rate-mate http://www.pappito.com/2009/09/07/drop-the-rate-mate/#comments Mon, 07 Sep 2009 03:20:03 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=3827 Több ízben esett már szó a zátony telefóniájáról, és szinte mindig panaszkodósan. Nem véletlen, a magas mobilköltségek, európai szemmel szokatlan piaci és vásárlói magatartást generálnak, a harmadik piaci szereplő színrelépésével viszont új lendületet kapott a drágaság elleni kapálózás. Most már van kampány is.

Az alapvető probléma ugyanis ott van, hogy az idegen szolgáltató hálózatába való telefonálgatás és sms küldözgetés nagyon sokba kerül, mert az úgynevezett termination rate magas. Ez az a díj, amiért a másik hálózat megengedi, hogy oda telefonálgassunk és küldözgessünk üzenetet. Itt sokáig csak két szolgáltató volt, a Vodafone és a Telekom, ráadásul a telekom valami kőkorszaki hálózatot üzemeltetett, marha drágán. A helyzet javult valamelyest, amikor a telekom bezárta a régi hálózatát és áttért ő is a GSM rendszerre.

Na olcsóbb nem lett a telefonálgatás, de legalább kissé korszerűsödött és a roaming szó végre nem az Ausztrália szó szinonímájaként működik. Egészen addig nyugodtan fosztogatták a mobiltelefonálni akarókat, amíg meg nem jelent a 2degrees, aki kifejezetten alacsony árakat kezdett kínálni, a közel ötven százalékkal alacsonyabb díjak persze sokakat elgondolkoztathattak, hogy a két nagy mi a frászért kér ennyi pénzt, ha az új kicsi a felével is beéri?

Telecom, prepaid

Erre a hangulatra telepedett rá a most éppen zajló “drop the rate mate” kampány, erősen lobogtatva a Commerce Commission felmérését és persze követelve a szabad piaci versenyhelyzetet, ami mondjuk tényleg nincs a mobilpiacon, mivel a másik hálózatnak fizetendő díj mértékét az állam határozza meg, és a törvény bizony megengedi azt, ami most folyik. A kampány ezért a kormányzatra kíván hatást gyakorolni, hogy változtasson a vonatkozó törvényen.

A Telecom és a Voda átlagos TR-ja 15 cent körül van percenként (beszédcélú) hívásért és közel 10 cent egy sms fogadásáért. Az csak egy dolog, hogy ez messze több, mint amennyibe kerül nekik* az idegen hálózatból hívást, üzenetet  fogadni, de sokkal magasabb is, mint más országokban. A Commerce Commission szerint a normális díj kb- 4-7 cent hívásokért és fél-1 cent sms-ért, lenne.

Azt mondja a CC, hogy TR árak gyakorlatilag megölik a versenyt, gátolják a piac növekedését és a hatékony piacralépést az új szereplőknek – mindezekkel nagyon nehéz lenne vitatkozni. A két nagy a saját magatártásukkal, az árak magasan tartásával gyakorlatilag pompásan betanították a felhasználókat, hogy szinte bármilyen beszélgetés helyett inkább  havi 1500 (18 dollár extra), sőt 2000 szöveges üzenetet (10 dollár extra) vásároljanak be, olcsón és eszük nélkül sms-ezzenek. Ennek meg is van az eredménye, a kiwik, különösen a fiatalok, képesek egészen hosszú beszégletéseket is sms-ben lefolytatni, akár autóvezetés közben is.

A mobiltelefónia vergődése nem egyedi, az internetszolgáltatók (a netszolgáltatók és a mobilszolgáltatók halmaza diszjunkt) is messze Európa után kullognak, valami fantasztikus vívmány a naked adsl, minden előfizetés forgalomkorlátos, és csak példaképpen az iphone-hoz itt mindössze  havi 500Mb adatforgalom jár a csomagban.

A mozgalom persze nem egyedülálló, ezeket a magas díjakat máshol is érzik a népek, a briteknél éppen most jutott túl a szsázeredik aláírón a terminatetherate.org kampány, ott a mi díjainknak kevesebb,m int a feléért sopánkodnak. Brit kampány már előírásosan használja a közösségi erőforrásokat, ott vannak a facebookon, követhetőek a twitteren, van youtube csatornájuk és persze blogjuk is.

A zátonyos kampány ennyire nem penge, bár a facebook és a twitter itt is be lett üzemelve, de még nagyon az elején tart a dolog, én úgy hétezer háromszázadiknak írtam alá. A kampány egyébként meglepően erősen meg van támogatva ojságcikkekkel, némelyikben meglehetősen erős szavakkal minősítik a jelenlegi helyzetet. Olvasnivaló itt, itt, itt, no meg bloggerek mondják itt meg amott, kis video itt.

*= nem az a lényeg, hogy nekik mennyibe kerül, csak legyen verseny

A crocs pályafutása 2002-ben kezdődött, amikor három coloradoi alak kitalált egy, a szokványostól erősen elétrő lábbelit, és nem átallotta legyártatni a Foam Creations nevű céggel. Az eredeti felhasználási terület a hajózás volt, ahol a víztűrés és a csúszásmentesség elengedhetetlen. Ezt a kettőt a crocs hibátlanul teljesíti, sőt, nyomot sem hagy a felületeken, amely tulajdonságért számos vizijármű-tulajdonos hálás, azóta is.

2002 novemberében a Beach nevű modellel léptek piacra a Florida Boat Show-n és két nap alatt mindet eladták. Egy évvel később már nem csak a vizinépek, hanem boldog-boldogtalan vásárolta, mert kényelmes viselet és megvan a kellemesen hasznos igénytelenség-faktora is.

A következő években a crocs felnőtt cég lett, egyrészt felvásárolta a kivitelező Foam Creationst, egész modellpalettát hozott létre a klasszuikus Beach mellé, komoly logisztikai részleget hívott életre és természetesen az internetes eladásra is rávetette magát. Ma már a crocs mindenütt kapható a világon, a cég pedig töretlenül fejlődik.

A cég filozófiája nem bonyolult : olcsó, praktikus, könnyű és kényelmes lábbelik gyártása, amit bárki megengedhet maágnak, ráadásul könnyen és gyorsan lehet gyártani. Ez a filozófia beválni látszik.

baja

Az nyilván nem csoda, hogy a kiwiknek ennyire tetszik a crocs, a gumicsizmás országban másképp el se lehetne képzelni a papucsot. Egyszerű, igénytelen, nagyjából mindent kibír, nem baj, ha vizes, saras lesz, ha telemegy halpikkellyel, ráadásul végtelensok színben kapható, és ha egy elkopott, akkor lehet venni egy ugyanolyat és az pont ugyanazt fogja tudni. A legutóbbi olimpián a kiwi csapat crocsban képviselte az országot ami erősen megosztotta a közvéleményt.

Az egyetlen kifogás csak az lehetne a címszereplő ellen, hogy ugye műanyag, amibe bizon bebüdösödik a láb. A cég szerint ez nem igaz, a lábbelik alapanyaga egy croslite™ nevű, zártcellás műanyaghab, amelybe nem hatol be víz, verejték és taszítja a baktériumokat is. Ráadásul a modellek nagy része alaposan el van látva szellőzőkkel, és a klumpaszerű kialakítás miatt javasolt a nagyon szellős méret választása is.

celeste suede

A modellpaletta mára a tangapapucstól a gumicsizmáig terjed, számos eszementül kinéző darabbal, vannak téli viseletre alkalmasak, félcipők, amelyeknek csak a talpa műanyag és persze bolyhos szörnyűségek, amelyeket biztosan szintén el lehet adni. Természetesen, mivel a termék nem egy bonyolult valami, lelkesen hamisítja mindenki aki hozzáfér egy fröccsöntőgéphez, a zátonyon is kapható ilyesmi, kb. harmadáron.

nadia

A szabadidős és kültéri tevékenységekre tervezett modellek mellett vannak egészen speciális darabok is. A munkalábbelik úgy vannak tervezve, hogy a legkényelmesebbek és legpraktikusabbak legyenek meló közben, ilyen a konyhai munkára tervezett bistro vagy az egészségügyi dolgozóknak a specialist.

bistro

Van további munkacipő kollekció és egy külön divízió, a CrocsRx foglalkozik az egészségügyi cipőkkel a fájós lábúaknak, amilyen például a Silver Relief, amely anyagába ezüstöt kevernek, amely elpusztít minden gombát és bacit ami csak hozzáér, vagy a cipőbe helyezhető betét.

silver relief

Az európai piacon kapható modellek is változatosak, van terepjáró, bőr felsőrészű munkavédelmi, disney figurás kis méret a gyerekeknek, színes strandpapucsok, sőt, még magassarkú és csizma is kapható. Ezek már kicsit mások, mint az eredeti beach modell, de azért egy nézést megérhetnek. Itt még számos kiegészítő, póló elérhető érdemes végigtúrni a  nemzetközi vagy a páneurópai oldalukat, nekünk meg a zátonyost, ahol most nagy akciózás is lesz és jön a nyár. Nekem kell egy narancssárga.

(ér a HD lejátszásra bökni, úgy szép)