Szóval az a mese, hogy átjön valami tisztviselő Canberrából és magával hozza az ujjlenyomat és fénykép felvételező masinát, és kihelyezett okmányirodaként folyamodhatunk újabb útlevélért itt, nem kell sokezer dollárért és sok szabadnapért Magyarországra utazni. Arról nem szól a fáma, hogy mennyi időbe fog telni, hogy kézbe kapjuk az új útleveleinket, de hát kaland az élet. Útlevélügyben már kétszer posztoltam (egyik, másik), most harmadszorra sem lesz kevésbé abszurd. Az egész folyamat olyan édesen magyaros, szerintem felnőtt országok állampolgárainak tikkelni kezdene a szeme, ha meghallanák, hogy hogy megy az ilyesmi egy eu tagországban, de szerencsére szégyelljük annyira, hogy ne nagyon beszéljünk a dologról.

Ott kezdődik a kaland, hogy én, mint magyar állampolgár, arról, hogy jön ide az útlevélhosszabbítós lehetőség, pletykákból értesültem, annak ellenére, hogy két tiszteletbeli konzul is tud arról, hogy idén ötödik éve élünk a zátonyon. A főkonzul asszony nem méltatott válaszra egyébként, de hát sebaj, a helyi tiszteletbeli konzullal sikerült kommunikálni. Biztos nehéz lenne az irtózatos számú itteni magyart követni.

A konzul úr által küldött ismertetőt olvasván gyorsan lemondtunk arról, hogy a kisebbik gyereknek magyar állampolgárságért folyamodjunk, ezzel valószínűleg várunk tizenpár évet, szegénykének semmilyen előnye nem származna belőle most, gondunk viszont több is, ráér homályos magyar adatbázisokba bekerülni, ha nagyobb lesz. Maradtunk az útleveleknél. Kell egy a nejnek, kell a nagyobbiknak és nekem.

Mielőtt idejöttünk volna lakni, az összes hivatalos papírunkat beszkenneltem (csomószor jól jött!), hogy meglegyen, igazolványokat, anyakönyvi kivonatokat, mindent, elképesztő, hogy hányféle módon tartják nyilván a népet, teljesen értelmetlenül, jegyzem meg, a nyilvántartások nagyrésze nem fut össze sehol sem, párhuzamos univerzumok, különböző időpontokban lejáró kártyák…

Na mindegy, fogtam a fájlokat és bementem a gyárba kinyomtatni őket, mert az útlevéligényléshez kell ám csomó minden, nem lehet azt csak úgy. A kollégám nézte, hogy a soksok papírt amit kinyomtattam/fénymásoltam rakosgatom, megkérdezte, hogy mik ezek, úgyhogy végigmentünk a dolgon, végül is nem bonyolult. Van ugyebár egy születési anyakönyvi kivonat, az oké, olyan van mindenhol, a miénk ráadásul három (3) nyelven készül, hát nem hiába, Európa, ugyebár. Van aztán a lakcímkártya (lakcímet igazoló hatósági igazolvány), azt kicsit nehezebb elmagyarázni, mert ugye mi a fenének külön igazolás arról, hogy hol lakik az ember, de ilyenkor mondhatjuk, hogy na igen-igen, de hát ott a személyi számunk, amit igazából nem ér használni, de az állam mégis az egy kártyát amin rajta van, ha kéne mégis. Itt már kezdett dülledni a szeme szegénynek.

Aztán ott a személyi igazolványunk, amelynek száma természetesen egy másik, különböző valami, ráadásul nekünk még a lapozgatós személyink van, klassz pecsétekkel meg fekete-fehér fotóval, amit tizenhét évvel ezelőtt állítottak ki nekünk, sok kézírással. (Innen köszönöm Kálmám Istvánnénak az igazgatásrendészettől) Aztán van taj-kártya, amely a társadalombiztosítási azonosító jelünket tartalmazza, ez a hangzatos HATÓSÁGI IGAZOLVÁNY névre hallgató sajtcetli, és persze van egy adószámunk (adóazonosító jel) is, amit természetesen az adókártyánk hordoz. (nem kell mind az útlevélhez, csak mesélem) No és ott az útlevél, meg a házassági anyakönyvi kivonatunk, ami nélkül nem hiteles a házasságunk meg egy kicsit a gyerekek se. És mindezek tetejébe ott a jogosítványunk, amely szintén arcképes igazolvány, ez legalább már kártya formátum, nem a lapozós. Most nyugodtan képzeld el a kollégám arcát, miután végighallgatta mindezt.

Ezekhez jönnek még az iskolák által kibocsájtott mindenféle oklevelek és bizonyítványok meg a gyerek oltási könyve, de ezek persze már nem hatósági izék, hanem csak jó ha megvannak az embernek kéznél. Sajnos a konzul úr leveléből nem derült ki egyértelműen, hogy mely dokumentumok másolataira van szükség, úgyhogy viszünk mindent, aztán majd lehet válogatni ott.

Amióta Új-Zélandra költöztünk és a státuszunk már nem turista, ez az állam két módon tart nyilván bennünket, létezünk a bevándorlási hivatalnál és van adószámunk. Eddig ez a két nyilvántartás elég volt minden ügyünk elintézésére, gyerekszüléstől a szavazásig. Amióta megkaptuk a letelepedési engedélyünket, az útleveleink kizárólag akkor kellett, amikor Ausztráliába mentünk. Személyinek a jogosítványunkat használjuk, a lakcímünket pedig a tévéelőfizetésünk számlaértesítőjével igazoljuk, de bármelyik közüzemi megfelelne, ha azok nem emailban/pdf-ben érkeznének. A gyakorlatban a jogsi elég a felmerülő ügyintézések 99%-ára, a maradékra meg az adószám való. A jogsi tízévenként jár le, az adószám soha. Aki ennél bonyolultabb rendszert tart üzemben az gátlástalan tolvaj gazember, vagy sötét erőket szolgál.

A hab a tortán, hogy nem elég, hogy hat évet kellett várni arra, hogy az útlevelek igényelhetőek legyenek külföldről is, mivel mi külföldön élő magyarok vagyunk, nekünk bizony ugyanaz az útlevél sokkal drágább is. Figyi:

Az útlevél készítés ára 2012. évben alapesetben 6 éves alatti és 6-18 év közötti gyermek esetében 2500 forint, 18-70 év közötti személyeknek az érvényességi idő függvényében: 5 évre szóló útlevél esetében 7500 forint, a 10 évre szóló pedig 14000 forintba kerül. 70 év felettiek 2500 forint illeték fejében készíttethetnek útlevelet. A 6 év alatti gyermekeknek 3 évente, a 6-18 év közöttieknek 5 évente kell megújíttatni. 70 év felett az útlevél érvényességi ideje 10 év.

Tetszik érteni, felnőttnek, tíz évre tizennégyezer (14 000) forint, ha nem sürgősen vagy azonnal kérjük, ilyesmit úgyis csak Mo-n lehet. Ehhez képest nekünk egy 10 évre érvényes útlevél NZD 219.-  (AUD166) ami ma pont 40 489 (negyvenezer négyszáznyolcvankilenc) forint. Amúgy, ha besétálunk a Visegrádi utcába és azonnali elkészítést kérünk (24 órán belül megkapjuk az útlevelünket)  akkor 39000 forintot kell a 14000-re ráfizetnünk, vagyis mi itt egy azonnali kiállítási felárért (úgy kell mondani: igazgatási szolgáltatási pótdíj) fogunk útlevélhez jutni. Csak senki sem tudja megmondani mennyi idő alatt lesz kész és mikor ér ide. Saccra április közepe.

A gyerek útlevele a 2500 forint helyett 24 485 rénes forint. Huszonnégyezer négyszáznyolcvanöt. Még kiskorú, úgyhogy a nevében én üzenem, hogy köszi. A pitiánerség csúcsa, hogy az utolsó email értesítő szerint minden ügymenet drágult kb. AUD33-al, (anyakünyvi kivonatok, válás, névcsere, stb.) az eleddig külön fizetendő postaköltséget (mert Canberrából ide kell majd küldeni az útleveleket) most már beleszámítják az útlevélbe árába, úgyhogy mi háromszor fogjuk kifizetni azt a 16 Ausztrál dollárt. Elméletben, mert gyakorlatban más összeg jött ki fizetéskor.

Meggy a habon, hogy mi még szerencséseknek is mondhatjuk magunkat, hiszen az útleveleink még nem jártak le, ugyanis lejárt okmánnyal már nem lehet csak úgy újat igényelni, előbb át kell esni egy un. állampolgársági vizsgálaton, ugyanis:

A magyar állampolgárság érvényes személyi igazolvánnyal, érvényes magyar útlevéllel, vagy állampolgársági bizonyítvánnyal igazolható. A magyar születési anyakönyvi kivonat nem bizonyítja az állampolgárság fennállását. Az állampolgársági vizsgálatot a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Állampolgársági Igazgatósága, Állampolgárság Megállapítási Osztályán végzik.

Hát azt is fejberúgnám, aki ilyen hivatalnevet talál ki, bár meglepve nyilván nem vagyok. Ugyanakkor az már elég kemény, hogy lejár az útleveled és ahelyett, hogy kapnál másikat, alá kell vetned magad egy  hosszas procedúrának, és amikor azt írom, hogy hosszas, akkor azt úgy is értem:

Az állampolgársági vizsgálat átlagosan 6 hónapot vesz igénybe, amelyet a nagykövetségnek nem áll módjában meggyorsítani. Ha csak az állampolgársága fennállását kéri igazolni, az eljárás eredményeként egy évig érvényes állampolgársági bizonyítványt állít ki a magyar hatóság.

Persze a fél év az csak átlag, lehet, hogy simán megvan öt hónap alatt, bár belecsúszhat a kilenc hónapba is, amennyi mondjuk elegendő egy átlagos petesejtnek a zigótától a megszületésig. Az, hogy az állampolgárság igazolására alkalmas állampolgársági bizonyítvány is lejár egy év alatt, hát ezt inkább elütném azzal, hogy én ehhez nem értek.

Inkább nem példálóznék azzal, hogy egy német vagy lengyel állampolgár hogyan juthat itt Új-Zélandon új útlevélhez, mert az ember ne hasonlítgasson, sose sül ki abból semmi jó. Tulajdonképpen még az sem zavar, hogy mióta jeleztem a konzulnak, hogy kéne útlevél (ha már ő nem tart nyilván minket vagy legalábbis értesítésre érdemesnek nem) azóta egyszer változott az időpont és egyszer az ár. Az sem, hogy azért, mert van pofám Magyarország területén kívül élni, rám és családomra pénzbüntetést kell kiróni (75 dollár helyett 219-et fizetek és utazási terveim saccolhatatlan ideig nem lehetnek). Az sem, hogy jó magyar módra kizárólag készpénzzel lehet elintézni bármit, erre már csak legyintek.

Csak az ilyenektől az ember óhatatlanul számolgatni kezdi, hogy pontosan hány nap múlva kérhet másik színű útlevelet. Sosem fogom megérteni, hogy ez miért jó Magyarországnak.

utóirat: a legkevésbé sem haragszom az itteni konzulokra egyébként, ugyanis ők mind tiszteletbeli konzulok, ami azt jelenti, hogy ők maguk vállalták az itteni magyarkákkal való foglalkozást, szabadidejük és adózott keresetük terhére. Nincsenek külügyminisztériumi vagy külképviseleti állományban, eddig mindig kaptunk segítséget, ha szükség volt rá, tényleg nincs egyetlen szavunk se rájuk. Még a Canberrai követségre sem haragszom, ők is csak azt csinálják amit mondanak neki, és az előző ottani brigád segítőkész és profi volt, most meg személyesen jött egy tisztviselő és körbehaknizta Új-Zélandot az ujjlenyomatgéppel, aki szintén kedves és segítőkész volt, szóval nem a végeken van a hiba.

A két probléma egyébként nagyon hasonlított egymáshoz, a gyerek rollerjáról elveszett egy excenter-ellendarab vagyis az összecsukhatóság sérült, a másik pedig, hogy valami homályos módon elvesztettem egy anyát a fűnyíróról, amitől elkezdett szétesni a mihíjják, aminél fogva tolni kell az egészet. Hogy gyorsan lelőjem a dolgot, egy M3 és egy M8, szárnyasanya vásárlása megoldotta volna a problémákat simán. Nomostan hova megy az ember ilyenkor? Nyilván a kötőelemboltba, ahol mindent, de tényleg, mindent lehet kapni, jesszuskától-géppuskáig, csak sajnos a favorit ilyen egység hétvégén zárva van, ezért a halandónak nélkülözni kell a kötőelemeket és a hozzájuk kapcsolódó extra szolgáltatást, amely általában kimerül abban, hogy egy vibráló tekintetű megszállott rábeszél a nikkelezettre, mert az igaz, hogy négy centtel drágább, de örökké fog tartani, bilieve me, örökké.

Ilyenkor persze sosem érv, hogy én viszont nem fogok örökké tartani és kifejezetten bántó, hogy engemet, a tápláléklánc csúcsát, az eszközhasználó embert, a homo fabert, simán túlél hat évszázaddal egy nyolcas anya, de hát vigasztaljon a tudat, hogy előttünk még ott a további evolúció lehetősége, a nyolcas anya meg már készen van, nincs neki hova tovább. Visszatérve a dologra, ilyenkor hétvégén, amikor az ember ráér anyázni, elérhető közelségben csak a nagy barkácsboltok vannak nyitva (barkács, ejtsd: DIY, értsd: kendács), nyolcvanezer négyzetméteren a locsólókannától a deszkáig minden van, sőt. Ez általában azt jelenti, hogy az ember végigsétál hatszáz, égigérő polcsor mellett, vidám, egyenruhás alkalmazottak érdeklődnek tőle, hogy hogy van és, hogy minden rendben van-e, majd sokáig nézi a flexeket (sarokcsiszoló, angle grinder), vágyakozva.

A gyerekkel mentem, ami mindgig élmény, rengeteg marhaságot kérdez ilyenkor és sokat rohangál, nem hagyja az embert durcásan fel s alá sétálni a sorok között. Igazából, a lelkem mélyén azért nem akartam sokáig megoldani a problémát, mert általában ezeket a pici kötőelemeket előre csomagolva árulják (megtanultam ezt már a piros motorral kapcsolatban, ami marokszám kapta az új csavarokat) értelemszerűen a lehető leghülyébb mennyiségeket összeállítva, hogy nehogy egy csomaggal elég legyen venni, vagy ha egyet veszel, az kilós kiszerelés. De felfedeztem, hogy van ám lédig kötőelem, a gyerknek a lelkére kötöttem, hogy ne egyen meg túl sokat belőlük, és belevetettem magam a méretjelzések és angol megnevezések csodálatos világába. Ismét jól jött, hogy anno műszaki stúdiumokat folytattam, pontosan, ahogy apukám megjósolta.

Ccsatlakoztam hát a már ott serénykedő elmebetegekhez, akik az otthonról magukkal hozott darabokhoz próbáltak keresni mindenféle anyákat, hahh, gondoltam lenézően, ámátőrök, az ember otthon megméri, a boltban pedig csak kiválaszt, kéjesen lubickolva az SI és a józan ész langyos keverékében. Igen, nekem is a zsebemben lapult a két mihijják, amihez az ellendarabokat kerestem, de nem azért, mert nem tudok megmérni valamit, hanem azért – bizonygatta az érdekes arcú srác – mert nem bízom a kiwi árufeltöltőkben. Amit mellesleg jól is teszek, mert csomó méret össze volt keveredve. Gyalázat.

Na mindegy, lényeg, hogy a szárnyasanya helyett (kiálló szárnyak, gyerekrolleren ez balesetveszély, a spór hamar lekopik a későbbi ragtapaszfelhasználáson) Nyloc anyákat vettem, amelyek megvédik magukat a lerázódástól. A roller összehajtó akármijébe egy incifinci M3 méretet, a fűnyíróhoz meg a nyolcast, amihez vettem még egy rugós alététet is, bizots, ami biztos. Ez így nagyjából az örökkévalóság meg még egy nap, úgy hidd el. Megkérdeztem a bácsit, hogy ez hogy megyen, három csetresszel odamegyek a kasszírnőhöz, az honnan fogja tudni, hogy ezek mik meg mennyiért azok, amik? Legott informált engem a jóember, hogy ő majd ad nekem egy sajtcetlit amire felírja a cikkszámokat, amit érzékel a kasszírnő és mindenki boldog lesz. Emígyen is történt.

Odafáradtunk a kasszához, letettem a néninek a kis pultjára a három izét, ő meg bekapálta a cikkszámokat és közölte, hogy kilencvenhat cent. Mondom dehát a kis rodolfógép, ahova a kártyám/pinkódom kerülne aszondja nyolcvannyolc. Erre aszondja a néne, hogy hát akkor annyi. No, meg, hogy apróm van-e? Mondok nincs, amúgy se szoktam készpénzt használni, ha véletlenül van nálam, akkor vigyázok rá, mert parkolóautomatába dobálni jó az, ha véletlenül.  Mondjuk ha lett volna nálam 10 meg húszcentes, akkor össze tudtam volna rakni 90 centet, mint legközelebbi találat, de ilyesmi még ritkábban forul elő a tárcámban, az egy dollárban meg már jatt is lett volna, szóval inkább kártyával fizettem. Nyolcvannyolc centet. És nem rugdostak meg, nem kaptam szúrós pillantásokat és nem kellett hallgatnom a mögöttem állótól motyogva, hogy na, ráadásul kártyával fizet.

Hát így, nincs tanulság, se mély erkölcsi mondanivaló, viszont megint összecsukható a roller és nem esik szét a fűnyíró.

A móka azzal kezdődik, hogy az ember kitölti a fegyvertartási engedély igénylő lapot, amit letölt az internetről, ezzel elballag a postára és megmondja a postáslénynek, hogy ő bizony ilyesmi engedélyért akar folyamodni és ki óhajtja fizetni ennek díját, majd megvillant 126 dollárzt és ötven centet, és kap egy slejfnit igazolásképpen, hogy a díj be van fizetve. Ezzel az igazolással, a kitöltött formmal és kettő darab igazolványképpel beballag a legközelebbi rendőrségre, és az ott tevékenykedőknek szépen elmeséli, hogy miért is jött. Ők a papírt és a fotókat elveszik és megígérik, hogy a területileg ránk vonatkozó firearms officer majd megkeres bennünket.

Az igénylőlapon meg kell adnunk két referenciaszemélyt, egyet akivel élünk és egyet aki ismer minket de nem lakik velünk. Őket a hatóság alaposan kifaggatja, hogy véleményük szerint elég megfontolt alakok vagyunk-e ahhoz, hogy lőfegyvert tartsunk otthonunkban és azt felelősségteljesen használjuk (lehetőleg nem az otthonunkban). Maga a folyamat nem kapkodós, referenciabarátomat két hét után keresték fel otthonában, egy gyors interjú erejéig, amely során ravasz kérdések sorát tették fel velem kapcsolatban, úgyismint erőszakos vagyok-e, ráz-e az ideg és verem-e a családtagjaimat, vagy bárki mást. Mivel áldott jó lélek vagyok, természetesen barátom nem kockáztatta a verést, vagy azt, hogy elrabolom ártatlan gyermekeit, így mindenféle pozitív válaszokat adott.

Újabb két hét elteltével felhívott officer úr, hogy eljönne hozzánk, részben megtekinteni, hogy milyen biztonsági intézkedéseket foganatosítottam (a lőfegyverek tárolásának szabályait előírja az Arms Code), részben pedig azért, hogy elbeszélgessen a feleségemmel és velem a tárgykörben. Mondtam jöjjön és ő jött is.

Az elmúlt évtizedekben a fegyvertartás szabályozása sokat szigorodott, bár így is meglehetősen liberálisan áll az állam a dologhoz, ám azoknak az időknek vége, amikor az ember puskával a vállán felszállhatott a kompra vagy a buszra és ezen senki sem csodálkozott. Március óta megduplázódott a kérdőív oldalainak száma, úgy tűnik, hogy valahol egy sötét zugban maradt pár teljesen fogalmatlan irodista, akik fegyvert még képen sem láttak, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy feleslegesen ismétlődő kérdések sorát nem álmodják rá a papirosra.

Szépen végigmentünk az egészen, bár a legtöbb választ officer úr lendületből beírta, mielőtt válaszolhattam volna, közben pedig duzzogott az űrlapok felesleges értelmetlenségein, pl. azon, hogy meg kell adnunk a munkahelyünket és elérhetőségét is, amit sosem keres meg a rendőrség, miért is tenné, ráadásul az sem biztos, hogy van munkahelyünk egyáltalán. Kb. egy órát töltött nálunk, megszemlélte elsőszülöttünk lego-rendőrautóját (a gyeremek ragaszkodott ehhez, nem immanens része a folyamatnak) kitöltötte a rubrikákat, beszélgetett a nejemmel, remek vicceket mondott, jókat nevetgéltünk, adott pár okos tanácsot, megnézte a tárolás helyét, majd hazament.

A következő lépésről a hatóság írásban értesít, miszerint kötelesek vagyunk részt venni egy kurzuson, amely a lőfegyverek biztonságos kezeléséről, a kezelés szabályairól és a lehetséges büntetési tételekről szól, már, ha valamit szabálytalanul csinálunk. Ugyanitt teszt. Engem is értesítettek, hogy leszek kedves hétfő este hétkor megjelenni a North Shore Policing Centre összes termeiben és végighallgatni amit a New Zealand Mountain Safety Council önkéntesei elmagyaráznak nekem, majd utána levizsgázni abból amit megtanultam. Az NZMSC egyébként teljesen jópofa bagázs, mindenféle outdoor dologgal foglalkoznak, adnak tanácsot, hogy hogy ne halj éhen a hegyekben meg mindenféle ilyesmi, bushcrafttól a vadászatig, van millió kiadványuk, és nem mellesleg a rendőrségnek segítenek a fegyvertartási engedélyek kiadásában, gyakorlatilag ők vizsgáztatnak.

El is battyogtam szépen a rendőrség viszonylag kietlen épületébe, ahol kb. húsz társammal együtt végighallgattuk, amit a hegyi tanácsosok elmeséltek. Volt ami tanulságos volt, de javarészt azt boncolgatták, amit a fegyvertartásról rendelkező törvény mond, látványos példákkal illusztrálva a dolgokat, erősen vadász-szemszögből. (majdnem mindenkit a csoportból a vadászat érdekelt amúgy is) A lőfegyverek kezelését is demonstrálták mindenféle szedettvedett, hatástalanított fegyverekkel. Miután végigvettük a fegyvertartás hét szent szabályát, meg mindenféle extrém baleseteket, elénk tettek egy 30 kérdésből álló tesztet, és nekiláttunk. Kettőt lehet hibázni összesen, de a hibánk nem érintheti a hét szentséggel kapcsolatos kérdések egyikét sem. Ha ügyesen válaszoltunk (nem túl nagy kihívás, ha van némi józan eszünk és olvastuk az Arms Code-ot) akkor ott helyben megmondják, hogy átmentünk, kapunk egy zöld kartonlapot, ami igazolja, hogy sikerrel abszolváltuk a tesztet. Ha nem vagyunk ügyesek, akkor újra kell menni legközelebb, ennek nincs külön díja amúgy.

Ha kaptunk zöld izét, akkor onnantól 3-4 hét és postán kiküldik a fegyvertartási engedélyünket, ami ugyanolyan arcképes igazolvány, mint a jogsi és tíz évig érvényes, ha csak be nem vonják valami rosszalkodás miatt előbb. Eme engedély birtokában vásárolhatunk mindenféle A-ketegóriás puskákat tulajdonképpen számolatlanul, (egy határ után megkérdezheti a rendőrség, hogy tudjuk-e őket biztonságosan tárolni) meg hozzájuk való lőszert.

A fegyvertartási engedély megszerzése sem nem nehéz, sem nem bonyolult, sem nem rövid folyamat, én augusztus közepén folyamodtam és hétfőhöz 3-4 hétre fogom kézbekapni a kész engedélyt. Annak ellenére, hogy manapság nagy divatja van a hoplofóbiának, Új-Zélandon továbbra sem túl bonyolult a legális fegyvertartás. A széleskörú társadalmi beágyazottság következménye,hogy meglepően kevés visszaélés és baleset történik legálisan tartott fegyverekkel, évente kb. tíz fegyverbaleset történik, ezekből egy-két végződik halálesettel és gyakorlatilag 100%-ban emberi mulasztás okozza őket. Akit mélyebben érdekel, annak itt egy egész tanulmány a tárgykörben, érdekes.

Rengetegen vadásznak, célbalőnek, koronglőnek,feketelőporos régifegyver-replikákkal játszanak hagyományőrzőst, nem meglepő, hogy száz lakosra kb. 23 legálisan tartott lőfegyver jut. Az európai szabályozáshoz képest itt szinte mindent lehet, a lézeres irányzék, hangtompító*, szabad újratölteni a hüvelyeket, szabadon tartható félautomata puska (ha a tárba nem fér több, mint 15/7 lőszer kalibertől függően) a fegyvereket szabadon lehet adni-venni akár az interneten is. A Department of Conservation területein szabadon vadászhatunk (vannak szabályok azért) és magánterületen is, ha a tulajtól szerzünk előtte engedélyt.

Az országban nagyjából 223000 ember rendelkezik fegyvertartási engedéllyel, a legálisan tartott fegyverek száma körülbelül 1.2 millió db (cca.23db/100fő), ezeknek majdnem 100%-a A-ketegóriás fegyver (golyós v. sörétes puska ill. légfegyver). Regisztrált fegyverből (maroklőfegyver v. MSSA**) 43800 van, ebből 7800 MSSA. A vadászathoz általában nem szükséges vadászengedély (kivétel vizimadarak) de területhasználati engedély ill. bejelentés igen. Bizonyos feltételek esetén akár saját ingatlanunk területén is kialakíthatunk lőteret, de ezt ellenőriztetnünk kell a hatósággal, mielőtt nekiállunk durrogtatni.

Vonatkozó linkek:

• DoC Hunting Page
• Közösségi vadászterületek
• Police
• Thorp report
• COLFO (Council of Licenced Firearms Owners)
• Gunpolicy.Org (príma adatok a témában az egész világról)

*= How else can you shoot the rabbits without scaring the sheep?

**= MSSA – Military Style Semi Automatic

Ahogy arról már többször írtam, a helyi kanyarodási szabály szembemegy a világ többi részén működővel, ami számos baleset forrásának bizonyult, különösen turistaszezonban, amikor a felkészületlen kirándulók összetörik a helyieket és viszont. Ennek, a jövő március 25.-én életbe lépő szabályozás szerint vége lesz, bár jól jósolhatóan lesz egy átmeneti periódus, amely során a helyieknek kell átszokni az új szabály alkalmazására.

A jelenlegi szabályozás szerint a jobbról jövőnek akkor is elsőbbsége van, ha éppen parkolóból kanyarodik ki, vagyis a T-kereszteződésben az egyenesen továbbhaladónak kell elsőbbséget adnia, ha jobbról valaki kikanyarodna elé, ez szintén változni fog, igazodva a világ többi részéhez és a józan észhez.

Aközlekedési minisztérium egy masszív kampánnyal fogja bevezetni a változást, ennek az első eleme már működik is, de lesz még tévé, rádió, sajtó, meg minden, nehogy valaki ne vegye észre, hogy más világ jön. Hogy biztosak legyenek abban, hogy mindenki elég gyorsan alkalmazkodik, két új büntetési tétel is bekerül a rendszerbe, egyik a T-kereszteződés benézése, a másik pedig azért jár majd, ha nem adunk elsőbbséget, ha parkolóból vagy garázsbehajtóról fordulunk ki az útra.

Az elsőbbségadási szabály mellett egyéb dolgok is változnak, a buszsávban közlekedő motorosra (kerékpárosra, robogósra) a jövőben érvényes lesz a buszsáv kiegészítő lámpája, ha van, vagyis a motoros is elindulhat a forgalom többi része előtt, ha a buszsáv lámpája megengedi. A motoros egyébként mehet a buszsávban (és az úgynevezett T-sávokban) ha ezt külön tábla nem tiltja (pl. a Bus Only) így a motoros nem fogja feltartani a buszt, mint eddig. Sajnos a legtöbb buszsávra kiakasztották a bus only kiegészítő táblát, általam nem igazán értett okokból, de hát ez van. Jelenleg, ha a zebrához közelítünk és ott állnak az iskolások, akkor kötelesek vagyunk megállni, akkor is, ha az átkelésüket segítő tárcsásember nem állította le a forgalmat, a jövőben ha a jelzése nincs kitéve, akkor elég lassítanunk, nem kell majd megállnunk.

A szabályok modernizálása és a körülményekre szabása már eléggé időszerű volt, a fentieken kívül változások lesznek még a gyerekülésbe be nem kötött kölkök és az iskolabuszok környékén is, a részletekről elérhető egy pdf itt, miniszter bácsi a változásokról itt, az egész Land Transport (Road User) Amendment Rule 2011 pedig itt.

A Ministry of transport az éppencsak elkekződött évtizedet a közlekedésbiztonság fejlesztésének szenteli, megelégelve, hogy viszonylag sok, súlyos, vagy halálos kimenetelű közlekedési baleset történik az utakon. A hangzatos nevű Decade of Action for Road Safety nem magától jutott eszükbe, az ENSZ és a WHO közös ötlete a dolog, a statisztikák tanulmányozása után, a világon a tizedik vezető halálok a közlekedés, amelybe 1.3 millió ember haláláért felelős évente, a helyi kormányzat pedig, a világon elsőként felsorakozva az ötlet mögé, legott munkához is látott. Aki személyesen is szeretné támogatni a biztonságnövelő világkampányt, az vásárolhat kicsiny sárga rombuszokat (lásd fenn) a vonatkozó webshopban, ezzel is kifejezve segítségét a világ útjainak biztonságosabbá tételében.

A Safer Journeys nevű, nemzeti közlekedésbiztonsági stratégia az egész évtizedet szánja a közúti közlekedés biztonságosabbá tételére, az elgondolás szerint 2020-ra radikálisan fog csökkeni a súlyos/halálos kimenetelű közlekedési balesetek száma, ezt pedig kisebb-nagyobb, egymást követő lépésekkel kívánják elérni. Egyelőre túl nagy javulás nem látható a statisztikában, de a program keretében már történtek szabályváltozások:

• jogosítványszerzés alsó korhatára 16 évre emelkedett
• 20 év alattiaknek zéró alkoholtolerancia
• a korlátozott jogosítvány megszerzéséhez szükséges teszt szigorúbbá tétele (azzal a nem titkolt céllal, hogy ösztönözzék a tanulókat hivatásosok által tartott tanfolyamok elvégzésére)
• súlyosabb büntetések és eljárások az alkoholszondázáson megbukóknak
• visszaesőknek alkalmazható az un. alcohol interlock, egy olyan masina, amely nem engedi beindítani a járművet, ha a vezető lehelletében alkoholt érzékel
• komolyan megemelt büntetési tételek a veszélyes vezetőknek, ha magatartásuk halálos kimenetelű balesetet okozott
• a rendőrség 3x meghosszabbíthatja az egy hónapos jogosítvány megvonást
• szigorodó motorjogsi tanfolyam és vizsgák
• kezdő motorkerékpárosoknál bevezették a teljesítmény/tömeg arány alapú korlátozásokat

Az intézkedések és az új szabályok bevezetésének hatásait folyamatosan monitorozni fogják, hogy követni lehessen a változtatások eredményességét. Akit mélyebben érdekel, hogy egy ország hogyan képzeli el a közlekedésbiztonság fejlesztését az elkövetkező tíz évben, az bátran kattintson, a komplett stratégia elérhető (pdf), benne statisztikai adatokkal, összevetésekkel, további változások terveivel (meg fog szűnni a hülye kanyarodási szabályunk is!) elég érdekes olvasmány, de az egész kampány, akcióterv, faq, mibánat elérhető itt.

A legközelebbi változás, amelyet már elkezdtek a tévékben, rádiókban is hajtogatni, hogy augusztus hetedikétől a 20 éves kor alatti járművezetők véralkoholszintje nem haladhatja meg a nulla százalékot, úgyhogy eltérően az eddigi gyakorlattól, pár pohár sör sem fog beleférni autóvezetés előtt, mint a három ezrelékes limit idején. Ez elég komoly lépés, tekintve, hogy az alkohol amúgy is elég komoly probléma, a közúti alkholizmus pedig súlyos károkat okoz, nem fog ártani a kresz ezirányú módosítása. A továbbiakról ugyan nem beszélnek, de jól jósolhatóan a felnőttekre vonatkozó megengedett alkoholszint is csökkenni fog a közeljövőben, a jelenlegi 8 ezrelékről, és gondolom itt is el fog jönni a zéró tolerancia, mint Európa számos országában.

A korábban már megemlített +1fő, már elég közel ért a kijárathoz, a hordozó pedig lényegesen komolyabb mennyiségű levegőt szorít ki környezetéből, mint korábban, a papírforma szerint három hétre vagyunk a projekt első fázisának lezárásától. Amíg a kisded fejlődik a tartályban, addig mi számos dolgon mentünk keresztül, mintegy felkészülésképpen. Az egészségügyi vonatkozásokat nem részletezném, az itteni rendszer picit másképp működik, mint ahogy az előző gyermek kivitelezésének idején Magyarországon megtapasztaltuk.

Az első és érdemi különbség, hogy itt, alapból nincs szülész/nőgyógyász szakorvos, akinek a sok pénzeket lehet tolni magánrendelés címszóval, itt a midwife (középső feleség) rendszer van, vagyis egy képzett szülésznő segíti a kismamát a landolásig. Midwife-ot az ember általában úgy választ, hogy megkérdezi a környülötte levőket, hogy nekik ki volt a néni és meg voltak-e elégedve velük. Mi is így tettünk, egy barátunk javaslatára (ám két gyerekük megszemlélése után) felkértük az anno náluk segédkező nénit, aki el is vállalta a kettes sorszámú gyermekünk körüli management teendőket. Ez eleinte leginkább vérvételek és festői ultrahangképek készítésének szeánszaival telt, amelyek mára heti rendszerességűvé váltak.

A nem EÜ vonatkozású felkészülés leginkább a hozzávalók beszerzéséről szólt, ide értendő mindenféle gyerekruha, kellékek, szerszámok, amelyeket nyilván nem lehetett egy menetben felhalmozni, hanem újra és újra ki kellett törnünk és portyázásaink során zsákmányolni őket. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy pl. gyermekágyat kaptunk kölcsön, ahogy ruhákat is több forrásból, de vannak nélkülözhetetlen dolgok, mint pl. a pukekós partedli, amely ugyan majd csak fél év múlva kell, de lássuk be, nem lenne nyugodt az álmunk, ha ilyesmi nem lenne karnyújtásnyi távolságban, készenlétben. A beszerzés egyébként nem olyan borzasztó dolog, ám a nemzetközi kismamafosztogatás természetesen a zátonyon is tombol, a kismama/baba boltokban minden fellelhető, amit szerető szülő felvásárolhat leszármazottjának, sőt, és ahogy a fejlett Európában már megszoktuk, a holmik kb. 95%-a teljesen felesleges baromság, ami nélkül az új EÁRTSZK* vidáman elvan.

A beszerzést súlyosbítja hogy nekem is menni kellett a vonatkozó boltok közönsége és személyzete, előbbiek tárcanyitogató szemekkel pillognak a velük levő hímnemű egyedekre, utóbbiak pedig akkora számokat kapálnak a pénztárgépbe ördögi mosollyal, amekkorát csak bírnak. Az ilyen környezetben óhatatlanul kialakuló rövid társalgások megpróbáltatásainak ábrázolásától eltekintek, szerény véleményem szerint nyugodtan abban a kategóriában kellene szerepelniük, mint a bázisugrásnak, raftingnak, vagy a pusztakezes harcnak medvékkel, egy könnyed, 5-7 perces termékismeretetéstől Bear Grylls úgy omlana össze zokogva, mint akire egy teherszállító repülőből zuhanna egy raklap mellszívó. A történelmi hűség (és testi épségem) kedvéért leírom, hogy a nej higgadt megfontoltságot tanúsított és egyáltalán nem kapta el a római császárokat oly gyakran megszédítő, népközéaranyszórás kedvelt tevékenysége, néha megremegett a keze és belemarkolt a sestertiusokba, de nagy általánosságban visszafogta magát és tényleg csak olyasmit vettünk amire szükség is lesz. (meg pukekós partedlit)

A midwife első kérdése az volt, hogy a nej hol kíván szülni, ugyanis itt az otthon, kádban, bálnaháton, erdőszélen szülés pont olyan népszerű, mint a kórházi megoldás, mi utóbbi módon döntöttünk, tekintve, hogy béreljük a házat és minden olyan nehezen jön ki a szőnyegpadlóból. A kórház a North Shore Hospital otthonunktól körülbelül 3 perc autózással elérhető, úgyhogy, ha a gyermek nekivág a megszületésnek, jó eséllyel oda is fogunk érni a tetthelyre időben, vagy, – mivel második gyerek és egyesek szerint az simán kicsúszik, mint az ízes lepény -  a kocsit kell takarítani.

A szülővé válás csodás folyamatát az egészségügyi intézmény (Waitemata Disctrict Health Board) sok egyéb mellett azzal kívánja megkönnyíteni, hogy oktatókirándulást szervez a kórházi szülészetre, hogy aki gondolja, az megtekinthesse a helyszínt bevetés előtt. Mi, 6-8 másik kíváncsi párocskával együtt egy szombat délután teljes életnagyságban megjelentünk, hogy tanulmányozzuk a menekülési útvonalakat, felszerelést, satöbbit, majd egy kedélyes, szemmel láthatóan négyszáz órája szolgálatban levő, 34 kg-os nővérke segítségével bejártuk a pályát, nem túl széleskörű ismereteket szerezve az újzélandi gyerkszülésipar mélységeiről. A nejem, aki megdöbbentően sok kórházas filmet néz, -  amelyekben 1080pixel szélességben, technicolor modellek százasával mentik meg olyanok életét, akik a soha elő nem forduló betegségeket gyűjtötték be a nyílt utcán vagy színházba menet – kissé csalódottnak tűnt a helyszínbejárás után, merthogy elavultak a műszerek (?!), úgyhogy kénytelen voltam rávilágítani az előző alkalomra, amelyet az Uzsokiban éltünk át öt és fél éve és a szabad szemmel látható különbségekre. A kórház egyébként teljesen normális, kórházszerű, tiszta és hát olyan kórházszerű, csak nincs az a szag, ami ezek szerint mégsem nemzetközi egyezmények miatt van.

A szülészet mindenfélével fel van szerelve, úgyismint ágyak, hatalmas színes labodák, amelyekkel mindenfélét lehet csinálni (kivéve labdázás, rákérdeztem) vannak szobák jacuzzival, de csak vajúdó nőknek lehet belecsücsülni, amit eléggé diszkriminatívnak gondolok, ki is vettem a fürdőgatyát a vészhelyzeti sporttáskából. Másra nem nagyon emlékszem az egész bejárásból, a bevetési stresszhelyzet majd segít eligazodni, vagy ha nem, hát a kórházi személyzet, végül is azért vannak ott. Egyébként itt nincs olyan szülés közbeni csoportterápia, az anyukával ott a midwife meg az apuka, ha akar és kész, orvos nincs, amíg nincs komplikáció, ami mellesleg teljesen jogosnak is látszik, a terhesség nem betegség és a szülés nem műtét. Szerencsére, a korábbi gyakorlattól eltérően, most nem merültek fel dúlák, aranyfonál-légzés, delfinek között szülés és egyéb ködevő ezoterikus bolondériák, amelyekkel egymást ostobítják a kismamák, na nem, mintha itt a zátonyon nem menne semmi hasonló, most inkább csak a közösség nem volt meg hozzá, de ez nem is baj.

Összességében aszondom, hogy a szerkesztőség fel van készülve az új munkatárs érkezésére, csőre töltött rugdalózók és további mindenféle színes izék várják, hogy a gyerek hazajöjjön és ordításával a legváratlanabb pillanatokban verje fel a környék csendjét, további súlyos károkat okozva az ideggyenge szomszédnak, és a másik szomszéd kutyájának.

*= Egyszerű Átfolyó Rendszerű Tej-Szar Konverter

A villamos nem ismeretlen dolog ám errefelé, 1902-ben a lóvasutat kezdte lecserélni a felsővezetékes villamos, mindenki nagy örömére és közös hasznára. A vonalak, ha nem is őrült tempóban, de azért fejlődtek, az utasszám is nőddögélt, nem csoda, hogy 1950-ben már 72km-nyi villamoshálózat állt a város rendelkezésére. Az ötvenes években kezdődött sajnos a villamosok hattyúdala is, a csörömpölős kötöttpályásokat egyre másra elkezdte kiváltani a troli és a busz, a párhuzamos megoldásoknál mindig a villamos vesztett, az utolsó villamost 1956-ban indították el. 1980-ban a MOTAT mellett épült egy nosztalgiavillamos-pálya, amelyre a látogatók felülhetnek, de ez nem szolgál közösségi közlekedési célokat.

Auckland első lóvasútjárata 1884-ben indult el, hasonló két évre rá a North Shore-on is megjelent, fasíneken járkált, de sajnos két év alatt tönkrement. A városban 1902-ben indult el az elektromos villamos, de a North Shore-on 1910-1927-ig üzemben volt egy gőzüzemű viszonylat, amely Takapuna érintésével közlekedett Bayswater és Milford között, ez folyamatos pénzügyi nehézségekkel küzdött, tönkremenetele után a kocsikat eladták, az új tulajdonos pedig elektromossá alakította őket. A belvárosi utcakép megszokott eleme volt a villamos a Queen streeten. A gőzhajtás mellett egészen varázslatos megoldások is születtek, Gisborneban például akkumulátoros üzemben jártak szerelvények. Akit mélyebben érdekel a város közösségi közlekedése, az látogasson el az Auckland Transport Blog-ra, ezt a posztot különösen ajánlom.

vonalhálózat 1950-ben

A lassan elkészülő, jelenlegi megoldás is heritage villamos lesz, amely a Wynyard negyedben fog csalinkázni két kocsival, erősen emlékeztetve a Christchurchben köröző nosztalgiavillamosra. A pálya már épül, az első szakasz okozott is meglepetést néhány autósnak, de ami a lényeg, megkérkezett a két öreg, de felújított villamos Ausztráliából, már leszedték őket a hajóról, sőt, az Aucklandiak sorban állnak a melóért, hogy villamosvezetők vagy kalauzok lehessenek.

A járművek egy W2 és egy X-1 modell, előbbi 17 tonnás, 15 méter hosszú és ötvenkét ülőhellyel rendelkezik, a fedélzetén kétfős személyzettel (vezető és kaller), utóbbi a kisebb, csak 9 tonna, kilenc méter, 32 ülőhely van rajta és a vezető egyedül is elég a működtetéséhez. Mindkét villamos Melbourneben készült 1920-ban, most pedig a Victoria állambeli Bendigo Villamosmúzeum restaurálta és készítette fel az üzembeállításra. A végleges hurokpálya másfél km hosszú lesz és augusztusban, még a Rugby VB előtt átadják, úgyhogy a rengeteg turistának lesz lehetősége az óramutató járásának megfelelően körözni a a Jellicoe street – Hasley street – Gaunt street és a Daldy street vonalon. Az első és a második fázis készülget most.

Mivel errefelé eléggé hagyománytisztelő népek laknak, a villamosokat az eredeti aucklandi villamosflotta színére, szegfűvörösre festették , az oldalukra a Waterfront Auckland Trams felirat kerül és az 1950-es, címeres egyenruhák is készülnek.  A működtetésükért az a cég fog felelni, aki a Chch-i városnéző villamost is üzemelteti, az egész buli célja viszont nem csak turistalátványosság. Az egységesített városi tanács nyolc millióval szállt bele a projektbe, részben persze a turistákról lehúzható bevétel miatt, de részben azért, hogy lássa, hogy a vasútnál könnyebb kötöttpályás közlekedés visszahozható-e a városba. Ez nem csak a lakosság villamosszerető részének ad reményt, elég komoly tanulmányok és felmérések zajlanak, hogy kiderüljön, értelmes dolog-e visszahozni a villamost Acklandbe.

Ha minden jól megy és az eredmények biztatóak, ez a hurokpálya lehet a városi villamoshálózat magja, amely lassan kiterjeszthető a Viaductba, majd esetleg tovább a belvárosi kompikötőig, vagy egészen a Queens Wharfig. A város közlekedési bizottsága azt reméli, hogy a projekt ösztönözni fogja a beruházókat, hogy villamosvonalakat építsenek ki a Britomartig (az komp-busz-vonat csomópont) vagy azon is túl a környező negyedekbe, mint Ponsonby, Mt. Eden vagy St. Heliers. Az érdekes az, hogy az egész móka a kormányzat anyagi támogatása nélkül zajlik, van aki szerint pont ennek a bürokráciának a kihagyása tette lehetővé, hogy tényleg időre meglegyen minden. Hogy ténlyeg minden kész lesz-e időben, azt augusztus hatodikán meglátjuk.

Az Auckland Városi Könyvtár 1880-ban jött létre, amikor Sir Greorge Gray a városnak adományozta saját könyvtárát. Azóta a fejlődés töretlen, mára a városi könyvtár Ausztrálázsia legnagyobb könyvtárhálózatává nőtte ki magát, 55 könyvtárral városszerte valamit négy mozgókönyvtárral.

Az Auckland Supercity-t a kerületi tanácsok összevonásával alakították ki, korábban minden kerület üzemeltette a maga könyvtárait a maga szakállára. Működött a  könyvtárközi kölcsönzés valamelyest, de koránt sem volt ideális a helyzet. 2010 novemberében azonban, hosszas előkészítés után, a hét kerületi könyvtár (Auckland City, Franklin, Manukau, North Shore, Papakura, Rodney, Waitakere) egy közös intézménnyé olvadt, amely sokkal jobban ki tudja szolgálni az aucklandiakat.

A legfontosabb haszna az összeolvadásnak talán az, hogy a hét kerület könyvtárainak most már egy, közös katalógusa van, nincs már hét különböző könyvtári tagsági kártya, hanem egy, közös, amely  lehetővé teszi, hogy a tag bármely könyvtárból kölcsönözzön és a kölcsönzött holmit bárhol leadja. A közös katalógus tartalmazza mind a három és fél millió kölcsönözhető tételt, és elérhető az interneten is.

A könyvtári tagság aucklandiaknak ingyenes, taggá válni percek kérdése, az embernek csak igazolnia kell tudni a lakcímét, és kell egy fényképes igazolvány bemutatása hozzá, de jogsi úgyis mindig mindenkinél van. A könyvtáros néni/bácsi beiratkozáskor ad egy vonalkódos kártyát és innentől kezdve kedvünk szerint élhetünk a könyvtárak minden lehetőségével.

A könyvtárak szolgáltatásai nem merülnek ki  könyvkölcsönzésben és olvasótermi felhasználással, zenéket, filmeket, konzoljátékokat, folyóiratokat is kölcsönözhetünk és helytörténeti gyűjteményekhez is hozzáférhetünk. A könyvtárakban lehetőségünk van használni az internetet, sok helyen pedig akár a saját számítógépünket is vihetjük és szabadon csatlakozhatunk a wifi hálózathoz. Létrejött egy digitális könyvtár is,amelyben cikkgyűjteményekhez, audio- és elektronikus könyvekhez, újságarchívumhoz férhetünk hozzá, de online kiállításokat és fotógyűjteményeket is látogathatunk.

A digitalizált könyvtárban egészen fantasztikus dolgok is vannak, csak példaképpen álljon itt a British Newspapers 1600-1900 vagy a Times Digital Archive gyűjtemények. A PressDisplay részen a világ rengeteg újságjához és periodikájához juthatunk hozzá, ideértve a Petőfi Népe vagy a Világgazdaság friss példányait (20 magyar nyelvű újság érhető el), amelyek pdf-jellegű webes felületen olvasgathatóak, de miénk lehet a friss kenyai Daily Nation a török Hürriyet – Kelebek, az argentin La Razon vagy a libanoni As Safir, összesn ezerhétszáz újság és magazin papírváltozatának digitalizált verziói, tehát nem a webes kiadások.

Ezek mellett az Auckland Libraries három kutatóközpontot is üzemeltet (Central City, Waitakere Central és Manukau), ahol speciálisan képzett személyzet segít nekünk, akár maori témájú, akár családfakutatós, akár helytörténeti kutatásokat szeretnénk végezni, de minden egyéb kutatásban szívesen segítenek. A weben is elérhető katalógus könnyű keresést biztosít, könnyű használni és szinte minden könyvről van borítófotó is.

A kölcsönözhető állományban komoly hangsúlyt helyeztek a maori és idegennyelvű tartalomra, sőt, a beiratkozáskor megkérdik, hogy milyen nyelven szeretnél olvasni, mert ezt figyelembe veszik a könyvek, kiadványok vásárlásakor. Ennek köszönhetően például komoly tétel könyv hozzáférhető mindenféle ázsiai nyelveken, maori gyerekkönyvekkel pedig Manukau öblöt lehet rekeszteni.

A kölcsönzés nem túl szigorú, egyszerre harmincöt (35) tétel lehet nálunk, ezeket folyamatosan ellenőrizhetjük a könyvtár weboldalán a saját accountunk alatt. Ugyanitt (egyszer) meghosszabbíthatjuk a kölcsönzést is, ha valaki más nem jegyezte elő a könyvet amíg nálunk volt. Mi is jegyezhetünk elő mindenféle kiadványt, amely, az általunk választott könyvtárban átvehető, emailban értesítenek, ha megérkezett. Ha megadjuk az email címünket, akkor a könyvtár 3 nappal a kölcsönzés lejárata előtt figyelmeztet minket, hogy hosszabbítsunk, vagy vigyük vissza a holmit.

A könyv, hangoskönyv, nyelvtanulós hangzóanyag és kotta kölcsönzési ideje 28 nap, kölcsönzési díjuk nincsen. Magazinok, zenei cd-k, konzoljátékok és bestseller könyvek 14 napra jöhetnek, ezekért 5 dollárt kell fizetni (audio CD-ért kettőt), DVD-t 7 napra kapunk 5 dollárért. Zenekari kottakészletet és partitúrát 90 napra kölcsönözhetünk, díjmentesen. A legtöbb könyvtár kínál valami postaláda szerű dobozt, amelybe munkaidő után visszadobálhatjuk a könyveket, nem kell nyitvatartási időben odaérnünk, sőt Birkenheadben a könyvtár mélygarázsában még drive-by ablak is van, a kocsiból sem kell kiszállni, hogy visszavigyük a könyveket.

A kölcsönzés alapvetően ingyenes (nem helyiek évi 160 dollár átalány ellenében vehetnek részt), ugyanakkor a késedelmes visszavitelért pótdíjat számolnak fel nekünk, fél és egy dollár között könyvenként és naponta, nem érdemes túl sokat várni, ha nem akarunk jó sok pénzt fizetni. A gyermek és ifjúsági kiadványoknak nincs pótdíja. Ha tartozunk, azt gyorsan megtudjuk, egyrészt a könyvtár emailban értesít bennünket erről, másrészt a weboldalon a My Info szekcióban megjelenik egy pótdíjfizetős gomb. A fizetést rendezhetjük a könyvtárban, vagy a weboldalon keresztül hitelkártyával is.

A könyvtárépületek elég változatosak, némelyik lepattantabb, de van egészen klassz, hipermodern is, viszont a kölcsönzés mindenhol egyforma. A könyvtáregységesítés során a  3M egy könyvtári megoldását választották, ez vonalkóddal dolgozik, a kártya lehúzása után a vonalkódolvasó alá dugdossuk a kölcsönözni vágyott holmit, az beolvassa mit viszünk és hozzárendeli a kártyánkhoz, plusz deaktiválja a lopásgátlót, hogy kifelé menet ne sípoljon a kapu. A személyzet így nem azzal foglalkozik, hogy olvasójegyre pecsételget, a nép maga intézi a dolgot, ami annyira bonyolult, hogy a lányom hónapok óta egyedül kölcsönöz, amikor hazamenti a tündéres és princesszes kiadványokat.

Minden könyvtárban van külön gyereksarok, társasjátékokkal és gyerekkönyvekkel, és mindenhol van fotel, kanapé, hogy kényelmesen tudjunk olvasgatni. Devonportban pl. sakk és kártyaasztalok vannak, Birkenheadben lefoglalhatunk egy pici kis tárgyalót, ha teljes nyugira vagy valakivel közös munkára vágyunk, a könyvtár nem csak könyvtár, de közösségi helyszín is, nyelvtanfolyamok, felolvasások, gyerekeknek mesemondás is van, sőt mi magunk is szervezhetünk ilyet, ha egyeztetünk a helyi könyvtárral.

Az egész könyvtárrendszer bazijól működik, rengeteg tök érdekes dolog elérhető és az egész semmibe vagy fillérekbe kerül csupán. Tanulásra, játékra, időtöltésre is remek hely a könyvtár és van mindenfelé a városban, az, pedig, hogy ennyire felhasználóbarát és egyszerű a rendszer, csak még jobbá teszi. Nem véletlen, hogy az országosan évi ötven millió könyvtári kölcsönzésből tizenhatmilliót az Auckland Libraires bonyolít.

A North Harbour Mini Motocross Club pont erre való, itt több korosztályban versenyezhet az ember, változatos járműkategóriákban. Ezt a versenyklubot is, mint a többit, lelkes szülők gründolták össze, a rendezvényeik is a környékbeli farmokon zajlanak, Waimauku, Kaukapakapa and South Head környékén, így nem csak egyféle talajon és pályavonalon küzdhetnek a lurkók.

Mivel ez egy mini cross-klub, az alsó korhatár 4 év, a felső pedig 12, efölött már a junior kategóriában kell manőverezni. Talán meglepő a négy évesen motorra ülés, de ahogy elnéztem ez elég sokaknak sima ügy, és szerencsére ők nem is skolnyik biciklin kezdik a kétkerekű pályafutásukat, hanem ötven köbcentis krosszmotoron.

A klub követi a Motorcycling New Zealand szövetségi szabályait, van bizinyos életkor-köbcenti-járműfajta limit, ami országos érvényű, de ebbe nem mennék bele mélyebben, a mi szempontunkból nagyjából mindegy, hogy 100ccm-es kiskerekű ATV-vel hány éves kortól indulhatnánk. A lényeg, hogy a klub roppant kötetlen, nem is valami agyonszabályozott valami, az éves tagdíj 45 dollár (családi tagdíj 55) évente, így a tagok maguk végzik az ellenőrzési, bírói, partjelzői meg egyéb pályaszéli feladatokat, a gyerekeik jó eséllyel úgyis a mezőnyben vannak. Ha valaki nem csak itt, klubon belül akar versenyezni, akkor az MNZ-nél kiválthat versenyzői licencet, amivel bárhol máshol is indulhat, majd később ezt a licencet viheti tovább junior és felnőtt korában is.

A legfontosabbak persze a biztonsági szabályok, megfelelő felszerés nélkül senki nem indulhat a versenyeken, mindig van a helyszínen egy mentőautó és mindenki figyel a másikra, hogy minden rendben menjen és minden rendben is ment, a pálya is szépen ki volt jelölve, a parkoló elkerítve, a csapatok sátrai szintén, messziről teljesen felnőtt dolognak nézett ki az egész, csak közel érve volt fura a sok pöttöm alak a nagy bukósisakokban.

Egy barátunk hívott el bennünket megnézni a vasárnapi futamot, ő azok közé a szülők közé tartozik, akiknek gyerekkorukban nem lehetett ilyen klassz játékuk, most viszont a gyerekükön keresztül élik ki magukat – az ő esetükben szerencsés, hogy a gyerek is szívesen motorozik öt évesen.

A motorok állatiak, a legpicibbek persze még CVT-szerű váltóval, de a nagyobbak már 2-3 sebességes, igazi váltóval nyomulnak, és marha jó hangjuk van, annak ellenére, hogy 50-100 köbcentisek csak, a sok kisklambó pedig nagyon vagány a szerkójában. Az egész rendezvényből árad a kúlság, ahogy 5-7 évesek krosszcsizmában rugdossák a tehénszart a mezőn, észbontó az egész. Az apukák sámlin ülve a sátrakban szerelik a versenygépeket, a kölykök meg egymást cukkolják, meg kell őket zabálni.

A pályán hihetetlen, hogy mennek, némelyik öt évesen úgy kanyarodik, ahogy én sosem fogok, csináltam is kis videót, amin remélem átjön az élmény. Az a jó ebben, hogy nem kell hozzá igazán sok pénz,  (azért egy terepjáró nem árt) és mégis remekül szórakoznak a népek, nincs alkohol, csak jó levegő (vagyis benzinfüst). Szuper élmény volt, bár a lányom kijelentette, hogy őt akkor sem érdekli az egész, ha percekig meredten nézett egy übercool, szőke copfos, ötéves kiscsajt a rózsaszín krosszpáncéljában rombolni – neki ez hangos. Hát. Mindegy, ha nem, hát nem, majd apa vesz krosszmotort egyszer.

A klubnak van facebook oldala, weboldala, ha valaki be akarná nevezni a gyerekét, vagy csak el akarna nézni egy futamra, én most voltam életemben először motorversenyen, és akkor is klassz élmény volt, ha a versenyzők, motoron ülve is csak a derekamig értek.

A hangi egy viszonylag egyszerű, polinéz ételkészítési eljárás, amel azzal kezdődik, hogy ásnak egy gödröt, abba nagy köveket tesznek, tüzet raknak rajtuk, és ha a kövek bazi melegek lesznek, akkor mindenféle kaját lapátolnak rájuk, letakarják földdel és hagyják megfőni. Nem atomfizika, de azért van csomó trükk, amit érdemes ismerni. Mi egy maori jótékonysági hangizásra mentünk, ahol kissé fáradt bennszülöttek melóztak a kaján, a hangi a sok előnye mellett azért nem sétagalopp és nem is öt perc.

Az első lépcső, hogy az ember ás egy nagy, nem túl mély gödröt, ez lesz maga a sütő. A gödörbe beletesz valamit ami jól tartja a hőt, ezek leginkább olyan kövek, amelyek nem pattannak el nagy melegben sem (leginkább vulkáni eredetű, vagy gyors folyóvízből valók), ezek fogják elvégezni a főzést. A kövek tetejére bazi nagy máglyát rak, meggyújtja, majd hagyja parázsra leégni. Ha ügyes volt, akkor a kövek a parázs alatt erősen felmelegszenek, akár többszáz fokosra is. Az igazán jó köveket egy hagyományait őrző maori családban a felmenőktől örökli az ember, de kövek híján bazi nagy vasdarabok is jók, leggyakrabban vasúti sínek darabjai vagy egyéb, nehézipari izék, amelyek felgyűlnek az idők során egy rendes háztartásban. Ha vasakkal dolgoznak, akkor a vasaknak vörösen kell izzaniuk, hogy alkalmasak legyenek a főzésre.

Miután a kövek tűzforróak, szorgos kezek kilapátolják a parazsat egy tradicionális hullámbádog lemezre, a gödörben csak a főzőkövek vagy vasak  maradnak. Egy kis parázs nem baj, ha marad, attól lesz finom füstös a kaja íze, de ha sokat hagynak benn, akkor minden faszénízűvé változik. Ekkor jöhetnek az előre elkészített kosarak, amelyek leginkább valami drótféléből készülnek a XIX. század eleje óta, amikor az európaiak jóvóltából a maorik megismerkedtek a fémekkel. Amíg nem volt drótkosár, addig különböző növények leveleibe csomagolták a hozzávalókat, hogy elkerüljék a kaja leégését. A kosarak tetejére botokat tesznek keresztbe, hogy ne roskadjon össze a táp, majd az egész mindenséget letakarják jutazsákokkal, lepedőkkel, amire vizet locsolnak. Ez a víz és az ételek nedvességtartalma fogja képezni azt a gőzt, ami megpárolja a kosarak tartalmát.

A parázs kilapátolását és a kaja behelyezését igen gyorsan kell elvégezni, hogy a kövek ki ne hűljenek, ha minden benn van, akkor az egész gödröt, kajástul, betakarják a kiásott földdel, és árgus szemekkel nézik, mint a szénégetők, hogy nem szökik-e a gőz valahol. Ha szökik, akkor gyorsan még több földet lapátolnak rá. Az árgusszemmel nézést úgy három-négy óráig csinálják, attól függően, hogy mennyi és milyen kaja van a gödörben.

A fehér ember érkezése előtt a zátonyon nem voltak szárazföldi emlősök (az a vacak denevér nem számít) úgyhogy a klasszikus hangi az elérhető zöldségekből (kumara és egyéb gyökerek) és madarakból, halakból, kagylókból készült.  Mára ez elég alaposan megváltozott, a kosarakba mindenféle húsok kerülhetnek, sertés, bárány, marha, csirke, a zöldségek is sokszínűbbek, sütőtök, káposzta, taro, jamgyökér, krumpli, hagyma, kumara, tápióka a legjellemzőbb, de bármi jó, amit az ember amúgy megenne főve.

Az ízesítést nem viszik túlzásba, leginkább a megfelelő fadarabok mellékelésével dolgoznak, egy jó darab manuka 4 órára a forró gőzben, sokat finomít a dolgon. Amit mi próbáltunk az elég ízetlen volt, se só, se semmi, de nem volt rossz, csak mi sokkal fűszeresebb kajákhoz (és kevesebb káposztához) vagyunk szokva. Volt benne marha, sertés és csirke, sütőtök, kumara, krumpli és káposzta, meg remek töltelék. Ahogy a képeken is látszik, ebben a kellemes birkdale-i hátsókertben ipari mennyiséget csináltak, nem is bohóckodtak a levelekkel, előre kiporcióztak mindent alufólia dobozkákba, amelyekből kb. húsz fért egy kosárba és volt hat kosár, plusz az ide-oda bedugdosott csülköket és egyéb alkatrészeket.

Az egész kicsit a disznóvágásra elmékeztetett, itt is megvan, hogy kinek mi a dolga, mit csinálnak az asszonyok és mit a férfiak, komoly társasági esemény, sok pletykálkodással, viccelődéssel és némi alkohollal. A hangi annyira komoly dolog, hogy a helyi élelmiszerbiztonsági hivatal ki is adott egy hangi útmutatót (letölthető pdf) a biztonságos hangikészítésről. Egyszer érdemes kipróbálni.

]]> http://www.pappito.com/2011/04/11/gastro-hangi-maori-traditional-food/feed/ 10 http://www.pappito.com/2011/04/01/hol-tart-ma-mar-a-tudomany/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=hol-tart-ma-mar-a-tudomany http://www.pappito.com/2011/04/01/hol-tart-ma-mar-a-tudomany/#comments Fri, 01 Apr 2011 05:00:30 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=6621 Az egyik itteni elmü, akitől van szerencsénk az ördögi delejességet vételezni, komoly fejlesztéseket hajtott végre. Részben az árain is, hogy pukkadnának meg, de lecserélték a villanyóránkat egy saccolásmentes, tudományos-fantasztikus darabra.

Tavaly októbertől a villanyóránk intézi a mérésadatgyűjtést és a riportolást, heti egyszer fogja magát és a rögzített fogyasztásokat jelenti a központi központnak. A központ ebből vuduzza ki, hogy mennyi lesz a villanyszámla, és már meg is van spórolva az óraleolvasó embereke bére és munkája, no meg persze nincsenek elírások meg tévedések sem.

Ám ami még ennél is klasszabb, hogy a mért adatokat a felhasználó is eléri, kap grafikont, ha akar (és miért ne akarna?) meg excel exportot, ha maga akarja a grafikonjait színezgetni. A villanyóra óránként menti el a játékállást, úgyhogy szépen látszik, hogy mikor ugrik meg a fogyasztás, a heti bontás pedig a hétvégi magasabb értékeket fedi fel, persze ezen annyira azért nem csodálkozik az ember. Tetszőleges időszakot választhatunk ki, és nézegethetjük, hogy mi merre, igen jópofa mulatság.

A második grafikonon pompásan látszik, hogy mikor voltunk Ausztráliában egy hetet, a harmadikon pedig a napi bontás van, (átlagos hétfő) amin jól látszik, hogy reggel hatkor elindul a heatpump (11 fok volt reggel) majd a reggeli pancsolások után visszafűti a bojler a vizet, aztán csak annyi, amennyit a hűtő és a standby-ban levő eszközök felvesznek, egészen estig, amikor jön a világítás, tűzhely, rossz esetben mosó- és szárítógép. Beszédes.

Sajnos eddig nem sikerült kirugdalnom a rendszerből egy minden adatot tartalmazó excel sort, de hát mindent nem lehet, és a havi/heti/napi bontás sem rossz.  Mindenesetre ki lehet játszani vele a fogyasztókat és azt, hogy tényleg halálos csapás-e a környezetre, ha világít egy piros led a tévén, amíg nem vagyunk otthon.

A pecálás alapvetően nem lenne túl összetett mulatság, így a pecálók kénytelenek maguk bonyolítani a dolgot, akár az elmebetegség határát messze elhagyva is, alapvetően két iskola van (a legyezőzés az értelmezhetetlen, itt nem tárgyaljuk) úgyismint:

1. odamegyünk csónakkal, ahol halat sejtünk
2. odamegyünk a víz széléhez és reménykedünk, hogy a halak is odajönnek

Az egyes verziót az választja, akinek van hajója, az belecsücsül, dülleszti a szemét a halradalra, madarak röptére, ezeket az égi jeleket összeveti a horoszkópjával, a múlt heti lottószámokkal, valamint a többi horgász által, szemrebbenés nélkül hazudott korábbi eseményekkel és pecálni kezd. (mi is próbáltuk már) A hajóból pecálás roppant jó móka, szép az idő, jó a levegő, és hal is van annyi, mint a rosseb, meg ha nincs, oda lehet menni, ahol van és áltlában fog is valamit az ember, amit később megehet. Plusz a hajókázás önmagában is pompás szórakozás.

Az igazán értelmezhetetlen viszont a partról horgászás, amihez nem elegendő az árapály alapos ismerete, kell hozzá elszántság, sziklamászó képesség és annak gondos nem emlegetése, hogy mi vackot magával nem kell cipelni az embernek, hogy pecálhasson, elég, ha két dolgot említek: ólmot és fagyott csalit. Meg botokat meg hűtőládát meg horgokat meg fogót, kést, damilt, mibánatot.

Kétszer is nekifutottunk a szikláról pecálásnak, mindkettőért Lajos barátunkat hibáztathatjuk bár az elsőnél legalább volt hal. Szóval egyszercsak egy kellemesnek induló hétvégi napon Lajosunk kisebb csapatot szervezett, majd elhatoltunk a Whangaparaoa félsziget legcsücskébe, a Shakespear parkba, ahonnan Lajos szerint pár perces sétával megközelíthető egy fantasztikus pecálóhely, ahol gyakorlatilag százszámra lehet kirángatni a zongora méretű halakat. Ez tulajdonképpen akár igaznak is bizonyulhatott volna, ha a pár percet 30-nak vesszük (teljes halpusztító menetfelszerlésben) és mindezt apálykor csináljuk. Mi azonban nem apálykor értünk oda, úgyhogy negyed óra sziklákon ugrándozás után értünk el a PoNR-hez, ahol testületileg úgy határoztunk, hogy innen nem tudunk továbbmenni, mert a magas vízállás és szinte elhanyagolható falmászó képességeink nem teszik lehetővé a továbbhaladást.

Point of No Return

Nyilván továbbmentünk, mert Laller beugrott a tengerbe szügyig, közölte, hogy fincsi a víz, úgyhogy mi is mentünk utána, amit máig nem tudok megmagyarázni magamnak. Egymás tekintetét kerülve gázoltunk a vízben, mint a Mekong-deltában az egyszerű közlegények, és újabb negyed óra után elértünk arra a pontra, ahonnan már tényleg nem tudtunk továbbmenni, de már majdnem látszott, hogy hol is lenne a frankó hely, amit soha meglátni nem fogunk.

Miután elérkeztünk lehetőségeink határáig, Laller közölte, hogy az utolsó kilométer már úgysem számít, ami hal ott van A Szuper Helyen, az majd idejön a kedvünkért. Már akkor gyanakodtunk, hogy ezt a halakkal nem igazán beszélte meg. Miután más választásunk nem volt, inkább nekiálltunk pecázni, és legnagyobb meglepetésünkre tényleg volt kapás, sőt, fogtunk is halakat, miközben a Csendes-óceán időnként lágyan átcsapott a lábfejünkön (derékig), amit azért kompenzált, hogy a víz tényleg nem volt hideg és a nap is ki-kisütött.

Néhány órácska pecákolás után, valóságos halakkal tértünk haza, és igen jól szórakoztunk végig, leszámítva némi drámai elemeket, amelyek leginkább akkor jöttek elő, amikor Lajosunk csillogó arccal bizonygatta, hogy milyen egyéb klassz helyeket ismer még, amelyekről különböző kellemes történeteket adott elő. Mindenesetre a lényeg, hogy este halat ettünk, vagyis az egész missziónk oda és visszacsörtetéssel együtt is, halvacsorát eredményezett és az ember mindig is jobb érzéssel eszi azt, amit enkezével szakajtott a vadonban, dacolva az elemekkel és fittyet sem hányva hazafelé a csilló halboltra, amely mellett elhalad.

A magafogta sülthal után az ember kapva kap az alkalmon, hogy újra belevesse magát a tápláléklánc csúcsának levésbe, kombinálva az eszközhasználatot a ragadozással. Amikor Lajos a következő hétvégén közölte, hogy megint megyünk, de most nem oda, ahol alig fogtunk valamit, hanem egy nagyon különleges helyre, ahol gyakorlatilag úgy kell visszarugdosni a halakat, mert összeverkeszenek, hogy melyik harapjon a horogba elébb.

Ez egészen addig volt vonzó lehetőség, amíg ki nem jelentette, hogy most viszont nem bénázunk, mint a múltkor, hanem kimegyünk hajnalban, minek következtében nemcsak, hogy zsákmánnyal gazdagon megrakodva térünk haza, hanem látjuk a napfelkeltét is, ami szép. A hajnal azt jelentette, hogy fél ötkor találkoztunk Lajossal nyugat-Auckland egy eldugott kis utcájában. Charles – ki tudja miért – nem csatlakozott hozzánk, már akkor felmerült bennem a gyanú, hogy nem lelkes azért, hogy vasárnap hajnali háromnegyed négykor kimásszon a pihepuha ágyikójából, szerető felesége mellől, és végül is, ezért nem kárhoztatható.

Miután ittunk egy pálinkát és bevettünk egy pie-t a gasztronómia fellegvárából (benzinkút) nekivágtunk a Bethells Beach felé vezető útnak. Szellemi vezetőnk váltig állította, hogy mintegy hét perces, kényelmes séta után fogjuk elérni az ígéret földjét, lazán ballagva a parti fövenyen, de persze egy szavát se hittük, bár ezúttal tényleg közelebb járt a valósághoz, a hét perc az negyed óra volt, de tényleg megérkeztünk a Tasmán-tenger lágy habjaihoz.

Tulajdonképpen felfoghatnánk jellemfejlődési mérföldkőnek is azt a pillanatot, amikor az ember azon kapja magát, hogy hajnali öt óra tízkor a koromsötétben, a Dél-Keresztjének halvány derengésében, kb. 60km/órás, sós szembeszélben, kékre fagyott térdekkel áll a kietlen tengerparton, amiből nem lát semmit, hallja a hullámok dübörgését és nézi a halvány zseblámpafényt, amely szelíden világítja meg Lajost, amint a homok közepén nekiáll összerakni a szerelékeket, mintegy versztányira a sziklától, amelyen lennie kéne.

Igazából a távolság nem is jelentett volna akadályt, ha azt nem a háborgó víztömeg töltötte volna ki, amelyen áthatolni képtelenség. Természetesen ez nem akadályozta meg hősünket, aki a kukk sötétben, egy felszerelt bottal nekivágott a sziklák mentén, hogy ő majd megtalálja az Északnyugati Átjárót, felpattan a sziklára és jöhet a gazdag zsákmány, stb. Az ég lassan világosodni kezdett és a napkeltét megelőző halvány derengésben ki tudtuk venni Lajosunk alakját, aki az elemekkel dacolva törtet a vágyott cél felé, szikláról sziklára szökellve, mint egy zerge. Még láttuk is, amint eléri célját, majd elindult visszafelé, de szomorúan láttuk, hogy a botot a célterületen hagyta, tehát csak a cuccért jön. Mikor visszaérkezett, Jánosunk meghozta az egyetlen értelmes döntés, amelyet ember abban a szituban hozhat – felmarkolta a kocsikulcsot és visszaindult a parkolóba, pont, amikor a Waitakere Ranges felett kibukkant a Nap.

Mi ketten Lajossal nekivágtunk a kissé visszahzódó tenger mellett a pecahelynek, ahol lepakoltunk és vadul pecálni kezdtünk. Ezt elég sokáig csináltuk, annak ellenére, hogy az erős szél által korbácsolt hullámok, az áramlatok és egyéb kellemetlen tényezők miatt a pecákolás már-már börleszkbe hajlott, a szerkót összevissza vitte a víz és többet szórakoztunk a sziklákra tekeredő zsinór és a kövekbe beakadt készségek kiszabadításával, mint a valódi pecálással.

Az első óra után kezdtünk eltűnődni azon, hogy vajon hogyan rendeznek itt pecaversenyeket, mert nemhogy nem fogtunk semmit, de gyakorlatilag még az elsőre feltett csalik voltak a horgokon, a halacskák vagy nem szerették a fincsi fagyott tintahalat, vagy – mondjuk ki, mert ez a valószínűbb – nem vettek részt ezen a pecázáson. Egyetlen egy kapás sem volt, halat sem láttunk, ott álltunk magunkra hagyatva a köveken, amelyeken időnként átcsapott egy-egy hullám.

Még a letörhetetlen Lajos is kétértelmű megjegyzéseket kezdett alkalmazni, amelyekből arra következtettem, hogy határtalan optimizmusa megroggyanni látszik, ami természetesen nem jelentette azt, hogy csak úgy fogjuk magunkat és hazahúzunk a családjainkhoz. Újabb és újabb negyedórákat adott magunknak, hogy “na még párszor ide bedobom” meg “na onnan még megpróbálom” és tényleg tovább szerencsétlenkedtünk, pedig ekkor már nem szívből pecáltunk.

Azt nem mondhatom, hogy nem érte meg megtapasztalni a napfelkeltét Bethells Beachen, mert az tényleg csodálatos volt, és a világosban már a szél se fújt annyira, már-már azt is feledtette, hogy egy kutyán, nyolcezer legyen, kilenc sirályon és egy döglött rákon kívül nem találkoztunk élőlénnyel, ígyaztán halat sem ettünk. Elgondolkodtató, hogy valaki miért csinál ilyesmit, ha amúgy kiegyensúlyozott családi körülmények között él, vajon mi veszi rá, hogy hajnalban keljen, sokat vezessen, kicsit túrázzon, ázzonfázzon, mindezt leginkább a semmiért, sőt, ha fog is valamit, az se lesz olcsóbb, mintha boltban venné. Nem normális dolog ez, higyjétek el. Apálykor visszamegyünk.

Vége a szuper életnek, mostantól nem az ovis nevelőket trenírozza a rövidlábú, hanem meg kell küzdenie az állami oktatási rendszer akadályaival, no meg nekünk is. Az elmúlt, közel három évben a kisded pompásan szórakozott, imádta az ovit és rengeteget fejlődött minden tekintetben, a testtömegképzéstől a betűk felismeréséig, szociális képességektől az angol nyelven lamentálásig. Az angolul pompásan beszélés miatt egy másik célt is kipipáltunk, ami mozgatórugója volt az ideköltözésünknek, a gyermek natív szpíker és továbbra is azt gondoljuk, hogy ez előnyére fog szolgálni a jövőben.

Mivel a gyermek három és öt éves kora között az állam támogatja az alany nevelését, hetente 20 órát fizet az oviből, ami egészen pontosan a gyermek ötödik szülinapjáig vehető igénybe, másnaptól viszont nem, és a helyi oviárak eléggé borsosak, a mi leszármazottunk is, mint annyi más helyi, a szölinapját követő nap, életnagyságban megjelenik az oskolában és nekilát tanulmányainak. Az iskolarendszer számos komplikált részleteivel nem untatom a blogolvasókat, egyrészt, mert a hatvan százalékát magam sem értem/ismerem, másrészt meg teli van körzetekkel meg körzeten kívüliséggel meg állami és nem állami intézményekkel meg decilisekkel.

Az iskolábamenés egyébként nem túl bonyolult kérdés a gyakorlatban, sajnálatos módon az az iskola amely 3 perc sétára van a házikónktól, az eléggé kellemetlen értékelést kapott (lásd fenti link) így úgy döntöttünk, hogy máshova iratjuk a gyeremeket. Az iskola edukációs attribútumai legalább olyan fontosak, mint a megközelíthetősége és persze az, hogy felveszik-e a gyereket. Bizonyos iskolák befogadnak kölköket a körzetükön kívüli régiókból is, úgyhogy mi is éltünk ezzel a lehetőséggel és pár iskola végiglátogatása, ovistársak szüleivel való konzultáció és webes kutatások alapján kiválasztottuk a takapunai áltisit, aki örömmel felírta a gyermek nevét a kis listájára, úgyhogy nekifogtunk a felkészülésnek, ami leginkább az iskolaszerek beszerzését jelenti.

Az iskolaszerek legfontosabb kelléke az iskolai egyenruha, amely nélkül nem lehet iskolába járni, viszont az iskolától kell megvásárolni, horror árakon. Én mellesleg nagy pártolója vagyok az iskolai egyenruhának, számtalan előnye van, kezdve a társadalmi különbségek eltakarásától (kék polisztirol iskolaköpeny, valaki?) odáig, hogy a gyermek nem rombolja le ruhatárának egyéb elemeit, valamint, hogy az utcán sétálva azonnal látszik egy gyereken, hogy hova tartozik, ami baleset vagy egyéb problémás helyzet esetén azonnali infó a gyerekről, nem beszélve arról, hogy visszatartó erő, ha a haszontalan megpróbálná felgyújtani a telefonfülkét, tudja, hogy ha ezt egyenruhában teszi, akkor félig már le is bukott.

Az iskolától kapott lista alapján beszereztük a füzeteket meg a ceruzákat meg a mindenfélét, így az egyenruhát is, amely el van látva az iskola színeivel és logojával, a gyermek pedig szupercuki benne. Péntek reggel tehát, egyenruhában, iskolatáskával, luchbox-al felszerelkezve megjelentünk az iskolában, ahol megjelent Mrs. Cox, aki a gyermek nulladikos tanereje lesz. A nulladik amolyan alapozó pufferosztály, amelyben addig vannak a kölkök, amíg fel nem készülnek az elsőbe menésre. Betűk, olvasás, írás, ilyesmi, Mrs. Cox pedig folyamatosan követi a gyerekek fejlődését és amelyik már megüti a mércét, azt átzavarja elsőbe. Mrs. Cox jó fej egyébként, a gyermek pedig kedveli őt, úgyhogy különösebb aggodalomra nincs okunk egyelőre.

Számítottunk kis drámai előadásra hétfő reggel, hiszen kislányunk három éve megszokott rutin után kerül teljesen más közegbe, de reggel nem volt semmi izgalmas, kapott széket, rajta van a neve (immáron helyesen leírva) és még az oviból megismert egyik kis gengszter haverja is ott van, szóval nem teljesen idegen a közösség. Az ovi utolsó évében rengeteget foglalkoztak az iskolábamenéssel, felkészítve a gyereket a váltásra, ami sokkal jobban sikerült, mint gondoltam, kicsit beszélgettünk Mrs Cox-al, kaptunk puszit a gyerektől, aki addigra kissé elvesztette az érdeklődését irántunk, úgyhogy leléptünk, mint kéjhölgy az ülőbútorról és elmentünk dolgozni. A nej felmarkolta a gyereket háromkor, Mrs Cox raportja csak annyit tartalmazott, hogy ebédidőben pityergett a gyerek egy kissé, de ez hamar elmúlt neki, délután pedig már vidám volt.

Az iskola maga egyébként nagyon jópofa, egyrészt van egy hatalmas kertje, fákkal meg játszótérrel meg homokbanugrándozási lehetőséggel, van neki egy pompás medencéje, amelybe heti kétszer bedobálják a nebulókat, van zeneterme meg mindenféle ilyen facilitás, plusz, mivel az intézmény a Pupuke tó mellett található, az iskolának saját optimist és laser flottája is van, amelyekkel vitorlázást tanulhatnak a kölkök.

A tanulók nemi megoszlása szépen kiegyenlített (lányok 52%, fiúk 48%) az etnikai pedig viszonylag jól tükrözi a környék viszonyait (NZ European/Pākehā 36%, Māori 8%, Chinese 9%, Korean 7%, Filipino 6%, British/Irish 4%, Indian 4%, Japanese, 4%, African 3%, Russian 3%, Middle Eastern 2%, Cook Island Māori 2%, Tongan 2%, other 10%), és 261 gyerek jár ide, meg a miénk. Hát így állunk, iskolás lett a rövidlábú, aki kis nyümmögő izé volt, amikor Új-Zélandra költöztünk.

Minden külön értesítés helyett, van szerencsénk bejelenteni, hogy a szerkesztőség* újabb résztvevővel gazdagodik. A tervezgetés és megelőző számítások (feasability studies) végeztével a product a gyártósorra került, jelenleg is ott van, a percben, ahogy ezt gépelem, az érlelő fázisnál járunk. A versenyző, előzetes saccotronos vizsgálatok alapján, augusztus közepén fog legördüni a gyártósorról, jó alaposan felborogotva a szerkesztőség mindennapjait, napszakfüggetlenül. Pillanatnyilag 6.63 cm magas, de minden fizikai kiterjedése szig.mon. növekszik. A project manager, a product placement supervisor is jól van. Dokumentáció alább.

*= nem, a pappito.com nem fog kismama/kispapa/pocaklakó/buckalakó bloggá változni

Tibor barátunk meghívására látogattunk ki Whangaparaoára, ahova költöztek, önző módon jól kibabrálva a pokerpajtásokkal. Ellenben Tiborunk olthatatlan gerjedelemmel közeledik a húsféleségek felé, és mi értjük is, miért van ez. A vasárnapi áldozat egy hamvas, fiatal jószág volt, akinek a legénytoll is alig pelyhedzett a fülén, ellenben csinos pecsétekkel rendelkezett az állatorvostól, miszerint fogyasztásra alkalmas.

A test egy kissé indusztriális, ám igen praktikus állványzaton helyezkedett el és kellett neki vagy 6+ hosszú óra, mire elkészült, de megérte a várakozást a dolog. A hús kellemesen omlóssá puhult, és a vékony, dobostortabevonat állagú malacbőr csak úgy ropogott. Nagyon klassz volt az egész és hiába voltunk rá vagy tizen, a kismalac még így is komoly mennyiségű húst jelentett.

Amíg készült, addig szorgos alkoholizálással múlattuk az időt, a gyerekek pedig a szokásos sikítvarohanást intézték, mint mindig, amikor falkában vannak. Utána még volt mindenféle kaja meg édesség meg bájgli meg tiramisu meg a fene tudja mi, a szerkesztőség megközelítőleg hétmillió kalóriát juttatott be a szervezetébe. Közönjük szépen Tiboréknak a mulatságot meg a társaságot meg a mindent.

Én Mt.Wellingtonban dolgozom, az oda és visszaút biztosítja számomra a napi ötven km-es szórakoztató (nem) utazást. Ez mellesleg nem volna olyan súlyos táv, ha ennek 98%-a nem az autópályán zajlana. Az autópálya kiváló találmány, és ez nem csak az én véleményem, amit abból is gondolok, hogy minden reggel rengetegen gyűlünk össze, hogy méltassuk eme találmány nagyszerűségét. Ennek következtében az autópálya talán a leglassabb szakasz az egész városban (máshol meg nincs, hehe) ami végtelen autós tötymörgést jelent. A 22 km változatos idők alatt teljesíthető, a legjobb időm tizenöt, a legrosszabb kilencven perc volt, ez előre kiszámíthatatlan, mert az időjárás, az iskolaszünetek, az ázsiai sofőrök fajlagos eloszlása a tömegben, valamint az útépítések is befolyásolják.

A helyi autópályahasználók az alábbi dolgoktól válnak rettegő, bamba retardálttá:

• eső (az eső veszélyes, szokatlan, ismeretlen errefelé, jobb vigyázni és hússzal menni)
• becsatlakozó, elfogyó sávok (ha valaki besorolna, akkor jobb satuféket nyomni, majd óvatosan utánagurulni, ki tudja, mi történhet különben)
• jelzőtáblák (ha ki van írva, hogy a lehajtónk már csak 3 km, akkor azonnal satufék és kisorolás a külső sávba, felkészülésképpen a bonyolult manőverre)
• érdekes dolgok (ilyen például egy – kapaszkodj meg – sétáló madár az út szélén, hiszen egy átlagos Aucklandi összvissz, ha nyolcmillió alkalommal lát pukekót évente, de egy lerobban autó miatt is jobb azonnal tektonikus sebességre lassítani és alaposan szemügyre venni, hogy másokkal mi minden izgi történik, ha rendőr is van, akkor az maga diznilend)
• 300 méternél rövidebb követési távolság (mindenki tudja, hogy előttünk akármikor fékezhetnek, így legokosabb négy kamionhossznyi követési távot hagyni, hogy elegendő időnk legyen reagálni. Sajnos ezt a biztonsági zónát a többi közlekedő képes okkupálni, ezzel veszélybe sodorni a bolygót, így ha valaki bejön elénk, akkor azonnal satu és a távot újra növeljük négykamionnyira)

Fentiek képesek súlyos mértékben csökkenteni a tempót, plusz az egész közlekedésnek egy olyan ritmust adnak, amely nagyjából annyira kiszámítható, mint egy aknamezőn szteppelő, veszett kecskenyáj. Mindez csak csúcsforgalomban zavaró, ha nincs csúcsforgalom, akkor a helyiek általában beengednek, ha indexelsz, ismerik a zippzár-elvet és megállnak a zebránál a gyalogosnak, egyem meg a kicsi szívüket. Két éve járok minden nap ugyanazon az útvonalon, és mindig irigykedve néztem az álló autók mellett elhúzó motorosokat, egészen addig, amíg nem lett nekem is motorom, meg jogsim hozzá.

A motorozás az átlagos 40-55 perces menetidőt 30-35 perc körülire szorította le, bár a legjobb időm 19 perc volt, de akkor kocsival is annyi lett volna, nem volt forgalom. Ez napi fél-egy óra tiszta nyereség (a hétórás indulás helyett fél nyolckor startolok) amit nem az autópályán pöfögve töltök, hanem otthon, jobbára a kertben fröccsözve/kávézgatva. Emellett nem elhanyagolható, hogy személyautóm, amelynek karbon fútprintje* csak egy kínai szénerőművel összevethető, bizony nem kevés gázolajat éget el, hogy meglegyen az a fútprint, plusz ugye a kilométer, szóval nem olcsó játék, autóval a havi költségem kb. 160 dollár, míg a kis kettőötvenesembe kell heti 14 dollárnyi, tehát sacc/kb havi 60 dollárnyi benya.

A motorosruha, bakancs, stb felhúzása kb két perc, benn a cégnél van öltöző, tehát kényelmesen átvedlek dresszkódba, ez nem probléma egyáltalán. Az időjárás se hat meg, ma reggel húsz fok volt fél nyolckor, ilyenkor kiválóan esik egy kis friss levegő. Az autósok, akikről azt a sok rosszat mondtam az előbb, többségében teljesen normálisak, ha nagyon lelassul, vagy megáll a sor, akkor félrehúzódnak, hogy a motristák tudjanak haladni, ha meg megy a sor, akkor a motorosok is mennek a sorban, szépen. Három hét alatt (cca.750km) kétszer voltam kényelmetlen helyzetben, mindkét alkalommal ilyen platós izét húztak rám, mert nem figyeltek, jelzem mindkét esetben nem-ázs versenyző, ostoba előítéletek, szevasztok. Ehhez képest pesten robogóval 3-4 naponta akart megölni valaki a városban, nem is olyan rossz. Eleinte elég zabszemes volt a kaland, mára már megszoktam, de nagyon kell figyelni, hogy mikor hol, hogyan érdemes menni, hol jön a többi motoros és persze vannak mindenféle apró trükkök (főleg helyezkedés) amit kifigyeltem más motrozóktól, ezek akár ötperceket is spórolhatnak a kétkerekűnek anélkül, hogy mindenféle szabályokat szegne az ember.

Arról nem is beszélve, hogy motorozni szórakoztató, nem csak azért, mert megvan a folyamatos haladás érzése, akkor is, amikor mások állnak a sorban, hanem van szél meg vannak szagok/illatok, hangok, napsütés, mindenféle inger, ami autóban nincs, vagy csak teljesen szűrten érezhető. Jó, sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt a kirándulás motorral, mint az autópályán kommutálás, de akkor is jó móka. Hétfőn autóval voltam egyéb okokból és annak ellenére, hogy fél óra volt a hazaút, borzasztó visszalépés volt a motorral menéshez képest.

*= muhaha!

Az ilyesmi azzal jár, hogy a gyermek a próbákat itthon intézi, vagyis bájos karácsonyi dallamokat dúdolgat, nyaggatja a szüleit, hogy legyen nekünk is karácsonyfánk, egyébiránt normálisan funkcionál. Az ovi a vele telekkönyvi panamák révén összefüggő metodista templommal átellenben van, így az előadást is ott rendezik, péntek délelőtti időpontban, ami a főállású metodizmussal valószínűleg gond nélkül összefér, ám a szülők munkaidejével kevésbé. Idén viszont dacoltunk a nagyvállalatokkal és mindketten ott voltunk, úgy a retail, mint az autóipar képviseletében.

Az oviban volt egy morning tea, ahol a szülők (na jó, én) úgy csináltak, mintha érdekelnék őket a többi szülők, beszélgettek és a legvadabb angolszász édességeket silózták, de voltak gyümölcsök is, meg a kiwi gasztronómia all-purpose szupersztárja, a szoszidzsroll. Miután kiszocializáltuk magunkat, átvonoltunk a templomba és vártuk, hogy a gyerekek bevonuljanak. Az aprólékosan megrendezett előadás két részből állt, eleinte a kisdedek csupán énekeltek, később egyéb módon is zajongtak, majd a második felében jött a misztériumjáték, Máriával meg királyokkal. Mi nagyon büszke szülők voltunk, mert leszármazottunk Mária szerepét kapta a kötelező rekvizitekkel együtt, ugyismint kék lótakaró és egy plasztikbaba, mint kisjézus.

A szigorú törvények nem engedik meg, hogy kicsiny gyermekek felügyelet nélkül maradjanak, ezért az oviból átvonszolták a legkisebbeket is, ami az amúgy is combos kakofóniát fülsiketítő gyereksírással és a kontrollálatlan záróizmok minden következményeivel súlyosbította. A karácsonyi hangulatot egy fizikai ingerekre nem reagáló, katatón orgonista bácsi volt hivatva biztosítani, és ő tényleg mindent megtett.

Amikor a gyermekek már mindent elénekeltek, mindent eljátszottak, akkor jött egy ilyen alkalmakra befogott szülő, aki mikulásnak öltözve nekiállt az ajándékok kiosztásának, és bizony nem sajnálta a szülők munkaidejét, mindenkit alaposan megajándékozott. A mikulás a gyerekeknek olyan személy, mint a bohóc, képen vicces, meg várjuk is, de amikor ott van, akkor van benne valami bizarr (v.ö.: apának reggel még semmi baja nem volt, se szakáll, se zsák) úgyhogy csak elvették az ajándékot, de készen álltak a menekülésre. Amikor már tényleg nem lehetett több időt húzni, akkor a mikulással fotózkodtunk, majd pánikszerűen elhagytuk a terepet, a gyereket lapattintottuk az oviban, majd elmentünk dolgozni.

Félreértés ne essék, a kölkök nagyon aranyosak voltak, a sztori is be van járatva, a vezető ovónéni se beszélt hosszan, de végig az volt az érzésem, hogy nem csak én, hanem a gyerekek se értik pontosan, hogy mit keresünk itt. Na de sebaj, a szatellit nagymamáknak kijutott a cukiunokából egy nagy adag, a szülők elkattintottak kilencezer fotót, amelyen a gyermekük más gyermekeket rugdos, szóval minden a terv szerint haladt. Februártól isi.

Hosszas vita, lobbizás, statisztikák gyártása és varázslatos érvek ütköztetése után, végül a kormányzat úgy határozott, hogy a világon egyedülálló kiwi kanyarodási szabályt megváltoztatja, hogy idomuljon a bolygó többi részén érvényben levőhöz.

Mindez nem történik hirtelen, a módosítások csak 2012 elején fognak érvénybe lépni, de kapkodásról semmiképpen sem beszélhetünk, a jelenleg érvényben levő lüke szabályt 1977-ben importálta az ország Melbourneből, ahol a villamosforgalom miatt vezették be, de ’93-ban ők is belátták, hogy ez kicsit furcsa, úgyhogy visszacsinálták az egészet. Nem úgy a kiwik, akiket nem lehet összezavarni olyasmivel, hogy itt nincs is villamos.

Nem csak az a szokatlan elsőbbségadás fog változni, hogy a nagyívben kanyarodónak van elsőbbsége, hanem az is, hogy a T kereszteződésekben a főútvonalon jövőnek nem kell elengedni a jobbra kanyarodókat. A kormányzati álláspont szerint a kanyarodási szabályok megváltoztatása hét százalékkal fogják csökkenteni a kereszteződésekben bekövetkező balesetek számát. Az AA szerint évente 2560 baleset történik a kifordított szabály miatt, amelyekből 1-2 halálos kimenetelű. A karambolok 17%-a kereszteződésekben történik.

Roppant kíváncsi vagyok, hogy hogy fog ez zajlani, a kormány komoly, országos kampányt ígér, amely során a népek majd jól felkészülnek a változásra és ügyesen adaptálják az új helyzetet. Az is jó kérdés, hogy ha már csökkenteni akarják a balesetek számát, akkor számolnak-e azokkal a balesetekkel, amelyek a szabályváltozás miatt fognak bekövetkezni? Az mindenesetre biztos, hogy az újonnan ide érkezőknek nem kell átszokniuk majd a kiwi szabályra, ez legalább ugyanolyan lesz, mint bárhol másutt.

Alapos változások várhatóak a motorosok számára is, picit átformálják a motorizált kétkerekűekre vágyók életét is.

Keményebb lesz az elméleti vizsga és sokkal motororientáltabb, a vizsga most 25 kreszkérdésből és 10 motorozásra vonatkozó kérdésből áll, nem valami komoly szellemi kihívás. A három lépcsős jogosítványrendszer megmarad (learner/restricted/full) de jelenleg a restricted jogsit birtoklóknak, ha elmúltak 25 évesek, akkor 3 hónap után lehetőségük van full jogsira vizsgázni, ha elvégeznek egy speciális kurzust, na ez a lehetőség ugrik, viszont lesz külön motorosképzés. Az életkortól függő tanulóvezetőség megszűnik, mindenki ugyanannyi hónapig kell, hogy L-betűvel járkáljon, ma 25 éves kor felett hat hónap után mehet a proletár restricted jogsira vizsgázni.

A robogóra vágyóknak is kell majd kreszből és egyensúlyozásból vizsgázniuk, bár azt nem tudni, hogy ez fog-e vonatkozni azokra, akiknek jelenleg van autóra jogosítványuk. A jelenlegi, köbcenti alapú korlátozások (tanuló és korlátozott jogosítvánnyal max 250ccm) helyett teljesítmény/súly alapú előírás lesz, a közlekedési miniszter – aki a fenti változásokat bejelentette – szerint ettől nagyobb lesz a motorválaszték, mindenki megtalálhatja a neki kényelmeset. (azért trükkös ám ez a teljesítmény/súly kérdés, ma már egy 120 kilós 250-es is simán lehet bazierős) Tovább fog tartni full jogsit szerezni, remélem addigra nekem már lesz.

Az eredeti uticélunk Puhoi volt ami egyrészt motoros gyülekezőhely, másrészt kellemes, kanyargós út vezet oda, ha az ember nem akar az autópályán motorozni (ahogy mi nem akartunk) másrészt belátható távolságban van, még kezdőként is. Joci persze pörgött, mint a zománclavór, épphogy kiértünk a városból, amikor közölte, hogy neki kevés az inger (XJR1200-a van) úgyhogy mi csak menjünk, ő meg majd bevár. Gyakorlatilag az egész út alatt ugyanannyit jött szembe, mint velünk, amíg mi Sebivel komótosan tanulóvezettünk, Joci fel-alá hömpögött a nagyvassal.

Az első megállónk Kaukapakapában volt, ahol hárommal megdobtuk a kocsma előtt parkoló motorok számát, majd kis pihenő, ittunk egy szörpöt és mentünk tovább. A jegyzőkönyv kedvéért megemlítem, hogy Joci itt látott egy olyan Harley-t, ami még neki is tetszett (!), bár őszinteségi rohamában bevallotta, hogy mindegy mi az, akár egy babetta is, csak matt fekete legyen és akkor ő el van csábulva.

Szépen kocogtunk a tájban, mindenfelé zöld dombok meg birkák meg mindenféle, ráadásul a kezdő tempónkkal picit nézelődni is volt idő, forgalom viszont gyakorlatilag nem volt, egészen Puhoi-ig szinte több motort láttunk, mint autót (a forgalmat az utolsó kép illusztrálja). Az út száraz volt és kényelmes, bár időnként azért voltak szeles szakaszok, ahol kapaszkodni kellett, de hát ezért van a kormány.  Az izgalom kedvéért volt egy szakasz, ahol a kiwi útépítés jellegzetes megoldásain kellett átvergődni, (kivágunk az útból egy darabot, feltöltjük apró zúzott kővel, amit majd a közlekedők tömörítenek, később leaszfaltozzuk) de nem lett semmi baj. Puhoiban természetesen ettünk egy hamburgert, meg találkoztunk a családjainkkal, akik eljöttek oda autóval, hogy megnézzék, ahogy mi odamegyünk motorral. Mi megnézegettük az összes ott álló motort, 98%-uk csopper volt, meg mindenféle nagy dögök, hengerenként akkora köbcentivel, mint az én egész motorom, benzintankostul. Elugrottunk még a sajtüzembe, vételezni némi különlegességet, majd hazafelé vettük az irányt.

Végig hazafelé a rokonzok jöttek mögöttünk autóval, ami a forgalmasabb részekre beérve eléggé megnyugtató volt (minden energiát a hátsó pajzsokra Csubi!), bár tippem szerint akad pár ember, aki a felmenőinket emlegette a vasárnap délutáni visszaáramló forgalomban. Az autópálya helyett a parti utat választottuk, ahol már kicsit felbátorodva csapattunk. Egész nap motoroztunk, kisebb-nagyobb szünetekkel, az út a google szerint 160km volt, Jocinak 200, mert szeretelenkedett folyton. Roppant tanulságos volt az egész, egyrészt bizonyságot nyert, hogy nem tudok motorozni, ahogy korábban gondoltam is, viszont a mai kaland után már nem gondolom, hogy motorozni lehetetlen. Megtanultam váltogatni, kuplungolni menet közben (garázsban már tök jól ment) és elmúlt a robogóról átörökölt szokásom, hogy két kézzel fékezek.