A sors kegyelméből ebben a hónapban felgyűlt egy nem emusic-os beszerzés is, ez Miles Davis egyik albuma, a Kind of Blue. Ez olyan, hogy mindenki öltözködjön és menjen a boltba egy példányért, de tényleg.

Az Emusic ötven trackja decemberben öt albumot jelentett, a borítók itt vannak sorban. Egy szerencsés belenyúlásnak hála, megérkezett egy Houston Person korong, ami kiváló, kellemes, itt-ott andalgós, rézalapú Jazz. Új a készletben még az Esbjörn Svensson Trio, a Strange Place for Snow finom, puha jazz, soksok zongorázással. Clifford Brown már régóta megbecsült tag, most vásároltam egy újabb albumot tőle, ez sem csalódás, Bill Evanst pedig annyira kedvelem, hogy a most kosárba került Serenity a negyedik albumom tőle. John McLaughlin meg gitározik, de az albumot még nem hallgattam meg, arról nem nyilatkozom.

Érkezett egy igen szentimentális Chick Corea korong, a Return to Forever tényleg nem egy house party, kissé tán túl komolykodó is nekem, de másodjára végighallgatva már meglehetősen mélynek bizonyult, és bizonyára tartogat még finomságokat, de azért van ennél jobb Corea albumom. Behúztam végre az afrikai készletből hátramaradt, eddig halogatott Negropolitainest Manu Dibangótól, kár volt várni vele, nagyon jó. Úgy látszik, hogy novemberben a megfontoltabb zenék jönnek, a The Newborn Touch, Phineas Newborn Jr.-tól harmadik korongom a jóembertől, csendes, klasszikus jazz, tanítani kéne az oskolában. A negyedik korong egy viszonlag átfogó Django Reinhardt holmi, olyan igazán Djangós, pörgős, rengeteg improvizálással és játékkal benne, nem lehet nem szeretni. Egyébként Django idén lenne száz éves.

A hónap gazdag zsákmányt hozott, leginkább Sonny Rollinsra fókuszáltam, öt korong is érkezett, mind finom, így a Rollins készlet tíz albumra bővült, és egy olyan is van, amelyen Theloniussal játszik együtt, ami külön elképesztő élmény. A Tenor Madness talán a legjobb, de Rollinssal melélnyúlni nem nagyon lehet, szóval a többiben sem csalódtam.

Fentiek mellé beesett egy kellemes Zoot Sims album, egy Wes Montgomery, és egy számomra teljesen új, a Geroge Russell Septet minkája a stratus seekers. Zootról túl sokat nem kell beszélni, soksokmindenki más mellett Coltrane-el, Stan Getz-el, Oscar Petersonnal játszogatott együtt, ha nekik jó volt, akkor nekem is megfelel. Wesről us esett már szó, a So much guitar is megeszi az egész ikszfaktort reggelire, ahogy van. A Stratus Seekers egy elég mozgalmas adag, lazán keveredik benne a klasszikus, swing elemekkel feldobott és a kicsit vadabb, szeleburdibb, modern jazz, de semmi bántó performance lángoló gumicsizmákra és aszpikos angolnával csapkodott bádoglavórra. George Russell tud ám olyan utóbbit is, de attól megtartóztattam magam.

Maga a kifejezés nem újkeletű, első említése 1873-ban történt egy divatmagazinban, aztán nem sokkal később, a polka nevű tánc népszerűségének köszönhetően, bevonult a köztudatba. Ma már mindenféle pöttyös gúnyát hajlamosak polkapöttyösnek hívni. A vidám, színes, pöttys minta mellett a Polkadots ma már brandnév is, a kiwik válasza az ausztrál,  The Wiggles nevű gyerekszórakoztató társulat létezésére.

A The Wiggles 1991-ben született, négy ovóbácsi együttműködésével, akik zenével és jelmezbentáncolással gondolták a kölköket szórakoztatni, egyben szüleikből némi pénzt kicsiholni. Ez annyira jól sikerült, hogy a kölkök azóta is meg vannak őrülve értük, lassan húsz éve. Mindenféle vicces karakterekkel bővültek, a poliptól a jófej kalózig, annyi dévédét és cédét adnak el, amennyit nem szégyellnek és tényleg jók is.

A Polkadots nagyon hasonló körülmények között született, csak éppen itt Új-Zélandon, ahol egy ovónéni és frissanyuka barátai álltak össze énekelni meg ugrálni a gyerekeknek. Gyorsan népszerűek is lettek és kis is adtak egy dévédét, amit a kedves szülők szétkapkodtak. Nej akasztott valahol koncertjegyeket az előadásukra, úgyhogy elmentünk élőben is megnézni őket, hátha most még jobb lesz, mint a hétszáznegyven alkalommal megtekintett videón. Az egész koncepció persze nem új, dalolva oktassuk a büdös kölköket, lehetőleg erőszakmentesen, működik is.Most éppen valami iskolák közötti programban nyomulnak és az egészséges táplálkozást népszerűsítik.

A koncert tényleg klassz volt, a gyerekek ugrándoztak, a nénik énekeltek meg táncoltak, szóval volt minden, a gyerekről azóta se lehet lerobbantani a Polkadotsos pólóját. Személyes véleményem, hogy annak ellenére, hogy a gyerekek szeretik, a zene, a koreográfia, mind frankón meg van csinálva, az egész a kanyarban sincs a Bors Nénihez, (jó, Dayka Margit játszotta és Nemes Nagy Ágnes írta) de talán a mostani kölköket nem kötné le annyira, vagy fene tudja. Azért ezerszer inkább Polkadots, mint dragonballZ. Akinek van kisgyereke az menjen és nézze meg, jó.

A hónap, számomra legérdekesebb találata Lee Konitz 2009-es albuma, a Live at the Village Vanguard. Konitz 1927-ben született Chicagoban, nagyjából nyolc évesen jutott hozzá első hangszeréhez (klarinét) amit aztán hamar lecserélt egy tenorszaxofonra, majd
átnyergelt az alt szaxofonra. A bigband éra közepén kezdett zenélni, amikor a rádióból Benny Goodman és Charlie Parker szólt, ’45-ben már a Teddy Powell Bandben zenél, megkezdve professzionális pályafutását, amely azóta is töretlenül zajlik. Úttörő szerepe volt az un. Cool Jazz megteremtésében a negyvenes és ötvenes években, olyannyira, hogy 1950-ben, játszik Miles Davis legendás, Birth of Cool c. albumán is. Kivételes tehetsége van a hosszú improvizációkhoz, és ezzel a tehetségével nem fél élni, szerencsére. Zenészkarrierje alatt a jazzirányzatok széles skáláján találhatunk tőle felvételeket, ( 1949 óta száznál is több albumon lelhetjük meg a munkáit) nem ritkán olyan nevek mellett, mint Dave Brubeck, Ornette Coleman, Charles Mingus, Gerry Mulligan, Elvin Jones, szóval tapasztalatban nincs hiány. Ahogy öregszik (fiatalodnak a vele játszók), egyre inkább experimentális irányba halad, számos kortárs freejazz és avatgard, improvizációt hangsúlyozó sessionban vesz részt, ez ezen az albumán is érződik. Erősen rekommendálom, bazijó, nézek még valamit tőle később.

Bill Evansról volt már szó a blogban, (itt és itt) ebben a hónapban ismét gazdagabb lett a gyűjtemény egy albummal. A Portrait in Jazz annak a trilógiának a része, amely a Sunday at the Village Vanguard és a Waltz for Debby Lp-kkel teljes (lásd a fenti linkeket), mindhármat 1961-ben rögzítették. Bill Evans a jazz haute cuisine-ja, a sztárallűrök nélkül, szakácssapik és csillagok helyett 7 Grammy-díj jelzi, hogy az letműve mennyire komoly dolog.

Shelly Manne 1920-ban született, New Yorkban, felmenői között több dobos is volt. A suhanckorában divatos swinghallgatás végül oda vezetett, hogy ő is verőket ragadott és dobolni kezdett. Pályafutása alatt megfordult a dixieland, bebop, swing, fusion és az avatgard környékén. Számos film és tévéfilm zenéjének készítésénél működött közre. A negyvenes évek nagy jazzfordulatánál (jött a bebop!) őt is elkapta az új hullám, Dizzyvel és Charlie Parkerrel dolgozott, de az akkoriban feltörekvő, később nagy névvé váló Lennie Tristano és Lee Konitz mellett is zenélt. Az ötvenes évek elején Los Angelesbe költözik, amitől a West Coast Jazz is kapott egy kis csavart, sok más mellett, dolgozott Art Pepperrel és Chet Bakerrel, Ornette Colemannal, gyorsan meghatározó alakja lett a nyugati parti jazz-szcénának. A filmzenész karrierje kicsit beárnyékolja a jazzdoboskarrierjét, a filmzenék túl populárisak a jazzsznoboknak, utólag. Kortársai szerencsére nem voltak ilyen finnyásak, Benny Goodman, Benny Carter, Earl Hines, Clifford Brown, Zoot Sims, Ben Webster, Maynard Ferguson, Lionel Hampton, Junior Mance, Jimmy Giuffre, Stan Getz, Sonny Rollins nem átallottak kiváló zenét csinálni Shellyvel, nem pedig fintorogni, hogy fujj, stúdiózenész. Az 1954-ben rögzített “The Three” & “The Two” album tényleg nem a My Fair Lady fülbemászó dallamvilágát hozza, de nem is célja, ehelyett inkább kimunkált, finom jazz, brilliáns ritmusokkal, és nem utolsó sorban a gyerek is szereti, hiszen pingvinek vannak a borítón.

Végül behúztam egy húsz trekkes Sonny Rollins gyűjteményt, kiegészítve az eddigi Rollins elemeket a kollekcióban.

Elsőként vegyük Curtis Fuller dupla albumát, az I Will Tell Her-t. Curtis jamaikai származású, amerikai harsonista, sokat dolgozott Art Blakeyvel, Miles Davis-el, Dizzyvel és végognyomott egy turnét Count Basie-vel. Egészen finom bebopot játszik, érdemes vele eltölteni egy kis időt.

Még a múlt hónapról maradt egy akkor be nem férő afrika, Manu Dibango félórás kis albuma, a Waka Juju.

Jött egy Wes Montgomery album, aki szereti a jazzgitárt, az ne hagyja ki, nekem ez a negyedik albumom Westől, és egyiket sem bántam meg.

A Live In New York 1971  Paul Desmond és a Modern Jazz Quartett munkája, az élő felvételek minden szépségével.

A végére hagytam George Bensont, aki új a gyűjteményben, még át kell rágnom magam rajta alaposan.

Az Orchestra Baobab volt a múlt hónapban is, ez az albuma is nagyon klassz, nagyon afrikai és nagyon jól tettem, hogy megvettem.

A múlt hónapban találtam meg Manu Dibango-t, de akkor nem fért bele a keretbe, most viszont két albuma is jött. Manu kameruni születésű szaxofonista és vibrafonista, egész életében mást se csinált, csak variálta a jazz, a funk és a kameruni folkzene elemeit, amit nagyon helyesen tett, ahogy ez a két albumon is hallatszik. Számos nagysággal játszott már együtt, az itt nem méltatott CubAfrika c. lemezét Eliades Ochoával vette fel. Számos reklámzene és tévés zenélgetés mellett azért rögzített  majd’ harminc albumot, szóval elbabrált a hangszerekkel. Az Afrijazzy 1986-ban, az Africadelic 1973-ban készült, ami hallatszik is.

Oumou Sangaré Bamakóból származik, leginkább üzletasszonynak kéne őt jellemezni, mindenféle biznisze van, szállodák meg autókereskedések (Maliban, khm) de gyönyörű hangja és kiemelkedő zenei tehetsége is van neki. Már 21 évesen sztár volt, a zenéje pedig Wassoulou vadászénekekre építkezik (ő is wassoulou származású), nagyon afrikai és nagyon Mali. Ismertségét komoly társadalmi értékre próbálja váltani, a gyerekházasságok ellen és az afrikai nők jogaiért dolgozik. Ha csak zenét csinálna, már az is elég lenne, véletlenül keveredett az utamba, de nagyon örülök neki.

Elsőképpen nézzük a két kedvenc Zap Mama albumomat, a Seven címűhöz amúgy is kötődöm, nem csak a zene miatt. A Zap Mama egy belga akapella csapatként indult, erős Kongói gyökerekkel és nyitott aggyal a nyugati zenék felé, e kettő keveréke pedig nagyon kellemes végeredményt ad. Az afrikai és európai ötvözet kiváló példája az Afropea (Adventures in Afropea), a dalok angolul és franciául szólnak, mögöttük számos afrikai hangszer.

Az Orchestra Baobab 1970-ben született Szenegálban, jobbára afro-kubai dallamokat és szenegáli gyökereket felhasználva, változatos származású zenészekkel. A kubai zene gyökerei valahol Kongó környékén találhatóak, ezeket lelkesen használta a zenekar egészen tíz évig, amikor egyre csökkenő népszerűségük miatt fel is oszlottak. A Buena Vista Social Club elképesztő népszerűsége kissé áttételesen, de komoly szerepet játszott abban, hogy az Orchestra Baobab 2001-ben ismét összeállt és ki is adtak egy lemezt Pirates Choice címmel, a lemez producere ugyanaz volt, aki a BVSC-é, nem véletlen, hogy a 2002-es Specialist in All Styles albumon együtt dolgoztak Ibrahim Ferrerrel, (és a szenegáli Youssou N’douval). Az afrikai hangzás kiegészült az erre épülő kubaival és egyéb karibi elemekkel, pompás kis munka. Tőlük jön még majd másik album is.

A végére hagytam egy nagyon érdekes előadót, Angélique Kidjo-t. Ő Beninben született, már nagyon korán nagyon tehetségesnek bizonyult, az iskolai évek alatt énekelt egy sikerszámot, majd írt több másikat, amivel körbeturnézta nyugat-afrikát. 1983-ban Párizsba költözött, mert Benin nem volt kifejezetten barátságos a független zenészélethez (meg semmihez), évtizedekig ott dolgozott és énekelt mindenféle műfajban, az afropoptól a gospelen át a jazzig, ma az USÁban él. A Djin Djin c. albumon számos vendéggel dolgozik együtt, Josh Groban, Carlos Santana, Alicia Keys, Joss Stone, Peter Gabriel, Amadou és Mariam, Ziggy Marley, Branford Marsalis. Nem véletlen, hogy a 2007-es album összeszedett egy Grammy-t (Best Contemporary World Music).

Kezdjük is mindjárt a jóemberrel, aki számtalan felhőtlen percet szerzett már nekünk, az egész család nagy fan, most pedig leltem egy lemezt az emusicon Eddie Izzardtól, aki szeret női ruhákat viselni, ám ettől nem kevésbé vicces alak. Eddie, amellett, hogy kiváló estekkel szórakoztatja a nagyérdeműt, feltűnt időnként hollywoodi filmekben, tévéműsorokban is, lefutott 43 maratonit 51 nap alatt jótékonysági okokból, és továbbra is vicces. Striped című lemeze az idei turnéjának műsorát tartalmazza nagyjából, mosogatás közben, balesetvédelmi okoból ne hallgassuk.

Kedvcsinálónak itt egy kis jutúb videó, amiből fogalmat alkothatunk:

Zeneügyben elsőképpen egy nagyon kellemes darabot mutatok, A Gerry Mulligan tentet és quartet, Chat Bakerrel, finom, nem kapkodós és nagyon jó háromnegyed órát kapunk tőle, nem lehet megbánni.

Aztán jöjjön egy eleddig számomra ismeretlen banda, a Lluís Coloma Trio, amely klasszikus boogie-t oszt, pörgősen, soksok zenei humorral, finoman beillesztett utalásokkal, roppant élvezetes, tempós anyag, még vadászok tőlük mást is.

Phineas Newborn Jr. egy albuma már hazajött januárban és abban sem csalódtam, ez is nagyon finom billentyűmunka, csendes, megfontolt, hibátlan. Ez most más, mint a Harlem Blues, a Back Home sokkal visszafogottabb, de nem kevésbé tartalmas.

Az emusicon kívüli forrásból beesett két album, a Gitanes-féle, Jazz in Paris papírfedeles sorozatból (ilyenből anno vásárolgattam, amíg vettem korongon zenét), egy Guy Lafitte (Blue and Sentimental) ami igen kellemes és egy Stan Getz (In Paris) ami szintén. Meg letöltöttem a Bëlga Arany c. albumát is, ingyen, mert fizetni sajnos innen nem tudok érte, pedig egy koncertbelépőnyit áldoztam volna, de ha nem, hát nem. Nem rossz.

Az öt album, amit az emusicról vásároltam szintén soksok finom zenét tartalmaz, igazából kettőt fogok kiemelni, a két végletet. Kezdjük az érdekesebbel, ami csak kicsit csalódás, sőt, nem is csalódás, biztos remek album, nekem inkább műfaji mellékvágány, de erről nyilván nem tehet. Hogy is fogalmazzak szépen… hát kortárs, na. Egy hallgatást megért, legalább ilyet is hallottam, a jövőben megtartóztatom magam a formáció kiadványaitól, amíg fel nem növök a feladathoz.

Ami viszont bazijó, az a Ross Hubbell Trio ugyanilyen című albuma, na az mindent visz. Temperamentumos, magával ragadó gitárzene, jobbára swing, ami amúgy is nagy kedvencem, a kivitelezés pedig tíz pontos. A többi album se kutya, de mindenképpen ez a március zenéje, csak ajánlani tudom, a jazztől tartózkodók is bátran fogyaszthatják, nagymókusok süteménybe is tölthetik.

Másik felfedezettem (höhö) Mike Ledonne, akinek a The Groover c. albuma jött haza, élvezetes klubzene, sok billentyűvel, hammond orgonával. Mike leginkább zongorál, már tíz éves kora óta, és ez nem múlt el nyomtalanul, ami a korongon is jól hallható, pajtásai pedig ott vannak vele mindig.

A másik két album is frankó, de Cannonball Alderley-t és Wes Montgomeryt már ismerjük, rájuk nem vesztegetek szót, remek munka mindkét lemez, ide tessék különböző dicshimnuszokat képzelni, megérdemlik.

Na jó Wes nagy király élő felvételen is, szóval ezt az albumot is érdemes volt.

Az emusicról vásárolt muzsika leginkább a Hot Club rajongóknak lehet érdekes, a februári ötven trackot a Hot Club jegyében költöttem el. Elsősorban ugyanannak, a januárban már emlegetett csapatnak az első albuma, a Hot Club of Detroit. Ugyanazt kapjuk, tempó, vidámság, klarinét, hegedű, nagyon klassz készlet.

Az amerikai hot club persze nem csak Detroitból jöhet, itt van például egy kiváló album Friscobol. A Yerba Buena Bounce kicsit másfelől közelít a Hot Clubhoz, de nincs vele semmi baj, sőt. Egy erős, Djangósabb hangzást követ, a vedámság sem hiányzik belőle, bár egy árnyalattal azért fakóbb, mint a Detroit, de azért nagyon is élvezhető.

A témánál maradva, egy újabb, a Django-Grappelli féle Hot Club de France alapjaira építkező, bár azt néhol messze tovább- és átgondoló csapad a Hot Club Sandwich, szintén az usából. Az ő felfogásukban a Gypsy Jazz sokkal megfontoltabb, swingesebb, de mindenképpen sajátos arculatú, kevésbé féktelen, miközben a bájosságát nem veszti el. Érdemes az oldalukra ellátogatni, bele is lehet hallgatni a zenékbe kicsit, meg megnézni a bolond fazonokat a hangszereikkel. Rá fogok menni a Green Room után a Digga Digga Do c. albumukra is.

Ian Handrickson-Smith nekem új volt, nyilván ritkán járok a Harlemben, pedig ott a Perks-ben minden szerdán élőben nyomja. Legfrissebb albumára tettem rá a kezem, egy élő felvétel a Smallsban, nagyon kis nyugodt, az egyetlen nem Hot Club a februári merítésből, inkább a klasszikus jazz és a kortárs hangzás keveredése, baromi jó, csak ajánlani tudom és keresni is fogok tőle is még munkákat.

A végére hagytam a legtanulságosabbat, a szingapúri szerzeményt (Köszönöm András!), amely elegáns, hússzín bársonyban várt rám reggel, amelyre ráhímezték ezüst fonállal, hogy High Society. Shanghairól nem a jazz jut eszünkbe legelébb, de ez csak a mi hibánk (és a kényszeres Kodály-módszer oktatásé) a régi Shanghaj ázsia jazzközpontja volt, ahova a világ minden tájáról jártak a zenészek megméretni magukat.1935-ben (egy helyi maffiagóré kívánságára) állt fel az első teljesen kínai Jazz banda, a The Clear Wind Dance Band, amely a Jagce Hotel táncparkettje mellett kezdett. Az általuk megkezdett úton megy ez az album is, válogatott kínai tehetségekkel.

A kommunista kína persze azonnal betiltotta a jazzt, mint társadalomellenes jelenséget, így az ázsiai jazz évtizedekig tengődött a shanghajiak nélkül, ám az elmúlt pár évben újjászületni látszik a műfaj arrafelé és van is tehetséges előadó is bőven. A tehetség mellett egyrészt még megvannak a huszas-harmincas évek nyomai és a nyugati jazz kiválóan ötvözhető a kínai népzenei elemekkel, hangszerekkel – erről szól ez az album. Pompás vokálok, pompás zenei tréfák, áthallások állnak össze valami teljesen egyedivé, amely ugyan hasonlít a nyugati jazzre, de amennyira hasonlít, annyira különbözik is. Próbáljátok ki, nem mindennapi élmény tőlük hallani az Avalont, amit korábban Benny Goodman, Django vagy a Hot Jazz Band szállított nekünk.  A Shanghai Jazz 2 nemsokára megjelenik, arra is vevő vagyok!

Előre egy újabb Brubecket veszek, a The Dave Brubeck Quartet ezen a korongon Paul Desmonddal dolgozik együtt, élő felvételen, 1956-ból. Mindenféle meglepetésektől mentes, tiszta melót kapunk, ahogy elvárhatjuk, Paul Desmond pedig ad egy kis pluszt az egészhez, az eredmény kiváló.

A Hot CLub of Detroit nekem teljesen új, bár az egész formáció is csak pár éves, igen figyelemreméltót nyújtanak. 2003-ban álltak össze, még egyetemistaként, egy évvel később már elhozták az első helyet a Detroit Nemzetközi Jazz fesztiválon, a sikerek pedig csak jöttek sorban. A 2006-os fesztiválon az alábbi elismeréseket söpörték be:

• Outstanding Traditional Jazz Artist
• Best Independent Label Recording
• Outstanding National Small Independent Label Recording
• Outstanding Video on a Limited Budget

Az elmúlt öt évben a kvintett a házigazdája a Djangofest Detroit nevű rendezvénynek, nem véletlenül. Kicsit több, mint hetven évvel azután, hogy megalakult a Hot Club de France Django Reinhardttal, a “Hot Club” kifejezés azt az eltéveszthetetlen gypsy-jazz hangzást kezdte jelenteni az egész világon. Az Evan Perri által vezetett Hot Club of  Detroit is ehhez nyúl vissza és remekül alkalmazza.

Ellentétben az eredeti francia Hot Club felállással (Django+hegedű(Grappelli!), két ritmusgitár, basszer) a detroiti csapat Perri+tenor és szoprán szaxofon+ritmusgitár+billentyű+basszer formában dolgzik, ami kissé más hangzást eredményez, de remek megoldás, működik, hamisítatlan Hot Club banda, a szaxofon kicsit boposra fűszerezi a gypsy-jazz alapokat, amire a hangzás építkezik és lassan elkezdik integrálni a Detroit Motown elemeket is. Aki szereti Djangot (ki nem?) szeretni fogja ezt is, mindenképpen érdemes rátenni a kezet egy korongra. (vagy többre, én ráfordulok más albumaikra is)

Phineas Newborn Jr. ámerikai zongorista, sajnos már nincs köztünk, ’89-ben meghalta magát. Zenészcsaládból származik, apja és tesója is blues-jazz vonalon mocorgott, Phineas pedig zongorát és fúvósokat tanult. Nagy hatással volt rá Art Tatum, Oscar Peterson, Bud Powell, a kezdeti R&B kalandozások (az apja által vezetett formációban) után később már Mingussal, Lionel Hamptonnal dolgozik együtt.  Billenytűskarrierje kissé ingadozó, de a rögzített munkái remekek, sajnálatos módon az idegrendszere nem volt teljesen ép szegény művésznek.  Az általam most beszerzett, 1969-es Harlem Blues nagyon kényelmes, igazi lányok öröme (lassú és játékos)  korong, kicsit hezitáltam, hogy megvegyem-e, de most második hallgatás után jónak tűnik a döntés.

Az SWR Big Band eredetileg a Déli Rádió Tánczenekaraként alakult meg 1951-ben, németországban, később a rádiót Südwestrundfunk-ra nevezték (ARD), így a zenekar neve is SWR Big Band-ra változott. Számos albumot kiadtak, swing, bigband és jazz műfajokban és egészen komoly alakokkal is dolgoztak együtt, mint például ezen az albumon Clark Terryvel.  A bigband mindig is vidám hangzást csinál, sok hangszer, sok zenész, gazdagon tudnak a szólista alá dolgozni, és mondjuk Terry esetében kell is melózni. Kicsit semmilyen album, egy stramm négyest adok rá, mert tisztes iparosmunka, nincs kihazudva belőle semmi, megbánni azért nem fogom.

]]> http://www.pappito.com/2010/01/22/muzik-januar-2/feed/ 1 http://www.pappito.com/2010/01/21/auckland-nyaron/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=auckland-nyaron http://www.pappito.com/2010/01/21/auckland-nyaron/#comments Thu, 21 Jan 2010 03:00:04 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4899 Tudom, tudom, itt sosem történik semmi, de azért néha, mintha cask lenne valamicske élet itten, a kulturális mariana-árokban.

Elsőnek itt van mindjárt a nyakunkon az Auckland Seafood Festival, január harmincadikától február elsejéig tart a rendezvény, minden nap déltől este hétig. A beugró 15 dolcsi, aztán pedig mindenki előtt nyitva áll a mérhetetlen kagyló, osztriga, homár, hal, gyakorlatilag aki a tengerben lakik és nem védi valami egyezmény, az itt fellelhető és felfalható. Közben zene, gyerekprogramok, zsákbanfutás-ökörsütés, csepű, lapu, gongyola. (na jó, ökörsütés nyilván nem, de póznamászó verseny lesz). Emellé koktélok (42below) mindenféle helyi borok, főzőórák, és ki lesz állítva egy igazi halászhajó, hogy lássa a nép, hogy szedik ki a vizből a finomságokat.

Vasárnaponként a Corwall Park területén található Band Rotundán ingyenes koncertek vannak, délután egy és három  között, a legváltozatosabb műfajokban: Rock & Roll, Bigband, Swing, kelta népzene, a teljes lista itt megtekinthető, az egész éves programokkal együtt.

Nem ez az egyetlen zenés rendezvény, a városi tanács gondoskodott arról, hogy a parkokban pihenők jól érezzék magukat, a Music in Parks rendezvény egész nyáron át tart, városszerte, idén tizenhetedszerre rendezik meg. Ha valaki papíron szeretné birtokolni az idei programot, akkor lesz drága ide kattogtani és igényelni magának egyet. Friss infók mindig jönnek twitteren, ha valaki azt élvezi.

Nem csak zene, szabadtéri mozi is lesz, 12 kiwi filmet lehet megnézni ingyen, a parkban heverészve, esetleg bort kortyolgatva, csak egy pokróc kell, és már élvezhetjük is az előadásokat az Owairaka Park, Grey Lynn Park, Glover Park vagy a Tahaki Reserve területén. Huszon fokok vannak éjszaka, úgyhogy még nagyon rákészülni sem kell.

Lesz könnyűzene és jazzkedvelők sem maradnak hoppon, egy nagy kupac ingyenes koncert várja őket a Jazz at the Rotunda sorozatban. Mindezek mellett lelhetünk spanyold szefárd gyökerű énekesnénitől a kubai rezesbandán át a kortárs folkig és operáig mindenfélét.

Fentieken kívül még millió esemény lesz, amelyek közül biztos mindenki talál az ízlésének megfelelőt, az Albert Parkban rendezendő lámpásfesztiváltól a márciusi wine&food fesztiválon át a 20-án kezdődő Junior szörfvilágbajnokságig, vagy az Auckland Anniversary Weekendig. Ha valaki borzasztóan unatkozna ebben az  ingerszegény városban, akkor klikkoljon ide.

Emellett persze ott az Edge, hó végén lép fel a hét ír tenor, az Auckland Theatre (twitteren is) programja is elérhető, és akinek mindez nem volna elég (a tenger, peca, hajókázás, kirándulás, 4wd pályák, könyvek, tévé és mozik már mind uncsik), az látogasson el ide és túrjon magának elfoglaltságot.

Az ötven track decemberre hat albumot jelentett, alapos és hosszantartó böngészés után csak összeszedtem őket. Az elsőbe csak úgy belenyúltam, remélve, hogy jó lesz és tulajdonképpen az is. A Modern Jazz Quartet-et Milt Jackson alapította 1952-ben, és az akkor meghatározott hangzás számtalan előadáson és korongon át kísérte a formációt. Milt a vibrafonjával verhetetlen, ez az album is tökéletesen megállja a helyét, ugyanakkor a negyvenedik percben nekem kicsit már sok volt a hangszerből. Ettől függetlenül, nagyon finom kis muzsika, az album végighallgatása után erősen sajnálom, hogy nem lehettem ott a Moterey Jazz Festival-on 1963-ban, még akkor is, ha büntető szemüvegkeretem lett volna.

Horace Silver, eredetileg Horace Ward Martin Tavares Silva 1928-ban született és roppant termékeny zeneszerző és meglepően lökött jazz-zongorista, ma is él, bár már jóval visszafogottabban.  Hosszú és mozgalmas Blue Note évei alatt szinte mindenkivel játszott, többek között Art Blakey-vel is, nem véletlen, hogy ezen az albumon is a The Jazz Messengers-el dolgozik együtt és Art maga dobol, ami roppant kellemes hard-bop hangzást ad,. Silver egészen sajátságos hangszerkezelése és az ezzel járó vidámság leköszön az albumról, nagyon szórakoztató előadás. Érdekes módon a The Preacher c. számot a producer le akarta venni a korongról, arra hivatkozva, hogy túl régimódi, végül rákerült a lemezre és ez lett a legsikeresebb track.

Ha már Art Blakey, tőle is vettem egy újabb lemezt, a Jazz Messengerekkel készült Album of the year címűt. A szokott Art minőség, amit Párizsban rögzítettek, kellemes, meglepetésektől mentes, pörgős darab.

Chick Corea sem ismeretlen több albuma is nagy becsben áll a háznál, nem is kell többet mondanom, finom, csendes lemez, egy nyugodt, békés egy órára számíthatunk tőle.

Kicsit több mint egy éve már vettem egy Bill Evans albumot, azt sem bántam meg, ez a mostani is príma, még, ha kicsit más is, mint a Sunday at the Village Vanguard. A Waltz for Debby, egy kivételes, egy órás, andalító szerelmes levél, bájosan, de komótosan érünk a végére, de végig mosolygunk.

Végére hagytam az Abraham Inc. által jegyzett Tweet Tweet albumot, amely nagyon érdekes, sőt, egészen élvezhető anyag, mondhatnám műfaji etalonnak is, ha lenne olyan műfaj, hogy hiphopklezmerfunky, pedig ez pontosan leírja, hogy mit kapunk. Klarinétban gazdag hangzás, amitől van az egészenk valami vidám, levantei alaphangja, de erre változatos dolgok épülnek, ahogy azt már David Krakauertől megszokhattuk. Ezt is ő jegyzi, értelemszerűen a Socalleddel, úgyhogy aki ezt szereti az ezt az albumot is fogja. Természetesen az elmaradhatatlan Moskowitz-remix sem hiányzik. Ideális futózene lesz belőle, tempós, szórakoztató, plusz igazi hangszerek. Musthave.

Az emusic úgy működik, hogy az ember fogja a kis havi átalánydíját, kicsengeti, ettől a díjnak megfelelő mennyiségű számot tölthet le. Speciel én ötvenet. Mivel az emusic drm mentes muzsikát ad, minden sima ügy, csak rábök az ember a gombra és letölti a kis empicskut, majd nincs vele több dolog, bármin lejátszhatja. Amennyiben a letöltött muzsikákat hordozó hordozó valami tragikus eseménysorozat során megsemmisül, elviszi a jeti, ráesik a villanymozdony, akkor sincs tragédia, mert ilyen és hasonló technikai okoból elveszett dolgokat újra letölthetjük, hiszem megvásároltuk őket. Természetesen nem korlátlanszor, de úgy nagyjából még négyszer. Én nagykából 1300 trackot vásároltam eddig, közel 300 albumot, nem bánom, hogy van ilyen lehetőség.

A letöltés úgy megy, hogy van egy saját download managere az emusicnak, ha az ember a download gombra bök, akkor elindul a manáger, berakosgatja egy kjúba a számokat és nekiáll leszedegetni őket. Amikor az első leért, akkor életre rugdalja az itunest, beletolja a lájbröribe a számot, szépen betaggelve, mosolyt csalva a fizetővendég orcájára.

Ámde! Fogtam magam, majd a szokott módon megpróbáltam letölteni az albumokat, amelyeket már előre kinéztem, erre a hónapra, de ahogy a letöltés gombra böktem, a böngészőm szörnyethalt. Ez magában nem lenne gond, viszont az emusic érezte a letöltés gombot, tehát az albumot a már megvásároltak közé sorolta és a 12 trackot levonta a havi adagból, jogosan. Arról nem ő tehet, ugyebár, hogy a felhasználóhoz már nem ért oda a cucc.

Na próbálkoztam is, nyomtam a gombot, mint bolond a tejszínhabot, amitől persze le is pörgettem a lehetséges redownloadokat. Persze minden próbálkozásnál a firefox maga alá piszkított, sőt az opera is, ellenben a safari semmit nem csinált, ahogy a shiira sem, és amit négy böngészővel se lehet, azt nem lehet, kezicsókolom. Na fogtam magam és a help végigolvasása után írtam egy vitriolos levelet a supportnak, hogy wft? Újratelepítettem a manágert meg mindent csináltam, amit a helpjük írt, végeredményben pedig ott álltam nulla letölthető trackkal és nulla letöltöttel, roppant nyűgösen. (érdemes kicsit lehiggadni, mielőtt az ember megírja a vitriolost, általában a support szegény nem tehet semmiről, nem érdemli a hisztit)

Kaptam is egy levelet másnap, hogy bocsibocsi, nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd, dolgoznak rajta, azért legyek kedves újratelepíteni ezt meg azt, leszedni az amolyan plugint, meg ilyesmi, meg visszaadták a 12 trackot amit az őrült nyomkodással elbuktam. Support 10 pont, ám szégyenszemre a számokat a gyárban töltöttem le, ahol win alatt sima ügy volt az egész. Ez amúgy is felháborító lenne, ráadásul az emusic már a kezdetektől apple-re is csinált managgert. Hab a tortán, hogy a manáger továbbra sem tölti a számokat (vannak free trackok, amin gyakorolni lehet) ellenben zúz egy headshotot a böngészőnek a letöltés pillanatában. Szomorú.

Na és a kellemetlen élmény után, nézzük mit gyűjtöttünk, most mélyebb vizsgálódás nélkül :

Dave Brubeck jött a múltkor is, ez a korong is kiváló, vidám, többféle geolokációjú jazzt dolgoz fel, szerte ámerikából, finom, szeretem.

Chick Corea is ismerős, ez a hetedik album amin ő dolgozik, most is a kis pajtásaival, ezúttal Bud Powell előtt tiszteleg, remek darab ez is, amúgy is szeretem amikor kortárs nagyok játszanak műfajteremtőket.

Gerry Mulligantól eddig egy albumom volt, azon mondjuk Thelonius Monkkal játszik együtt, az is kiváló, és ez is, itt saját dolgait adja elő.

Barney Kessel számomra eddig ismeretlen volt, egy ajánlóban olvastam róla, aztán belehallgattam és megsaccoltam, hogy nem lesz ez rossz. Szerencsére nem is tévedtem. A jazzgitáros ‘swing or not to swing’ albuma 1955-ös kiadású és remek, erősen swinges (jé) zenéket kapunk tőle, biztos, hogy a jövőben rámegyek más munkáira is, jó az, ha van a háznál Django-n kívül is jazzgitár szakember.

In cauda venenum, ahogy a latin mondja, végére hagytam az ominózus 12 számot. A Socalled ismerős a David Krakauer albumokról, ők gyakran dolgoznak együtt, nem is csoda, hogy egymásra találtak, kissé hogyismondjamok, de a végeredmény valahogy mindig nagyon frankón összeáll. A zsidó hiphop, mint olyan, gondolom eléggé rémisztő lehetőségként merül csak fel zenekedvelőknél, (sanyikám rakjad be az ádzseszkót) de ez az album kellőképpen változatos lett, köszönhetően annak, hogy számos előadó vendégszerepel rajta, Matisyahu, Krakauer, Paul Saphiro, Pete Sokolow, Katie Moore, meg ilyenek. Kellemesen lehet rá bólogatni a macesz fölött, és már érzem, hogy szaladáshoz is remek lesz.

Első szerzeményem a múlt hónapban már említett Dave Brubeck legendás albuma, a Stardust. Na erről nem sokat kell regélni, aki a művésszel összebarátkozott, annak musthave. Természetesen az albumnak igen jót tesz Paul Desmond és az ő szaxofonjának közreműködése.

Paul Desmond ezen az albumon is dolgozik Brubeckkel, nagyon kiforrott, nagyon kellemes, ebben sem lehet csalódni, minden háziasszonynak meg kell vennie és rendszeresen hallgatnia. Én jazzra főzök, erre meg különösképpen finom dolgokat lehet.

Krakauer nem ismeretlen a vájtszemű blogolvasók előtt, pont egy évvel ezelőtt markoltam két albumot is tőle, most pedig itt a harmadik, egy koncertfelvétel. Krakauernek a neve is krakkóit jelent, a koncert is Krakkóban zajlott, a megszokott Klezmer Madness! és a Socalled együttműködésével. Teljesen megbízhatóan hozza a megszokott  elektroklezmer-bolondokháza hangulatot, itt-ott kissé átcsúszva a performansz kategóriába, de azért még nem hallgathatatlan, csak néha felkapja a fejét az ember. Aki nyitott az ilyesmire annak muszáj kipróbálni, nem mondom, hogy nem érdekes élmény, ellenben a műfaj hallgathatósági határát 40-50 percre is kitolja, pedig nekem a klezmer 15 perc után Guantanamo.

John Beasley is múlt havi gyűjtés, a Letter to Herbie albuma messze jobb, mint a Positootly!, bár azt is szeretem. Valahogy átjön rajta a soundtrack-szerző egyénisége, de nem zavaróan, hanem inkább kissé nyitottabban érződik a zenén. Csak egy hangulat, hogy nem olyan zártak a műfaj keretei, a széleken túl is van élet. Megfontolt, kellemes időtöltés, akár háttérben, akár célzottan ezt hallgatni.

Na erről tényleg nem kell ódákat zengeni, tessék elolvasni a borítót. Ez biztos nem az az album, amitől valaki megszereti a jazzt, gyakorlott fülnek is kitartás kell hozzá, bár megéri a belefeccölt energia. Ha az elején jól megkapaszkodunk, akkor nem eshet bajunk és a végére nagyon szépen, kereken összeáll az egész, de ha részleteket ragadunk ki, akkor kijön a konyhába a feleségünk a válóperes ügyvéd névjegyével.

A hónap főhőse Dave Brubeck, és az ő kvartettja, bár a mostani ötből csak két album az övé, azért tőle még lesz korong. Brubeck kaliforniában született és a műfaj iránt kevéssé érdeklődők számra is ismert klasszikusokat alkotott, ilyen például a The Duke vagy az ötnegyedes királyság a Take Five amit Paul Desmond írt a kvartettnak. Burbeck elképesztő improvizációs képességekkel rendelkezett és nem ragaszkodott mereven a megszokott ütemekhez, egészen meglepő dolgok kerültek ki a keze alól, mint a hét negyed vagy a kilenc nyolcad, amihez azért már kell egy kis elszántság.

Az első album egy válogatás a Monterey Jazz Festivalokon élőben felvett számaiból, 1958 és 2007 között. Van benne minden boszorkányság, mint a Jumping Beans, az I got Rhythm vagy a Take Five, egy igazi Dave Brubeck esszencia, igen megéri a pénzikét.

A másik album egy rövid, mindössze félórás utazás, a kvartettel, élőben az Oberlin College Campuson, négy kifejezetten alaposan végigcsinált track, nagyon kellemes.

Beleszaladtam egy albumba, amit kizárólag a nevekért vettem meg, kicsit aggódtam, hogy milyen lesz, de kiderült, hogy nem sok félnivalóm volt, Charlie Parker, Dizzy, Bud Powell, Max Roach, Mingus, nem kellett volna félnem, egyik se zsenge kezdő volt amikor összeültek muzsikálni. Az ilyen albumoktól lehet megszeretni a jazzt igazán.

Johnny Griffin amerikai tenorszaxofonista volt, főleg bop vonalon, de az oldalhajtásokon is találkozhatunk vele, ha kicsit keressük. Számos nagyság mellett volt sideman, Coltrane, Monk, Clark Terry együtteseiben dolgozott, az első Blue Note felvétele 1956-os, az Introducing Johnny Griffin című. Később hollandiába költözik és helyi erőkkel dolgozik sokat. Az általam vásárolt From Johnny Griffin with Love kétlemezes gyűjtemény, végig pörgős, néhol kissé már a bluesba hajló zenékkel, de azért erős bop hangsúllyal, nem nagyon hagyja magát háttérzenévé tolni, végig figyelmet követel, viszont azt meg is hálálja.

John Beasley kortárs billentyűs 14 éves korában írt egy jazzdarabot egy texasi bandának, amit véletlenül meghallott Jimmy Lions, aki a Monterey Jazz Festival atyja és rendezője, gyorsan el is küldte a srácot egy jazztáborba egy nyárra, hogy szedje össze magát. A táborban Stan Keaton együttese előadta a darabot kiváncsiságból, aztán a repertoárban is tartotta évekig, úgyhogy annyira nem sikerült rosszul. Számos nagy név mellett játszva végül Holywoodba került, ahol nagy filmstúdióknak írt zenéket, majd egy idő után már zongoristaként dolgozik olyan filmek zenéjében, mint a Wall-e, Nemo keresése, Erin Brockovitch, Keresztapa 3, és az Egy bogár élete.

A Positootly! album meglehetősen friss, idei termék, egy vidám, játékos lemez, kicsit kikacsintva a New Orleans-i cajun ízektől a tangón át a brazil ritmusokig, és ezek nagyon szépen mozognak együtt, semmi erőltetettség, semmi izzadtságszag, az egész album egy nagy mosoly, végig. Beasley-től is fogunk még vásárolni, a Herbie Hancock előtt tisztelgő Letter to Herbie-t mindenképpen. A művész oldalán egyébként belehallgathatunk a többi munkájába is.

Ebben a hónapban kicsit igyekeztem – nem sok sikerrel – elmozdulni a megszokott kerékvágásból, kicsit szélesebben értelmezni az amúgy is elég tág műfaji határokat. Nem is olyan könnyű ez, mert az egyik irányban könnyen mindenféle soulokba meg ragtimeokba szalad az ember, a másik irányba indulva pedig hamar bele lehet hajolni valamiféle performanszba, ami legott felidézi Ford Fairlane sajtreszelős véleményét.

A The Alternate Blues albumról nincs sok mesélnivaló, tessenek csak megnézni, hogy kik bazseváznak rajta, Dizzy, Oscar Peterson, Clark Terry, innen már nem nagyon lehet mellényúlni, a korong hozza is a tőle elvártakat. Nem egy pörgős bebop, nem egy hajlobogtatós bigband, lassúcska, kényelmes, de el nem lazáskodott cucc.

Artie Shaw-ot egyszer már említettem Roy Eldridge kapcsán, de magában (illetve and his orchestra) is megéri a pénzét, a bigband rajongóknak ismerős figura. Arthur Jacob Arshawskyként látta meg a napvilágot 1910-ben, New York városában, bár Connecticutban próbált felnőni. Nagyon nem érezte jól magát, akkoriban az ottani környezet meglehetősen antiszemita volt, ami mérgezte a kis Artie környezetét. 13 éves korában kezdett el zenét tanulni, szaxofonnal, de pár év után ezt klarinétra cserélte és a depresszív környezetből inkább nekivágott a világnak egy zenekarral. A harmincas évekre visszatér szülővárosába, ahol sikeres bandákat visz, játszik mindenkivel, akivel csak lehet, nem csak Buddy Richet veszi fel a bandába, de szólistának Billy Holidayt gyűjti be ’38-ban. Ő az első fehér zenekarvezető, aki teljes állásban foglalkoztat fekete énekesnőt, ráadásul mindezt a déli államokban tartott turnéjára időzíti. (akkoriban még aktív szegregáció van arrafelé) Rajongói, Benny Goodman beceneve (King of Swing) után a “King of the clarinet” néven kezdik szólítani, amire Artie csak annyit reagál : “Benny Goodman played clarinet. I played music”

Nyolcszor nősült, nehéz ember volt, ugyanakkor roppant népszerű és jól is keresett. Az élő fellépések mellett rádióműsorokban is játszott a zenekar, a negyvenes évek elején Hollywoodnak is dolgozott. A zene mellett írt is, és elég mozgalmas életet élt. Hosszas küzdelme a diebétesszel végül 94 éves korában, 2004-ben ért véget, a betegség győzött. Az Artie Shaw Orchestra mai napig működik.

Az album remekül hozza a negyvenes évek magyar mozifilmjeinek zenéjét, hangszerelését, hangulatát (köszönöm, hogy imádott) ami kiválóan példázza, hogy mennyire naprakész volt akkor még a honi zenevilág, ott tartottunk, ahol New York és a legnagyobbak.

A The Cannonball Adderley Quintet névadója Julian Edwin “Cannonball” Adderley, aki az ötvenes és hatvanas évek kiváló alt-szaxofonistája volt. Floridában született, de ő is New Yorkba sodródott, ahol aztán meg is találta a helyét. Hosszú évekig játszott ott, ám 1957-ben, a blues gyökerekre érzékeny Miles Davis felfedezte és meg is hívta saját csapatába.

A The Cannonball Adderley Quintetben együtt játszott öccsével Nat Adderley-el, aki kornétán* zenélt. (valaki mondja meg mi a magyar neve a cornet-nek) Ez az album is ebből a korszakból származik, egy élő felvétel Friscoból, nagyon kellemes, ritmusos, profi munka. A csapat egyébként annyira összejött, hogy Davis bandáját otthagyva, Cannonball újra létrehozta a kvintettjét, amely néha szextettként is működött, hatalmas sikereket érve el. A hetvenes években az idősebb Adderley, Coltrane és Wayne Shorter hatására a tenor szaxofon felé fordult, így is komoly népszerűséget elérve. 1975-ben halt meg, nemsokkal ezután a DownBeat beválasztotta a DownBeat Jazz Hall of Fame-be.

Clark Terryről nem sokat mondanék, már megtettem múlt hónapban, inkább csak az albumról pár szót. Végighallgatni még nem volt időm, így is odaégettem a zöldbabot. Terry mellesleg 2000-ben került a Jazz Hall of Fame-be. Biztos jó ez a lemez is, miért ne lenne az, belehallgattam megvevés előtt, de hittem a  cédulának, a szerkesztőbácsik nem ragasztják ezt ész nélkül.

Victor Feldman jó példa arra, hogy nem csak ámerika szüli a nagyokat. Brit zenész, elképesztő tehetsége még a családját is meglepte, pedig nagyjából mindenki zenész volt, annyira, hogy édesapja alapított a Feldman Swing Club nevű helyet. Victor hétévesen kezdett zenélni, fantasztikusan játszott vibrafonon és kongán, de az igazi terepe mindig a zongora maradt. Később ámerikába költözött, ahol a jazz-szcéna peremén keringő előadókkal is szívesen játszott, sőt, kilépve a szokásos körökből, szokatlan megoldásokat is keresett, olyan partnerekkel, mint Frank Zappa, Tom Waits vagy Joe Walsh. Ez az album 1965-ös élő felvétel, nagyon kellemes, kiforrott, hallatszik, hogy nem három héttel vagyunk a szamárinduló után. Sajnos csak az első felét sikerült meghallgatnom, ha majd bevettem az egészet, akkor megírom.

A DownBeat magazin egyébként szakmai mérföldkő, talán a legjazzmagazinabb, ami létezik, ilyen amatőrnek, mint én, valódi kincsesbánya. Nemcsak, hogy talán a legkomolyabb jazzadatbázisuk van, fantasztikus képanyaggal friss hírekkel, archívummal, a papírverzió mellett megjelennek elektronikus formában is, utóbbi nem is drága. Ráadásul ebbe nem írhat akárki, nincs a szerkesztő unokaöccse félállásban alkalmazva. Komoly dolog.

Első versenyzőnk Dave McKenna, aki még egy éve sincs, hogy eltávozott kiváló jazz-zongorista volt. Zenészcsaládból származott, atyja ugyan postás volt, de dobolt egy zenekarban, két nővére énekelt, őt magát pedig édesanyja tanította zongorázni. Mivel 1930-ban született, módjában állt a legmagyobbakkal játszani, saját stílusára a legerősebb hatást Nat King Cole jelentette. 25 éves korában már szólóalbuma jelent meg, rajongói pedig követték kiadótól kiadóig. A nyolcvanas években a Copley Plaza Hotel bennlakó zongoristája volt Bostonban, heti hat este játszott a vendégeknek. Eddigre egyre kevesebbszer játszott zenekarokkal, leginkább szólóban lépett fel.

Az albumra leginkább a meghitt szó a jellemző, kényelmes, hátradőlős, de azért vannak mozgalmas elemek is, amelyek billegtetik a fejet. Nagyon kényelmes album, mint egy jól bejáratott, kényelmes cipő, bárhova jó, bárhova elmegy, és nem okoz váratlan meglepetéseket. Gondos, precíz munka.

Második előadónk a szintén (mármint az én gyűjteményemben) új Raplh Peterson és az Art of War című albuma. Ralphnak meg volt írva, hogy muzsikálni fog, a felmenői mind dobosok voltak, ő pedig már három évesen elkezdte a zajkeltést. A suliban trombitált és funk együttesekben játszott, de nagyon szeretett volna dobolni, csak a college dobos felvételijén megbukott, úgyhogy kénytelen volt oda is trombitásként bekerülni. 1983-ban csatlakozott második dobosként Art Blakey Jazz Messengereihez és évekig zenélt velük. Számos csapatban dolgozott sidemanként, amíg meg nem csinálta a saját quartetjét, ami azóta is megvan.

Az album kicsit szertelen, bár kellemes, valahogy érződik rajta, hogy Peterson teljesen más jazzközegben nőtt fel, mint az általam legkedveltebbek, de szó sincs performanszról, inkább stílusbeli különbségről, a zenéje nagyon érett, minden a helyén, de azért ez odafigyelést igényel. A Portrait of Jenny track a legnagyobbakat idézi, a a Freight Train viszont hagyja kibontakozni azt a kis decens vadságát, amit a képről előérezni véltem.

A következő előadótól két albumot is vettem, nem véletlenül. Clark Terrybe véletlenül futottam bele, és nagyon jó, hogy így történt. Az összes számba belehallgattam, és alig vártam, hogy letöltődjenek. Terry swing és bop-trombitás, St. Louisban látta meg a napvilágot, szinte azóta fújja. Már húsz éves kora előtt belekezdett profi karrierjébe, még a hadseregben is a katonazenekarban játszott. A negyvenes és ötvenes években Duke Ellingtonnal és Count Basievel játszott együtt, nem csoda, hogy sokra vitte, nem is érdemtelenül. Miután otthagyta Duke zenekarát, ő lett az első fekete az NBC zenészstábjában, ahol tíz évig dolgozott a The Tonight Showban, a Showband tagjaként. Több, mint 250 díjat kapott, tizenhat egyetemen díszdoktor, az USA Jazznagykövete a közelkeleten és afrikában (jelentsen ez bármit) és kétszer kapta meg a Grammy díjat.

A gingerbread a Bob Brookmeyer Quintettel 1966-ban született, és nem tudok más szót használni rá, pajkos. Időnként komolykodó, az I want a Little Girl mármár blues, de mielőtt elkapna bennünket a borba bámulós mélabú, már kapjuk is a nyakunkba a Milo’s Other Samba-t, ami nemcsak, hogy a nemzetközi szambaszabályzatnak megfelel, hanem ezt szeretettel és vidáman teszi. Az album címadója mármár örömzenélés, ahogy csak a nagyok tudnak, szinte látja az ember, hogy vigyorognak zenélés közben, engem megvett lábon, és azonnal fel is húzott a top5-omba. Az egész album ide-oda ténfereg a hotjazz, a blues és a klubzene között, de sosem esik ki a ritmusból, sosem fordul sarkon, lazán dédelget át a tempókon, mielőtt a Bye Bye Blackbirddel elköszönne.

A másik albumon Clark Terry Thelonius Monkkal dolgozik, ami már ránézésre sem tűnt rossznak, de még nem sikerült átrágnom magam rajta, úgyhogy ezt most nem igazán kommentálom, hihetetlennek tűnik, hogy bármi baj lehessen vele.

2007 szeptembere óta vásárolok zenét az eMusicról, ezalatt a 23 hónap alatt 107 625,46 forintot költöttem (havi 17 ejró) és ennyi sok pénzért 116 albumot töltöttem le. Rövid aritmetikai megmérettetés után az jött ki, hogy kb. 928 forint/album áron vásároltam. Ez szerintem teljesen reális ár, ráadásul otthonról csinálhatom, kényelmesen, belehallgatgatva a zenékbe, remek keresővel, profik és más vásárlók értékeléseit olvasgatva. Az utóbbi időben meglehetősen odavertek a fejlesztésnek is emuzikéknál, úgyhogy most már mindenféle klafa fícsörökkel gazdagodott a felület és újraírták a letöltő segédszoftvert is, amiből természetesen van mac-es.

A letöltés után a kis szoft azonnal szinkronizál az iTunesemmel, akinek pedig olyanja van, annak a WMP-vel. A trackek becsületesen beteggelve (műfaj, évszám, track sorszám, stb.) érkeznek, az albumborítóval együtt, amit akár hi-res-ben is megkaphatunk, ha erre vágyunk. Nincs drm, nincs maceratúra, ha megvetted, töltheted, ahogy a csövön kifér. Ez az egy módja van a kulturált zenevásárlásnak szerintem. Igaz, ez a bolt kevésbé hangsúlyosan forgalmazza napjaink könnyűzenéjét, meglehetősen kevés hiphop van, de pl. folk, jazz, komoly, mindenféle alternatívok, rock, az bőven. Sőt, innen vettem már Emil Rulez! és Matisyahu albumot is.

Nem sovány, de még sok szabad helyet kínáló iTunesembe most is ötven track jazz került, ezzel a komplett albumok száma kettőszáznyolcvanra nőtt. Ez nem mind jazz, persze, van közte mindenféle, még kakukktojás is, ezekkel a szoftver szerint majd 12 napig ellehetek anélkül, hogy ismételni kéne egy trekket. Igyekszem, hogy egy kéthetes nyaralásra is elég legyen.

A műfajban számomra új fiú, az amerikai Blue Mitchell Blue’s Moods című korongja kellemesen szoftos, klasszikus jazz, amolyan régi iskola, nyugodt szalonjazz, becsületes iparosmunka, jól látszik, hogy a fiatalember nem a felvétel időpontjában látott először trombitát. Annyira nem, hogy ez az 1960-ban megjelent albuma már ötödik volt a sorban és nem rövid a sor (riverside, blue note, mainstream, RCA kiadók). ’58-tól’ 77-ig szorgosan alkotott a jóember, aztán sajnos ’79-ben elhunyt. Keresek majd egy későbbi albumot is tőle, mert a plusz tizenév tapasztalat biztos hallatszik. Azt pedig biztosan szerzett, turnézott Ray Charlessel és John Mayallal is.

Mivel általában fúvósokra megyek rá, nem árt néha egy kis változatosság, most ezt Rudolph “Bud” Powell szolgáltatja, aki szintén amerikai, ellenben zongorista volt. Sajnos ezek a zenészek két végén égetik a hangszert, Bud is elment ’66-ban, de tétlenkedéssel nem vádolhatjuk őt. Többgenerációs zenészcsaládból származik, nem volt meglepő, hogy ő is az iparban köt ki. Addig-addig dolgozott a modern jazzen, amíg bebop lett belőle, ez ezen az albumon is tisztán átjön. Nagyon pontos, nagyon szívmelengető, tiszta New Yorki muzsika, elröpít a füstös jazzbárokba, a kancsós sör világába. Bud sokat dolgozott együtt olyan nevekkel, mint Monk, Charlie Parker, Dizzy, Art Balkey, sőt, egyes vélemények szerint ő a zongora Charlie Parkerja, önmagában külön műfaj. ’59-ben Párizsba költözik és ’63-ig ott dolgozik, ez a Paris Sessions című albuma is európai évei alatt készült. Must have.

Charlie Parker hatalmas név a szakmában, az ő szaxofonja is kellett, hogy a bebop megszülessen. Beceneve “bird” lett, amely sok későbbi munkájában megihlette, (mint az Ornithology vagy a Yardbird Suite) és az ő tiszteletére nevezték el a jazzkedvelőknek nem ismeretlen Birdland nevű New Yorki mulatót is. Parker nélkül nem lehet meglenni, virtuóz játék, éles, átható hang, nemcsak felrázni tud vele, hanem mesélni is. A Bird of Paradise c. korong válogatás, jobbára az ismertebb számokból, de bárhova nyúlunk, Charlie Parkerrel nem lehet melléfogni.

Chet Baker kivételes a jazzenészek világában, 1929-1988-ig élt és felvételeinek száma kilométer hosszú. Ez az albuma (Chet Baker in New York) 1958-as, ezt már elismert, befutott zenészként alkotta, és ez hallatszik is, végig. Chet nem csak zenei tehetségében kiemelkedő, a jazzvilágban akkor általában nem az euro-amerikaiak (fehérek na) vitték a prímet, ráadásul Chetnek amolyan igazi amerikai filmsztár kinézete volt, baltaarc, jólfésült haj. Stan Getzel dolgozott, amikor rátalált Charlie Parker, onnantól pedig nem volt megállás, ráadásul Chat nem csak hangszeren volt nagy, hanem énekelni is tudott és nem is szégyellt. Érdemes kicsit elmélyedni a felvételeiben, csodás dolgokkal találkozhatunk.

Utolsónak hagytam a kis lieblingemet, Count Basie és Oscar Peterson közös albumát (Satch and Josh) amin fergetegeset alakítanak. Count Basie hatalmas jelenség, aki szereti a bigbandet az biztos találkozott már a Count Basie Orchestra nevével, amely ötven évig regnált és tolta a bigbandet. Oscar Petersont már nem csak a jazzkedvelők, hanem a blogolvasók is ismerhetik, több albumom van tőle, Hol Ella Fitgeralddal, hol Stéphane Grappellivel, hol Dizzyvel zenél és mind kiváló. Ez a mostani is elképesztően jó, olyan elementáris zúzással, mint a ‘Jumpin’ at the Woodside’ vagy a visszafogottabb, de lendületes ‘Buns Blues’ és bár az én TOP5-ömben már így is hét album volt, most ez az album is felsorakozott nyolcadiknak.

(Nincs mindenkinek ilyen hosszúkás feje ám – kivéve Chat Bakert, khm – a nyüves blogruha tolja össze a képeket)