Musick Point – Bucklands Beach North

Az időjárás kevéssé télies, legalábbis a mi felfogásunk szerint, úgyhogy a ragyogó napsütés kiűzött bennünket a lakásból. Mivel már egy ideje mocorog a fejemben a golfpálya-fotózás, most Hobe tegnapi tippjét követve, a könnyű szték beebédezése után, Musick Point irányába indultunk. Bár ez is Aucklandban van, azért közel nyolcvan km-t autóztunk.

Musick Point a Bucklands Beach kis félszigetének a spiccén helyezkedik el és lehet onnan nézni szerteszét. Sőt, le is lehet mászni a vízhez, amit meg is tettünk a rengeteg meredek lépcsőkön, és néztünk a szemünkkel alaposan. Ha kiáll az ember a (fél)szigetspiccre, akkor balról jobbra a következőket láthatja: St. Helliers, távolban North Head és Takapuna, Rangitoto vulkáni kúpja, nagyon közel majdnem pont szemben a Browns sziget gyönyörű dombjai, Motutapu és Motuihe szigetek, jobbra a távolban Waiheke sziget, mág jobbrább Omana beach, Beachlands és Mellons Bay.



Csudaszép, a késő délutáni Nap bevilágítja az egész miskulanciát, a tengeren összevissza járkálnak a mindenféle vizijárművek, az ember háta megett pedig, a susnyás takarásában egy szikrázóan fehér art deco épületben titokzatos dolgokat művelnek a Suburban Amateur Radio Club tagjai, akik egyébként a Musick Memorial Radio Stationt is üzemeltetik. Akik tudni akarják mivel ütik el az időt a klubtagok, azok hangoljanak az FM 88.2 MHz-re és megtudják.



A félsziget végét (leszámítva az amatőr rádiósokat) teljesen kitölti a Howick Golf Klub, amely egy irdatlan nagy dimbesdombos tájon terelgeti lukról lukra a klubtagokat. Nagy. Igazi. A fű kiborítóan néz ki. A lukak környékén biliárdasztal simaságúra van nyírva, de máshol is rövid, sportos a frizura. Én még ilyet nem láttam, igaz sosem jártam még golfpályán. Pláne ekkorán. Nagyon ápolt, nagyon tiszta az egész és nagyon szép a növényzet azon része ami nem a fű, mert az nyilván szép. Csavarogtunk egy kicsit, sőt nem is olyan kicsit, csak sajnos én ilyenkor kevéssé vagyok élvezhető, mert fotózom és enyhén aszociálissá válok. Mindenesetre a nejem végül rávett, hogy induljunk haza (valójában csak vacak lett a fény), még beugrottunk a klubházhoz, hogy a pálya elejét is megnézegessük.

Magáról a golfról nem sok fogalmam van, csak annyit tudok róla, hogy golfkocsikkal kell jönnimenni, legalább 15 ütő kell a zsákba és kis kerekes biszbaszt vonszolva kell strabancolni rengeteget a füvön és megátkozni más labdáit. Amennyire láttam, ezt jó kedéllyel űzi a nép, és tegyük hozzá, hogy ez az egyetlen sportlétesítmény amit az ember eltűrne a háza mellett. A pálya csendes és szép. A golfozók csendesek. Az egész csendes, kivéve amikor az egysávoson fedübörög egy baszomnagy piros Kenworth kamion, majd vissza. Senki nem értette, ekkora golfcucc nincs is.



No sebaj, hazajöttünk, majd itthon összekaptam a tegnap vett roppant egészséges salátát (mindenféle árokparti kaszálás eredménye van venne, rukkola meg terrakotta meg lapulevél, mittomén) és a tegnapi rákos-kukoricás pizzára fel nem férő kis rákocskákat paradicsomra, hagymára és fokhagymára dobva megcsináltam, majd az is a salátába került. Nagyon finom lett, meg szörnyű egészséges, meg ezo-bio-öko, csak rohadt éhes kezdek lenni mert csak ezt vacsiztuk. Na sebaj, ez is több, mint búcsúba’ egy pofon. Még sok fotó a fotóalbumban, élő golfozókkal, naplementés kamionnal, csak tessék, csak tessék…