Peter Bethune és a bálnavadászok

Peter Bethune volt az, aki felmászott egy japán bálnavadászhajóra, ahol el is kapták, elvitték japánba és bíróság elé állították, most született ítélet is. A japánok elég okosak voltak ahhoz, hogy ne csináljanak mártírt belőle azzal, hogy becsukják, kapott öt évet, két évre felfüggesztve és hazazavarták. Nézzünk egy kicsit az ítélet mögé.

“Peter Bethune és a bálnavadászok” bővebben

Glorious Japan

Ez most egy közbevetőleges poszt, amolyan szellemi előjáték a következő bejegyzéshez, ami a sushiról fog szólni, ha minden igaz. (mondjuk, ha én nem vagyok biztos benne, akkor ti pláne)

Általában az a legegyszerűbb, ha elmegyünk egy erre hivatott helyre, és vásárolunk magunknak mindenféle sushit, amilyet akarunk, és biztosak lehetünk benne, hogy nem forul elő velünk a népszerű japán étellel kapcsolatban olyasmi, mint otthon a gyros-pizza…

Ámde a lelkes háziasszonyoknak, akik a bambuszpálcás sushitekeréshez nem elég japánok vagy nincs elég kézügyességük, az ipar kieszelt egy műanyag készséget, aminek a nevét nagyjából úgy fordíthatnák a csomagolásról, hogy “sushikészítő doboz”.

 

(az eredeti szöveg: áramütöttszerpentinkutya egyenlőtlenjéghoki bicegőredőny esőcsatornaparkoló)

Nu, maga a cucc egy teljesen egyszerű műanyag doboz, amelyben sushihenger alakú betét van, ebbe kell tenni a rizst, a tölteléket, megint rizst, összenyomni, ettől sushihenger formája lesz, hínárlapra tenni, feltekerni és kész is vagyunk. Pofonegyszerű. 

 

Amiért a poszt született, az maga a doboz, amihez 3,45 dollárokért jutottam, a helyi ázsiai store-ban, többféle is van, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan lehet egy filléres műanyag vacakot is, amiből óránként egy tonnát kifos a gép, annyira igényesre megcsinálni, ahogy csak a japánok képesek. 

 

Először is a csomagolás: nyolcvanhatszín-kolor, semmi raszteresség, semmi elcsúszott színek, minden szín és minden szöveg a helyén van, a műanyagfólia olyan alakú és méretű, hogy a doboz összerakva pont passzol bele, az élek 45 fokban levágva, hogy ne keletkezzenek felesleges gyűrődések. Az már csak hab a tortán, hogy természetesen színes képekkel gazdagon illusztrált használati útmutató is van a hátoldalon.

 


Kibontva a cuccot kezünkbe kapunk egy halálpontos szerszámmal készült, halálpontos műanyag terméket, amelyen nincsenek felületi hibák, dermedési vonalak, magától értetődően nincs sorja, nincs nyoma a formaleválasztásnak. Maga az anyag is egészen selymes, nagyon jó minőségű műanyag, nyilván mosható mosogatógépben, kibírna egy holdraszállást és többszáz évet a tenger alatt. Valamiért nem kellett spórolni a szerszámon, nem kellett spórolni az anyagon és nem kellett spórolni a csomagoláson, pedig akkor is megvettem volna ennyért, ha vág a széle és zsírpapírba vagy pravdába van tekerve. És ez egy vacak, eldobható konyhai bigyó, nem alagút-elektronmikroszkóp meg lézer meg digitál.

 

Amióta felbontottam le vagyok nyűgözve, hogy hogyan lehet valami ennyire igényesen kivitelezve, valahogy kézbekapva a cuccot tisztán kirajzolódik a kép előttem, hogy a gyártósort felügyelő mérnök seppukut követ el abban a pillanatban, hogy az első sorjás doboz kiesik a gépből.

 

Jó lehet japánban élni, ilyen minőségű tárgyak között. Kontrapunktként megjegyzem, hogy vásároltam 40 pár evőpálcikát 90 centért, kínai. Szégyen a nyavajásokat egy posztban említeni a sushidobozzal.