Igazából a Coromandelre akarunk menni, de de hosszas tanakodás után kiderült, hogy az kicsit messze van a félnapos kiruccanáshoz, úgyhogy más célpontot kerestünk, ahol még egyikünk sem járt, mert Adriennel és Márkkal együtt terveztük a hétvégét. Elsőként Whangaparaoa lett volna a célpont, annak is a Tiritiri Matangi nevű madárrezervátum szigete, de sajnos csak egy hajó megy oda és egy vissza, amit nem fogunk elérni, úgyhogy az északi irányt megtartva sikerült a címbéli desztinációt választanunk.
Tawharanui szintén félsziget, a csücskében pedig van egy védett rezervátum, ami részben a tengerben van, részben a félsziget lezárt részén. Gazdag tengeri élővilág él itt zavartalanul és a park szárazföldi részén még kiwi is lelhető, bár az nyilván csak éccaka.
Odafelé autókázva Warkworthban megakadt a szemünk a Parry Kauri Park-on, és mivel még nem láttunk kauri fát, gondoltuk megnézünk magunknak egyet. Hát az első amit megláttunk, irdatlan nagy volt, pedig mindössze 800 éves lehet, ami kauri viszonylatban még nem egy etvasz, 2000-2500 éves fák is vidáman álldogálnak a szigeten, találtak 20000 éves is kaurigyantát is. Viszonyításképpen, halkan mondom, 800 éve az aranybulla magasságában jártunk éppen vagy ott se.
Ettől a fától nem messze áll egy fiatal, 600 éves is, és igazából azt hittem, ennyi a nagy látványosság. A fa tényleg nagy, de azért két fát még a nagyokból sem hívnak parknak… A városka parkszéli múzeuma sok fontos emléket rejt, sőt szerintük modern is, leginkább egy fogadóra emlékeztett, úgyhogy oda nem mentünk be, ellenben a vadonba vezet egy sétaösvény, amely jó egy órás bolyongást kínál (gyerekkel egy óra, egyébként 20 perc alatt lejárható) az érdeklődőknek.
Az ösvény természetesen nem azt jelenti, hogy az egyszerű turista összevissza csángál az erdőben, hanem szépen kiépített, csúszásmentesített ösvény van neki tákolva fából, lépcsőkkel, meg minden. Az ösvényről nem szabad letérni, de igazából nem is nagyon lehet, az erdő sűrű és érintetlen, hatalmas páfrányokkal, és rengeteg kaurifával meg mindenféle más fákkal amiknek szintén hülye nevük van (kowhai, titoki, totara, karaka, puriri), viszont nagyon szépek.
A páfrányok, (ponga vagy silver fern) az ország jelképei nagy számban és hatalmas méretben képviseltetik magukat, akkora ernyőket növesztve, hogy az időközben rákezdő eső alig ért bennünket. Az erdő jó sötét, aljnövényzet sincs, a buja zöldségek elfogják a fényt a talajszinttől.
Az ösvény egy völgybe vezet le és fel, félúton egy kis kilátóterasz van, ahol a park gazdái gyümölcsöket helyeznek ki, hogy a látogatók megnézhessék a madarakat akiktől zeng az erdő. A tui tényleg olyan hangot ad, mint amikor az erő sötét oldaláról kilőtt lézersugár lepattan Obi Van lézerkardjáról, ráadásul oda is repült az orrunk elé, hogy fehér csokornyakkendőjét mutogassa.
Rajta kívül csak feketerigót láttunk, de az már bátrabb volt, falatozott is a kitett kajából. Rengeteg fiatal kaurit láttunk, és az egész erdőt olyan kellemes erdőillat töltötte be, amit csak ilyen érintetlen helyen érezhet az ember.
Miután kikeveredtünk a rengetegből, visszaültünk a kocsiba, hogy folytassuk utunkat a kacsáktól hemzsegő Warkworthon keresztül Tawharanui irányába. A dimbesdombos tájon körülöttünk váltakoztak a birkában gazdag legelők és a rendezett szőlőültetvények, gyönyörű volt a táj, pedig nagyon lógott az eső lába, néha gyors zápor dörömbölt a szélvédőn.
A rezervátumhoz vezető út utolsó 5 kilométere murvás zötyögő, ide nem érezték fontosnak a helyiek az aszfaltos utat, úgyhogy komótosan kanyarogtunk a néhol csak egy sávnyira összeszűkülő úton. A zötyögés hirtelen végetért, amikor a rezervátum előtti utolsó kanyarban hirtelen megint aszfaltos úton találtuk magunkat, körben mindenféle figyelmeztető feliratokkal, hogy mi az amit tilos bevinni.
Mindent tilos. Főleg állatot, a kutya-macska-egyebek a fő ellenség, ami annyira komolyan van véve, hogy a rezervátum egy magas hálókerítéssel le van választva a félsziget végén, egy automata kapu nyílik ki a behajtani vágyók előtt (délután hatig, utána coki) szóval az itt éldegélő jószágok nem keveredhetnek a kívülállókkal.
Csupa zöld fű minden, fák-bokrok, elkerített legelők és rengeteg madár, főleg pukekók, de fácánt, meg valami színes libát is láttunk, amit nem tudjuk mi, de szép nagy dög volt. A legelőkön birkák nyírják a füvet, a többi részen az ember, minden élére vasalva, ahogy egy újzélandi tájkép megköveteli.
Anchor bay-ben leparkoltunk, onnan nincs tovább, a buckák mögül pedig már hallottuk a tengerzúgást. Felkaptattunk és gyönyörű panoráma tárult elénk, amit az sem tudott elrontani, hogy felmosórongy-szürke felhők lógtak az égen és bazi nagy szél fújt.
Nem sok ember császkált erre, bár ketten is szörfözni próbáltak, és páran a parti fövenyen sétáltak, de öten alaposan megemeltük a résztvevők számát. Mindent alaposan megnéztünk, hatalmasat sétáltunk a parti homokban, felmásztunk a sziklára, szóval csodáltuk a természetet a maga valóságában.
Találtunk a homokban meg a vízben is valami kék izét, amit nem tudjuk mi (aki tudja lesz szíves elárulni) ami inkább érdekes volt, mint gusztustalan, bár nem könnyű eldönteni. Egészen lenyűgöző volt az egész, főleg, hogy milyen tud lenni a természet, ha békén hagyják (itt még egy kagylóhéjat sem szabad felszedni a homokból) meg az, hogy mennyire komolyan veszik a kiwik a rezervátumozást.
Természetesen van vécé és van benne papír, természetesen minden rendben van tartva és természetesen nem dobál el senki semmit. Mikor már nagyon félelmetes felhők kezdtek átkúszni a dombok felett, visszaballagtunk a kocsihoz, már szemerkélő esőben és hazafelé vettük az irányt.
A hazaúton csak kétszer álltunk meg (na jó ötször, ha a fotózást is beleszámolom) egyszer Warkworthben, hogy a kacsák átmehessenek az úton és egyszer Orewa felett a kilátónál, ahol pár percig néztük a kite-szörfösöket, ahogy fel és alá száguldanak a strandon.
Hazaérve ettünk Márkék édesköményes gulyásából (izé!) aztán nyugovóra tértünk. (igazából én még elmentem megetetni Csanádék macskáját, meg beugrottam Zsuzsiékhoz a grízért amit szereztek és nélkülözhetetlen a császármorzsához) Remek nap volt.