EntirelyKiwi

A zátonyon a belföldi turizmus népszerű mulatság, a lakóautós megoldásoktól a hotelekig minden van, a nép jön-megy, mintha muszáj lenne. Az erre épülő szolgáltatás erős iparág, nem csak a külföldiaiak turistáskodnak az országban. Hogy mi köze ennek a Twitterhez és a szolgáltatáshoz? Most mondom.

LogoShadow4

EntirelyKiwi részletei…

nekivág,megy,érkezik

A hosszas és néhol kapkodó felkészülés után a 2008-as év első napját a nekivágással töltöttük, a másodikat és harmadikat menéssel és megérkezéssel. A szakadó hóból és részben takarított autópályák világából a nemzetközi légiforgalom roppant fárasztó karmaiba vetettük magunkat, Bécsből szállt fel velünk az Emirates airbusa, amely kb. 6 óra alatt Dubai-ba röpített. Ez még önmagában nem volt fárasztó, de aztán ottani idő szerint éjféltől reggel tízig kellett várakozni a Dubai reptéren, ami minden képzeletet felülmúlóan szar ügy. Két órát csak eltöltöttünk sétálgatással, nézelődéssel és a magát mindenhol dícsérő DDF (Dubai Duty Free) alkalmazottainak molesztálásával, de ez is unalmas egy idő után. Rövid idő után, ugyanis a reptér monumentalitását erősen ellenpontozza a DDF szánalmasága és az összes reptéri alkalmazott villanyszerelő-zöld öltönyzete. Mindenki nagon kedves, de a reptér maga egy igénytelen hely, az utasok a világ legkölünbözőbb pontjairól érkeznek és próbálnak átszállni. A két út közti időt földön heveréssel töltik, európai szemmel lenyűgöző az a profizmus, amellyel képesek több órát egy testhelyzetben semmitteni, üveges tekintettel. A nagyrészük egyébként lefekszik a földre és alszik, a kelet és afrika legváltozatosabb rongyaiban. A mellékhelységek is furák voltak nekünk, a jó öreg pottyantós itt van rozsdamentesben és a wc papírral átellenes oldalon kis kézizuhany… Aludni nem nagyon tudtunk, a nyüzsgés csak hajnali négy és hat között csökkent valamelyest, a cuccunkat viszont nem mertük felügyelet nélkül hagyni, szóval leginkább sétáltunk ide-oda, hogy ki van-e már írva a gépünk, meg a gyerekre vigyáztunk, hogy tudjon aludni, valaki meg ne egye véletlenül. Az egész élmény borzasztó volt, eginkább azért, mert mind a ketten aggódtunk, hogy elkapunk valamit. Amikor végre kiírták a gépünket, odahurcolkodtunk, becsekkoltunk és megkezdtük életünk legrosszabb utazását (ideértve a vasárnap délutáni bp-szarvas volánbuszt!). Az Emirates légitársaság nagyon kellemes és jól felszerelt, induláskor elsorolta a kapitány, hogy a személyzet milyen nyelveken tud kommunikálni, a tizenkettő között volt az urdu és a szuahéli is… A Dubai-Melbourne (ami a mi kirándulásunkon csak technical stop volt) út rém hosszú, vagy 14 óra, és együtt utaztunk egy rémes családdal, ahol a gyerekek ordítottak, afgán anyus meg bulivudi romantikus filmeket nézett, oda se bajszintva a büdös kis kölkökre. Mivel folyamatosan ordítottak, a pihenésünk kizárt volt, bár a légikísérők mindent megtettek, de állítólag tilos feldarabolva a mellékhelységben kivákumozni a gyerekeket a gépből… Melbourne remek hely, biztos, mi csak átszaladtunk a légikikötő egyik feléről a másikra, ahol becsekkoltunk és már szálltunk is fel, immáron uticélunk, Auckland felé. A 3 órás autózás bécsig, 6 órás út dubai-ig, a 10 óra várakozás dubaiban, a 14 órás repülés melbournig után megnyertük az akkor már, sétagaloppnak számító 3 órát Aucklandig. Menet közben rájöttünk, hogy ha hülye és feledékeny az ember és nem olvassa el a repjegyét, akkor elveszik az időzónák és levegőben töltött órák között, tehát rájöttünk, hogy nem is másodikán fogunk megérkezni Újzélandra, hanem harmadikán… Ilyen hosszú utazás valószínűleg kiesik az értelmezési tartományunkból, tehát el se tudtuk képzelni, hogy lehet elsején reggel elindulni és harmadikán délben megérkezni… Pedig de. Sebaj, egy nap szállás feleslegesen kifizetve, de a bennünket váró Csanádnak sikerült rájönnie magától, hogy mi voltunk hülyék, nem ő és a jó időben várt bennünket a reptéren. Túljutva az okmányok vizsgálatán, leadva az arrival cardot, jött a bioszekuriti, nehogy behurcoljunk valamit. Mivel mi bevallottuk a bakancsainkat meg Kata kis szobrocskáját, fából, ezt le is csekkolták (tényleg, megnézték a cipőtalpainkat!) majd óvatlanul beengdtek az országba, belepecsételve egy 3 hónapos tourist vízumot az útlevelünkbe, ezzel beléptünk az országba. Szeles napsütés várt, a kabátjaink értelmetlenül utaztak velünk, utoljára akkor jöttek jól, amikor Bécsben bementünk az autóból a reptér épületébe. Sebaj, Csanád elhozott a hostelig becsekkoltunk, lepakoltunk, majd sétálni mentünk, hogy nehogy elaludjunk, ekkorra már eléggé elzombisodtunk, sétáltunk meg ettünk meg ilyesmi, sok emlékemet csak a kineziológus konferencia tudná előcsalni. A hostelbe visszatérve alaposan megfürödtünk, nem is gondolná az ember, hogy ez mennyire jól tud esni ilyen hosszú út után, de pedig de. Sőt.


 A másik kellemetlen dolog, hogy annyira kimerítő út volt, hogy szegény immunrendszerünk sem viselte jól, ezért mindkettőnknek fáj a torka kicsit, de a csepészett neocitran majd segít. Akinek semmi baja és remekül bírta az egész hercehurcát, az Eszter, némi nyűgösködést leszámítva pompásan állta a sarat, ráaádsul ő még hajlandó bármely élethelyzetben hirtelen elaludni, ezt gyakran meg is tette. Az első benyomás, amely emlékkönyvek és női magazinok szerint roppant fontos, számunkra remek volt.

Ennek az országnak jó illata van.

Blogged with Flock