második nap

Mivel az első nap vásároltam egy prepaid kártyát, ébredés után ezt aktiváltam és beszéltünk Csanáddal, hogy gyerünk el bankszámlát nyitni, ezt már terveztük az érkezés napján is, de lemaradtunk a fél ötös záróra miatt. 
Most aki keleteurópában (észak balkánon) él, az üljék le és igyék valamit, megmondom, hogy hogy megy az ilyesmi itt:
Behaladtunk a bankba, ahol egy kellemes ázsiai néni üldögélt a pult mgött (öt éve él az országban) és mosolyogva megkérdezte, hogy hogy vagyunk, milyen a napunk és mit tehetne értünk? Mondtuk számlát nyitnánk, csókolom, közöset a nejjel, web-bank, meg kártya, meg izé. Mondta a néni kedvesen, hogy oké, de készüljünk fel, hogy sok papírt kell aláírni és kicsit macerás lesz. ( aki otthon már intézett ügyet annak ugye szeme se rebben ilyesmitől) Ezt követően kb. 10-12 perc után ott álltunk a bankban egy csekkszámla-megtakarítási számla kombinációval, kezünkben a csekkszámlához tartozó EFTPOS kártyákkal (!!!) és egy aktiválandó netbankkal. Eztán a hölgy megkérdezte, hogy mennyi pénzt akarunk még idehozni, és ideadta a bank swift kódját, hogy ez majd fog kelleni, sok sikert kívánt, dícsérte a gyereket, remélte, hogy hamar találunk munkát és remekül fogjuk magunkat érezni az országban. Ezekután a kasszírnőnek odaadtam egy csomó pénzt, hogy legyen is a számlán valami, majd vidáman távoztunk. Aláírni háromszor kellett, ebből egy a kártya volt…
Mivel itt mindenhol lehet kártyával fizetni, a már hosszabb ideje itt élő Csanád értetlenkedése mellett letettem arról, hogy helyi bankókat vegyek ki az automatából (ingyenes az ilyesmi) merthogy erre itt semmi szükségem nem lesz. Hát mit mondjak… de tényleg nem kellett.
A bankos kultúrsokk után elmentünk Mission Bay-be, megnézni, hogy hogy laknak a gazdagok 🙂 meg megnézni a tengert, megebédeltünk és felkerestük a lakásbérlés miatt a háztulajdonos embert, aki azzal a hírrel vidított bennünket, hogy van üres házikója és be is költözhetünk. Ahogy kitelik a hostel, aznap már lesz hol aludni, saját bérleményben! Ez saját címet, rendes netet és saját szobácskát jelent, a gyereknek is. Ezután elmentünk megnézni, hogy hol vásárol az úri közönség, főleg a kínaiaknál, meg persze a warehouse, amely minden friss bevándorló második otthona, elsődleges beszerzőhelye, ahol 9.90-ért mérnek egy 4 személyes étkészletet. Olyan is, de olcsó. 
Mivel itt a bútorozott lakás nem jellemző, nagy meglepetésünkre kiderült, hogy van egy-két szekrényféle a házban, amit ott is hagy nekünk a tulaj, csak hűtőgépet és mosógépet kell vásárolnunk. Elmentünk egy használt fehéráru telepre, ahol egy kedélyes szerb úriember legott javasolt nekünk ilyesmit, a kettőt 850 dollárért (ha most elvisszük, akkor 820). Ezen még lehet szépíteni, mert a trademe-n (helyi vatera) ennél alacsonyabb árat is lelhetünk, de akkor miénk a szállítás gondja és nincs 9 hónap garancia… még rágódunk a dolgon. Érdekes módon itt a felültöltős mosógép a divat, a dob tengelye pedig függőleges, nem vízszintes, de hát sebaj. Viszont mindenképpen kell egy autót vásárolnunk, mert a helyi közlekedés az autó. Csak. Ezt mondjuk tudtuk, de akkor is fura szembesülni vele. Amúgy is ki kell tanulni a jobb kormányos közlekedést.
Auckland hatalmas, szinte befogadhatatlanul nagy, amit persze láttunk mi a guglimapon, de élőben elég durva, egy Káposztásmegyer-csepel táv itt mindennapos és ami 100km-re van arra azt mondják a helyi erők, hogy „közel”. Ugyanakkor a forgalom kellemesen lassú, udvariasan vezetnek és nem hisztisek, igaz, hogy az útépítés utáni első táblán az áll, hogy „thank you”…