Kis csúszással (vö: DJ Háromtól Hatig) de megérkezett a zeneellátótól a fejadag. Ebben a hónapban öt új albumnak örvendezünk, gyorsan szaladjunk végig, hogy mi micsoda.
Nem sovány, de még sok szabad helyet kínáló iTunesembe most is ötven track jazz került, ezzel a komplett albumok száma kettőszáznyolcvanra nőtt. Ez nem mind jazz, persze, van közte mindenféle, még kakukktojás is, ezekkel a szoftver szerint majd 12 napig ellehetek anélkül, hogy ismételni kéne egy trekket. Igyekszem, hogy egy kéthetes nyaralásra is elég legyen.
A műfajban számomra új fiú, az amerikai Blue Mitchell Blue’s Moods című korongja kellemesen szoftos, klasszikus jazz, amolyan régi iskola, nyugodt szalonjazz, becsületes iparosmunka, jól látszik, hogy a fiatalember nem a felvétel időpontjában látott először trombitát. Annyira nem, hogy ez az 1960-ban megjelent albuma már ötödik volt a sorban és nem rövid a sor (riverside, blue note, mainstream, RCA kiadók). ’58-tól’ 77-ig szorgosan alkotott a jóember, aztán sajnos ’79-ben elhunyt. Keresek majd egy későbbi albumot is tőle, mert a plusz tizenév tapasztalat biztos hallatszik. Azt pedig biztosan szerzett, turnézott Ray Charlessel és John Mayallal is.
Mivel általában fúvósokra megyek rá, nem árt néha egy kis változatosság, most ezt Rudolph „Bud” Powell szolgáltatja, aki szintén amerikai, ellenben zongorista volt. Sajnos ezek a zenészek két végén égetik a hangszert, Bud is elment ’66-ban, de tétlenkedéssel nem vádolhatjuk őt. Többgenerációs zenészcsaládból származik, nem volt meglepő, hogy ő is az iparban köt ki. Addig-addig dolgozott a modern jazzen, amíg bebop lett belőle, ez ezen az albumon is tisztán átjön. Nagyon pontos, nagyon szívmelengető, tiszta New Yorki muzsika, elröpít a füstös jazzbárokba, a kancsós sör világába. Bud sokat dolgozott együtt olyan nevekkel, mint Monk, Charlie Parker, Dizzy, Art Balkey, sőt, egyes vélemények szerint ő a zongora Charlie Parkerja, önmagában külön műfaj. ’59-ben Párizsba költözik és ’63-ig ott dolgozik, ez a Paris Sessions című albuma is európai évei alatt készült. Must have.
Charlie Parker hatalmas név a szakmában, az ő szaxofonja is kellett, hogy a bebop megszülessen. Beceneve „bird” lett, amely sok későbbi munkájában megihlette, (mint az Ornithology vagy a Yardbird Suite) és az ő tiszteletére nevezték el a jazzkedvelőknek nem ismeretlen Birdland nevű New Yorki mulatót is. Parker nélkül nem lehet meglenni, virtuóz játék, éles, átható hang, nemcsak felrázni tud vele, hanem mesélni is. A Bird of Paradise c. korong válogatás, jobbára az ismertebb számokból, de bárhova nyúlunk, Charlie Parkerrel nem lehet melléfogni.
Chet Baker kivételes a jazzenészek világában, 1929-1988-ig élt és felvételeinek száma kilométer hosszú. Ez az albuma (Chet Baker in New York) 1958-as, ezt már elismert, befutott zenészként alkotta, és ez hallatszik is, végig. Chet nem csak zenei tehetségében kiemelkedő, a jazzvilágban akkor általában nem az euro-amerikaiak (fehérek na) vitték a prímet, ráadásul Chetnek amolyan igazi amerikai filmsztár kinézete volt, baltaarc, jólfésült haj. Stan Getzel dolgozott, amikor rátalált Charlie Parker, onnantól pedig nem volt megállás, ráadásul Chat nem csak hangszeren volt nagy, hanem énekelni is tudott és nem is szégyellt. Érdemes kicsit elmélyedni a felvételeiben, csodás dolgokkal találkozhatunk.
Utolsónak hagytam a kis lieblingemet, Count Basie és Oscar Peterson közös albumát (Satch and Josh) amin fergetegeset alakítanak. Count Basie hatalmas jelenség, aki szereti a bigbandet az biztos találkozott már a Count Basie Orchestra nevével, amely ötven évig regnált és tolta a bigbandet. Oscar Petersont már nem csak a jazzkedvelők, hanem a blogolvasók is ismerhetik, több albumom van tőle, Hol Ella Fitgeralddal, hol Stéphane Grappellivel, hol Dizzyvel zenél és mind kiváló. Ez a mostani is elképesztően jó, olyan elementáris zúzással, mint a ‘Jumpin’ at the Woodside’ vagy a visszafogottabb, de lendületes ‘Buns Blues’ és bár az én TOP5-ömben már így is hét album volt, most ez az album is felsorakozott nyolcadiknak.
(Nincs mindenkinek ilyen hosszúkás feje ám – kivéve Chat Bakert, khm – a nyüves blogruha tolja össze a képeket)
Parker nem ér, mert ő minden bizonnyal egy olyan bolygón tanult meg szaxofonozni, aol minimum 5-ször erősebb a gravitáció, osztán idegyütt. Így könnyen megy a virbli. 🙂
A pigmenthiányosok meg általában azért nem tudnak trombitákolni dzseszt, mert fekákhoz képest szánalmasan vékony ajkaikkal ha magpróbálják megrázni a trumpet, akkor erőst kiverik a fúvókával a saját fogaikat. Chet Baker kivétel. White me don’t jump high – tartja a kosaras szlogen is…