Muzik – február

A február havi termésbe nem csak az eMusicról vásárolt homi kerül, kivételesen egy cédékülönlegesség is, amelyet egy Szingapúrban élő barátom küldött és ma hozta ki a posta a munkahelyemre. Meggy a habon.

Az emusicról vásárolt muzsika leginkább a Hot Club rajongóknak lehet érdekes, a februári ötven trackot a Hot Club jegyében költöttem el. Elsősorban ugyanannak, a januárban már emlegetett csapatnak az első albuma, a Hot Club of Detroit. Ugyanazt kapjuk, tempó, vidámság, klarinét, hegedű, nagyon klassz készlet.

Az amerikai hot club persze nem csak Detroitból jöhet, itt van például egy kiváló album Friscobol. A Yerba Buena Bounce kicsit másfelől közelít a Hot Clubhoz, de nincs vele semmi baj, sőt. Egy erős, Djangósabb hangzást követ, a vedámság sem hiányzik belőle, bár egy árnyalattal azért fakóbb, mint a Detroit, de azért nagyon is élvezhető.

A témánál maradva, egy újabb, a Django-Grappelli féle Hot Club de France alapjaira építkező, bár azt néhol messze tovább- és átgondoló csapad a Hot Club Sandwich, szintén az usából. Az ő felfogásukban a Gypsy Jazz sokkal megfontoltabb, swingesebb, de mindenképpen sajátos arculatú, kevésbé féktelen, miközben a bájosságát nem veszti el. Érdemes az oldalukra ellátogatni, bele is lehet hallgatni a zenékbe kicsit, meg megnézni a bolond fazonokat a hangszereikkel. Rá fogok menni a Green Room után a Digga Digga Do c. albumukra is.

Ian Handrickson-Smith nekem új volt, nyilván ritkán járok a Harlemben, pedig ott a Perks-ben minden szerdán élőben nyomja. Legfrissebb albumára tettem rá a kezem, egy élő felvétel a Smallsban, nagyon kis nyugodt, az egyetlen nem Hot Club a februári merítésből, inkább a klasszikus jazz és a kortárs hangzás keveredése, baromi jó, csak ajánlani tudom és keresni is fogok tőle is még munkákat.

A végére hagytam a legtanulságosabbat, a szingapúri szerzeményt (Köszönöm András!), amely elegáns, hússzín bársonyban várt rám reggel, amelyre ráhímezték ezüst fonállal, hogy High Society. Shanghairól nem a jazz jut eszünkbe legelébb, de ez csak a mi hibánk (és a kényszeres Kodály-módszer oktatásé) a régi Shanghaj ázsia jazzközpontja volt, ahova a világ minden tájáról jártak a zenészek megméretni magukat.1935-ben (egy helyi maffiagóré kívánságára) állt fel az első teljesen kínai Jazz banda, a The Clear Wind Dance Band, amely a Jagce Hotel táncparkettje mellett kezdett. Az általuk megkezdett úton megy ez az album is, válogatott kínai tehetségekkel.

A kommunista kína persze azonnal betiltotta a jazzt, mint társadalomellenes jelenséget, így az ázsiai jazz évtizedekig tengődött a shanghajiak nélkül, ám az elmúlt pár évben újjászületni látszik a műfaj arrafelé és van is tehetséges előadó is bőven. A tehetség mellett egyrészt még megvannak a huszas-harmincas évek nyomai és a nyugati jazz kiválóan ötvözhető a kínai népzenei elemekkel, hangszerekkel – erről szól ez az album. Pompás vokálok, pompás zenei tréfák, áthallások állnak össze valami teljesen egyedivé, amely ugyan hasonlít a nyugati jazzre, de amennyira hasonlít, annyira különbözik is. Próbáljátok ki, nem mindennapi élmény tőlük hallani az Avalont, amit korábban Benny Goodman, Django vagy a Hot Jazz Band szállított nekünk.  A Shanghai Jazz 2 nemsokára megjelenik, arra is vevő vagyok!