Tannin – Te Kairanga Chardonnay 2006

Chardonnayból erős a zátony, bár az igazi húzó az a Sauvignon Blanc, most viszont beleakadtam egy igen combos Chardonnayba, meglepő, meglepő.

Martinborough új nekem, eddig a fehéreket igyekeztünk Marlborough környékéről gyűjteni, némi portyázással Hawkes Bay irányába, de azért fehérből Marlboroughból nehéz mellényúlni. Martinborough annyiban más, hogy egyrészt teljesen, másrészt az északi sziget déli csücskében van, nem a déli sziget északi csücskében, mindemellett kiváló borvidék. A Te Kairanga egy körülbelül húsz éves pincészet, a környéken szőlős úttörő és igen becsületesen dolgoznak, számos ültetvényük pihen a dombokon és dolgoztatja a napocskát meg az anyaföldet.

A Chardonnay alapvetően vidám bor, még, ha nem is olyan kis hebrencs bohóc, mint a Sauignon Blanc tud lenni, ha akar, de azért nem ez a bajuszáztatós, világfájdalmas kaland, amitől az egyszeri szláv bevágja a poharat a kandallóba. Van benne valami zsigeri könnyedség, mindenféle szőke érzésekkel, nyári szelek meg hajladozó búzamezők meg ilyesmi.

Na a vizsgált példány nem ilyen. Nagyon nem. Érezni benne a hajlamot a fentiekre, de semmi csapongás, semmi viháncolás, olyan karakteres, hogy majdnem műsora van a rádióban. Beleszagolva semmi különös, átlagos chardonnay illat, nem terhes, nem nehéz, enyhe szőlőillat, de csak a miheztartás végett, a vártnál erősebb, de nem túlzó aroma.

Ámde a színe! Sárga, kérem tisztelettel, igazi sárga, semmi arany meg semmi szalma, egészséges lóvizelet, csak nem habos, komolyan. Ilyen színűre szeretném a hálószobánkat kifesteni, mély, érzelmes, meleg sárga, pici szikrákkal, öröm ránézni, de tényleg. Semmi sápatag chardonnay maszatolás, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy inkább zöldes-e mégis, nem. Itt semmi teret nem kapunk a fantáziáláshoz, sárga, Pantone 1235C (metallic). Gyönyörű.

Ha már a lovakról… az íze is lórúgás, stramm, erős, jön és onnantól nincs duma, nem csak beugrott dicsekedni, hanem be is költözik egy negyed órára, kortyonként. Lenyűgözően erős, akaratos és mindentvivő, mint az a bizonyos Lola-T, ezt a bort nem ételhez választjuk, hanem hozzá választunk ételt, társaságot, zenét és környezetet, ő dönt, ha francia lenne, akkor dominateurnak hívnák.

2006-os, ahogy kóstolgatom egyre inkább úgy érzem, hogy tavaly kellett volna, háromévesen inni, mintha picit túltengene benne az önbizalom, mondjuk van is mire, kilenc hónapot töltött tölgyfahordókban palackozás előtt, a hordók negyede vadonatúj volt, érződik is, hogy az a kilenc hónap nem múlt el esemény- és eredménytelenül. Talán egy lehelletnyit túlmozgásos, mintha a hét és fél deciben el se férne egy palacknyi belőle.

Tartalmas darab, benne a földtani múzeum fél ásványtára, szögletes, megformált savak, semmi lágyság, mégsem bántó, amolyan érdekes arcú nő, se nem csúnya, se nem szép, mégis mindig fel tudjuk idézni magunk előtt. Alkohol is vann benne doszt, tizennégy percent, nem szerencsétlenkedik fél százalékokkal, jön és zúz, majd a képünkbe röhög (udvariasan persze), hogy hehe, majom, chardonnay, mi?

Teljesen más a Martinborough nézőpont, mint a Marlborough, közvetlenebb, kevésbé árnyalt, érezni a napsütést meg a törődést, de itt a langyos, napsütötte talaj minden porcikája az ízben, az akarat, hogy itt is lehet jót csinálni, minden megvan hozzá, csak eléggé kell akarni, eléggé kell szeretni a vidéket és a bort.

Nem ez lesz a kedvenc chardonnay-m, de borzasztó érdekes élmény, egyáltalán nem kellemetlen, sőt, bajban is vagyok a dipól értékeléssel (ízlik-nemízlik) mert azt nem tudom mondani, hogy nem tetszik, de azt igen, hogy chardonnayból a kezesebbet, megalkuvóbbat, lágyabbat szeretem. Erős és közvetlen, mint a hintéslegény, de érezzük az úriember felmenőket, piknikezni mégsem vinném, de ma a huszonfokos éjszakában felírta a nevét a hűtőajtóra. Az egyik legkarakteresebb bor, amit valaha ittam.

  • szőlészet: Te Kairanga
  • Martinborough, (Wellingtontól keletre)
  • évjárat: 2006
  • fajta: Chardonnay
  • web

verdikt:

ízlik

2 hozzászólás “Tannin – Te Kairanga Chardonnay 2006” bejegyzéshez

  1. Ebben a mondatban összefoglaltad a magyar borászat legnagyobb problémáját, hiányosságát (tisztelet a kivételnek):

    “az akarat, hogy itt is lehet jót csinálni, minden megvan hozzá, csak eléggé kell akarni, eléggé kell szeretni a vidéket és a bort.”

    Persze, sírni az állami csecs után, meg sopánkodni azt mindenkinél jobban tudunk borfronton is, csak hát szeretni a földet, a szőlőt, ami a megélhetést adja, az már nem megy annyira. A borászat márpedig becsületes földműves munka, aki pedig a vegyipari szakközépben szerzett tudását akarja itt hasznosítani, és azt gondolja, hogy a bor minősége a lombikban dől el, az nagyot téved.

    Én pl. szeretve tisztelem a tenderkiírásokat 🙂

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.