Peter Bethune volt az, aki felmászott egy japán bálnavadászhajóra, ahol el is kapták, elvitték japánba és bíróság elé állították, most született ítélet is. A japánok elég okosak voltak ahhoz, hogy ne csináljanak mártírt belőle azzal, hogy becsukják, kapott öt évet, két évre felfüggesztve és hazazavarták. Nézzünk egy kicsit az ítélet mögé.
Glorious Japan
Ez most egy közbevetőleges poszt, amolyan szellemi előjáték a következő bejegyzéshez, ami a sushiról fog szólni, ha minden igaz. (mondjuk, ha én nem vagyok biztos benne, akkor ti pláne)
Általában az a legegyszerűbb, ha elmegyünk egy erre hivatott helyre, és vásárolunk magunknak mindenféle sushit, amilyet akarunk, és biztosak lehetünk benne, hogy nem forul elő velünk a népszerű japán étellel kapcsolatban olyasmi, mint otthon a gyros-pizza…
Ámde a lelkes háziasszonyoknak, akik a bambuszpálcás sushitekeréshez nem elég japánok vagy nincs elég kézügyességük, az ipar kieszelt egy műanyag készséget, aminek a nevét nagyjából úgy fordíthatnák a csomagolásról, hogy „sushikészítő doboz”.
(az eredeti szöveg: áramütöttszerpentinkutya egyenlőtlenjéghoki bicegőredőny esőcsatornaparkoló)
Nu, maga a cucc egy teljesen egyszerű műanyag doboz, amelyben sushihenger alakú betét van, ebbe kell tenni a rizst, a tölteléket, megint rizst, összenyomni, ettől sushihenger formája lesz, hínárlapra tenni, feltekerni és kész is vagyunk. Pofonegyszerű.
Amiért a poszt született, az maga a doboz, amihez 3,45 dollárokért jutottam, a helyi ázsiai store-ban, többféle is van, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan lehet egy filléres műanyag vacakot is, amiből óránként egy tonnát kifos a gép, annyira igényesre megcsinálni, ahogy csak a japánok képesek.
Először is a csomagolás: nyolcvanhatszín-kolor, semmi raszteresség, semmi elcsúszott színek, minden szín és minden szöveg a helyén van, a műanyagfólia olyan alakú és méretű, hogy a doboz összerakva pont passzol bele, az élek 45 fokban levágva, hogy ne keletkezzenek felesleges gyűrődések. Az már csak hab a tortán, hogy természetesen színes képekkel gazdagon illusztrált használati útmutató is van a hátoldalon.
Kibontva a cuccot kezünkbe kapunk egy halálpontos szerszámmal készült, halálpontos műanyag terméket, amelyen nincsenek felületi hibák, dermedési vonalak, magától értetődően nincs sorja, nincs nyoma a formaleválasztásnak. Maga az anyag is egészen selymes, nagyon jó minőségű műanyag, nyilván mosható mosogatógépben, kibírna egy holdraszállást és többszáz évet a tenger alatt. Valamiért nem kellett spórolni a szerszámon, nem kellett spórolni az anyagon és nem kellett spórolni a csomagoláson, pedig akkor is megvettem volna ennyért, ha vág a széle és zsírpapírba vagy pravdába van tekerve. És ez egy vacak, eldobható konyhai bigyó, nem alagút-elektronmikroszkóp meg lézer meg digitál.
Amióta felbontottam le vagyok nyűgözve, hogy hogyan lehet valami ennyire igényesen kivitelezve, valahogy kézbekapva a cuccot tisztán kirajzolódik a kép előttem, hogy a gyártósort felügyelő mérnök seppukut követ el abban a pillanatban, hogy az első sorjás doboz kiesik a gépből.
Jó lehet japánban élni, ilyen minőségű tárgyak között. Kontrapunktként megjegyzem, hogy vásároltam 40 pár evőpálcikát 90 centért, kínai. Szégyen a nyavajásokat egy posztban említeni a sushidobozzal.