Az ember aki dombra ment fel… ( Mt. Victoria )

Szombat délután kirándultunk, eddigi devonporti sétáink alkalmával csak felmértük a terepet, de most belevágtunk és felmásztunk a Mt. Victoria nevű vulkánra. Na ne gondoljunk valami észbontó, K2 méretű földtani képletre, a kaland babakocsival is abszolválható, mi is így oldottuk meg a feladatot, velünk tartott Adrienn és Márk, akik szintén nem nagyon akartak otthon ücsörögni.

Mt Victoria az öböl felől

A Mt Victoria, ( leánykori nevén Takarunga ) a North Shore legnagyobb ilyen képződménye. Auckland mai arcát 25-30000 évvel ezelőtti földtörténeti folyamatok alakították, ennek ma is sok jelét látni, a vulkáni tevékenység számtalan kisebb-nagyobb vulkáni kúpot, lávamedret és ilyesmit hagyott maga után.

a szomszéd vulkán a North Head és a Torpedo Bay


A hegyről (87m!) pazar kilátás nyílik a Waitemata Harbourra és a Hauraki öbölre, no meg a szomszéd vulkáni kúpra, amely a North Head nvet viseli. Az emberi szempontból szerencsés elhelyezkedés, hogy belátni az öblöt, körbe, természetesen feltűnt az illetékeseknek és világítótornyot üzemeltettek rajta, már az ezernyolcszázas évek végén, és katonáék is kiépítették a maguk bunkereit. Az öböl védelmére egy ravasz “eltűnő” ágyút eszkábáltak a csúcsra épített, földbe süllyesztett bunkerbe, amely lövöldözés előtt kiemelkedik a talaj síkjából, majd használaton kívül visszasüllyed óvó betonbölcsőjébe. Ez a fajta ágyú leginkább partvédelmi állásokban kapott szerepet, hiszen hajóról nagyon nehéz eltalálni, viszont a magaslati pontról távolabbra és pontosabban lehetett célozni. A Mt Victoria ágyúját 1899-ben helyezték üzembe, ma szép zöld festékkel vastagon bekenve pihen.

az ágyú


A csúcson levő másik épület tetején egy radar forog, gondolom a hajóforgalom vagy a légiforgalom veszi hasznát.
A hegyoldal buja növényzete, az öböl, a CBD és Devonport látképe nagyon kellemes ücsörgést tesz lehetővé, ráadásul annyira kedves volt az illetékes hivatal, hogy a földalatti építmények szellőzőit kedves gombácskákká festette, ezen számtalan gyerek ugrabugrált. Felsétálni még apróléptűeknek se kivitelezhetetlen, felnőttnek 10 kényelmes perc. Ráadásul az ember szembesülhet azzal, milyen akaratból építkezni, a helyi teniszklub ugyanis a hegyoldalba rittyentette aszfaltos pályáját. Elég leszakadtnak tűnik, de ha jó állapotban lenne is, kissé atavisztikus a teniszpálya látványa a meredekben.

Devonporti házikók

előtérben Devonport legmeghittebb része, középen a hadikikötő, hátul a CBD

Miután végeztünk a hegymászással, a lányok hazamentek, mi pedig Márkkal nyugat-auckland felé vettük az irányt, ahol már várt bennünket a trademe-n vásárolt kis kaszinó szett (kártya, kocka, zsetonok). Felmarkoltuk a kínai szürkeimportőrtől a cajgot (laminált kártyalapok, fémbetétes zsetonok, ószom!) hazakocogtunk, majd néminemű bevásárlás után Márkéknál vad pókerezésbe kezdtünk. Remek mulatság volt, de igen sok bort megittunk, úgyhogy a többi néma csend… 🙂

a Devonportot Takapunával összekötő út


büdös, rüszmeteg hegyisirály, aki a kukán üldögélt

Devonport

ezek néznek a sétányra és az öbölre

Pénteken kirándulni voltunk, még ha nem is túl messze, a város északi részének a csücskéig kirándultunk, Devonportba. Az egész egy félórányi autókázásra van tőlünk, mégis egészen más világ, sok régi házikó, tengerpart, kompkikötő meg haditengerészeti bázis, mindezek együtt nagyon kellemes hangulatot árasztanak együtt. A népek jönnek-mennek, kávézgatnak és a füvön piknikeznek, közben a sirályokat hessegetik, akik igyekenek kaját lopkodni. A parti sétányon ballagva nézegettük, ahogy a SailNZ hajói száguldoznak az öböl vizén, ezek a hajók amivel a kiwik elhappolták az America’s Cup-ot és azóta is büszkék erre.

balra a SailNZ hajója, jobbra a teherkikötő

A parti sétány nagyon kedves és belefut a hadikikötő kapujába, ahol egy közepesen elszánt maori álldogált élrevasalt nadrágban és ellenőrizgette a ki-be járkálókat. Természetesen illetékteleneknek tilos a bemenet, kivéve, ha vezetett túrára jelentkeznek, vagy ha a hadikikötő múzeumát akarják megnézni. Mi nem akartuk, mert egyrészt a múzum zárva volt, a vezetett túrára még egy órát kellett volna várni és a kapuőr már így is nyugtalankodott, hogy nyakamban a fényképezőgéppel kerülgetem a Philomel bázis bejáratát. Inkább visszasétáltunk a városrész központjába, ahol a komp mólói vannak meg kedves éttermek, művészeti galériák, kis boltocskák meg egy hatalmas park, a helyi könyvtárral meg egy nagy játszótérrel.

sétány

A játszótéren elütöttünk egy kis időt csúszdázással meg hintázással, de egyre éhesebbek lettünk, úgyhogy eliramodtunk a kifőzdék irányába. A legpofásabban az a hely nézett ki, amely régen a telefonközpont épülete volt, mára kávéházzá változva üzemel, vendégei közt csinos tengerészlányok és a térdzoknival viselt rövidnadrágtól hülyén kinéző tengerészek akadtak szép számmal. A kávéház előtt egy bazi régi autó parkolt, de olyan csoda állapotban, hogy minden közlekedési múzem igazgatónak összefutna a zoknijában a vizelete tőle. Persze érvényes rendszámmal várta gazdáját.

interurbán oldtimer

Végül a nagy nyüzsgés miatt ide csak bekukkantottunk, de a babakocsis bénázás inkább kiterelt bennünket, ráadásul eszünkbe jutott, hogy még nem is ettük a helyi haute cousine jeles termékét a fish&chips-et. Elballagtunk a halboltig, ahol Albert & Jenny állt szolgálatunkra, bár sajnos nem derült ki, hogy vajon a kínai az Albert-e vagy Jenny? A halbolt neve egyébként “Catch 22” ami hát hogy is fogalmazzunk, szerintem a kínai által kitalált szóvicc.

játszótér

Kezünkben az elegáns, újságpapírba csomagolt sülthallal és krumplival visszaballagtunk az autóhoz és hazafurikáztunk, hogy itt költsük el a szerzeményünket, a kaja jó volt, bár körülbelül dupla árat fizettünk, mint Auckland többi részén, de a snapper nevű halacska igen ízletes és könnyű húsú, a panírja pedig kiváló volt, bár egy rövid “paprikás liszt kezdőknek és középhaladóknak” tanfolyamot megérdemelne a szakács. Több helyi erő állítása szerint csinálnak ilynt hekkből is, csak fogalmunk sincs, hogy mi a rendes neve a hekknek, amely annyi boldog percet szerzett már pánbalatoni tartózkodásaink, a dunakeszi rév mellett és persze a római parti össznépi falatozások alatt.

a 22-es csapdája

Sajnos amiért elindultunk, hogy a félsziget csücskében békésen legelésző vulkanikus kúpot (Mt Victoria) megmásszuk, elmaradt, viszont olyan kellemes napsütéses napunk volt, hogy csuda és még azt a fát is láttuk, amelyet II. Erzsébet koronázására ültettek. Egész Devonport úgy klassz, ahogy van, bár itt azért nem a szegények lakoznak, sőt, viszont kicsit nyaralótelep jellege van, sok nyugdíjassal, rengeteg babakocsis anyukával és soksok nyugalommal. Itt szívesen lennénk nyuggerek, csücsülve a CBD-re néző teraszunkon…

városközpont első világháborús emlékművel

Whangarei

A mai vasárnapra már, mint a kirándulós vasárnapra készültünk és okosan ki is találtuk, hogy elmegyünk megnézni a Coromandel félszigetet. Nyilván az esőnek esni kellett és rongyos, szürke felhőkkel volt tele az ég. Coromandelt kilőttük, mondván úgyis vacak idő lesz, itt minden forrás vacak esős időt jövendölt, úgyhogy néztünk más célpontot. (utazási iparban dolgozóknak: desztináció)

A választás Orewára esett, mert nincs is messze, de mégse Auckland, hanem egy vidéki kisváros, hát tényleg az, annyira, hogy mire találtunk vlna egy kényelmes parkolót, már át is hajtottunk rajta. Sebaj, úgyis mindig látjuk kiírva Whangarei-t, mint az északi irányt jelölő várost, nézzük meg azt.

azok a páfrányok…

Whangarei retek messze van, az egész kirándulásunk háztól-házig 360km lett, szépítve azzal, hogy autópálya ugye csak Aucklandban van, egyébként pedig egy tisztességes, böcsületes 2×1 sávos út megyen mindenfelé. Igaz, ezen is százzal lehet menni, mint az autópályán, ámde a domborzat ezt nem hagyja folyamatosan csinálni, néhol 30-ig, néhol csak 60-ig kell lassítani. Az előzést én nem vállaltam be, részben azért, mert elkényelmesedett jobblábamnak hiányzik a T5 magabiztossága, részint pedig ugye ismeretlen úton nem rohangálunk. Mondjuk avítt nissanunkkal nem is nagyon lehet, elég jól kiderült, hogy nem véletlen, hogy sokan nagy motorú autókkal járkálnak, a kétliteres automata időnként megszenvedett hegynek fel. (4,5 emberrel) Az is kiderült, hogy ilyen autót se veszünk többet, bár a márkának itt nagy presztízse van, eme példány irdatlanul kényelmetlen, mind a négyen derékbántalmakkal szálltunk ki belőle, de legalább örömmel. Kata meg is jegyezte, hogy hozzászoktunk a volvo kényelméhez, a bp-krk táv egy seggel szinte felüdülés volt ehhez képest.

Whangarei Falls

A táj varázslatos volt, még a szürkés felhők ellenére is, még a nap is ki-ki sütött pár percre, élénkzölddé változtatva a dzsungelt az út mentén, néha feltűnt a teger kékje is, az idő pedig egyre jobb lett, hiszen mind cipeltünk pulóvereket meg hosszúujjúban voltunk. Northland a kedvesebbik arcát mutatta nekünk és alig győztünk csodálkozni a változatosságán és a sok tehénen. Tud ennek azészaki résznek rosszkedve is lenni, ezt abból gondolom, hogy szinte minden épületnek volt kéménye, aminek ráadásul kormos volt a felső része, tehát fűtögetnek azért…

26 méter

Végül csak elértük Whangarei-t, egy nagyon helyes, kissé jellegtelen városkát, (45ezer lakos) ami önmagában nem egy etvasz, de elmentünk Whangarei Falls-ba, ami egy csudaszép, 26 méter magas vízesés, 5 km-re várostól, viszont kiépített turistaösvény balagja körül, amin körbesétálva visszaér az ember a vízesés felső részéhez, ahol a Hatea folyóban zajongva pancsol a helyi fiatalság és fákról ugrándoz a vízbe. Nagyon klassz, hogy a vízeséshez vezető park és ösvény 100 méterre van a legszélső házaktól, mintha ez normális lenne. (Amúgy is kéretik elnézően viselkdni, a képtár vonatkozó albumában a józan észnél egy leheletnyit több a vízesés.)

aljnövény

A települések, amelyeken kersztülautókáztunk, sokban nem különböztek egymástól, inkább csak a kiterjedésük és a határukban legelésző tehenek száma/színe volt a differencia. Az is nagyon fura, hogy – leginkább osztrák hegyes vidékekre jellemző módon – a dimbekdombok között néha feltűnik egy ház, amit csak legelő meg dzsungel vesz körül. Aztán megint kilométereken keresztül semmi a világon, csak a vadon.

felhőben a little barrier island

Körbejártuk a látványosságot, kicsit ücsörögtünk, majd visszakapaszkodtunk a parkolóhoz és hazafelé vettük az irányt. Ekkor vagy jó 20 másodpercig esett az eső, de aztán ez annyira komolytalan volt, hogy el is állt, mi meg párolódtunk tovább a kocsiban. Az út hazafelé is inkább fárasztó volt, mint eseménydús, szépen hazakaptattunk, jól kifáradva. A CBD-től 92 kilométerre északra várt már bennünket az “Auckland welcomes you!” tábla, ekkor már közel voltunk. Elhajtottunk egy teljesen elmebeteg facilitás mellet, a város határában valaki kieszelte, hogy fedett, havas tobogánpályát kell építeni és meg is csinálta. Úgy hívják, hogy snowplanet.
Lehet síelni, snowboardozni, tobogánozni a -5ben, kinn meg 30 fok van… Tudom, hogy van ilyen Dubaiban, de az azért nem a realitások világa…

város

Gyönyörű napunk volt, odafelé Eszter aludt a kocsiban egy nagyot, visszafelé meg egy kicsit 🙂


kirándulóidő