Muzik – augusztus

Lejött a havi muzsikaellátmány, benne finom darabokkal. Az augusztusi etappban 4 album érkezett.

A hónap, számomra legérdekesebb találata Lee Konitz 2009-es albuma, a Live at the Village Vanguard. Konitz 1927-ben született Chicagoban, nagyjából nyolc évesen jutott hozzá első hangszeréhez (klarinét) amit aztán hamar lecserélt egy tenorszaxofonra, majd
átnyergelt az alt szaxofonra. A bigband éra közepén kezdett zenélni, amikor a rádióból Benny Goodman és Charlie Parker szólt, ’45-ben már a Teddy Powell Bandben zenél, megkezdve professzionális pályafutását, amely azóta is töretlenül zajlik. Úttörő szerepe volt az un. Cool Jazz megteremtésében a negyvenes és ötvenes években, olyannyira, hogy 1950-ben, játszik Miles Davis legendás, Birth of Cool c. albumán is. Kivételes tehetsége van a hosszú improvizációkhoz, és ezzel a tehetségével nem fél élni, szerencsére. Zenészkarrierje alatt a jazzirányzatok széles skáláján találhatunk tőle felvételeket, ( 1949 óta száznál is több albumon lelhetjük meg a munkáit) nem ritkán olyan nevek mellett, mint Dave Brubeck, Ornette Coleman, Charles Mingus, Gerry Mulligan, Elvin Jones, szóval tapasztalatban nincs hiány. Ahogy öregszik (fiatalodnak a vele játszók), egyre inkább experimentális irányba halad, számos kortárs freejazz és avatgard, improvizációt hangsúlyozó sessionban vesz részt, ez ezen az albumán is érződik. Erősen rekommendálom, bazijó, nézek még valamit tőle később.

Bill Evansról volt már szó a blogban, (itt és itt) ebben a hónapban ismét gazdagabb lett a gyűjtemény egy albummal. A Portrait in Jazz annak a trilógiának a része, amely a Sunday at the Village Vanguard és a Waltz for Debby Lp-kkel teljes (lásd a fenti linkeket), mindhármat 1961-ben rögzítették. Bill Evans a jazz haute cuisine-ja, a sztárallűrök nélkül, szakácssapik és csillagok helyett 7 Grammy-díj jelzi, hogy az letműve mennyire komoly dolog.

Shelly Manne 1920-ban született, New Yorkban, felmenői között több dobos is volt. A suhanckorában divatos swinghallgatás végül oda vezetett, hogy ő is verőket ragadott és dobolni kezdett. Pályafutása alatt megfordult a dixieland, bebop, swing, fusion és az avatgard környékén. Számos film és tévéfilm zenéjének készítésénél működött közre. A negyvenes évek nagy jazzfordulatánál (jött a bebop!) őt is elkapta az új hullám, Dizzyvel és Charlie Parkerrel dolgozott, de az akkoriban feltörekvő, később nagy névvé váló Lennie Tristano és Lee Konitz mellett is zenélt. Az ötvenes évek elején Los Angelesbe költözik, amitől a West Coast Jazz is kapott egy kis csavart, sok más mellett, dolgozott Art Pepperrel és Chet Bakerrel, Ornette Colemannal, gyorsan meghatározó alakja lett a nyugati parti jazz-szcénának. A filmzenész karrierje kicsit beárnyékolja a jazzdoboskarrierjét, a filmzenék túl populárisak a jazzsznoboknak, utólag. Kortársai szerencsére nem voltak ilyen finnyásak, Benny Goodman, Benny Carter, Earl Hines, Clifford Brown, Zoot Sims, Ben Webster, Maynard Ferguson, Lionel Hampton, Junior Mance, Jimmy Giuffre, Stan Getz, Sonny Rollins nem átallottak kiváló zenét csinálni Shellyvel, nem pedig fintorogni, hogy fujj, stúdiózenész. Az 1954-ben rögzített „The Three” & „The Two” album tényleg nem a My Fair Lady fülbemászó dallamvilágát hozza, de nem is célja, ehelyett inkább kimunkált, finom jazz, brilliáns ritmusokkal, és nem utolsó sorban a gyerek is szereti, hiszen pingvinek vannak a borítón.

Végül behúztam egy húsz trekkes Sonny Rollins gyűjteményt, kiegészítve az eddigi Rollins elemeket a kollekcióban.