Piha beach

Az ősz könyörületes hozzánk, a hűvös reggelek után ragyogó napsütés van egész nap és ez nem korlátozódik a hétköznapokra. A rádió majd’ minden reggel csodálatos napot ígér, és bár nem rajta múlik, nem hazudik. Kár otthon ülni.

Vasárnapon felkerekedtünk és némi bevásárlások után átballagtunk Immáékhoz, ott beleültünk a kisbuszba és elindultunk Piha felé. Piha egy szörfparadicsom a sziget Tasmán oldalán, hatalmas hullámokkal és széllel meg naplementével meg minden ilyen kötelező kellékkel, ideértve az öbölben ízlésesen elhelyzett kis szigetecskét is.

A környéken már jártunk, hiszen Pihától nem messze délre van Karekare, amiről már volt szó, nem sokkal az ideérkezésünk után, de ha valaki nem emlékezne (az hogy lehet?) akkor ott készült a fejlécben található partonsétálós kép is. A Pihától északra fellelhető Bethells Beachról pedig már írt Pukekó Tamás.

Aucklandon átvágva nemsorkára elértük a tasmán oldal hegyeit, azokra mind felkapaszkodtunk a kanyargós úton, majd egy igen szellemesen megválasztott ponton kiépített kilátóponton megálltunk és letekintettünk Pihára. A környék a Karekaréhoz igen hasonló sémát követi, magas dombok és sziklák között kis foyócska fut a tengerig, a tenger és a sziklák között homokos part terül el emberekkel.

Mivel a tengerágy szerencsés módon igen frankó hullámokat csinál, ezért egyrészt irdatlan mennyiségű szörfös sportol itt, másrészt működik a Piha Rescue, aki ezeket a szörfösöket később kiszedi a vízből. Az áramlatok és a víz alatti sziklák roppant csalókák tudnak lenni és mivel a tenger nagyon erős, nem kunszt pillanatok alatt súlyos sérülést vagy meghalást szerezni. Figyelnek is a mentészek piszkosul és szólnak hangosanbeszélőgép segítségével, amikor ötkor leteszik a műszakot és a továbbiakban nélkülük kell megfulladni, saját erőből.

Piha a nem szörfözők részére kimeríthetetlen mennyiségű homokozást, pocsolyában szökdécselést, partravetetthínáronugrálást, döglődőmedúzabámulást és tengerrobajlást kínál, mi ezekkel mind éltünk is, sőt, Imma felszeletelt egy döglött medúzát bicskával, nyilván hajtva a tudományos ismeretszerzés ősi vágyától. Etenboró Dávid se szeletelt volna különbül, istókuccse.

Amikor már lettünk vizesek, fáztunk a szélben, sütkéreztünk a napon és megtekintettük a kagylókat, sirályokat, tengeri csillagokat (könyörgöm miért pont tizenegy láb?) visszaballagtunk a kocsihoz és meglepően hosszú úton értünk haza, és Imma be is zöldült, biztos mert én vezettem és nem ő. Végül nem hányta le a lábunkat, és haza is értünk egy csudaszép nap után.