NZ Aviation Week – Jean Batten (Hine-O-Te-Rangi)

A repülés hajnalán nem voltak igazi szabályok, előírások és műanyagízű fröccsöntött egyenkaja, a repülés valós kihívást jelentett, igazi veszélyekkel és igazi hősökkel. Meg sok halottal. De az első repülések hatalmas eredménynek számítottak, hetente születtek az új és új rekordok. Új-Zéland több érdekes alakot is adott a repüléstörténetnek, lássunk elsőre egy csinos, (és huncut) hölgyet, Jean Battent.

Jean Gardner Batten 1909-ben született Rotoruán, de ez másokkal is előfordult, belőlük mégsem lett világhírű repülőnő. Maga Jean igazából Jane-nek született, de ez gyorsan elmúlt és onnantól kezdve Jeannak kellett őt szólítani. Szülei meglehetősen szegények voltak, akkoriban a gazdagok nem Rotorua környékén hemzsegtek (és ez máig sem változott igazán). Születése előtt néhány héttel, egy francia alak, bizonyos Louis Bleriot (Blérió Lajos) átrepülte a csatornát, és Jean anyukája Ellen, egy erről szóló, illusztrált ujságcikket tűzött a csecsemő Jean kiságya fölé a falra. Azt nehéz lenne egyértelműen állítani, hogy ez okozta a hölgy repülés iránti szeretetét, de legendának mindenesetre kiváló.

Ellen egész életében szoros kapcsolatban volt a lányával, személyisége meghatározta az övét is. Ellen meglehetősen emancipált nőszemély volt, aki erősen támogatta a szüfrazsetteket, a női egyenjogúsági mozgalmakat, és egyéb – akkor roppant modernnek számító egyéb irányzatot – mint az egészséges életvitel, egészséges táplákozás. Amúgy is igen csinos asszony volt, meglehetősen akaratos is, a családban gyorsan kialakult, hogy Ellen irányítja Jeant és Frederik (Jean apukája) a fiútestvért. Ez erős konfliktusokhoz is vezetett, de ne szaladjunk előre, egyelőre 1913-ban járunk, amikor a család Aucklandba költözött, az ifjú Jean pedig elkezdett a Melmerley Ladies’s Schoolba, egy elegáns és drága magániskolába járni, Parnellben. Az első világháború kitörése azonban betett az eleganciának, apuka ugyanis szolgálatba lépett a nyugati fronton, ezidőalatt pedig – érthető módon – fogászüzemének bevételei megszűntek, aminek következtében Jean állami iskolába kényszerült. Az anyagi nehézségek nem jelentették azt, hogy Ellen elhanyagolta volna a lányát, sőt, az állami iskolában el nem sajátítható, ám általa fontosnak vélt dolgokat mind megismertette vele, gyakran sétáltak ki Mission Bay-be, ahonnan a hidroplánjáratok indultak és a civil pilóták katonai képzést kaptak.

Fred 1919-ben visszatért a háborúból, ám eddigre Ellen, aki megszokta, hogy ő irányítja a házat, nem óhajtott lemondani erről a szokásáról, így rengeteg veszekedés után végleg felbomlott a család, a hölgyek külön költöztek, ám arról a kedves mama még gondoskodott, hogy az üzletét újra beindító apuka finanszírozza Jean tanulmányait a remuerai Ladie’s College-ben. Itt kiváló tanulmányi eredményeket ért el, bár barátokat nemigen szerzett, az iskola nagyon büszke volt rá. Tizenöt éves kora után beiratkozott egy titkárnőképző iskolába, amely mellett zongorázni és balettozni is tanult, azzal az eltökélt szándékkal, hgoy profeszionális előadóművész lesz. 1927-ben azonban Lindbergh fogta magát és átrepülte az óceánt, az erről szóló hírek fordították figyelmét a repülés felé, alaposan el is határozta, hogy ő bizony repülni fog, ezt édesanyja is erősen támogatta, össze is hozott egy repülést Jeannek Sydneyben Charles Kingsford Smith kapitánnyal, aki akkoriban már híres repülő volt. Ez az élmény örökre megváltoztatott mindent.

1930-ban eladták a zongorát és az árából angliába utaztak, ahol Jean megkezdte repülőtanulmányaita London Aeroplane Clubban, és év végére a kezében volt A-kategóriás repülővezető engedélye, egyből el is kezdte tervezgetni a szólórepülését Ausztráliába – hogy megdöntse Amy Johnson tizenkilenc és fél napos rekordját. A repülés már akkoriban sem volt olcsó mulatság, apukától érkező heti három fontos csekk nem tette lehetővé az interkontinentális utak finanszírozását, vagy repülőgépek vásárlását. Jean először bátyjához fordult támogatásért, aki éppen Londonban színészkedett (nem túl nagy sikerrel) de ebből nem lett semmi, úgyhogy Jean soha többet nem is állt szóba testvérével. Rájött, hogy rendes, nagy szponzort kell szereznie, ehhez viszont kereskedelmi jogosítvány kell, (amivel utast is lehet szállítani) ehhez viszont száz órát kell repülni, amit három fontból nem lehet. Jean szemrebbenés nélkül kért kölcsön ötszáz fontot (!) egy újzélanditól, aki éppen a királyi légierőnél volt pilóta. Szegény Fred Truman erős házassági reményektől fűtve adta át a lóvét, ám Jean, miután megszerezte a B-kategórás jogsiját, lelépett, az ötszáz font visszaadásáról szó sem esett. Ehelyett komoly érdeklődéssel fordult egy gazdag szövetkereskedő fia felé, akit rávett, hgoy gazdag szüleitől kérjen kölcsön és vásároljon neki egy repülőt. Victor Dorée négyszáz fontért megvett egy de Havviland Gipsy Moth kétfedelűt, majd átadta Jeannak.

Az első GB-Au repülési kísérlet 1933-ban indult, és három kényszerleszállással összetört géppel, Karachi mellett végződött. Szerencsére Jean nem sérült meg, visszatért angliába majd ismét pumpolni kezdte Doréet, hogy vegyen neki másik repülőt, de Victornak ekkor már több esze volt és nem kért a dolgoból, Jean meg is szakított vele minden kapcsolatot azonnal. A hölgy ekkor fordult Charles Wakefiled és cége irányába, a Castrol olajcég tulaja amúgy is rajongott a fiatal repülőnőcskéért, úgyhogy finanszírozott egy használt Gipsy Moth-ot neki (lajstromjele: G-AARB). (Miközben a hölgy eljegyezte magát egy brókerrel, bizonyos Edward Walterrel ) A kövekező próba még szerencsétlenebbül végződött 1934-ben, Jean Rómáig jutott, ahol kifogyott az üzemanyaga, belerepült valami antennaerdőbe és leesett, a gépet ripityomra törte, de ismét nem sérült meg. A gépet kijavíttatta és visszarepült vele Londonba, kölcsönvette Edward saját repülőjének alsó szárnyait, és két nappal később megint úton volt. Ezúttal sikerrel, 14 nappa, 22 és fél órával később leszállt Darwinban, majd’  öt napot ráverve Johnson korábbi rekordjára.

Ausztráliában és Új-Zélandon Jean hatalmas sztár lett, ünnepelték, amerre járt, előadókörutakat tartott, díjakat kapott, szóval tenyerén kezdte hordozni a világ, megismerték a nevét, szóval híres lett, amennyire a harmincas években csak híres lehet valaki. Még ebben az évben, körútja során beleszeretett egy ausztrál pilótába, felbontotta eljegyzését Edwarddal (aki erre elküldte a számlát a kölcsönkért szárnyról) és visszarepült angliába, ezzel ő lett az első nő, aki odavissza megrepülte az anglia-ausztrália távot. Londonban is hatalmas sikerei voltak, a nép imádta, díjakat kapott, a lapok cikkeztek róla és pénz is került szépen, ekkor szerezte a “Garbo of the skies” becenevet is. Elkezdett új kihíváson gondolkozni.

Tanulva a nyitott doppeldekker sajátosságaiból, új repülője egy zárt kabinú Percival Gull 6 lett, amelyet kétezer fontért vásárolt. Ez már nem az a vászonborítású lélekvesztő volt, amivel addig röpködtek (a repülésben amúgy is elképesztő fejlődést hoztak a harmincas évek), ez egy precíz, könnyűfém légijármű volt, fékezett kerekekkel, fékszárnyakkal, kétszáz lóerős motorral és kiegészítő üzemanyagtartállyal. Némi gyakorlás után, 1935 novemberében angliából délamerikába repült, ami nem csak azért volt nagyszerű teljesítmény, mert ő volt az első nő, aki egyedül átrepülte az óceánt, de az összes navigációs eszköze csupán egy óra és egy iránytű volt. Délamerikában is ünnepeltette magát egy kicsit, majd visszatért angliába, és elbújt anyjával vidéken. Egy évig senki nem tudta mi van vele, ám amikor előjött a rejtőzködésből, nem jött üres kézzel, bejelentette, hogy angliából egyenesen új-zélandra repül, amit még senki meg sem próbált előtte.

1936 október tizenhatodikán, tizenegy nap és negyvenöt perccel azután, hogy felszállt angliában, a kis repülő leszállt Aucklandban a Mangere reptéren. Az út szinte mindent kivett Jeanból, súlyos idegösszeomlással a déli alpokba vitték gyógyulgatni, ahol három hónapig lábadozott. Miután ’37 februárjában visszatért, elindult, hogy szerelmével, az ozzi pilótával találkozzon, aki sajnos éppen akkor szenvedett halálos repülőbalesetet, úgyhogy Jean és mamája ismét visszavonult a nyilvánosságtól. A depresszióból anyja kirángatta és visszazavarta repülni, úgyhogy Jean visszarepült Ausztráliából angliába, mindössze öt nap és tizennyolc óra alatt, megdöntve mindkét nem eddigi sebességrekordját a távon. Az anglia-újzéland rekordot negyven évig nem döntötte meg senki.

Ezután a történet kicsit eltávolodik a repüléstől és inkább a celebek világáról kezd szólni, Batten megírta emlékiratait, amelyben előszeretettel utalt rá, hogy a birodalom repülőútvonalainak kijelölésében múlhatatlanok az érdemei, ugyanakkor az az igazság, hgoy Jean egy lehelletnyit lekésett a hőskorról. A harmincas években virágzó kereskedelmi repülés működött a brit birodalom területén, menetrendszerinti utasszállítójáratokkal. Anyjával utazgattak Európában, Jean előadásokat tartott és népszerűsítette a repülést, sőt kampányolt a brit légierőnek is. Amy Johnson (akinek a rekordját megdöntötte) szolgált és elesett a kiegészítő légihadtestben, ám Jean nem repült a háború alatt, felajánlott a szolgálatait a légierőnek, de nem kértek belőle, bár a kis Percival repcsit azért katonai szolgálatba állították. Jean lehúzta a maga három évét a lőszergyárban szalag mellett, mint annyi más nő angliában a háború alatt. Hadikölcsön-népszerűsítő körútjai alatt szeretett bele egy újabb pilótába, aki Európában bombázott azidőtájt, de sajnos nem tért vissza az egyik küldetéséből.

Jean és mamája Jamaikába költözött, majd 1953-ban visszatértek Európába, ahol fel és alá utazgattak, egészen 1960-ig, amikor is egy pici halászfaluban letelepedtek Malaga mellett. Hat évvel később, egy utazás alatt Ellen, 89 éves korában meghalt Tenerifén, Jean egyedül maradt és visszavonult a világtól, egészen 1969-ig, amikor megjelent Londonban, komoly meglepetést okozva a repülés világában, szinte senki nem emlékezett rá, sokat azt hitték már rég meghalt. Egy évvel később Új-Zélandra látogatott, ahol, bár álnéven érkezett, felismerték és komoly médiafigyelmet kapott. A zátonyon utoljára 1977-ben járt, (akkor éppen szőkén). Senki nem tudja igzaá, hogy hol töltötte az utolsó öt évét, ami biztos, hogy 1982  november huszonkettedikén, magányosan és elfeledve, belehalt egy elfertőződő kutyaharapásba Mallorcán. A hleyi hatóságoknak fogalma sem volt, ki volt a halott, ismerős vagy rokon nem jelentkezett, ígyhát a holttestet a szegények temetőjében, tömegsírba temették.

Jean, ha nem is volt igazán úttörője az aviatikának, mindenesetre az aranykorban bevéste a nevét (és ezzel Új-Zéland nevét is) a repüléstörténetbe. Emlékét ma szobor, utcanév is őrzi, Percival Gull 6-osa az Aucklandi reptéren van kifüggesztve a róla elnevezett terminálon. A Hine o te rangi nevet (az ég leánya) az Arawa törzstől kapta 1935-ben.

5 thoughts on “NZ Aviation Week – Jean Batten (Hine-O-Te-Rangi)”

  1. Ööö, nem akarom beleütni az orrom olyan dolgokba, amikbe nem kellene, de ez valami személyes örök sérelem vagy ellentét eredménye, hogy Angliát mindenhol következetesen kisbetűvel írod?

  2. Köszi!

    És tegnap elfelejtettem beírni, így most pótolom hogy – szokás szerint – ismét egy érdekes és minőségi bejegyzés, nagyon köszünjük és várjuk a többit is!

    /r.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.