a Skyhawkok végnapja

A kiwi légierõ nem kifejezetten a világ legkorszerûbb katonai szervezete, a felszerelése sem igazán high-tech, a harci repülés igen drága mulatság. Éppen most zárul – kissé dicstelenül – a korábban szolgálaton kívül helyezett repülõgépek kikukázása. 2001-ben került parkolópályára két típus, a Skyhawk és az Aermacchi, kivonásukkal szûnt meg a 75-ös számú repülõszázad is.


A Douglas A-4 Skyhawk az ötvenes években született, válaszul az akkor felmerülõ igényre egy sugárhajtómûves vadászrepülõ után. Az elsõ próbarepülés 1954 nyarán zajlott, ’56-ban pedig már hadrendbe is álltak az elsõ darabok az USÁban. A Skyhawk messze a várkozáson felül teljesített, közel fele olyan tömegûre sikerült, mint a pályázati kiírásban szereplõ limit, a rövid deltaszárnyak miatt nem kellett bonyolult megoldással felhajthatóvá tenni a szárnyakat a hordozókon való tároláshoz, ráadásul ebben a típusban jelent meg elõször az a légi utántöltési képesség, amellyel egymást tudták tankolni az A-4esek. Összesen 2960 darab készült belõlük és számos ország légierejében szolgáltak, végigcsináltak három háborút (Vietnam, Jom Kippur és Falkland szigetek). A gyártásukat 1979-ben szüntették be, amikor a folyamatos fejlesztés sem tudta kompenzálni az új modellek technikai fölényét.

Az RNZAF-ban a Skyhawkok elsõdlegesen vadász és vadászbombázó feladatokat láttak el 1970-tõl 2001-ig. 1965-ben született a véderõ állapotát és a kívánatos változásokat tárgyaló áttekintés, ebben már konkrét elképzelések vázolódtak az akkor már 20 éve nem gyártott EE Canberra (a Martin B-57 eredetije) bombázók lecserélésérõl, amely 1970-ben meg is történt, a Canberrákat eladták az indiai légierõnek, helyükbe érkeztek a Skyhawkok (lajstromszámok: NZ6201-6218 az elsõ kontingens, majd NZ6251-6256 a második) így Új-Zéland lett a negyedik ország – Argentína, Ausztrália és Izrael után – amely vásárolt belõlük.

Az elsõ 14 repülõ 10 A-4K és 4 TA-4K volt, összesen 24,65 millió dollárba került, amelyet két pénzügyi év alatt kellett kifizetni, de az összeg tartalmazta a tartalék alkatrészek, kiszolgálóberendezések, oktatástámogatás és a földi-, és a hajózószemélyzet kiképzésének árát is. A repülõk az USS Okinava fedélzetén érkeztek Aucklandba szépen becsomagolva, a kihajózás után közúton vontatták õket a Whenuapai légibázisra, ahol felkészítették õket a repülésre. Az elsõ hazai Skyhawk (NZ6254) május 21.-én szállt fel, az elkövetkezõ hét napban pedig követte a többi is az Ohakea légibázisra, ahol az állomáshelyüket kijelölték.

1997-ig szolgáltak a Skyhawkok zavartalanul, részben együttmûködve az Ausztrál légierõvel (közös bázisuk volt Nowrában 1991-tõl), amikor a véderõ állapotát felmérõ újabb jelentés azt írta, hogy az utolsó A-4-eket a kétezres években ki kell vonni a hadrendbõl, ideje korszerûbb légijármûveket beszerezni. 1999-ben alá is írt a kormány egy szerzõdést 28 db F-16A/B-rõl, de a politikai csatározások és a kormányváltás után, 2000 márciusában a szerzõdést visszavonták. Nem csak az F-16-osok bérlete ugrott, hanem a Skyhawkok felszámolásával a 75-ös repülõszázadot is feloszlatták 2001 december elsejei hatállyal, a repülõkre pedig elkezdtek vevõt keresni. A 2, 14 és 75 repülõszázadok feloszlatásának ünnepségét december 13.-án tartották Ohakeában, a Skyhawkok legtöbbjének utolsó légiútja a woodburne-i raktárba vezetett. A 2-es számú repülõszázad állomásozott Nowrában, a 14-es pedig az Aermacchi MB339-CB-ken  szolgált. Öt gép maradt Ohakeában, ebbõl három (NZ6217, NZ6252, és NZ6255) maradt bemutatógépnek, amit megnézhetnek a vevõk, kettõ pedig (NZ6205 és NZ6206) nagyjavításra maradt.

Azóta a gépek nem mozdultak, a raktározásuk és állagmegóvásuk költsége azonban egyre nõ, a hadrafoghatóság legkisebb esélye nélkül. Korszerû vadászbombázók beszerzése azóta sem történt meg, ami viszont még szerencsétlenebb dolog, a Skyhawkokat nem akarja megvenni senki. Fura irónia, hogy a repülõszázadok felszámolását élesen ellenzõ Ausztrália az, aki kért egyet a múzeumba, tíz évvel azután, hogy a friss Labour kormányzat gyakorlatilag lemondott az önálló, az ország légterét ellenõrizni tudó légierõrõl.

A gépek eladásának esélye sosem volt komoly, a sárkányok a hatvanas évekbõl származnak, a többször korszerûsített fedélzeti mûszerek és berendezések pedig nem értékesíthetõek csak úgy, ráadásul, ha valaki ilyesmit akarna venni, akkor annyit kap az USÁból, amennyit a szíve diktál, ráadásul azokat a sivatagban tárolták, amibõl errefelé kevés van. A gépek tárolása eddig felemésztett 35 millió dollárt, anélkül, hogy akár egy métert repültek volna. Ha most nekiállnának elvégezni a komplett átvizsgálást és nagyjavításokat, az legalább ugyanennyibe kerülne. A Clark-kormányzat döntése úgy tűnik nem csak roppant költséges volt, súlyosabb következményei is lettek, a jelenlegi véderő hosszútávú terveiben már nem is szerepel egy harci repülőegység felállítása, a bátrabbak is csak logisztikai (C-130H Herkulesek és Boeing 757-200-asok) és tengeri felderítő feladatokat (P-3K Orionok) képzelnek el, köszönhetően annak, hogy egy működő, bevetésre kész légiegységet kellene teremteni a semmiből, minden infrastruktúrával és személyzettel, rohadt drágán. Ez persze elhelyezte az országot is a csendes-óceáni térképen, hiszen komoly szerepet nincs mivel vállalni. Ami biztos, hogy akár mi lesz is, az adófizetők már duplán buknak, egyrészt a felesleges tárolási és megsemmisítési költségek miatt, másrészt pedig azért, mert a légierő röpképessége ugrásszerűen megközelítette az emblémáján szereplő madárét.

Egy amerikai vevőjelölt akadt, a 17 A-4ért és 17 Aermacchiért 155 millió dollárt ajánlott, de szükség volt az USA kormányzati engedélyére, ez az engedély viszont nem akart megszületni, 2009-re viszont elfogyott a pénz, vagy elvitte a válság, az üzletből nem lett semmi. A kútba esett üzlet helyett felmerült, hogy a földi személyzet kapja meg a gépeket, gyakorolhatják a szerelést, vagy alkatrészenként értékesítik őket, vagy végső esetben bezúzzák mindet és le van tudva az egész. Az Aermacchik eladása vagy oktatógépként való üzemeltetése reálisabb megoldás lehet, az eladásukhoz nem kell az USA engedélye. Az egész történet  szomorú, és egyben kiváló példája annak, hogy mennyire komoly következménye tud lenni egy pillanatnyi politikai érdekből hozott döntésnek.

További képeket a www.kiwiaircraftimages.com-on találhattok az légierő gépeiről, fenti képeket készítőjük, Phillip Treweek engedélyével használtam fel.

Pictures were used with the permission of Phillip Treweek. (Thanks Phil!)

11 hozzászólás “a Skyhawkok végnapja” bejegyzéshez

  1. Lássuk be, hogy a RNZAF a címermadara megválasztásakor pecsételte meg önnön sorsát. Szegény kiwimadaraknak is csak fogy a számossága, és egyre többe kerül az életterük állagmegóvása is.

    1. Bizony, gondolom vigyázniuk is kell, nehogy meglepetésszerűen lerohanja az országot a… ööö, melyik is a legközelebbi, kevésbé szívélyes hangulatú ország? Szóval, a szinte szájukban lévő (15ezer km) Észak-Korea inváziós seregeinek visszaverése érdekében igen nagyon indokolt egy erős, jól működő vadászbombázókból álló légierő.:)

  2. Laca, a vadászrepülők (meg hadsereg) nem azért kellenek egy országnak, hogy ne rohanja le őket a szomszéd. Nem is azért, hogy legyen aki letörje a kukoricát.

    Jelen pillanatban NZ egy koreai halászbárkát sem tud kirugdosni a territoriális vizeiről, amit pl. pont tudott amíg volt bevethető harceszköze és volt is példa erre.

    Kevés olyan ostoba luxus van, mint a haderőn spórolás.

  3. Kicsit nagyobb léptékben nézve, ugye voltak itt a növények, amik nem nagyon használnak mérget a védelemre, aztán meg a madarak, amik kifejlesztették a nem-mozdulok-amíg-veszély-van védelmi stratégiát. aztán jöttek az emberek, meg hozták a rágcsálókat, amik letarolták a növény és állatvilág legnagyobb részét, majd kifejlesztették az ide-úgyse-jön-senki védelmi módszert.

    Namostan, vagy a történelemből nem tanulunk, vagy a védelem, mint olyan, nem kompatibilis a szigetlakással.

  4. ne fárassz Pukke, ez nem erről szól. A szigetlakással sincs semmi baj. A fejekkel van – mert nem tanulnak a történelemből, az ember pedig nem változik, akkor sem, ha ez a jólétben ücsörögve másképp látszik.

    Nem mellesleg mindenhol először volt a fák-virágok-fény, nem csak itt.

  5. Kiwimadár, mint a légierő címerállata. Priceless. 🙂
    A Snipereké lehetne a vakond (lokál erszényes megfelelője)

  6. Jééé… eddig azt hittem, ez a logó csak poén…. (pirul). Akkor most komolyan izmosítani kell a felsőtestemen, hogy méltó módon viselhessem az air force-os pólómat 🙂

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.