Mount Ruapehu

Az egyesült magyar anyák szervezésében részt vettünk egy egész hétvégés síkalandon, a Mt. Ruapehu hegynél. A hegy majdnem négyszáz kilométerre van aucklandtól dél felé és ez a legmagasabb hegy az északi szigeten, 2797 méter magas, de még így sincs benne izéland harminc legmagasabb csúcsában. A jelenleg is aktív vulkán a Tongariro Nemzeti Parkban található, a Taupo tótól kb 40km-re délre. Két nagy síterepe van, a déli oldalon a Turoa, itt jártunk mi is, az északi oldalon pedig Whakapapa, és van még egy a keleti lejtőkön is, Tukino, de oda csak masszív terepjáróval lehet felmenni. Viszont ott alig van ember. Vulkáni aktivitás (kitörés) legutoljára tavaly szeptemberben volt, majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt.

Mi pénteken délután három körül indultunk el, és szerencsésen megúsztuk a városból kifelé tartó forgalom nagyját, úgyhogy kényelmes tempóban tudtunk döcögni dél felé. Az idő csodaszép volt, sütött a nap, meleg volt és mivel még délelőtt legyártottam több tonna szendvicset, kedélyesen falatoztunk az út első másfél órájában. Aztán felébredt a gyerek és harsány unatkozásba kezdett, de hát a hosszú út az nem kellemes szegénynek.

Sötétedés után már mi is eléggé untuk a dolgot, mert már a tájban sem lehetett gyönyörködni, viszont egészen kellemesen haladtunk, szinte végig megvolt a 90-100-as tempó. Volt nálunk egy kölcsön GPS, de nagy szükség nem volt rá, inkább csak sötétben volt kényelmes, hogy mondogatta merre menjünk, nem kellett lámpást gyújtani a térképnézegetéshez.

A szállásra, kb 386km megtétele után, fél nyolc körül értünk be, ahol már hemzsegtek az egyesült magyar anyák és ezek szatellitái, úgyismint gyerekek meg férjek. Kipakoltuk a cuccot, kicsit eszegettünk, sörözgettünk és mentünk is aludni, igazi emeletes ágyon, mint táborozós korunkban. A szállás egyébként teljesen jópofa volt, kicsit szotüdülő hangulat, ellenben volt központi fűtés, radiátorral. Jól meg voltunk lepődve, de még működött is, kivéve éjszaka, amikor ugye alszik az ember, akkor minek. A recepcionista néni el is magyarázta, hogy ha 20 fok fölé tekernék a termosztát, akkor az elviselhetetlen lenne, tán még egészségtelen is, de nem vitatkoztunk. Azért nem kellett megfagyni.

A falucska, ahol laktunk, Raetihi névre hallgat és egész egyszerűen nincs ott semmi. Na jó van a szállásunk és egy birkagyapjú felvásárló, de ez minden. Hosszú, üres, poros boltsorok, semmi mozgás óraszám, mintha ciánoztak volna, nagyon fura. Egyébként saját magát Historic Raetihinek hívja, és tulajdonképpen meg is van erre az oka. 1893 óta létezik a település, sokáig kizárólag vizen lehetett megközelíteni a tenger felől, a Pipiriki folyón. 1917-ben megépült az út Wanganuiba, nemsokkal később a vasút is és a városka csudálatos fejlődésnek indult. Nem mellesleg kultúrhistóriai mérföldkő is a falu, itt található a déli félteke legöregebb színháza, de érdemes megnézni a múzeumot és a régi vasútállomást is. Mi ezt nem tettük, ma a település legnagyobb erénye a csönd és az, hogy látszik onnan a nagy hegy.

Másnap reggelig a hegyet magát nem is láttuk, mert sötét volt, viszont reggel a napsütésben egyből észrevettük, hiába próbált elbújni, nagyon szép, nagy hegy. Minden szokásos hegyes kellékkel, alul zöld, középen szürkésbarna, felül fehér, szóval megfelel a nemzetközi versenyszabályzatnak. Reggeli után bepattantunk a kocsiba és elindultunk hegyiránt. Ez azt jelenti, hogy át kell ballagni a nagyjából 10 km-re levő Ohakune-be, ott pedig ráfordulni a Ruapehu Roadra, ami – meglepetés! – felvisz a sípályákhoz a hegyre.



Az út fölfelé gyönyörű, ahogy kanyarog a szűk szerpentin, eleinte még az esőerdő fái és a gazdag aljnövényzet alkot falat az ember mellett, majd a növények egyre kisebbek lesznek, meg kevésbé zöldek, ahogy haladunk felfelé. Darab idő és sok kanyargás után viszont elmúlik a növényzet és maradnak a sziklák meg a magasból lenézés, a hóhatár felett nem sokkal már jönnek is a parkolók.

A hegy okosan meg van szervezve, 8 nagy parkoló van, a legfelső telik meg legelőször a koránkelőkkel, aztán fokozatosan a lejjebbiek. Az sem baj, ha csak a legalsóban kap helyet az ember, mert a liftek és a parkolók között folyamatosan ingyenes buszok hordják a népeket felfele vagy lefele, igény szerint. A gyakorlott arcok azok simán átöltöznek a kocsiban, felbuszoznak már bakancsban, hónuk alatt a lécekkel, csak a síbérletet veszik meg fönn és már szaladnak is a felvonókhoz.

A sípályák hatalmasak, rengeteg van belőlük, és mindenki összevissza sízik, esze nélkül, de igen jól szervezett az egész, nem véletlen, ez izéland legnagyobb síterepe. Fent a lifteknél van a kölcsönző is, ahol teljes felszerelést lehet bérelni, odamehet az ember egy szál eftpos kártyába öltözötten és ha eleget áll sorba, akkor komplett síhuszárként baktathat a liftekhez.

Mivel bazisokat kellett volna sorba állni, amihez nejnek nem volt kedve (közülünk csak ő tud sízni) inkább béreltünk egy szánkót, mert az fél perc alatt megvolt és kimentünk a szánkópályákhoz, ahol már több egyesült magyar anya szánkózott a leszármazottakkal. Annyira jó idő volt, hogy fél óra után már rövidujjúban szánkóztunk, meg nézegettünk a hegyről lefelé. Állítólag ilyen szép nap csak 4-5 van egy évben és sosem hétvégén, de minket szeretett a hegy, annyira, hogy még a Taranaki is tisztán látszott a távolban. (tessenek naptejet használni!)

Mivel a látogatójegyet nem kezelik a felvonónál, csak ránéznek az emberre és ha felszerelés nélkül van ott, akkor simán felengedik, mi is fellifteztünk párszáz méterrel feljebb, ahonnan mégcsodaszebb kilátás volt. Kicsit voltunk fenn, aztán lefelé libegőzve újabb magyarokkal találkoztunk, akik felfele libegőztek, jó móka volt. A gyerek végül megbarátkozott a hóval, bár eleinte nem volt elégedett, és a szánkótól is sírásra görbül a szája, de később azért azt egészen jól tűrte, hogy apa vontassa.

Amikor meguntuk a hegyezést, akkor lementünk a faluba, bevásároltunk kajákat meg sört és visszamentünk a szállásra pihenni meg enni. Este meg sörboroztunk, pingpongoztunk, beszélgettünk, aztán mindenki ment aludni, jól kifáradtunk, pedig nem is síztünk.

MIvel odafelé a hegyet nyugatról kerültük meg, (ez a gyrsabb út) visszafelé a keleti oldalt választottuk, erről szól majd a következő rész. Fotók itt.

“Mount Ruapehu” bejegyzéshez 17 hozzászólás

  1. Nagyon szép hely!
    Legközelebb feltétlenül próbáld ki a sízést, hatalmas élmény! (Igazán hatalmas csak az első esések után persze! 🙂

  2. “…ha 20 fok fölé tekernék a termosztát, akkor az elviselhetetlen lenne, tán még egészségtelen is…”
    😀
    Ezek után felmerül a kérdés: mennyi nálatok nyáron a csúcshőmérséklet?

    Baky

  3. A körülmények szerencsétlen együttállása miatt sajnos nekem kimaradt a Mt. Ruapehu. Máig sajnálom. De talán legközelebb…

  4. A Mt. Ruapehu-ról mindig az a 3 napos izomláz jut eszembe, ami a lábizmaimat szorongatta, a Tongariro Crossing után… Ha tudtam volna, hogy (nekem) mennyire húzós lesz, nem megyek el, de most olyan szép emlék. Klasszak a képek!

  5. annyit gondolkodtam, hogy ezt az “azt már nem”-et beszúrjam-e, de aztán úgy gondoltam senki se fogja majd érteni.

    úgyhogy most risztekp és hozsanna, megérte volna 🙂

  6. Akkor majd pár év múlva, ha nagyobb a lányod… vagy amikor már külön utakon jár, és kettesben vagytok 🙂

  7. Sorbanállás sícuccér? Látod Opi, nem kellett volna anno Moszkvában hagynotok (vagy a gyümölcsösi téren?) a pöpec sífutó cuccotokat! Lett volna vidámság a hegyen! Alsó-lentiek biztosan nem láttak még olyantat!

  8. Haware, az lett volna a szép, a szovjet falécekkel 🙂 no meg ahogy nézik, hogy pisálom a vért, mert az nem kifejezett sífutó terep :))

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.