Útban hazafelé

Vasárnap korán keltünk, összepakoltunk, leadtuk a szobakulcsot és nekivágtunk a hazaútnak. Mivel nem kellett sietnünk, nem nagyon kapkodtunk, volt időnk kényelmesen nézelődni. Azt eszeltük ki, hogy nem a hármas úton megyünk haza, hanem keletről kerüljük a nagy hegyet, majd el a Taupo tó mellett és úgy haza.

A vulkán keleti oldalán fut a Desert Road nevű út, amely nem annyira sivatag, mint inkább kietlen, van is arrafelé egy hatalmas katonai terület, ahol tudják gyakorolni a katonák mások lemészárlását. Mondjuk ahogy éppen áll a sziget hadserege, inkább csak a szaladgálást és a bukfencezést tudják gyakorolni, a technika üzemeltetésére nem nagyon van pénz. Azért szép kaland lehet ezen a területen gyakorolni bármit, nyáron erős szél, erős nap, árnyék sehol, sötét talaj, némi füvekkel, de jobbára csak sziklák, amíg a szem ellát.

Az itt átvezető út elég elhagyatott, roppant kanyargós és folyton lezárják valamiért, hol méteres havak, hol az olvadó hóléből keletkezett folyók mossák el, és amikor semmi ilyen nincs, akkor vannak az erdőtüzek, ezért több automata kapu is van az úton, hogy szakaszokban le tudják zárni, ha esemény van.

Itt a zátonyon az élesebb kanyarok előtt kiírnak egy “javasolt” sebességet, amivel biztonságosan bevehető a kanyar, ez általában be szokott jönni, én be szoktam tartani. Itt meg muszáj volt, időnként a 25km/h-t javasolta a tábla és annyi pont elég is volt. A környék nagyon szép, még ha nyers is kicsit. Waiorutól egészen Turangiig kocogtunk ezen, a táj pedig egyre barátságosabb kezdett lenni, már fenyőerdőkön és szelíd lankákon hajtottunk keresztül, amikor felbukkant a tó.



A Taupo-tó meglehetősen méretes darab, a kerülete 193km, a felülete 616 négyzetkilométer, ez a legnagyobb vízfelületű tó az országban. Nagyjából huszonhat és félezer évvel ezelőtt, úgy délután fél három körül tört ki az a hatalmas szupervulkán, amelynek beomlott krátere a mai tó, az egész nagy pancs egy kalderában helyezkedik el. Ez a kitörés még nem a mai formáját határozta meg a tónak, az elmúlt huszonhétezer évben közel harminc hatalmas kitörés zajlott le.

Ezek legnagyobbja az Orunaui Kitörés intézte el lagalaposabban a tájat, több, mint ezer köbkilométer cuccot dobott szét és négyszáz négyzetkm-es likat hagyott maga után. Az írott történelem egyik legnagyobb kitörése hozta el a tó jelenlegi formáját, a Hatepe Kitörés (a vulkánkitörés indexen 7-es) füstöszlopa kétszer akkor volt, mint a Mt. St Helens-é, a jelenséget Rómában és Kínában is észlelték, ahogy az odaérkező hamu hírt adott róla. Ekkor még (isz180 körül) a zátony lakatlan volt, úgyhogy csak a táj változott meg egy kicsit.

A tó átlagosan 110m mély, de a legmélyebb pontja 186 méter, a Waitawhanui-, a Tongariro-, és a Tauranga-Taipo folyók táplálják és a tó vizéből lesz a Waikato folyó, amely esszenciális alapanyaga a Waikato Drought nevű sörnek. Lakik benne (nem a sörben) mindenféle jószág, kiváló szivárványos és barna lazac, smelt, hogy a lazacnak is legyen mit enni, meg a mélyebb részeken, ahol vulkáni események zajlanak, mindenféle forróvizek bugyognk a tó alján, ott szivacsok meg mindenféle gusztustalan ázalag lakik.

Úgyamúgy a tó persze szép is, pláne ilyen ragyogó napsütésben, mint amiben mi utaztunk, és a tavat megkerülő útról gyönyörű látvány tárul az ember elé. A tó, peremén mindenféle hegyek, sziklák, dús növényzet, meg minden, teljesen jól felszerelt kis tó, tiszta előszezon-balaton érzés volt áthajtani a kis falvakon a tóparton.

A tó északi csücskében van Taupo városka, príma hely, hangulat meg minden, meg is álltunk kávézni egyet meg lógatni a lábunkat, érezni a friss szelet és napsütést a parton. Az idő még mindig nagyon tiszta volt, úgyhogy a távolban jól látszott a Mt. Tongariro és a Mt. Ngauruhoe hegyek a havas csúcsaikkal, előttük a kék vízzel, giccses volt, na.

A kis pihi után továbbindulva hamar elértük Wairakei-t, és most a figyelmes olvasónak felcsillanó szemmel kell a homlokára csapni. Nem? Jellemző, na mindegy, szóval itt van az egyszer már említett geotermikus erőmű, amelyet most enkezemmel fotóztam. Az erőmű az út két oldalán van, a csövek átmennek az út alatt, mi be is mentünk a susnyásba alaposan, hogy megnézzük, de csak egy kis nyaralótelepet találtunk az út végén, ahol lámák és birkák legeltek meg pávák meg mindenféle háziszárnyas. Megnéztük a lámát, kicsit féltünk tőle, mert szabadlábon védekezhetett, úgyhogy nem is maradtunk sokat, hanem visszazötykölődtünk a földúton a kövesútra és elfordultunk az egyes úton Cambridge felé.

Egész odáig semmi érdekes nem volt, amíg a Hamiltont elkerülő 1b útra rá nem fordultunk. A gps is és a nej is aszonta, hogy ez mennyivel klasszabb lesz, mint átmenni Hamiltonon, amit egyrészt útál az ember (mármint bemenni a városba pirosnál álldogálni, ha eddig folyton lehetett haladni) másrészt meg persze, hát az elkerülők az ember barátai, majd suhanunk.

Innen üzenem annak, aki kieszelte, hogy hogyan lehessen elkerülni Hamiltont, hogy hollók vájják ki a szemét. Ugyanis ez nem egy külön út, ami elkerül, hanem kis falvak éppen útba eső utcáiról van szó, és nem elég, hogy egy szakaszon percenként van macisajt vagy stoptábla vagy derékszögű kanyar, de ezeket a gps nem tekinti irányváltásnak és egy büdös szóval nem jelzi, hogy készülj barom, macisajt, fordulj jobbra, menj 25 métert, fordulj balra és kész. Roppant idegesítő volt, pláne, hogy ekkor már vasárnap délután volt, tehát nem egyedül autókáztunk, és minden rohadt macisajtnál ki kellett várni, hogy az előttünk álló 10 autó mind elsőbbséget adjon, körülnézzen meg átfáradjon a túloldalra, ami ismét az 1b.

Na mindegy, végül is elkerültük Hamiltont, és Huntly-nál (szintén már említett, irdatlan erőmű van a folyóparton) pedig már érződik az autópálya előszele, ezt úgy hívják, hogy Waikato Expressway, ebből lesz Bombay után majd az autópálya, amiely be és átvezet Aucklandon. Ezen szépen hazadöcögtünk, a langyos vasárnapi forgalomban, itthon pedig kiszellőztettünk, kipakoltunk és jól elfáradva elmentünk alunni.

.

“Útban hazafelé” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Hamilton elkerülésénél ezt a nyugalmat kicsit zsebretetted 🙂
    Mikor mentek Rotoruára?

  2. Na jó, az elkerülőnél tényleg elkapott az agyfasz 🙂
    Rotoruára majd nyáron valamikor. A főbérlőnknak rotoruától 15km-re van egy tóparti nyaralója és aszonta mehetünk amikor akarunk, úgyhogy majd hétvégézünk ott egyet valamikor.

  3. A tóparton azoknak a furi fáknak nem tudod véletlenük mi a nevük?

    Nálatok a gyermeknek tök természetes h ekkora vizek közelében mozog? Nem érez ellenállhatatlan késztetést h sikongatva minduntalan megrohamozza ha kádnyi víznél nagyobb mennyiség jön vele szemben?

  4. Látszik is a lámaállat fején, hogy: “mostmáraztánelég, szííííjeltííííplek büdös turista”. Totál ki lehetett akadva. 🙂

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.