Muzik – július

Na leszedtem a havi muzsikát, mindjárt végigmegyünk rajta sorjában, és a végén lesz némi számvetés is a zenére költött pénzzel kapcsolatban. Júliusra négy albumból jött össze az ötven track.

emusic_logo

Első versenyzőnk Dave McKenna, aki még egy éve sincs, hogy eltávozott kiváló jazz-zongorista volt. Zenészcsaládból származott, atyja ugyan postás volt, de dobolt egy zenekarban, két nővére énekelt, őt magát pedig édesanyja tanította zongorázni. Mivel 1930-ban született, módjában állt a legmagyobbakkal játszani, saját stílusára a legerősebb hatást Nat King Cole jelentette. 25 éves korában már szólóalbuma jelent meg, rajongói pedig követték kiadótól kiadóig. A nyolcvanas években a Copley Plaza Hotel bennlakó zongoristája volt Bostonban, heti hat este játszott a vendégeknek. Eddigre egyre kevesebbszer játszott zenekarokkal, leginkább szólóban lépett fel.

Az albumra leginkább a meghitt szó a jellemző, kényelmes, hátradőlős, de azért vannak mozgalmas elemek is, amelyek billegtetik a fejet. Nagyon kényelmes album, mint egy jól bejáratott, kényelmes cipő, bárhova jó, bárhova elmegy, és nem okoz váratlan meglepetéseket. Gondos, precíz munka.

essential piano masters - dave mckenna

Második előadónk a szintén (mármint az én gyűjteményemben) új Raplh Peterson és az Art of War című albuma. Ralphnak meg volt írva, hogy muzsikálni fog, a felmenői mind dobosok voltak, ő pedig már három évesen elkezdte a zajkeltést. A suliban trombitált és funk együttesekben játszott, de nagyon szeretett volna dobolni, csak a college dobos felvételijén megbukott, úgyhogy kénytelen volt oda is trombitásként bekerülni. 1983-ban csatlakozott második dobosként Art Blakey Jazz Messengereihez és évekig zenélt velük. Számos csapatban dolgozott sidemanként, amíg meg nem csinálta a saját quartetjét, ami azóta is megvan.

Az album kicsit szertelen, bár kellemes, valahogy érződik rajta, hogy Peterson teljesen más jazzközegben nőtt fel, mint az általam legkedveltebbek, de szó sincs performanszról, inkább stílusbeli különbségről, a zenéje nagyon érett, minden a helyén, de azért ez odafigyelést igényel. A Portrait of Jenny track a legnagyobbakat idézi, a a Freight Train viszont hagyja kibontakozni azt a kis decens vadságát, amit a képről előérezni véltem.

the art of war - raph peterson

A következő előadótól két albumot is vettem, nem véletlenül. Clark Terrybe véletlenül futottam bele, és nagyon jó, hogy így történt. Az összes számba belehallgattam, és alig vártam, hogy letöltődjenek. Terry swing és bop-trombitás, St. Louisban látta meg a napvilágot, szinte azóta fújja. Már húsz éves kora előtt belekezdett profi karrierjébe, még a hadseregben is a katonazenekarban játszott. A negyvenes és ötvenes években Duke Ellingtonnal és Count Basievel játszott együtt, nem csoda, hogy sokra vitte, nem is érdemtelenül. Miután otthagyta Duke zenekarát, ő lett az első fekete az NBC zenészstábjában, ahol tíz évig dolgozott a The Tonight Showban, a Showband tagjaként. Több, mint 250 díjat kapott, tizenhat egyetemen díszdoktor, az USA Jazznagykövete a közelkeleten és afrikában (jelentsen ez bármit) és kétszer kapta meg a Grammy díjat.

A gingerbread a Bob Brookmeyer Quintettel 1966-ban született, és nem tudok más szót használni rá, pajkos. Időnként komolykodó, az I want a Little Girl mármár blues, de mielőtt elkapna bennünket a borba bámulós mélabú, már kapjuk is a nyakunkba a Milo’s Other Samba-t, ami nemcsak, hogy a nemzetközi szambaszabályzatnak megfelel, hanem ezt szeretettel és vidáman teszi. Az album címadója mármár örömzenélés, ahogy csak a nagyok tudnak, szinte látja az ember, hogy vigyorognak zenélés közben, engem megvett lábon, és azonnal fel is húzott a top5-omba. Az egész album ide-oda ténfereg a hotjazz, a blues és a klubzene között, de sosem esik ki a ritmusból, sosem fordul sarkon, lazán dédelget át a tempókon, mielőtt a Bye Bye Blackbirddel elköszönne.

clark terry - gingerbread

A másik albumon Clark Terry Thelonius Monkkal dolgozik, ami már ránézésre sem tűnt rossznak, de még nem sikerült átrágnom magam rajta, úgyhogy ezt most nem igazán kommentálom, hihetetlennek tűnik, hogy bármi baj lehessen vele.

in orbit - clark terry

2007 szeptembere óta vásárolok zenét az eMusicról, ezalatt a 23 hónap alatt 107 625,46 forintot költöttem (havi 17 ejró) és ennyi sok pénzért 116 albumot töltöttem le. Rövid aritmetikai megmérettetés után az jött ki, hogy kb. 928 forint/album áron vásároltam. Ez szerintem teljesen reális ár, ráadásul otthonról csinálhatom, kényelmesen, belehallgatgatva a zenékbe, remek keresővel, profik és más vásárlók értékeléseit olvasgatva. Az utóbbi időben meglehetősen odavertek a fejlesztésnek is emuzikéknál, úgyhogy most már mindenféle klafa fícsörökkel gazdagodott a felület és újraírták a letöltő segédszoftvert is, amiből természetesen van mac-es.

A letöltés után a kis szoft azonnal szinkronizál az iTunesemmel, akinek pedig olyanja van, annak a WMP-vel. A trackek becsületesen beteggelve (műfaj, évszám, track sorszám, stb.) érkeznek, az albumborítóval együtt, amit akár hi-res-ben is megkaphatunk, ha erre vágyunk. Nincs drm, nincs maceratúra, ha megvetted, töltheted, ahogy a csövön kifér. Ez az egy módja van a kulturált zenevásárlásnak szerintem. Igaz, ez a bolt kevésbé hangsúlyosan forgalmazza napjaink könnyűzenéjét, meglehetősen kevés hiphop van, de pl. folk, jazz, komoly, mindenféle alternatívok, rock, az bőven. Sőt, innen vettem már Emil Rulez! és Matisyahu albumot is.

“Muzik – július” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Igen, az vagyok. Sőt, mi több, fizetek is a zenékért. A linket köszönöm, már találtam is ott egykét érdekest!

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.