Kirándulás – chch III. / Akaroa

Canterbury kirándulásunk hallatán, mindenki előzetesen a lelkünkre kötötte, hogy Akaroát fel kell keresnünk, ha törik, ha szakad. Inkább nem vitatkoztunk senkivel, mentünk és néztük.

Akaroa egy roppant takaros település a a chch-tól délre fekvő, vasalatlan Banks-félszigeten. Nem pusztán egy gyönyörű öbölben található, hanem francia története van, amelyet a helyi közigazgatás erősen őriz, hogy odacsalogassa a turistákat. A francia kapcsolat nem kitaláció, a történet egészen az 1830-as évekig nyúl vissza, amikor a környező vizekben számos francia bálnavadász hajó dolgozott, igen szép zsákmányt hordva haza, Párizs utcáit ebben az időben, részben az innen származó bálnák olajával világították.

A nagyszámú francia hajósnak szüksége volt valami szárazföldi bázisra, részben a bálnafeldolgozás, részben a kikötés miatt, no meg politikai szempontok is közrejátszottak, így a franciák a déli szigeten egy negyed franciaországnyi területet elfoglaltak. Az őslakosokkal tulajdonképpen egészen jól elvoltak, sőt, adtak nekik munkát is, úgyhogy lassanként a déli sziget kimondatlanul is francia befolyás alá került, ahogy az északi a briteké lett.

Egy Langlois nevű bálnászkapitány viszonylag gyorsan észrevette, hogy a Banks-félsziget kiváló horgonyzóhely lenne, ráadásul a franciák kapuja a déli szigethez, úgyhogy 1838-ban kiváló üzletet kötött a maori törzsfőnökökkel,két köpenyért, hat nadrágért, tizenkét kalapért, két pár cipőért, két ingért és némi pisztolyokért megvásárolta gyakorlatilag az egész félszigetet. Ez a bődületes összeg kitett vagy százötven akkori frankot, de így sem Langlois járt rosszul.

Birtokon belülre kerülve legott összecsomagolt és hazahajókázott Le Havre-ba, ahol addig lobizott az üzletemberek és a politikusok között (utóbbiak nem vették le egyből, hogy miért kell francia kolónia a pacifikban), amíg gründolt egy komplett céget, amely állami támogatással volt hivatott francia kolóniát létrehozni a Banks-félszigeten, és letenni egy hadikikötő alapjait. 1840 márciusában össze is állt egy komolyabb flotta, amely a leendő telepeseket szállította, mesteremberektől a kormány képviselőiig.

A telepesek úgy gondolkodtak, hogy ahelyett, hogy felbosszantva az angolokat, csak elfoglalják a szigetet, Franciaország nevében,  mindenfelé franciákat telepítve le, inkább megvásárolják a földet a maoriktól, amire ugyebár az angolok nem mondhatnak semmit. Számukra sajnálatos módon, egy hónappal azelőtt, hogy nekivágtak volna az útnak, a britek és az északi szigeti maori törzsfők aláírták a Waitangi szerződést, májusban pedig a déli szigeti törzsek is csatlakoztak, amiről a franciák a kor információsebessége miatt még nem értesültek. A Waitangi-szerződés aláírása után egy brit hadihajó fogta magát, lehajózott a félszigetig és kitűzte a brit lobogót. Az ezidőtájt érkező leendő kolónia meglepetten konstatálta, hogy a föld amit Langlois és pajtásai megvásároltak, immáron az Union Jack belbirtoka, ők pedig angol gyarmathoz érkeztek. Hoppá. (a maorik, akik sajátosan értelmezték az adásvételi szerződést, mint olyat, ugyanazon földeket, különösebb szívfájdalom nélkül, többször is eladták a fehér embereknek.)

1841-ben a brit fennhatóság elfogadta a francia állam kérését, hogy a korábban általuk megvásárolt föld legyen a franciáké, úgyhogy mégis létrejött a francia település, bár nem az eredeti elképzelések szerint. A déli sziget francia bekebelezésének álma szertefoszlott, a két pici településen hatvan francia maradt, Langlois pedig lebiggyedt szájjal és ezerhétszáz hordó bálnaolajjal hazahajózott. A francia telepesek után alig maradt valami, csupán a francia utcanevek és néhány olyan kiwi, akinek távoli rokonai franciák voltak.

A turizmusnak (és chch-tól való távolságának) hála, mára a falucska az öbölben mindenféle programokkal, látnivalókkal és ajándékvásárlási lehetőséggel készült az ide érkezőkre. A delfinekkel úszkálástól a sétahajókázásig, partonkávézástól a fel-alá sétálásig mindenre nyitottak. Az odavezető út egy jó másfél órácskába beletelik a nagyvárosból, kellemesen kanyargós, dimbesdombos, érdemes meg-meg állni, hogy az öbölre lenézzen az ember, csodaszép látvány.

Miután megtekintettük a helyi nevezetességeket és megebédeltünk, még elmentünk a félsziget legvégében levő Onukuba is, ahol egy teremtett lelket sem találtunk, ellenben mindenféle maori épülményeket igen, amibe nem volt szabad bemenni. Nem is mentünk, és mire ideértünk, addigra az eleddig csak közelgő felhők is egészen a nyakunkba szálltak, a napsütés pedig eltűnt. Elindultunk visszafelé, ügyesen kigondolva, hogy útbaejtjük Lytteltont, ahonnan már csak egy ugrás chch. Akaroa megéri az odamenést (jelezném a sportág rajongóinak, hogy még krokett klub is van), ellenben Onukuba teljesen felesleges átmenni, nincs ott semmi látnivaló.

A hegyekre felkapaszkodva, beleértünk a felhőbe, és vastag ködben törtettünk Lyttelton irányába, amely szintén egy apró városka, de van egy bazi nagy kikötője, ami teljesen indusztriális az erre nyitottaknak, mindenfélét pakolásznak nagy hajókból, meg vannak hatalmas izék meg hogyhíjjákok, szóval nem nagyon bántuk, hogy eleredt az eső. Ellenben itt találkoztunk azzal a szemfüles megoldással, hogy a városi buszok elejére kerékpárszállító van szerelve (igen dombos környék, no meg az alagútban nem mehetnek a bringások bringán). Ettől fellelkesülve ittunk egy kávét, majd előnyös testtartásban behaladtunk a fentemlített Lyttelton Közúti Alagút-ról elnevezett közúti alagútba, amely 1964-ben épült (’78-ig fizetős volt) és a zátony leghosszabb ilyen létesítménye, közel két kilométer hosszú. (a Lyttelton teherkikötő és chch összekötésére létesült) Mivel így már csak egy köpésre van a város, a szemerkélő esőben szépen visszagurultunk a szállásra, felkészülni a másnapi, embertpróbáló hedonizmusra.

“Kirándulás – chch III. / Akaroa” bejegyzéshez 2 hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.