Coromandel, első rész

További kirándulós mesélést követek el sérelmetekre, mert azt is elmondom, hogy voltunk a Coromandel félszigeten, ami roppant szép hely,  és nincs is messze.

Coromandel születéséről, a geológikus posztban már volt szó, erre nem is térnék ki bővebben, öreg, gyűrött környék, ellenben gyönyörű, ami kirándulási szempontból nem mellékes, bár mondjuk itt ronda helyre menni külön tudomány. Nej kolléganőjének anyukája birtokol egy tengerparti nyaralót arrafelé, amit időnként ócsópénzért kiad az ismerősöknek, ha nem használja, így kerültünk Waihi Beach-re. Péntek este összecuccoltunk és nekivágtunk a kb. 150km-es út megtételének.

A kiwi bach (becs) kifejezés nekem eddig valami olyasmit jelentett, mint a hétvégi telken álló csehszlovák, A-tipusú faház, de kiderült, hogy nem igazán erről van szó. A tengertől kb. 100 méterre épült ingatlan egy kétszintes, hathálós, irdatlan épülménynek bizonyult, üvegtetejű fürdőszobával, kandallovakkal meg akkora garázzsal, amekkora házban lakunk. Természetesen mindennel fel van szerelve, a sporteszközöktől a konyháig, látszik rajta, hogy tényleg hétvégézésre használják. Kicsodálkoztuk magunkat, elmentünk aludni, mert másnapra kirándulást terveztünk.

Első célpontunk a Karangahake Gorge, amely egy bájos hegyszoros, kanyargó folyóval és úttal, de ettől még nem lett volna különösebben izgalmas. De attól, hogy egy felhagyott aranybánya van a hegybe fúrva, amelynek vannak járható részei, na az már mindjárt érdekesebb. Karangahake nincs messze a szokatlan üditőitaláról elhíresült Paeroa városától és Waihi felé átvezet rajta az út. Nem egy lebontott cukorgyár, de a zátony ipartörténetének egyik legkomolyabb maradványa látogatható itt.

A zátonyon mindenfelé bányásztak aranyat, de Coromandel különösen sikeres volt, na nem az elején. Thames vidékén már az 1850-es években megkezdődött az aranybányászat, Karangahakében 1875-ben nyílt meg az első bánya. Hegyekben húzódó kvarc telérek komoly mennyiségű aranyat hordoztak, úgyhogy szorgos csákányozás kezdődött, felvirágoztatva Karangahake várost. Gyorsan kiderült, hogy a felszínen kopácsolás nem vezet anyagi sikerhez, úgyhogy nekiálltak komoly bányákat csinálni, tárnákkal, be a hegy gyomrába.

Sokan igen hamar tönkre is mentek, mert hiába a sok arany, ha azt nem lehet hatékonyan elválasztani a hordozó kőzettől, így egészen 1889-ig nem vol tátütő siker, pedig nem tétlenkedtek a bányászok. 1889-ben viszont elérte a bányát az akkor forradalminak számító, McArthur-Forrest-féle cianidos megoldás, a bánya pedig ontani kezdte az aranyat. Három nagy bányatelep létesült, a Crown, Talisman és Woodstock bányák, a kitermelt kvarcot itt helyben fel is dolgozták. 1909-re a zátonyon kitermelt arany 55%-át a Karangahake és a Waihi bányák adták.

Mivel a hegy roppant kemény anyagból van, leginkább robbantással dolgoztak, aztán a törmeléket lapáttal és csákánnyal kidolgozták a lukból, egyre mélyebbre vájva magukat a hegyben. A technikai felszereltség elsőrangú volt, a kitermelt kőzetet lóvontatta csillékkel szállították a feldolgozóba, sőt, néhol akkora alagutakat vájtak, amelyeknen elfértek a bányalovacskák., csilléstül. Ahonnan nem vezetett sín, onnan drótkötélpályákon juttatták a csilléket a rendeltetési helyükre.

14 szinten főrtak be a hegybe a bányászok tárnákat, jóval a Waitawheta folyó szintje alá is, úgyhogy az itt dolgozás nem lehetett méznyalás, folyamatosan szivattyúzni kellett a vizet, amihez kellett egy hatalmas szivattyút építeni a hegybe, lenyűgöző. A bánya az első tizenöt évben ugyan nem fizetett osztalékot, utána azonban kifejezetten nyereséges volt, nem véletlen, hogy 1950-ig üzemelt is.

Miután felhagytak a műveléssel, a bányát lezárták, az alsó szinteket elárasztották, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy a turisták imádnának itt sétálgatni, és mennyire igazuk lett! Kiépítettek egy függőhidakkal összekötött turistaösvényt, amely keresztül-kasul kanyarog a bányában és mellette, időnként a folyóparton, időnként a vaksötét tárnákban halad, csuda izgalmas. Aki ide indul az vigyen elemlámpát, minél nagyobbat, mert tényleg kukk sötét van egyes helyeken, de megéri elbandukolni a szivattyúházhoz, megnézni, hogy mekkora meló lehetett kivájni a gépek helyét, vagy felkanyarogni a tárnában egészen magasra, ahonnan lenézve a szoros a folyóval egyben látható. Lélegzetelállító és még a gyerek se félt. Vagy nem merte bevallani. A világító kukacokat nagyon bírta. Az eleinte egy órásnak indult sétálgatásunk végül több, mint három órán keresztül tartott, de gyönyörű dolgokat láttunk, az ipari műemlékek pedig amúgy is a szívem csücskei, ezt is imádtam.

Gyors ebéd után felkerekedtünk, hogy megtekintsük a a félsziget két másik nevezetességét, a Cathedral Cove-ot és a hotwater beach-et. Hosszas kanyargás után a 25-ös útról Whenuakiténél kell lefordulni, hogy az említett látványosságokat elérje az ember. A barlang izgisebbnek tűnt, úgyhogy előbb oda hajtottunk, letettük a járgányt megtekintettük a pofátlanul szép, szigetekkel gazdagon díszített öblöt, majd a töméntelen ember mellett mi is elkezdünk leereszkedni a poros úton. Tessék vizet vinni, mert odalenn nincs és kelleni fog. Rövidre fogom, a barlangig végül nem mentünk el, de így is csodákat láttunk, A Gemstone és Stingray öblökben tarisznyarákok flangáltak, a vizen kajakosok a maguk természetes lelőhelyén és különben is, elképesztően szép az egész, tessenek a képeket nézegetni és/vagy odakirándulni.

Visszamásztunk a hegyre, kocsiba be, irány a Forróvíz Part*,amiről azt kell tudni, hogy a hegy hasában feltörő termálvíz a parti homok alatt folyik bele a tengerbe. Ez azért izgi, mert apálykor, ha az ember leás a homokba, forró víz jön fel, amibe bele lehet csücsülni és kivárni a dagályt, ami véget vet a mókának. A pontos helyet úgy könnyű felismerni, hogy háromszáz ember ás, ott mint a güzü.

A kocsiban van egy (korábban) összecsukható kis ásó, úgyhogy mi sem voltunk restek és kapirgáltunk, mint a bolondok, nagyon jó móka, leszámítva, hogy hideg vízben álltunk, tőlünk egy méterre pedig medencényi gödrökben borozott-sörözött csomó ember, szügyig a termálban. Több nekifutás után végül leltünk egy helyet, ahol tényleg feljött a melegvíz, úgyhogy tapicskoltunk benne sokat, majd magukra hagytuk a bolondokat, akik egyébként a szinte teljesen üres parton, egy kupacban zsinnyegtek. Mivel a dagály közelgett, a vízhez közelebb esők már kétségbeesetten építették a kis gátjaikat a tenger ellen, vizes homokból, tippelhető eredménnyel, leléptünk. Visszahajtottunk a kis nyaralóhoz és nyugovóra tértünk, hogy másnap pihentető hedonizmussal tölsük a napot, erről majd holnap mesélek.

*= én kérek elnézést, igyekszem nem csinálni

8 hozzászólás “Coromandel, első rész” bejegyzéshez

  1. Ugye, hogy nem tuloztam Karangahake-t illetoen, orulok hogy tetszett nektek is. 🙂 Es en nem lattam a vilagito kukacokat, kenytelenek leszunk megint menni. 🙂

  2. Hegyek és gleccserek ide vagy oda, nekem az a páfrányfás kép jelenti az igazi NZ-t. Elkérhetem?

  3. Te le bírtál kucorodni a Hotwater Beach homokjába? Nekem égette a seggem, mint a rosseb (Tibor meg se próbálta ;)).

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.